Szégyen és gyalázat, hogy 2 hónapja annyit se írtam, hogy mukk. Pedig én nem fogadtam meg, hogy nem fogok írni. (Igaz, azt sem, hogy fogok...) De sok minden történt az elmúlt hetekben. Kezdeném azzal, hogy nagy lépésre szántam el magam, és féltett gyermekemtől, Mancitól (laptop - a szerk.) könnyek között bár, de megváltam. Luis segítségével beruháztam egy új gépre, Teodorra, aki legalább 5 éves koráig biztonságban van. Manci egyelőre testvérem fennhatósága alá került, további sorsa még nem eldöntött.
Így most egy ideig (jövőév tavaszáig) mellékvágányon pihen a kocsi-téma, addig gyűjtögető életmódot folytatok, és megpróbálok alaposan utánajárni a dolgoknak.
Volt nálam hospitálni az ig.helyettes, jövőhéten jön az ig. is, mindketten a tanulási időre kíváncsiak, vagyis hogyan vezetem és felügyelem a gyerekek leckeírását. M-nek nem volt semmi gondja, végigülte az egy órát, közben figyelte a telefonját, meg a faliórát, láthatóan alig várta, hogy leteljen az idő, majd csengőszókor felállt, elköszönt, és mosolyogva távozott. Gyanítom, hogy nem puszta jókedvükből jelentkeztek be, hanem felsőbb utasításra, de azért milyen rossz lehet már egy intézmény vezetőjeként azért "ellenőrizni" a munkatársakat, vagy alkalmazottakat, mert őt is ellenőrzi valaki egy felsőbb székben ülve... És az a baj, hogy kicsiben bár, de én is ugyanezt csinálom. Vagyis azért ellenőrzöm folyton a gyerekeket, és azért szólok rájuk néha akkor is, amikor engem nem idegesít, amit csinálnak, mert attól félek, engem is figyelnek felülről, és beleszólnak a munkámba. És visszanézve az eseteket, mindig akkor vagyok "sikeresebb", mikor valamit magamtól/magamért teszek, és nem akkor, amikor egy külső elvárásnak igyekszek megfelelni. Ezt az egyet kellene levetkőznöm magamról, ezt a folytonos megfelelni akarást, ezt a görcsöt, hogy amit és ahogy csinálok, nem jó, és haszontalan vagyok, és változtatnom kell... Akkor vagyok mindig elégedett a munkámmal, ha magammal is meg vagyok elégedve. Ez pedig egészen ritkán adódik, sajnos.
Azért az állásomat - állítólag - nem kell annyira félteni, mert nem akarnak elküldeni, sőt, még annak is mindig segíteni próbálnak, aki nehezen birkózik meg a feladattal, és a tantestület tagjaival ha beszélgetek, sokuk mondja, hogy nem én vagyok a leggyengébb láncszem a gépezetben, szóval ne aggódjak. Hát nekem meg kell próbálnom nem aggódni, hanem inkább bízni egy kicsit magamban, és a kvalitásaimban.
Szervezzük a szilveszterünket (jobban készülök rá, mint a karácsonyra...), mert csak kettesben leszünk Luisszal, elutazunk Komáromba, és több napot is ott fogunk tölteni. Eredetileg többen mentünk volna (hívtuk pl G-éket is, akik tavaly nem tudtak velünk tartani), de senki sem volt rá vevő. Én pedig az elején kikötöttem, hogy ha többen leszünk, hatalmas bulit szeretnék, de ha csak kettesben, akkor romantikus összebújósat. Úgy látszik, ez utóbbi fog sikerülni.
Galáddal, a macskámmal túl vagyunk egy nehéz időszakon, bár szerintem csak nekem volt megterhelő, ő szerintem fel sem fogta: társai lettek a bajban, jó kis komisz bolhák.... De szerencsére nem volt belőlük sok, és eléggé az elején nyakon tudtam csípni a problémát, rögtön vettem irtószert is, meg nyakörvet a cicának, és tényleg 1-2 nap alatt eltűnt minden kis dög és maradéka a környékről. Azért szomorú, hogy szigorúan lakásban tartott macska, más állatokkal nem találkozik, és mégis összeszedi ezeket a nyamvadt kis gennyládákat... Elég, ha csak az utcán elhalad mellettem egy gazdatest, vagyis egy bolhás macska/kutya, és az egyik utas buszt cserél... Derűs kilátások. De legalább az a nyakörv, amit vettem neki, 7 hónapi biztonságot ad, a szer pedig amivel körbefújtam mindent, 2 évig használható fel mindenféle rovar ellen a lakásban.
Hirtelen ennyi jutott eszembe, a többit majd legközelebb...
