Ma szakaszokban tört rám a zokogás. Na jó, azért ez erős túlzás, de igencsak elszontyolodtam, mert reggel arra ébredtem, hogy már nem vagyok huszonéves... Ez egy nagyon sokkoló dolog. Lesz egy egész évem, hogy hozzászokjak. Gondoltam, hogy fájni fog, de azt nem gondoltam, hogy ennyire szíven üt majd. Nem készültem rá, hogy ennyire megvisel. Kimondani is iszonyat. 30 éves lettem. Egy szempillantás alatt odalett az ifjúságom. Könnyek között búcsúztattam el.
Egy szűk 10 évvel ezelőtt még elkérték a személyimet, ha alkoholt vagy mondjuk édesapámnak cigarettát vettem a boltban. Rég betöltöttem már a 20-at, sőt, a 22-t is, és még mindig 16 évesnek néztek. Akkor azt mondták, fogok én még ennek örülni. Nos, nem örültem. Én mindig annyi idősnek akartam látszani, amennyi valójában voltam. Na, kérem, ez az álláspontom ma megtört. Nem akarok 30-nak látszani, és nem is akarok 30 lenni. Egyáltalán nem akarok "nagy" lenni. Most van az az időszak, hogy szívem szerint letagadnék 5, de inkább 10 évet. Akárki, valaki, bárki! Mondjátok, hogy ez még nem a vég!
Mindig is szánakoztam az olyan nők felett, akik nem tudják elfogadni a korukat, és 10, vagy akár 20- 30 évvel is fiatalabbnak akarnak látszani a valós életkoruknál. És most vizionáltam, hogy én pontosan ilyen leszek. Mint ez a néni itt. (Igazából a képen látható hölgy 80 éves, és nagyjából 60-nak látszik, de ő még ezt is le akarta redukálni 40-re. A valóságban csak az unokája sminkelte ki, gondolom a hecc kedvéért.) De akkor is. A világ tele van olyan nőkkel, akik egyszerűen nem viselik el az öregedést, hogy ráncosodik a bőrük, megereszkedik a mellük, a szemhéjuk, változik a testük, és már nem áll jól nekik a bőrszerkó meg a vörös rúzs. Aztán feltupírozzák a hajukat, a tejfehér hajat is vörösre vagy feketére festik, amitől úgy néznek ki, mint ha megrágta volna és aztán kiköpte volna őket egy hal... Erős sminket használnak, pirosítót, vörös rúzst, lila szemfestéket, és fekete körömlakkot, tűsarkú cipőben járnak, bőrmelltartót vesznek fel, és a fél arcukat eltakarja a "napszemcsi". Aztán feltotyognak a buszra, és kikövetelik maguknak az ülőhelyet. 60 évesen is 40-nek képzelik magukat, és zokon veszik, ha nem kérik fel őket egy buliban táncolni. Ez a sors vár rám is? Olyan leszek, mint Lorán Lenke? Nem akarok ilyen véget! Egyáltalán. Nem akarok 30 éves lenni! Így nem. Sehogy sem. Hogy lehet ezt feldolgozni?
Én mondom, a negyed évszázad nem volt ennyire megrázó. Pedig az éppen egy emberöltő. Mondták, hogy nehéz lesz. Na de ennyire?
És mikor édesanyámnak is elpanaszoltam, hogy mennyire kiábrándító a valóság, könnyedén csak ennyit szólt: "Az 50. sokkal rosszabb lesz." - Hát köszönöm. Van még 20 évem, használjam ki...
Oké, az én gyerekem - lévén hogy még nincs - nem álmodja tovább az álmaimat, de attól még igencsak elmúltak a gyermekévek, és már nem várnak rám új mesék. Ez van. Megöregedtem. Visszavonhatatlanul. És most sírni volna kedvem.
