5.-6.

Úgy látszik, vállalhatatlan a feladat, hogy minden napomról írjak. Egyrészt nem is történik olyan sok minden ilyen rövid idő alatt, hogy minden napra jusson valami érdekes mesélni való. Másrészt pedig annyi minden zajlik egy nap, hogy nem marad lehetőségem a gép elé kucorodni. Ma is annyifelé kellett szaladnom, hogy az egyéb dolgaimat sem tudtam elintézni. De sebaj, azért valamit csak írok.

Az első 10 héten heti egy testnevelést kivált a csütörtöki úszás. Rendesen mindenki be is hozta a kért felszerelést; megszerveztük az utazást, kísérést is, minden készen állt, amikor felhívtak minket az uszodából, hogy ha még nem indultunk el, már ne is menjünk, ha pedig úton vagyunk, inkább forduljunk vissza, mert az úszás elmarad. Hozzám csak ennyi információ jutott el, és azt nem tudták megmondani, mi volt a konkrét ok. Állítólag nem voltak feltöltve a medencék, még takarítani kellett. Feltételezem az egység egész nyáron zárva volt, és még nem készültek fel az évadra. Úgyhogy a gyerekeknek volt egy laza délelőttjük, mert egyetlen matematika órát tartottam nekik, és még házi feladatot sem adtam. Idén ez volt az első olyan tanóra, amit hangos szó, vagy fegyelmezés nélkül végig tudtam vinni. A 26 gyerekből 24 meg is csinálta azt, amit kértem az órán. A maradék kettővel pedig a műszakom után elvonultam befejezni az órai munkájukat. Gyakorlatilag a kettő közül egynek egyetlen ceruzavonás nem volt a füzetében. Ne is kérdezzétek, miért! Nem hülyéskedik az órán, nem dumál, nem mászkál, nem matat... Egyszerűen csak nincs "ott". Visszavonul a kis álomvilágába, és az egész órát végigalussza. Ébren. Álmodozik, terveket sző, gondolatban kalózokkal harcol, igazából fogalmam sincs, de az biztos, hogy lélekben egészen máshol jár. Na, egy ilyen gyereknek vigyen az ember feladatot tanórára! Vannak gyerekek, akik pedig olyan gyorsan dolgoznak (és sajnos olyan jól is), hogy nem tudok már külön feladatot adni nekik. Keresnem kell egy munkafüzetet, vagy feladatgyűjteményt, és annak a pár srácnak külön feladatlapot kell gyártanom az órákra, ha azt akarom, hogy fejlődjenek és ne unatkozzanak a többi mellett. Nem egy halogén csoport.

Végre voltam fodrásznál, maradt a régi szín és forma, jelentős változás a lekopott, lenőtt, szemembe lógó fürtjeim után, és mégse jegyezte meg senki, hogy "hé, te ott, jó a séród". Bezzeg a több hetes lenövést mindenki dicséri. És annak még köze sincs az eredeti hajamhoz! Szóval ki érti ezt... Megvolt a nagy hóeleji bevásárlás is, és gyakorlatilag ott tartok, hogy várom a következő hónapot. Nem egyszerű egy albérletet fenntartani. Na, rinyatéma off.

Voltam moziban is Luissal meg az ő testvérével, megnéztük premier vetítésen a Stephen King regény-adaptációt. Hát, mondanom se kell, voltak jelenetek, amiket csak az ujjaimon keresztül láttam. Persze jó későn értünk haza (más talán azt mondaná, jó korán, mert hát már másnap volt), aminek az lett az eredménye, hogy 5 órát sem tudtam aludni, és cserébe egész nap mosott ürülék voltam. Annyira aktív még ez az állapot, hogy már nincs is kedvem írni a mai napomról. Talán mit írni sincs.

4.

Attól félek, hogy ha nem írok minden nap valamit, egy idő után úgy elmegy a kedvem az egész blogolástól, hogy hónapokig nem jelentkezem. Pedig mesélni valóm lenne jócskán. Mondjuk javarészt inkább csak nekem lényeges, de ha magamnak sem írom le, akkor nincs értelme az egész blogolásnak.

Nem tudom, mi van, talán front, és minden gyerek egyszerre lett frontérzékeny, de ma használhatatlanok voltak. Egyetlen órát sem tudtam úgy megtartani, ahogy azt elterveztem, sőt, a tervezett dolgaimból gyakorlatilag semmit sem tudtam megcsinálni velük. Olyan gyerekekkel is veszekednem kellett, akik egyébként csöndes, nyugodt, engedelmes kölykök. Névtáblát akartam velük készíteni, de most már úgy érzem, fölösleges lenne, hiszen egy nap alatt mindenkinek megtanultam a nevét. Annyit kellett ugyanis rászólnom a csoportra. Hisztik, verekedések, dobálózások, kiabálások, harapdálások, karcolások, csúfolás, levelezés, árulkodás, mutogatás, általános börtönhangulat volt ma jellemző rájuk. Olyan méreteket öltött, hogy fel kellett hívnom Ihajt a tanáriból, hogy tegyen rendet, mert az én képességeimet meghaladja. Közben végig azon görcsölök, nehogy valamiképpen visszaszálljon rám, és ha megkérdezik, hogy milyen velem együtt dolgozni, azt ne mondja, hogy alkalmatlan vagyok erre a feladatra, mert még csak 3 nap telt el, de egyáltalán nem tudok rájuk hatni semmivel, és nem tudok fegyelmezni. Valahol egy kicsit megnyugtató, hogy ő is kiabál, meg neki is mindent hússzor kell elismételnie mire megértik, de ez engem nem mentesít. Sajnos. Minden nap új kihívás és új küzdelem.

A nap végén, mikor a szülők jöttek a csemetéikért, Ihaj hatukat behívta az osztályterembe, jelen voltak a gyerekek is, és jól elbeszélgetett a szülőkkel a történtekről. Én sajnos nem tudtam jelen lenni, mivel 4 órakor jelenésem volt egy másik osztályban.

Épp kinn álltam az udvaron, próbáltam meggyőződni róla, hogy az énrám bízottak mind hazamentek már, amikor is megállt mellettem egy fickó, talpig kitetoválva, feketére festett körmökkel, gyűrűkkel és piercingekkel, megtestesült hasonmása egy magyar zenésznek. Olyannyira megtestesült, hogy rá is kellett kérdeznem, ő maga az előadó, vagy csak hasonlít arra a bizonyos előadóra. A választ pedig ki nem találnád: tényleg ő volt. Pont abba az iskolába (meg nem mondom, melyik évfolyamba) jár a gyereke, ahol én tanítok. Egy hiba van a történetben: én csak tudom, kiről van szó, melyik zenekar melyik tagjáról, de sajnos a műveltségem eddig tart, ugyanis azon kívül a pár dalon kívül, amiket a rádiókból lehet hallani, nem hallgatok tőlük mást. Pedig mekkora lett volna már, ha a munkahelyemen kérek aláírást vagy közös fotót az egyik kedvencemtől. :D Sajnos Lukács Lacit még nem láttam a környéken. :)

2.-3.

Tegnap este már olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam írni, mondjuk az is igaz, hogy túl sok mindenről nem tudtam volna beszámolni.

10-re mentem, mivel fogalmam sem volt az órarendről, de valójában csak 1 órakor kezdődött a műszakom. Egy rajz és egy testnevelés órát tartottam, azután pedig az udvarra mentünk a gyerekekkel. Rájöttem, hogy a leginkább az zavar, hogy nem tudom a nevüket, és nem tudok rájuk szólni, ha valamit nem jól csinálnak, vagy meg akarom kérni őket valamire. A "hé, te, ott, a piros pulcsiban" nem hangzik túl jól. És habár nagyjából fogalmam már van arról, hogy milyen nevek tartoznak az osztályomba, meg a gyerekek arcát is felismerem, azért a két információt még nehéz összerakni.

Ma reggel 7-től voltam egészen fél 2-ig, nem nevezném rövid műszaknak... Nagyon zajosak voltak a gyerekek, szeptember első hetében lehetetlen fegyelmet tartani. Erre kellett rájönnöm.

Egyik kolléganőmmel beszélgettünk, több minden szóba került, előző munkahelyek, stb, és azt a megállapítást tettük, hogy most már nem 20-25 év két generáció között a különbség, nem 20 év a nemzedékváltás, hanem inkább 5. Az 5 évvel ezelőtti gyerekek teljesen mások voltak, mint a mostaniak, és hozzájuk képest a 10 évvel ezelőttiek már fel sem mérhető távolságban vannak. Amikor én elhatároztam, hogy pedagógus leszek, és elkezdtem a főiskolát, még mindenki biztatott, és magam körül is azt láttam, hogy milyen könnyű az ilyen korú gyerekekkel foglalkozni. Aztán eltelt 5 év, a pályára léptem, és teljesen más gyerekekkel találkoztam. De azt kell mondanom, hogy még az a kor sem volt olyan nehéz és nyomasztó, mint a mostani. Nem tudom, hogy a szülőkben keresendő-e a hiba, vagy a technikai forradalom okozza ezt, de nagyon fel kell kötnie a nadrágot annak, aki most pedagógusnak akar állni.

Én nem az oktatási rendszert teszem felelőssé, mert attól, hogy behozták az életpályamodellt, és átnevezték az intézményeket, a gyerekek személyisége még nem változik. Lehet, hogy fáradékonyabbak, terheltebbek most, mivel több tanórájuk van, de a lelkük ettől nem lesz más. Legalábbis nem kéne, hogy legyen. Vajon hol van az a pont, amikor "megváltoznak" egy korcsoport jellemei, sajátosságai?

Nagyon érdekes téma ez. És nem tudom, hogy én tudok-e olyan gyors ütemben fejlődni, mint ahogy a gyerekek változnak.

Egyre nő bennem a feszültség, hogy ezt jól kell csinálni, és nem ronthatom el, feleljek meg az elvárásoknak, simuljak bele az intézményi szokásrendbe, és közben mégis maradjak önmagam. Erre mondanám, hogy nem szívesen lennék a magam helyében.

1.

Azok után, hogy tegnap több mint egy órán keresztül hallgattam a szomszédaim üvöltözését (feltehetőleg veszekedtek, de nagyon durván), már nem sok kedvem volt leülni és írni. Eszméletlen, milyen vékonyak ezek a falak, és mennyire nem hangszigeteltek. Az én kis birodalmam (nagyjából 6 m2) mellett van közvetlenül a szomszéd lakás konyhája. Eddig csak a beszűrődő étel- és dohányszag zavart, de ma már rendesen kiakadtam rajtuk. Nem csak azt vettem észre, hogy hangosan kiabálnak, mert ennyi még talán bele is férne, hanem értettem minden szavukat. És egyáltalán nem akartam részese lenni az életüknek. Már majdnem átkiabáltam, hogy "szerintem is igaza van, hagyjátok már abba!" Nem elég az embernek, hogy egész nap gyerekzsivajt hall, még a szomszédban is egész este óbégassanak?

Az osztályomban 26 gyerek van, és sajnos több a fiú mint a lány, ami egy kicsit megnehezíti a dolgomat. Azt nem mondom, hogy egy nap után fel tudom mondani a névsort, de az biztos, hogy 5-6 gyerek már beírta magát a szívembe, vagy az agyamba. Nem lesz egy sétagalopp, de talán nem olyan elvetemültek, hogy ne találjam meg velük a közös hangot. A nap végére már két kislány is "öribarijává" fogadott, az egyikük el sem akarta ereszteni a kezemet, és nem átallotta mondani, hogy milyen jó megismerni engem. Na, majd ha megismeri a fogam fehérjét is!

Van köztük csendes, visszahúzódó gyerek is, mintapolgár is, de olyan is akad jócskán, akik (szülői bevallásra) fognak egy kis bajt csinálni.

Az órarendet még én sem tudom, nem hogy ők, annyi bizonyos, hogy hétfőn elég csak 10 órára mennem, és hospitálnom a jövőhéten még nem kell. Ellenben el kell mennem a nyugdíjfolyósító intézetbe egyes papírjaimért, szóval nem fogok egész héten a babérjaimon ülni. Állítólag orvosi vizsgálatra is mennem kell, de erről még hivatalos tájékoztatást nem kaptam, csak a kolléganőim csodálkoztak, hogy nekem még nem szóltak. Majd ha jelzik külön nekem is, akkor lépek az ügyben.

Ami a parkolást illeti: úgy látszik, mégis csak negyed óra sétával kell számolnom, ha autóval akarok menni, mert az iskola teljes környéke (gyakorlatilag úgy, mint Budapest egész területe) díjazott zóna. Akkor meg már meg sem éri autóba ülni. Pedig sok szempontból kényelmesebb lenne. Ugyanis arra a pár buszmegállóra sajnálom a teljes havi bérletet kifizetni. :(

Szomorú, de ami lakosként előny, az dolgozóként egyből hátrány lesz. Ha a kerületben laknék, örülnék, hogy napközben is van parkolóhely, de munkavállalóként frusztrál, hogy rá vagyok kényszerítve a tömegközlekedésre. Díjfizetési kedvezményt kapni pedig azt hiszem az én esetemben lehetetlen.

Szerintem csak számozni fogom ezután.

Szokás mondani, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ha valami túl szép, akkor általában nem is igaz. Nos, ez futott át az agyamon ma délelőtt a megbeszélés alatt (mikor is épp azzal voltam elfoglalva, hogy a térképet bújva találjak egy olyan helyet, ahol díjmentesen parkolhatok iskolába menet), mert kiderült, hogy pár elégedetlen szülő miatt az egyik osztály tanítópárosát szét kellett szedni, és az egyikük helyére egy másik kolléganőt tenni, ezzel lecsillapítva a kedélyeket. Ez pedig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag mindenkinek borult a tantárgyfelosztása, és így kaptam én 2 szabadidővel (mj.: napközi, nem tanítási óra) többet. A dologban nem csak az az egyetlen probléma, hogy ehhez egy másik osztály "segítségét" kell kérnem, hanem az is, hogy az eddig szupernek tűnő órarendemen is változtatni kellett, mert csak így tudtam beidomulni a bizonyos 4. osztály órarendjébe. A hét két napját érinti mindez, mindkét napon egy-egy órát, kedden kora délután (fél 1 és fél 2 között), szerdán pedig késő délután (4 és 5 között) kell a másik osztályban napköziznem. Még az a jobbik fele, hogy napközi, és nem rendes tanóra, mert azt nem tudom, hogy dolgoztam volna fel.

De már tudjuk: most én vagyok a joker-figura.

Mondanám, hogy a mai napról ennyi a legfőbb említeni való, de ez nem igaz. Mert ezek után még el kellett mennem a tankerületbe a papírjaimért, és mivel többen vagyunk újak az intézményben, rögtön lett 3 útitársam is, akiket jófejségből elfuvaroztam magammal. Igazából ma jöttem rá, mennyire utálom, ha kvázi idegenek ülnek be az autómba, mert a vezetési stílusom szerintem teljesen más, mint amilyen az élet egyéb területein vagyok. Vehemens, dinamikus, gyors és mindemellett anyázós vagyok az utakon. Jó hangos (de nem túl hangos) zene mellett. És frusztrál, ha esetleg valaki ezekért feszeng mellettem vagy mögöttem az autóban. Persze, szolidaritásból olyankor halkabbra veszem a zenét, és próbálom visszafogni magam a forgalom miatt is, de félek, hogy az utasaim esetleg rosszul érzik magukat nálam. Na, ezen kell még csiszolnom.

Mikor visszaértünk az iskolába, még be kellett csatlakoznunk a tornaterem díszítésébe, én pl a feliratot segítettem feltűzdelni a falra. Úgyhogy ma sem tudtam korán hazajönni. De legalább nem mások munkáját kellett megvárnom, egyedül rajtam múlott, hogy milyen gyorsan leszek kész.

Luis itthon van betegállományban, úgyhogy hazajőve még őt is ápolgatnom kellett. Jó így készülni a holnapi évkezdésre. Halleluja.

Bürokratikus bitumen

A bürokrácia keze mindenhova elér. De lehet, hogy a bürokráciának csak a kisöccse, ezt nem tudom. Ugyanis ma végre valahára leültünk Ihajjal átnézni a tantárgyfelosztást, és megkreálni az órarendünket a tanévre (amit év elején kell nagyon jól kitalálni, mert év közben nem variálható, még akkor sem, ha történetesen egymás közt szeretnénk csereberélni, vagy a saját óráinkat akarjuk felcserélni). Először is az ebédbeosztást kellene elkészíteni, mert ahhoz tudjuk igazítani a többi órát. Igen ám, de ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni az órarendet, először tudni kell, hogy helyileg (és időileg) hol vannak a testnevelésórák. De testnevelésórát nem rakhatunk sehova sem a testnevelőtanár tudta nélkül, akinek meg persze meg kell várnia, hogy a marhasokpénzértfizetős edzések mikor és hol akarnak érvényesülni. Szóval edzés nélkül nincs testnevelés, testnevelés nélkül nincs órarend, órarend nélkül nincs ebéd, és ebéd nélkül.... nos.... ki lehet találni.

Természetesen a dolgunkat az is nehezíti, hogy az angolt külön tanár tartja, akinek szintén másoktól függ a beosztása, szóval az angolórák helye fix. És az első három hónapban heti egy testnevelésórát (ami a gyakorlatban 2 tanítási órát jelent) helyettesít az úszás egy közeli tanuszodában. Annak a helyét pl nem szabad mozgatni, már az úszás leteltével sem. Hát mi ez, ha nem bürokrácia?

A másik meg az elbeszélés egymás feje mellett, és a félreértések. Ugyanis az első héten (amíg nincsenek gyerekek, csak a tanítóknak kötelező a bejárás) lehetőség van az iskola udvarán parkolni. Az év többi részében saját költségre rendelkezésre áll az utca, a maga parkolóóráival. Ezt kihasználva több pedagógus jött/jön a héten autóval, és szépen sorakoznak is az udvar szélén, egészen délután 2 óráig. Az enyém is ott állt egy Opel és egy Volkswagen  között. Közben megérkeztek a jó munkás emberek, akiknek a beton hibáit kellett javítaniuk azt hiszem bitumennel. Ezzel nincs is baj, csinálják csak, elvégre az udvarnak pár nap múlva már több száz gyerekkel kell hadakoznia. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a csodaszép gépjárművükkel nem tudtak máshol megállni, csak az iskola udvará.........ra irányuló kocsibehajtón. Ami persze elzárta a kijáratot az összes benntartózkodó autótól. Úgyhogy szépen meg kellett várnunk, míg befejezik a munkát, és kiállnak a betonkeverővel. Ez hozzávetőlegesen másfél óra "túlórát" jelentett, annyival tovább kellett maradnunk kényszerből. A félreértés hol van itt? Nos, ők állítólag szóltak valakinek (kinek?), hogy elkezdenék a munkát, és értesítsék az autók tulajdonosait, mert el fog tartani egy darabig. Senki nem tudja, hogy ki kapta meg az információt, de az igazgatónő nem tudott róla, a gazdaságis sem, de még a portás sem. Az a valaki azonban állítólag szólt mindenkinek. Na, ennyire képesek voltak elbeszélni egymás mellett.

De most már no panic, itthon vagyok, és holnap újult erővel indulok el, mert remélem, hogy legalább az órarend kérdést lezárhatjuk. (Boldog lennék, ha csak ez az egy dolog hiányozna a zavartalan évkezdéshez. Khm.)

Amikor a fagyi visszanyal

Dolgoztam már pár helyen, volt néhány igen rossz tapasztalatom előző munkahelyeken, szereztem jó és rossz élményeket egyaránt, de az utolsó két hely egyáltalán nem bővölködött a jó dolgokban, a legutolsó az maga volt a pokol. Talán egyedül annyit írhatnánk a számlájukra, hogy mindkét helyen megismertem egy fantasztikus embert és kiváló pedagógust, akikkel átsegítettük egymást a nehéz időkön. És most azt kell látnom, hogy mindkét előző iskolám emberhiánnyal küzd, és tanítókat keres. Az az iskola is, ahol tavasszal egyértelműsítették számomra, hogy ha lenne szabad státusz, maradhatnék, de mivel minden létszám betelt, és még gyesről is jönnek vissza tanítónők, sajnos nem tudnak tovább alkalmazni... Most itt vannak a tanévkezdés előtt néhány nappal, és nincsen elég tanítójuk. Én meg nem megyek vissza. Mert sokkal jobb helyem van. Ők főzték maguknak a levest, egyék is meg. Só az itt van nálam.

Itt végre emberszámba vesznek, feladatokat bíznak rám, és rendes tantárgyakat is, és kérik és várják a segítségemet. Az én megoldásom érdekli őket, és nem az, amit máshol láttam. Az a fontos, amit én teszek, és nem az, amit rám erőltet valaki olyan, aki azt hiszi, jobban ért hozzá.

Ma pl az volt a feladatom, hogy készítsem el az egyik folyosón a faliújságot, készülve az új tanévre, üdvözölve az iskolába (vissza)térő diákokat. Nem kérdezték meg, hogy hogy gondolom, nem kellett előre beszámolnom arról, hogyan fog kinézni, ha kész lesz; egész egyszerűen az elejétől a végééig rám bízták, és megbíztak bennem, hogy meg fogom tudni oldani. El is készült, szerintem jól is sikerült (kihoztam belőle a maximumot, ami az anyagokat és a lehetőségeket, plusz az idő rövidségét illeti), és amikor szabadkoztam, hogy ennyire futotta, akkor csak dicsértek, hogy milyen jó lett, és látszott rajtuk az öröm és az elégedettség. Az öröm, hogy nem nekik kellett csinálni, és az elégedettség, hogy más is ugyanolyan jól meg tudja oldani mint ők. Holnap készítek róla fényképet is, és feltöltöm utólag ide, mert úgy teljes a kép, ha itt is látható.

Összegezve tehát azt gondolom, hogy sokkal jobban járok ezzel az új hellyel, már az első héten csak pozitív tapasztalom volt, és most felfelé ível a pályám. Akik meg belém rúgtak az előző években, igazából csak erősebbé tettek, és a rugdosásuk felfelé lökött, mintsem a mélybe taszított. Most nekem jó, ők meg főhetnek a saját levükben.

Két mondat

Ma elmaradt a poszt. De a világmegváltás is.

Babalátogatóban

Ma meglátogattam az egyik volt kolléganőmet, aki nem mellesleg nagyon jó barátnőm is, és voltaképpen ő az egyetlen, akivel mindennél jobban szerettem együtt dolgozni. Év elején született babája, szóval most pár évig nélkülöznie kell a pályának ezt a nagyszerű és tüneményes tanítónőt. Fogok is majd írni róla, hiszen megérdemel egy teljes posztot.

Ebédeltünk, sütiztünk, fagyiztunk, és közben jókat beszélgettünk, meg kb percenként kérdezte meg, hogy ugye milyen aranyos/kedves/tüneményes/szép/ (és helyettesítsd további pozitív gyerek-kompatibilis jelzővel) a kisbabám? Én meg nem győztem bólogatni és helyeselni és mosolyogni, pedig számomra minden bébi ugyanolyan. Ez van... Egyelőre nem érzem magam érettnek az anyaságra, de lehet, hogy még 10 év múlva is ezt fogom érezni.
Ennek ellenére sok dicséretet kaptam én is, nem csak a babácskája. Pl hogy milyen jól állnak nekem a ruhák (ti. szoknya), milyen jó a hajam, milyen árnyalattal van festve, de jól áll nekem ez a rövid haj (pedig már rövid hajjal ismert meg, csak akkor még "túl rövid" volt és "túl fekete". Azóta már egy ks fazonváltáson estem át, színben visszatértem a vörösre, és kicsit hosszabbra hagytam), egyálalán is milyen jól nézek ki, ki vagyok virulva, látszik, hogy lementek rólam a terhek, csinos vagyok, és mindezek felett mennyire örül neki, hogy meglátogattam, és olyan boldog, hogy végre találkoztunk. (Utoljára kb szülés után egy hónappal találkoztunk, akkor még a kórházban voltak.)

Eléggé ad hoc jellegű volt ez a látogatás, mert igazából csak a régi tankönyveit szerettem volna elkérni, hogy használjam őket ebben a tanévben, de annyira feldobott, olyan energialöketet kaptam, hogy nem tudok betelni vele. És egyben kicsit szomorú is vagyok, mert soha senkivel nem fogok tudni olyan hamar összesimulni és olyan jól összedolgozni, mint vele. Hiányzik, és ebben a tanévben is hiányozni fog. :(

A magyartanítás margójára

Kolléganőm - nevezzük ezentúl Ihajnak - felvett a facebookon egy csoportba, amin keresztül tartja a kapcsolatot a  szülőkkel, minekutána már én is tagja vagyok az osztályközösségnek. Rögtön el is szörnyülködtem rajta, mert az első rövid tájékoztató levelében nyelvhelyességi és helyesírási hibákat találtam. Szerintem egy tanító alapból nem véthet hibát hivatalos szövegben. De csak félhivatalos, vagy teljesen magánjellegű írásban sem. Akkor meg főleg oda kell figyelnie az általa írt dolgokra, ha történetesen ő tanítja a magyart is az osztályában. Most pedig pont ez a helyzet áll fenn. És az én szívem fáj érte, mert nekem szívügyem a magyar nyelvtan, és szívesen tanítanám (még úgy is, hogy tudom, "és"-sel nem kezdünk mondatot), de nincs rá lehetőségem. Szólni neki nem merek, mert nem tudom, milyen reakciót váltana ki, helyette magamban és a blogomban puffogok, és reménykedem benne, hogy az idővel ez változni fog.

2017/18 tanév 1. munkanap

Elhatároztam, hogy ebben a tanévben (mert ugye a pedagógusok az időt nem naptári években mérik...) minden nap írok valamit, még ha csak annyi is lesz, hogy "ma sem mentettem meg a világot".

Nos, ma volt az első munkanapom, alakuló értekezlettel egy vadiúj iskolában. (Mármint számomra vadiúj, egyébként meg jó pár évtized áll a háta mögött...) És már az első nap alkalmasnak bizonyult arra, hogy említést tegyek róla.

Nos, tudni kell, hogy már tavasszal tudtam, hogy ősztől itt fogom folytatni, szóval nem kellett az egész nyarat végigizgulnom, és kétségbeesetten figyelni az e-mail fiókomat minden nyaralás alatt. Azt is tudtam, hogy kikhez, milyen osztályba, milyen tanítók mellé, milyen szülők közé kerülök, így tudtam a teljes szabadság alatt erre hangolódni lélekben. Már ismerkedtem is az osztállyal, többször voltam benn náluk órán, és már a szülőkkel is sikerült összeismerkednem.

3. évfolyam, reál- és készségtárgyak, ez volt a terv.

Szokás mondani, hogy "ember tervez, Isten végez", ez az én esetemben halmozottan igaz most. Ugyanis nagyjából 2 óra hosszat ültem a tanáriban hallgatva az instrukciókat és a tanévről szóló tudnivalókat, amikor arra tévedt a szó, hogy ki kinek lesz a párja, hol lesz az osztálytermük, ki hova költözik, stb. És akkor az igazgatónő bejelentette, hogy személyi változások történtek, nem is elhanyagolható mértékben: három jólelkű kolléganő mondott fel a tanévkezdés előtt két héttel. Az egyik közülük arcátlan módon, minden előjel nélkül, csak besétált a papírjaival, hogy "ezeket kellene aláírni".

Így történt, hogy a biztosnak tűnő helyem többé nem volt biztos, és a vészforgatókönyv szerint (igazgatónő saját szavajárása) ha nem változik a helyzet szeptember 1-jéig, (márpedig sanszos, hogy nem fog), akkor én megyek az ő helyére, 2. osztályba, egy másik tanítónő mellé. (Legalább a reál vonal marad. Sajnos. Mert jobban örültem volna a humánnak, de ez van.)

De még ez sem biztos. Szóval jobb, ha nem készülök semmire, és nem rendezem be magam egy valamire. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha nem is gondolkodnék rajta, mit hogyan fogok csinálni, hanem csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, és sodródom az árral.

Mindenesetre már megismerkedtem a másik tanítóval, és beszélgettünk egy jót, és e rövid beszélgetés alatt kiderült, mennyi közös vonásunk van, szóval nem félek attól, hogy nehéz lesz vele együtt dolgozni.

Ha meg már itt tartunk! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a Joker-figura, aki mindenre jó, ha nem jön össze az "A" terv, akkor jó lesz a "B" is. Mert most úgy érzem magam, mint egy megoldóember. Engem tartottak annyira mobilisnak és alkalmazkodónak, hogy hirtelen beugorjak. És hogy mi lesz abban az osztályban, ahova eredetileg mentem volna? Visszahívták nyugdíjazásból a kedves hölgyet, hogy még egy fél évet toljon le. (Január 31-gyel ment volna nyugdíjba, addig félállásban maradt volna az iskolában, mint fejlesztőpedagógus.)

Hát, így állunk az első nap után. Bővebben és biztosabban csak jövőhéten tudok szólni.

munka-erő-hiány

Na ki az, akinek újra állást kell keresnie?

Bingó! Megint én!

Odamentem ma az igazgatónőhöz, és kerek-perec rákérdeztem, hogy mi lesz velem jövőre. Illetve először csak megkérdeztem, hogy tudunk-e valamikor beszélgetni. Baljós tekintettel nézett vissza rám, és kérdezte, hogy hosszú beszélgetés lenne-e. Azt válaszoltam, hogy tőle függ. Mi lesz velem jövőre? Na, tényleg nem volt hosszú párbeszéd. Kedvesen közölte, hogy bizonytalan a helyzetem, nem tud semmi jóval kecsegtetni, nincsenek jó kilátásaim, mert ketten is jönnek vissza gyesről. És nem csak én vagyok az egyedüli, aki a levegőben lóg, ott van még szegény E is, akit ráadásul még minősítenek is.

Szóval hárman az egy ellen. Ha a kettő gyeses anyuka közül legalább az egyik meggondolja magát, nyilván nem én leszek a szerencsés kiválasztott. De azért biztosított afelől, hogy a munkámmal nincsen semmi baj, és bárcsak ne így lenne. De ő nem tud semmit ígérni. Változhat a helyzet, és ha változik, nyilván maradhatok. De basszus erre nem lehet felépíteni egy életet, egy karriert. Szóval akármennyire fáj is, tovább kell állnom. Új helyet kell keresnem. Szeretném már valahol végre megvetni a lábam. Megtelepedni. Hogy tudjam az életemet szervezni, tervezni. Hetedik éve csinálom, és már belefásultam. Nem megy tovább. Az utolsó két év is igen megrázó és kemény volt, már majdnem feladtam, de most itt a vége. Ha nem kellek a pályának, keresek mást.

Minek szeretek meg gyerekeket? Minek illeszkedek be egy új közösségbe? Ha minden mandátum csak egy évre szól, és nem tudok semmit tenni annak érdekében, hogy maradhassak... Semmivel sem tudom magam bebiztosítani. Ha kifogok egy banyát, aki minden lépésembe beleköt, és ott tesz alám ahol csak tud?

Hiába ragaszkodnak hozzám a gyerekek, hiába szeretnek a szülők, hiába kedvelnek a munkatársaim, és hiába teszek meg mindent az iskoláért, csinálom a dolgom, és a kötelességem... Hiába minden, minden hiába.

Nem akarok megint állásinterjúkra járni. Nem akarok küszködni. Elég volt. Nem bírom tovább.

Fo(r)galmi rend(szám)

Autóvásárlási mizéria, és annak viszontagságai.

Tudvalévő, hogy november óta várok arra, hogy új közlekedési eszközt vásárolhassak a régi, összetört álmok helyett. Van egy nagy magyar üzemeltetésű internetes oldal (nem minősül reklámnak), ahol szép számmal hirdetnek ócskábbnál ócskább roncsokat. Jó pénzért.

Megkértem a testvéremet, hogy segítsen választani, mégiscsak jobban ért az autókhoz mint én, és teljesen a kezébe vette az ügyet. A roppant elfoglaltságot jelentő állandó munkája ellenére is. Kilométereket autózott velem, meg nélkülem is, hogy megnézzen egy-egy autót, pedig senki nem kötelezte rá.

Elsődleges szűrési szempont volt (természetesen a vételáron felül) az évjárat, a km óra állása, valamint a karosszéria állapota. Nem akartam sem kisbuszt, sem sedan kivitelt, sem terepjárót. Kis városi, nőies autóra vágytam, mindenképpen rövidseggűre. Vagyis csapott hátúra. Na és nyilván nem akartam érte 200 km-eket utazgatni, pláne, ha nem is biztos a vétel. Szóba is jött jó pár lehetséges versenyző, már szűkítettük is a kört bizonyos típusokra, és nagyjából 3 hete elkezdtük őket igazán vadászni, de hosszas kutakodás és utánajárás sem hozta el a várt eredményt. Leginkább az bosszantott, hogy tökéletesnek látszó, jól felszerelt autókról derült ki, hogy rozsdás a kaszni, kopog a váltó, furcsán búg a motor, zörög a lengéscsillapító, pattogzik a festék, és még sorolhatnám. Hogy a visszatekert órákról már ne is beszéljek! Elsőnek egy VW Polot néztünk meg nem egészen a világ végén, de elég közel hozzá. Na, már az sem volt egészen kongruens a hirdetéssel, és alkuról hallani sem akart. Ti meg azt nem akarjátok hallani, mennyi lett volna a vételár. A tulaj azt mondta, hogy ő megnézegette a hasonló autókat, és belőtt egy középárat. Szerintem kissé túlbecsülte a kocsiját. Egyébként mint ember, teljesen normális volt, valahol sajnáltam is, hogy végül nem mi visszük el az autót, vagy hogy nem tőle vesszük meg, de sajnos a kaszni nem éppen úgy nézett ki, mint a képeken. Csak azt nem értem, hogy miért éri ez meg nekik. Valótlant állítanak az eladni kívánt járműről, sorra fogadják az érdeklődőket, és a végén nem viszi el senki. El is ment vele az egész délután, utána már csak egy kereskedésbe tudtunk elmenni, ahol egy olyan Skodát néztünk meg, amit inkább a szemétégetőbe kellene vinni, vagy roncstelepre, de nem használt autók közé. Erről több szót nem is ejtek.

Másnap folytatódott a hajsza, reggel 9-kor szintén egy Skoda, ami még jó is lett volna, ha lett volna benne szervó, és megfelelő lett volna a gumik mérete. Természetesen nem akartuk megvásárolni, úgyhogy indultunk tovább Velencére. Egy Opel volt a kiszemelt. Lehet, hogy azóta már elvitte valaki, egy gyengehallású. Mert mi hallottuk, hogy valami zajong a motortérben. Sajnos itt is igaz volt Murphy idevonatkozó törvénye: ha beállsz a gyorsabban haladó sorba, biztos, hogy elindul az, amiben előtte hosszas perceket várakoztál. Jó, kicsit átvitt értelemben. Mert arra gondolok, hogy kinézünk pár autót, ami tetszene, elmegyünk az elsőt megnézni, és nyilván a legjobb lesz a legutolsó. Csakhogy a legutolsót több alkalommal már elvitték az orrunk elől. 6-7 autót írtunk fel magunknak, ebből láttunk 3-at, és természetesen a maradékot már nem volt lehetőségünk megtekinteni, ugyanis addigra elkelt. Következett egy újabb VW, az még szép is volt, a kasznija is rendben, belül is kulturált, csak éppen furcsa búgást hallatott, míg nem kiderült, hogy előző nap vitték el motormosásra, és valószínűleg valahol vizet kapott, vagy csak bepárásodott. Sokalltuk is érte a ajánlott vételárat, és az ember nem akart alkudni. Mondtuk neki, jelentkezzen, ha kitisztult a motor, és kiderült, hogy mi okozza a zajt. Jelentkezett is, de akkor már az üzlet tárgytalan volt. Nem akarok olyan autót, amit egyből szervizelni kell. Azért a nap végére még beiktattunk egy utolsót, ha jól rémlik, az is Opel volt, és még jó is lett volna, csak egy kicsit le volt lakva az autó, és mondjuk finoman: fényezésre nem szeretnék költeni. Bár, igaz, a tulajdonosa nem árult zsákbamacskát, a hirdetésében is feltüntette, hogy az autó nem új, ne is várjuk tőle, hogy úgy nézzen ki, mint ha most jött volna ki a gyárból. És még este felhívott a reggeli Skodás, hogy engedne az árból, mert úgy látta hogy tetszik nekünk a kocsi, de nemet mondtam. Nem akarok olyan autót, amit nem lehet kormányozni.

Ezután egy hét csend következett, aktív keresgéléssel, de én már kezdtem kétségbeesni, hogy nem fogok olyat találni, ami minden igényemnek megfelel. Persze Sanyi után nem lehetnek túl nagy igényeim, de mondjuk azért titkon reménykedtem benne, hogy jobbat kapok.

Kétségbeesésemben már mindenféle autót kerestem, ami az összeghatárba belefér. És valahogy egy mindig elkerülte a figyelmemet. (Talán jobb is így, mert amiket én mutogattam testvéremnek, valahogy sosem nyerték el a tetszését, pedig fikarcnyival sem voltak gyengébbek, mint az őáltala preferált darabok.) Pedig amikre az elején azt mondta, ne vegyek, mert nem éri meg, a végén már egész jó vételnek tartotta volna. Pl a Chevrolet. Első gondolat: Ne vegyél Chevit, mert rohad, és drága. Utolsó gondolat: Talán ezt még érdemes is lenne megnézni.

Aztán a héten ő még megnézett 2-3 autót egyedül (mondván, hogy úgy is ő a fő döntéshozó), és az utolsóról küldött is egy fényképet. Egész pénteken azon izgultam, hogy el ne vigyék, mielőtt én is megnézhetném. És ma eljött a pillanat. Az igények összeértek, a lécek lejjebb szálltak, a tekintetek megálltak, és a papírok... nos a papírok megíródtak.

Jelentem: Emil, aki Emília megérkezett. Köztünk van. Mindenkit üdvözöl, innen az utcából!

Kereskedésből, kevés km-rel, gyönyörű utastérrel, kifogástalan motorral, rozsdamentes külsővel, és szépen daloló alkatrészekkel várja, hogy elinduljunk életünk első közös utazásán. Ami reménység szerint évekig fog tartani. Sem márkában, sem felszereltségben nem olyan, mint amiket előtte nézegettünk, vagy szerettünk volna, de bizton állítom, hogy nagyon fogom szeretni!

És ha már minden papírt elintéztünk, és mindent fel tudok mutatni, mint egyedüli tulajdonos, akkor bővebben is bemutatom.

És talán a viszontagságokról is többet mesélek. Mert igenis, lehet Magyarországon szép állapotú, használt járművet vásárolni, csak ki kell várni a megfelelő és a kínálkozó alkalmat.

Aloha!

Sanyi aki Zsuzsi, avagy egy korszak lezárult.

Szóval tudva lévő, hogy novemberben autóbalesetem volt (nyugi, személyi sérülés nem történt, csupán vagyoni kár). Szegény kis Sanyikámat, aki valójában Zsuzsi egy évig sem használhattam. Az eset után hosszú hetekig pihent a kedvenc parkolóhelyünkön (meggyőződésem, hogy őneki is az volt a kedvence, nem csak nekem, éppen ezért az esetek többségében foglalt volt), mert oda könnyű volt begurulni. (Azért is szerettük.) Szórólapok tömkelege lepte el a szélvédőt, karosszérialakatosoktól elkezdve autóbontók és autópiacok névjegyein át egészen az "autóját jutányos áron elszállítjuk, árát beszámítjuk" hirdetésekig, s mikor az egyiket nagy reményekkel felhívtam, jóformán rám csapta a telefont, hogy ezzel a típussal, ezzel a modellel nem foglalkozik. A biztosítási ügyekre specializálódott jogi tanácsadó meg azután hajtott el, miután közöltem vele, hogy a károm kevesebb mint másfél millió forint. Basszus, másfél millából 4 Sanyit is tudnék venni. Szóval magamra maradtam a nyomorommal. S a végén feltettem a hirdetést a legismertebb portálra, nagyjából a biztosító által ajánlott vételár háromszorosáért. (Ez csak a maradványokra vonatkozik.) Hetekig vártam, mire olyan komoly érdeklődő jelentkezett, akit komolyan is lehetett venni, és akinek jó szívvel mertem volna eladni a drágát. Kialkudtunk egy köztes árat (többet, mint amit a biztosító fizetett volna, de kevesebbet, mint amit valójában szerettem volna kapni érte), és önköltségen elvontatta. Utoljára még becézgettem egy kicsit, és megszeretgettem, de végül búcsút kellett vennem tőle. Megsirattam a balesetkor is, másnap is hogy megláttam, és megsirattam akkor is, mikor utoljára láttam kikanyarodni az utcánkból. A szeme ragyogott, de a szíve vérzett. Meg az enyém is.

Kérdezte is az új tulaj, hogy megvan-e már a következő jelölt, maradok-e a márkánál. Én pedig udvariasan közöltem vele, hogy szakítottam ezzel a népcsoporttal. Honfitársak még szóba jöhetnek, de rokonok már nem. Mert az életem többet ér. És engem nem érdekel, ha olcsó az alkatrész, meg ha megbízható és nem hagy ott az országúton. Engem csak az érdekel, hogy ha belém tolat egy őrült, vagy hátulról próbál bevágni elém, akkor ne maradjak ott se én, se az autó. Ebből a szempontból meg sajnos Sanyi és családja megbízhatatlan.

Úgyhogy nem csak az a korszak zárult le, hogy én és az autóm, hanem az a korszak is, hogy én és Sanyi.

De azért ha az utakon találkozunk, még köszönni fogok nekik. Elvégre valószínű, hogy a szomszéd faluból választok magamnak új társat.

Isten nyugosztalja Sanyit, és adjon neki feltámadást szebb testben, jó kezekben!

Byb-bye '16!

3 héttel újév után megírni a visszatekintő postot azért elég meredek... De mit tegyek, ha annyira sűrű mostanában az életem, hogy eddig nem jutottam hozzá? Márpedig aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.

Nagyon nehéz évet zártam le, minden tekintetben embert próbáló volt. Sok mindenről már tettem említést, de sok minden még így is háttérben maradt. Az év első fele nagyon negatív volt, azt hittem rosszabb már nem jöhet, és a második félév erre rácáfolt. Sajnos az egész évből egyetlen pozitívumot tudok kiemelni, az pedig Ági, az én új munkatársnőm a volt munkahelyemen. Na de mindent csak szépen sorjában.

Januárban vették föl mellém, úgy jött be bemutató órát tartani, hogy nagyjából előző nap adta be az önéletrajzát. Még egy normális ruhája sem volt, ugyanis csak átutazóban járt Pesten (költözködés közben voltak). Szóval szó szerint mondhatjuk, hogy éppen csak beesett az iskolába, és olyan hirtelen kapott választ az érdeklődésére, hogy semmi ideje nem volt fölkészülni rá. És mégis, egyik napról a másikra olyan matek órát tartott a gyerekeknek, hogy egyöntetű volt a döntés: alkalmazni fogják. Őszintén megmondva nekem elsőre nem volt szimpatikus, talán csak azért, mert nem tudtam a körülményekről, s csak azt láttam, hogy nem készült fel elég alaposan az órára. De mikor kérdezték a véleményemet, hogy szívesen dolgoznék-e vele, hirtelen magamat képzeltem a helyébe, hogy nekem milyen lenne ez a bizonytalanság, és egyből igent mondtam. Azóta sem bántam meg. 6 éve dolgozom már, de még soha nem volt olyan kollégám, akivel ilyen jó volt együtt dolgozni. Szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk, és rögtön megértettük egymást. Fantasztikus érzés volt, hogy minden döntést együtt hozunk meg, és egyből tájékoztatjuk a másikat bármiről, ami a munkát, vagy az osztályt érinti. (Később már akkor is mindenről beszámoltunk egymásnak, ha semmi köze nem volt sem a munkához, sem máshoz.)

Márciusban rám szállt az igazgatóhelyettes, és megjegyzéseket tett a hajamra, a zenei ízlésemre, és ha eljárnék hétvégente szórakozni, akkor még azt is belevette volna a panaszaiba. Nem gondoltam, hogy ennél lehet rosszabb is. Főleg, hogy nem is volt igaza, és még csak azt sem vette észre, mennyire megbántott a figyelmeztető megjegyzéseivel. És utána az aljas bocsánatkérő sms-ével, amivel még egyszer megforgatta bennem a kést.

Áprilisban kiderült, hogy a Mamám nagyon beteg. Hozzánk költözött. Aztán májusban az Úrhoz. Ahogy az ő élete megtört, úgy az enyém is, más értelemben. És hiába akartam a munkával gyógyítani a lelkemet, nem engedték. Sokat gondolkodom azon, vajon akkor is váltottam-e volna munkahelyet, ha nem történik mindez. Ha nem alakulnak úgy a körülmények. Vajon magamtól is eljöttem volna? Hogyan alakult volna az életem, ha ő még mindig élne? Luis odaköltözött hozzánk, pont ugyanazon a héten. Furcsa az időzítés, igaz?

Júniusban üdültem a szüleimmel, és megpályáztam egy állást.

Júliusban megkaptam az állást, és nyaraltam tovább. Ja, bocsánat, előtte még elmentem munkanélkülibe, és 2 hónapra kaptam nagyjából a felét az azelőtti fizetésemnek.

Augusztusban pedig betöltöttem a 30-at, és ennek örömére jól kisírtam magamat. A születésnapomon a bátyáim közül az egyik (5 tagú családjával egyetemben) még csak nem is képviseltette magát. Azért nem erre számítottam. Az ajándékot meg, amit kaptam, még azóta is "költöm", ugyanis ajándékkártya egy márkás ruhaüzlet-láncba, csakhogy pont nem az én stílusomban. (Nem baj, karácsonyra abból vettem pulcsit Luisnak. Pszt.) Készpénzre nem váltható, 5 éven belül levásárolandó. Nos, ha 5 éven belül lesz mondjuk gyerekem, akkor már tudom, hol szerezzem be neki az első rugdalózót. Mondjuk többet nem is hiszem, hogy tudnék venni, mert hiába szép nagy összeg, ott a ruhák méretei kicsik és az áruk nagy. Nem hogy fordítva lenne... Hm...

Ősszel elkezdtem dolgozni a csodás új munkahelyemen, csodás kollégák mellett, köztük a legelbűvölőbb Hamzsával, akivel azóta is piszkolom, akarom mondani piszkozatolom a blogomat...

Novemberben összetörtem Zsuzsit aki Sanyi, és muszáj volt neki új szerető gazdát találnom. (Jelentem, 1 hete elkelt!) Az ügynek még nincs lezárása, talán jövő hónap végére várható valami. Annyit azért elöljáróban elárulok: én csak mint tanú vagyok érdekelt.

Közben beköltöztünk Mamócám lakásába, és most már nem élünk dobozban. Csak még néha dobozok között.

A tavalyi karácsony az öntudatra ébredésem óta a legpuritánabb volt. Sajnos nem voltak sem nagy örömök, sem nagy örömszerzések. De megelégedtünk azzal, amire futotta. Mi Luissal pl két főzőedényt kaptunk. (A gyerekek meglepetten kérdezték is, hogy "Ági néni, csak ennyit kaptál?", mire én válaszoltam nekik: "Jó étel elkészítéséhez jó edény is kell. Szóval örülök neki.")

Szilveszterkor Egerbe utaztunk, és az is csendes, szolid ünneplés volt. Kettesben, távol minden súrlódástól és konfrontációtól. Szokás mondani, hogy amilyen a szilvesztered, olyan lesz a következő éved is. Nos, én pont fordítva érzem: a szilveszterünk volt pontosan olyan, mint az egész évünk. Csendes, konszolidált, néha kicsit fájdalmas.

De most új erőre kapva ígérem (bár nem újévi fogadalom), hogy rendszeresen fogok jelentkezni. És remélem, hogy 2017 több örömet tartogat a számomra, mint amennyit 2016-ban kaptam.

Egy korszak lezárult. Bővebben kifejtem hamarosan.