Nő az izgalom.

Mennyire vártam a havat, és most mennyire nem tudok neki örülni... Vagyis a ténynek örülök, hogy havazott ma, és hogy végre szép fehér minden, és hogy végre nem eső van, de az időzítés nagyon nem volt jó. Hétfőn voltam ugyanis vezetni (másfél hónap szünet után újra), és annyira dicsért az oktatóm, hogy nem is látszik, mennyit hagytam ki, hogy szerinte megpróbálhatnánk egy vizsgát, mert az előző próbálkozások elhamarkodottak voltak, de szerinte már megértem rá, mert érzi, hogy sokkal magabiztosabb vagyok, és már nem görcsölök annyira, minden gördülékenyen ment, csak egy-két dolgon kell csiszolnunk, mint pl a váltóhasználaton, meg a sávváltások és egyéb manőverek kivitelezésén, de szerinte addig rengeteg időnk van még, és ez mind meglesz, szóval gyorsan meg is beszéltünk vizsgaidőpontot február 18.-ra, ma pedig már be is fizettem a díjat. Ez mind szép és jó, csak ma is voltam vezetni, és mivel ma reggel leesett a(z idei első) hó, egy kicsit begörcsöltem tőle, talán túlságosan is óvatos voltam, mert hát ugye sose vezettem még se esőben, se hóban, sőt, semmilyen szélsőséges időjárási viszonyok között, szóval nagyon nem voltam ura a helyzetnek, és nem tudtam, hogyan kezeljem a kocsit. Az meg ilyenkor egyáltalán nem nyugtató, hogy "ugyanúgy, mint máskor". Nos, remélem, a vizsga napján nem lesz hó, előtte-utána eshet akár egy méternyi is, de legalább február 18.-án dolgozzon minden az én malmomra... Különben azt mondta, hogy mivel most másik iskolán keresztül jelentkeztem vizsgára, máshonnan is indul a vizsgakör, és az ottani vizsgáztatók rugalmasabbak is, meg elnézőbbek is. Egyszóval az oktatóm nagyon bizakodó. És való igaz, most nem is szólt olyan sokszor és sok mindenért rám, mint előtte. Én is érzem magamban a fejlődést, csak az dühít rettenetesen, hogy már megint irigykedem, azokra, akiknek előbb sikerült mint nekem (és ráadásul később is kezdték, mint én.)

De szeretnék már végre túl lenni ezen az egészen. A legközelebbi alkalomra megkérem tesómat, hogy kísérjen el, és üljön be hátra, (legalább lássa, hogy nem vagyok béna) és kicsit gyakoroljam a vizsgaszituációt. Remélem, az oktatómnak sem lesz ellene kifogása, főleg, ha előre bejelentem, hogy hoztam vendéget. (Korábban volt róla szó, hogy ő megkéri egy vizsgabiztos barátját, hogy úgy privátban üljön be, kvázi mint ha vizsgáznék, csak ez az illető azóta elköltözött és most ráadásként még a lábát is eltörte... Szóval marad a család.)

Addig még megyek egy párszor, és mivel pontosan emlékszem minden útvonalra (mikor hol vannak táblák, zebrák, lámpák), könnyű lesz magára a forgalomra koncentrálni... Majd meglátjuk.

Az biztos, hogy a főiskola alatt egyetlen vizsgámon (még a zárótanításomon) sem izgultam ennyit, mint emiatt a rohadt jogosítvány miatt, de az is biztos, hogy egyetlen szigorlat-jegyemnek vagy UV-jegyemnek nem örültem annyira, mint amennyire fogok ennek a nyavalyás papírnak, ha végre meglesz.

És innentől borítékolható, hogy ha meglesz végre, akkor nem lehet majd kirobbantani a s*ggem alól a kocsit. Különben volt ilyen szomszédunk, aki még a sarki közértbe is kocsival  járt. Gyalog 2 perc... Mit gondoltok, autóval mennyi?

No, de ha az izgalmakból ennyi nem lenne elég, röpke pályafutásom alatt először leszek beosztva helyettesítésre pénteken. Ráadásul egymás után rögtön 2 órában is. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy testnevelésórát kell tartanom (amit sajnos tudok szakszerűen is - legalábbis papíron), az egyiket 1.-s osztálynak, a másikat 4.-esnek. Nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé, és hiába tudom elméletben, a gyakorlatban nem tudok összeállítani egy szakszerű órát, ráadásul a fegyelmet sem tudom tartani... Szóval lesz ami lesz. Még az a jó, hogy nem a saját osztályomba kell menni, és nem múlik rajta semmi. (Viszont állítólag még így is jobb leszek, mint az egyik újonnan felvett testnevelőtanár, akit nem csak a diákok utálnak, hanem a tanártársak is...)

Aztán jövőhéten pénteken farsang, utána szombaton újabb hajvágás és festés (ha minden jól megy), majd vasárnap édesanyám születésnapja, aztán kilátásban van még egy jó kis koncert is, meg egy iskolai bál, lesz itt minden kérem, mint a búcsúba'...

Szóval izgalmas időszak elébe nézek... Holnapig meg legalább végre ki tudom aludni magam.

Az a mocskos egészségügy...

Tegye fel az a kezét, aki önként megy el fogászatra akkor (is), ha nincs semmi komolyabb problémája a fogaival! Úgy, köszönöm, elég.

Reggel fél 8-kor kelni csak azért, hogy 8 körül már ott legyek a rendelőben, és lehetőleg még 10 óra előtt sorra kerüljek, egy kis fogkő-eltávolítás miatt; ott ülni majdnem 1 órát a rendelőben, várva a soromra, hogy mikor behívnak, közöljék velem: Nem ide tartozik. (Komolyan mondom, nonszensz, hogy egy köpésre van a rendelő a házunktól - és tényleg tudok akkorát köpni - és nekem máshova kell mennem, mert lakcímem szerint oda tartozom...) Az egyik helyre el tudok sétálni (szinte papucsban is), a másikhoz villamosra kell szállnom és utaznom 5 megállót, és mégis ez utóbbi hely fennhatósága alá tartozom... Ami ráadásul az SZTK, ahol időpont van, sorszám van, tömeg van, büdös van, és rengeteg rengeteg idős ember. A fogkövemet nem tudta leszedni, mert egyrészt nincs hozzá készüléke (milyen fogászat az, ahol nincs fogkő eltávolítására alkalmas gép?) másrészt ha valami probléma van, az SZTK-ba kellene visszamennem, és a rendelési időt természetesen nem tudta megmondani... Nyilván, ha lesz valami komoly bajom, időpontot egyeztetek, és elmegyek az SZTK-ba, vagy ami még jobb: keresek egy magánrendelőt. De hogy egy nyomorult 10 perces procedúráért nekem a fél városon át kell utaznom, egyszerűen nevetséges. Kíváncsi lennék, mégis kik tartoznak az itteni rendelőhöz. Azok, akik ott laknak az SZTK-val szemben? Mindenesetre most megint várhatok nagyjából egy hetet, mire leszedethetem azokat az odanőtt sz*rokat, mert csak csütörtök délelőtt érek rá. Illetve csak csütörtökön délelőtt vagyok hajlandó korábban felkelni, pláne fogászati beavatkozás miatt. De lehet, hogy inkább megint pár hónapot fogok várni a művelettel, mert van aki ha muszáj se megy fogorvoshoz, én meg inkább örülök, hogy nem kötelező vagy erősen ajánlott, és lelkiismeret-furdalás nélkül kihagyhatom. Köszönöm szépen, magyar egészségügy, köszönöm szépen!

Update: A doktornő, akihez elvileg tartozom, csütörtökön este 8-ig rendel. Lehet, hogy hazafelé munkából mégiscsak megkísérelem. De csakis azért, mert nem egy hülyenevű fickóról van szó, hanem nőről, és ha fogászatról van szó, a nőkben sokkal jobban megbízom.

"Ha holnap jössz, lesz..."

"A gépterem holnap nyit." - olvashattuk még anno a kollégium udvaráról nyíló ajtón valamikor 2006 környékén. Mindegy volt, hogy melyik napon mentünk oda, a kiírás mindig ott volt. És mindig csak félig volt igaz. Aztán egyszer tényleg eljött az a "holnap". Na, valami ilyesmit mondtak az idei télről is az időjárás jelentésben. Pontosabban valahogy így hangzott: "Az idei télre igaz a mondás, hogy a jövőhéten érkezik." Kár, hogy ezt a mondatot már többször hallottam, és nem csak erre a hétre vonatkozóan. Lassan már nem is tudom, mit várok. Lesz még tél egyáltalán? Az a baj, hogy szinte betegesen ragaszkodom ahhoz, hogy minden évszakban megfelelő időjárás legyen. Vagyis tavasszal fújjon a szél, nyáron süssön a nap, ősszel essen az eső, és télen... havazzon. De ebből az időjárási jelenségből ezidáig nem sokat tapasztaltam... Nem is emlékszem, volt-e hasonló "telünk" mióta élek. Ettől a semmilyen időtől pedig olyan semmilyen hangulatom lesz, hogy magamra sem ismerek. És az is baj, hogy erre mindenki érzékeny, nem csak én. A gyerekeket ugyanúgy megviseli, mint például a macskámat. Néha olyan dolgokat művel, amik egyetlen földi élőlényre sem jellemzőek, nem hogy a macskámra. Példának okáért tudom én azt, hogy a macskák sokat alszanak, akár 18 órát is a 24-ből, de hogy mind a 24-et, az már túlzás... Pedig pár napja ezt csinálta, komolyan mondom, csak enni kelt fel. És nem beteg. Legalábbis nem tűnik annak. Csak néha olyan bágyadt... Pedig emlékszem, tavaly mikor levittem a hóba, hogy megismerkedhessen vele, nagyon cuki volt. Egyszerre volt kíváncsi és félénk. Reszketett, de közben meg mindenáron tudni akarta, mi az. Lehet, hogy többé már nem látunk havat? Eltelt már szinte egész január, és én esernyővel indultam ma délelőtt dolgozni. Ez nagyon lehangoló... Nem lehetne, hogy névnapomra kapjak egy kis havat? Vagy inkább sok havat? Na, légyszi, légyszi....

Lalalala, pamparampam, sej haj huppla hoppsz :)

Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen feldobott. :) Talán 3 éve, mikor számoltam vissza a napokat a Nova Rockig, és végre útnak indulhattunk... Vagy lehet, hogy még az sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, ami most bennem van. :) Reggel direkt egy órával korábban keltem, hogy hamarabb elindulhassak, és személyesen mehessek el megvenni a jegyeket. Ugyanis már régóta dédelgetett álmom egy koncert, melynek idén jött el az ideje. Vagy 10 évet vártam rá! Szóval folyamatosan jártam föl a honlapjára, és nézegettem a leendő koncerteket, helyszíneket, időpontokat, hogy vajon fellép-e mostanában a közelben, és ha igen, ráérek-e. Legutóbb talán 2 éve lett volna lehetőségem elmenni egy közeli községbe, mely HÉV-vel megközelíthető, de aznap pont olyan elfoglaltságom volt, amit még egy koncert kedvéért sem mondhattam le. Szóval tovább kellett dédelgetnem az álmomat, hogy egyszer majd élőben is hallhatom azt a csodálatos hangot, és irigykedhetek csöppet sem fakuló szépségére és nem kopó megjelenésére. S ez az álom idén márciusban megvalósul! Koncz Zsuzsa koncertre megyek! És még csak nem is akármilyen kakasülőre, hanem kifejezetten jó helyre szól a jegyem. A szóban forgó szektort csak a művésznő kedvéért nyitják meg, eddig nem is árusítottak rá jegyeket, és most is csak pár napja nyitották, szóval a Front of Stage jegyek már mind elfogytak, az "oldalpáholyok" is mind kezdtek betelni, s csak olyan részeken volt szabad hely, ahonnan szabad használni távcsövet is, és ez a két szektor még majdhogynem üres volt. Én pedig a lépcső mellé, nem is a színpaddal egy vonalba, és nem is a színpaddal egy magasságba tudtam két jegyet venni, és majd édesanyám elkísér. Már alig várom. :) Ma mosolyogva mentem dolgozni, és egész nap nem lehetett eltüntetni ábrázatomról azt a mosolyt. Ha a tavalyi év koncertekben szegény volt, az idei mindenképpen gazdag, mert Koncz Zsuzsa nálam most még Iron Maidennél és Metallicánál és Megadethnél és System of a Downnál együttesen is többet ér egymagában. :)

És hogy megmutassam, mennyire szerethető az a nő, íme a legjobb bizonyíték rá. Még Cseh Tamás is őt választaná... Vagyis választotta volna, Isten nyugosztalja.

és az egyik kedvencem a művésznőtől:

Olvasni... az emlékekben...

Tavaly az év első felévben, meg nyáron valószínűleg valami nagyon unalmas könyvet olvashattam hurcolgathattam magammal mindenhova, mert a címére és szerzőjére bizony nem emlékszem. De a szomorú az, hogy a cselekményre sem. Márpedig biztos, hogy olvastam hurcolásztam magammal valamit, mert mindig van nálam könyv. És ha egy héten/hónapban csak 2 oldalt olvasok, akkor is mindenhova viszek magammal könyvet. Biztos vagyok benne, hogy a nyaralásokra is vittem magammal olvasnivalót, és míg az előző munkahelyemen dolgoztam is szorongattam valami kötetet.... Lehet, hogy ki sem olvastam, lehet, hogy ki sem nyitottam, de akkor is dühít, hogy nem emlékszem, mi volt az a könyv, vagy könyvek. Maga a tény zavar, hogy az év első feléből nem emlékszem szinte semmire. Ennyire eseménytelen napjaim lettek volna?! Vagy csak ennyire elvette a figyelmemet vala...ki?

Ez az idei év első "rendes" posztja, valahogy írnom kellene arról, hogy milyen terveim vannak idén. Első és legfontosabb tennivalóm a lesemeremírni, mert májusban letelik az elsősegély vizsga utáni egy év, amit megadtak mint határidő. Azért nem ezzel szeretnék bevonulni a történelembe... Több tervem nagyon nincs is, inkább elképzeléseim meg vágyaim vannak, de tervezni én már nem merek semmit. Jó lenne pl eljutni a Nova Rockra, mert szenzációs fellépők lesznek a féljubliemi fesztiválon, és jó lenne megismételni a 3 évvel ezelőtti őrületet. Mondjuk akkoriban igencsak más szelek jártak, és talán a Duna is irányt változtatott azóta... Továbbá örülnék neki, ha nyáron nem kellene megint állást keresnem, hanem maradhatnék ebben az iskolában, még ha kissé messze is van a lakhelyemtől. De jól érzem magam itt, és a kollégáim is befogadóak. Az egyikük talán túlságosan is... :) Erről már meséltem Luisnak is. Minden napra jut egy kedves bók, vagy dicséret, és néha már igazán nem tudom őt hova tenni... Vajon meddig tart a "kedvesség", és honnan kezdődik a "nyomulás"? Hol a határ a kettő között? Ja, ha már a nyomulásnál tartunk. Totál megdöbbentő, hogy egy kedves ismerősöm fél év után nyilvánosságra hozta a fél percig sem titkolt tényt, hogy eljegyezték egymást a párjával... Míg máshol zajlik az élet, én csak arra próbálok rájönni, mit csináltam a tavalyi év első 180 napjában... Lehet, hogy akkor is egy álomvilágban éltem?

"Mert ha csak a múltat bámulom, seggel köszönök a jövőnek..."

Ahogy azt már olvasóim (az a néhány, kik előtt kalapomat őszintén megemelem) megszokhatták, mindig úgy írom meg a visszatekintésemet az elmúlt évemre, hogy tételesen felsorolom a legemlékezetesebb dolgokat, minden hónapról. Általában nagy bajban vagyok, mert az év első felére szinte egyáltalán nem emlékszem. És valahogy mindig csak nyáron és nyár után történnek velem dolgok...

De azért veselkedjünk neki.

Január: Egy pedagógusnak nehéz dolga van, mert az év számára soha nem januárban kezdődik, és nem decemberig tart, hanem szeptemberben kezdődik, és júniusig tart. 2013 januárjában én még egy újpesti iskolában dolgoztam, mint elsős napközivezető, és hiába voltam én magam elégedett a munkámmal és jó barátságban egy-két kollégámmal, a vezetőség ezt mégsem így gondolta. A hónap legnagyobb újdonsága talán az volt, hogy elkezdtem vezetni járni, remélvén, hogy év végére a jogosítványom is meglesz... Több dologra nem is nagyon emlékszem, a január mindig nagyon csendesen telik.

Február: az ominózus óralátogatás, ami után végképp elment a kedvem az egész élettől is, nem hogy a pályától... Olyan szinten megsemmisíteni egy embert, mint ahogy ott engem megsemmisítettek, még a Terminátornak sem sikerülne. Az egész "évemre" rányomta a bélyegét, és egyetlen támaszom csak Luis volt. Egy régi barátomtól végleg búcsút vettem, azzal, hogy a kettőnk valaha volt közös korszakát lezártam, és azóta nem beszéltünk.

Március: hó hó hátán, a Nemzeti ünnepen eső helyett is csak hó esett, és a BM engem is felszólított, hogy bátran üljek be valaki másnak az autójába. Mókás így visszaemlékezni rá, de tudom, hogy akkor ott nem igazán volt mulattató a helyzet. És a hó csak nem akart elolvadni, a tavasz csak nem akart jönni. A szüleimet elküldtük üdülni a házassági évfordulójuk alkalmából egy pár napra, és noha mikor megszerveztük, még verőfényes napsütést ígértek arra az időre, mire megérkeztek, már hótaposót kellett a lábukra húzniuk. Nem hiába, ez az ország mégsem elég kicsi. Közben az ország gyászba borult, mert meghalt egy énekes, de jaj, erről inkább nem írok, mert még a végén valakiben sebeket szaggatok fel...

Április: Habár az év első negyede telt csak el, mégis évfordulót ünnepeltünk. Mellesleg a macskám is betöltötte első életévét. Beálltam önkéntesnek a közeli állatmenhelyen, hogy én majd kutyákat fogok sétáltatni, meg rendezvényeken veszek részt, és noha nagyjából össze tudom számolni, hányszor mentem el ténylegesen segíteni, töretlenül küldözgetik a hírleveleiket, melyekben megköszönik a segítséget és invitálnak egy újabb programra. Igazából nem tudom, milyen rendszerük van, de nem nagyon veszik tudomásul, hogy nagyjából negyedévente jelenek meg egy-egy rövid séta erejéig. Áprilisban volt szerencsém 2 hétig mellőzni a szüleimet, mivel elutaztak egy ismerősük jóvoltából, azért sokkal jobb lesz majd, ha saját otthonom lesz, legalább nem kell majd azon törnöm a fejem, hogy a krumplinyomót melyik fiókból húztam elő.

Május: Elsősegély-vizsga, elsőre sikeresen, állítólag azon nem lehet megbukni, de én mégis láttam olyat, akinek sikerült. Innentől kezdve 1 évem van rá, hogy megszerezzem a jogosítványt (és fél évvel később, január elején jelentem, még nem sikerült...) Újra sikerült énekelnem egy 1000 fős kórusban, az Arénában, csak ezúttal más szervezésben, és kicsit kényelmetlenebb is volt, mint az első alkalom. Először ugyanis (anno 2012) mindenki le tudott ülni, és fix helye volt. Másodszor viszont állni kellett, és még a 2 éneklés közötti szünetben is. Egy látogatás Monoron és Üllőn, két kedves barátnőmnél, egy koncert tesóval, nagyjából ennyi volt az egész éves szórakozásom.

Június: Izgalmak felső foka, miután a 4 új kollégából 2-nek meghosszabbították a szerződését, és számítani lehetett rá, hogy az enyémet nem fogják. Aztán a maradék 2-ből egynek szintén felajánlották, hogy továbbra is dolgozzon ott, és az az egy nem én voltam. S nem elég, hogy tudom, nincs rám szükség, még menjek be az iskolába napközis tábort csinálni, mindenféle keret nélkül, mármint a keretet anyagi értelemben értem. Mert fizikai kereteim igenis voltak: az iskola falai és kerítése. Ebből hozz valamit össze, öregem, vegyes korcsoporttal, hogy nekik csak a menzát kellett fizetni, és te sem kapsz semmivel sem több pénzt. Vagyis ez a művészete a sz*rból várépítésnek. Sikertelen forgalmi vizsga Nr1. Aztán álláspályázatok dögivel, interjúk interjúk után, ajánlatok egymást érik, és még szinte el sem kezdődött a nyár, de szinte már tudtam, hogy hol fogok dolgozni szeptembertől.

Július: Sikertelen forgalmi vizsga Nr2., közben oktatót és iskolát is váltottam az első kudarc után, továbbra is állásvadászat, gyerektábor, családi nyaralás, ifjúsági tábor, táboroztatás, de mindenekelőtt egy biztos munkahely ősztől.

Augusztus: Nyaralás, üdülés, pihenés, készülés, macskázás és macskavadászás, utazás, és ügyintézés, és regenerálódás, és kosztümvásárlás, és óravásárlás, és szerelem.

Szeptember: Évnyitó, új kihívások, új közeg, új munkahely, új munkaviszony, ami nem is iszony, és még mindig az az átkozott jogosítvány, már szinte mániákus vagyok... Egy állatkerti séta. Minden új, és minden változik, kivéve egyet. A szerelmet.

Október: Még mindig új küzdelmek, még mindig felzárkózás és kétségbeesett próbálkozás, hogy magamat utolérjem,  tömegundor, és hosszúra nyúlt nyár, már ami az időjárást illeti. Meg azért a másfél év az mégis csak másfél év.

November: Új lehetőség a régi köntösben, vagyis helycserés támadás, háromcé helyett négybé, és sokkal üdítőbb és jobb, mint az első próbálkozás volt. Az új munkához új külső is dukál, hozzávetőlegesen féléves elhatározást követően hosszú barna hajból lett rövid vörös, és jelentem, azóta sem bántam meg. Befigyelt egy kis arcüreggyulladással színezett influenza is, meg egy kínkeserves látogatás a nőgyógyászaton is, ahol is bogyót írtak föl nekem a görcseim kezelésére. Jelentem, a helyzet nem sokat változott azóta.

December: Rohanás. Advent, mely csak szóban jelenti az eljövetelt. Egy hétvége Sopronban szüleimmel (melyről nem írtam semmit azóta sem, és ezt röstellem), egy hétvége Luissal és frizuraigazítással, egy hétvége munkalázban, és máris itt a karácsony, ami még csak most múlt el. Igazából a munkán kívül nem sok eseményben volt részem 2013-ban, és nem állítom, hogy boldogabb év volt, mint az azt megelőző, de eltelt, én még egyben vagyok, és ez a lényeg.

Koncertekben és programokban szegény év volt, de minden más tekintetben elég gazdag.

Most jöhetne a lista a 2014-es terveimről, de azokról majd inkább holnap írok.

Most egy kis összegzés még tavalyról.

Az év zenéje: Rúzsa Magdi - Na na na

Az év koncertje: Pál utcai fiúk 30 éves születésnapi koncert

Az év könyve: Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Az év legrosszabb filmje: Tajtékzó napok
Az év legjobb filmje: Phillips kapitány

Az év sorozata: Broadchurch
Az év desszertje: Kézműves fagyi

Az év itala: Kézműves sör

Az év zenei "újdonsága": Ákos 2084

Az év arca:

Az év programja: Tóalmás
Az év meglepetése: egy ismerősöm zenei ízlésének formálódása
Az év legrosszabb pillanata: Az óralátogatás értékelése
Az év legjobb pillanata: Balatonfenyves, Galáddal fűszerezve 

Kicsengettek

Leírom pár szóban, hogy hogyan is telt a karácsonyt megelőző és követő pár nap, de tényleg csak a hiány kitöltése miatt. Órákat tudnék regélni arról, hogyan is zajlott a két utolsó munkanapom, mikor benn kellett rostokolnom az összevont ügyeleten, összezárva 30 gyerekkel, és még utána részt vennem egy tanári vacsorán is, hogy aztán másnap reggel újra bemenjek fél 8-ra, szintén 30 gyerek közé... Élvezet volt a takarítónőt egymás után sorozatban háromszor visszahívni, hogy tüntesse el a bűnjeleket, amiket egy kis elsős fiú produkált... Utána meg kajtatni az osztályfőnökét, hogy a szülei elérhetőségét megszerezzem, de legalábbis keríteni neki valahonnan egy használható nadrágot a sajátja helyett...  Fantasztikus volt 5 előtt kettő perccel megtudni, hogy voltaképpen már 4 órakor szabad lehettem volna, ha a másodikos srác, vagy bárki a környezetéből tájékoztat arról, hogy neki a szünet előtti utolsó napon is van kungfu-edzése... De inkább mindenkit megkímélek a részletekről, frissen kellett volna leírnom mindet, most már nem annyira érdekes egyik eset sem... Örülök neki, hogy habár papíron 21.-én szombaton is délután 5-ig kellett volna bent maradnom, eljöhettem már fél 2-kor, amire nem volt precedens szeptember 1-je óta... Utána vehettem a nyakamba a várost, hogy mindenkinek beszerezzem még az utolsó ajándékokat. Úgy 2 héttel karácsony előtt egyébként már minden terv és ötlet megvolt, csak a kivitelezés volt nehéz, mert a vásárlásnál csak egy dolgot utálok jobban: egyedül vásárolni. Évről évre azzal szembesülök, hogy nincs karácsonyi hangulatom, mert ellopják a ledolgozandó munkanapok Szenteste előtt... Nem hiszem, hogy van még egy állam a világon, ahol ennyire komolyan veszik a szabadnapokat, és ledolgoztatják az ünnepnap és hétvége közé eső 1-1 üres napokat is... Úgy esni be a karácsonyi forgatagba, hogy előtte semmire nem volt időm, és mire odaérek már az energiával állok szűkösen...

A macskám idén felborította a karácsonyfát, sikeresen eltörte a csúcsdíszt, úgyhogy ezennel már mi is beálltunk a sorba... Nincs karácsony fadőlés nélkül.

Most nem írok listát arról, hogy kinek mit rejtett a fa ajándék gyanánt, de annyit azért mindenképpen megemlítek, hogy mégsem kell keresztet vetnem Mancira, ugyanis az én szerelmemtől kaptam egy 500 GB-os külső winchestert, ami megszabadított minden nyűgtől. Az operációs rendszert is sikerült jobbra cserélnünk, szóval most már semmi sem állhat utamba.

Azt hiszem, idén karácsonykor sikerült mindenkinek örömet okozni és okoznia, mindenki elégedett volt, és a fene egye meg, hogy ez a karácsony már nem is idén volt, hanem tavaly... Szokatlan még ez, nekem még nem jött el 2014.

Az ünnep után eljöttem Luishoz, hogy itt is ünnepeljünk egy kicsit, meg készülődjünk Szilveszterre, amiről azt hiszem, megint csak nem fogok kisregényt írni. Egyébként is elegem van már belőle, hogy hetek óta mindenkitől azt hallom, kivel és hogyan ünnepel. Olyan gyorsan eltelt ez a pár nap, már csütörtök van, és hétfőn menni kell dolgozni. Ambivalens érzelmeim vannak, mert egyszerre várom, és tartok is tőle. Egyszerre hiányoznak a gyerekek és hiányzik a szabadság is, már előre. Tudom, hogy jó lesz visszamenni, de nehéz lesz belerázódni újra, és visszaállni a régi kerékvágásba.

Idén szilveszterkor sem fogadtam meg semmit, így legalább nincsen rajtam annak terhe, hogy valamit be kell tartanom az új évben. A terveimről továbbra sem mondtam le, de azokat majd a következő posztomban fejtem ki.

Előszó

Kicsit meg vagyok csúszva, vagyis késésben vagyok a blogomat illetően, mert se az adventről, se a karácsonyról, se a szünetről, se a szilveszterről nem írtam egy mukkot se. De a leginkább az aggaszt, hogy már január 1-je van, és még nem összegeztem a tavalyi évemet, amit minden eddigi évben pedig ekkorra már rég megtettem... Úgy látszik, várni kell most egy kicsit ezekre a posztokra... Jelenleg elég nagy a punnyadás itt, én meg kellemetlenül érzem magam, hogy a többiek kinn tévéznek a nappaliban, én meg a konyhában ülök a nagyon lassú internetkapcsolattal rendelkező köhögős laptop előtt...

Szentbékkállán vagyunk,  egy családi ház felső szintjén, melyet apartmanként hirdettek és úgy vettük ki 2 éjszakára... Itt ért bennünket az újév, és ráérünk csak holnap hazamenni... Visszatekintés indul...