Kollegiális (v)iszonyok

Kezdeném azzal, hogy az új iroda nem igazán hozta be a hozzá fűzött reményeket. Az első egy-két hét még viszonylag könnyű volt, mert elég sok feladatom volt, amit el kellett látnom, sok vizet nem zavart a kolléganőm. De aztán elkezdett egyre jobban zavarni. Litániát tudnék írni arról, milyen furcsa ember és milyen beteg szokásai vannak.

A múlt hónapban, amikor adódott a lehetőség, hogy átcuccoljak a másik szobába, túl hirtelen történt minden, és nem gondoltam át alaposan. Én hívtam oda a kolleganőmet, vagyis kérdeztem rá, hogy ő jöhet-e, és aztán kérdeztem meg őt is személyesen. Kapva kapott az alkalmon, alig várta, hogy költözhessünk. Napokig lázban égtünk, nézegettük az új irodát, hogy hogyan fogjuk berendezni, ki hol fog ülni, és milyen jó lesz nekünk, mert nem leszünk teljesen elszeparálva a többiektől, de mégis minden  közel lesz, mi meg távol. Azt hittem jó lesz. Szóval mikor átköltöztem az új irodába, vagyis amikor felajánlották, nekem jutott eszembe, hogy odahívom azt a csajt is, talán jól elleszünk ketten. Annyit tudtam róla, hogy ő sem szereti azokat a slágereket, amik egész nap szólnak a rádióban. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy ne kelljen egész nap ugyanazt a 10 dalt hallgatnom. Gondoltam, majd választunk magunknak mást, elég tág az ízlésem. Legfeljebb alkalmazkodom az ő zenei ízléséhez. Az első tervem dugába dőlt. Ugyanis már az első nap kijelentette, hogy ő úgy nem tud koncentrálni, és nem is érti, hogy a többiek hogy tudnak munka közben zenét hallgatni, mert neki ahhoz csönd kell.

Gondoltam, jó lesz, mert végülis annál a 10 dalnál minden jobb. Még a csönd is. Legfeljebb majd hallgatom olyan hangerővel, hogy ő ne hallja.

Az első alkalommal, mikor bekapcsoltam a zenét, rögtön rám szólt, hogy kapcsoljam ki. Jó, kikapcsolom, még mindig nagyon örülök az új irodának. Eltelt egy kis idő, és látom, hogy a fején van egy fejhallgató. (Amit az előző szobában csak arra használt, hogy kiszűrje a kinti zajokat.) Rá is kérdeztem, hogy mit hallgat. A válasz az volt, hogy dokumentumfilmeket angol és portugál nyelven, hogy ne felejtse a nyelvet és tudjon gyakorolni... Na, itt már kezdett furcsa lenni nekem. A zenétől nem tud koncentrálni, a dokumentumfilmtől (amire oda kell figyelni) meg igen? De nem foglalkoztam vele. Sok munkám volt.

A legnagyobb hőség kezdetén elvittem magammal a kis asztali ventilátoromat (ez is az egyik előnye annak, hogy 5 perc sétára lakom a munkahelyemtől), és kitettem az asztalra. Mert az volt az infónk, hogy a légkondi nem működik, és kolléganőm nem is szereti. De én kész voltam meggyulladni is a hőségtől, úgyhogy ezzel enyhítettem a helyzetet. Délután aztán szépen visszacsomagoltam a tatyómba és hazahoztam. Ezt eljátszottam 3 egymást követő napon. Mígnem az irodavezető megjegyezte, hogy van ám légkondi is, és odahozta a távirányítóját. Innentől kezdve a ventilátort nem kellett hurcibálnom magammal. Gondoltam, egy kellemes 22 °C-t beállítok, és az mindkettőnknek jó lesz. Na, kolleganőm (továbbiakban csak K) negyed óra múlva kikapcsoltatta, hogy ő fázik. Na erre ideges lettem, és ezt mondtam neki: "Na nem, azért ezt már nem. Nem hallgathatok zenét miattad, és nem használhatom a légkondit se?! Te azért vagy itt, mert én idehívtalak. Ha nem tetszik, ahogy dolgozom, menjél vissza a fiúkhoz" - vagyis az előző szobájába, amellé az öt ember mellé, akiket szintén nem hagyott dolgozni a hülyeségei miatt. Na, ha akkor D nem lép be az irodába, oltári nagy vitatkozás lett volna belőle. Utána csak annyit mondott, hogy "jó, akkor kapcsold be a légkondit." Teszem hozzá, nem egyszer eljátszotta, hogy kapcsoljam be, mert melege van, utána meg hogy ki, mert fázik. Semmi sem volt jó neki. A cérna nálam akkor szakadt el igazán, amikor egy alkalommal lekapcsoltam a klímát, és láttam, hogy a fején ugyanúgy ott van a fejhallgató. Megszólaltam, hogy: "Milyen nagy csönd lett hirtelen". Erre ő: "Igen, jobban hallom a zenét."

Mondom MI?! Zenét?! Hát hogy van ez? Nem azt mondtad, hogy a zenétől nem tudsz koncentrálni?

a válasz: "Hát, én érdekes vagyok ebből a szempontból, mert van, amikor ugyanazt hallgatom meg sokszor egymás után. Most pl éppen Vivaldit hallgatok."

- De nekem azt mondtad, hogy nem tudsz munka közben zenét hallgatni - mondtam én (bár, a Vivaldival is kiegyeztem volna.)

- Hát, hogy is lehetne ezt megoldani? ... - hagyta nyitva a kérdést, és ezzel le is zárta a beszélgetést.

Ekkor kellett volna azt mondanom neki, hogy "Vagy hallgatjuk közösen, vagy ne hallgass semmit." Vagy valami durvát, pl hogy takarodjon vissza a másik szobába.

Megint eltelt egy pár nap, kezdtem megnyugodni, bár annyira már nem örültem az új irodának, kezdtem visszasírni a régit. Aztán egyszer csak lebetegedett. Egy egész hétig nem jött dolgozni. Az volt a lehető legjobb hetem. Végre minden úgy volt, ahogy én szeretem. Utána visszajött... És kezdődött minden elölről.

Egy idő után már nem bírtam, és előadtam a farbát a főnökömnek, és elmondtam, hogy nem lehet így együtt dolgozni vele. Idegesített a hangos csámcsogása, a csöndes puffogásai, meg amikor tüntetőleg felvett egy stólát a vállára, mert fázott a 22 fokban... De a legszebb mind közül, hogy olyan bástyát épített maga köré könyvekből, hogy egy legomester megirigyelte volna. Ki se látott közülük. A 100 cm hosszú és 60 cm széles asztalát telepakolta. Meg maga körül a földet is. Nem is értettem. Egy olyan szűk folyosót hagyott magának az asztalához, hogy én már be se tudtam volna menni. A Discovery-n volt egy műsor beteges emberekről, akik pl gyűjtögetnek, na hát ilyennek tudom elképzelni K-t is. És a könyvkupacok nem fogytak, hanem nőttön-nőttek. Szerintem az volt a terve, hogy az én asztalomra borulnak majd egyszer. Ezt is szóvá tettem a főnökömnek. Hogy állandóan egyik helyről a másik helyre pakolgatja a könyveket, és mindig újabbakat válogat hozzájuk. Pedig a rögzítőknek meg lett mondva, hogy válogatás nincs, amilyen sorrendben jönnek a könyvek, úgy kell őket felvinni a weboldalra. A főnököm meg is ígérte, hogy majd beszél K-val, és majd keres neki másik szobát, nagy ez az épület. Aztán ha szeptemberben jön új munkaerő, majd beül hozzám. (Az jó is lesz, mert egy ismerősömről van szó, akivel elég egy húron vagyunk, szerintem jól ki fogunk jönni egymással. De eleve is, ha lenne valami súrlódás, meg fogjuk tudni beszélni, mert civilizált emberek vagyunk.)

De hogy a helyzet mikor durvult el, azt nem tudom. K szerda óta nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Először csak azt hittem, rossz kedve van, vagy bal lábbal kelt fel. De mikor rajtam kívül mindenkivel kedves volt, sőt, szokatlanul kedves, már kezdtem érteni mindent. Valamiért megharagudott rám. Akkor még nem tudtam a háttérről. Akartam neki felolvasni egy vicces e-mailt, de mikor megszólítottam, rideg elutasítással ennyi volt a válasza: "Bocs, nem érek rá." Hihetetlen undok hangsúllyal. Oké. Másnap ugyanúgy bementem dolgozni, de a hangulat semmit sem változott. Szerintem akkor már valami zajlott a háttérben. Aztán végül tegnap délelőtt, mikor a munka javarészét már letudtam, bekapcsoltam a zenét, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Ekkor kezdett elszabadulni a pokol. Először csak azt vettem észre, hogy egy pohár vizet nem hajlandó a gépénél meginni, az összes táplálékkal és folyadékkal, amit fogyasztani szokott átlagosan egy nap, kivonult a konyhába. Ott ette az ebédjét, az almáját, a kekszet, ott itta a pezsgőtablettát, a vizet, és többször járt ki-be mint előtte az összes munkanapot együttvéve. Azelőtt egy percre sem hagyta el a gépet, reggeltől délutánig dolgozott, ott evett, ott ivott, szerintem a szükségét is délutánig tartogatta... Tegnap meg mint akit kicseréltek, állandóan kijárkált. Aztán csapkodni kezdte a könyveket jó hangosan, meg az ajtót, szándékosan akkor, mikor vonalban voltam, hogy lehetőleg az ügyfél is hallja. Minden egyes hívásnál elkezdett csapkodni. Aztán egyik alkalommal, miután letettem a telefont, higgadt hangon csak ennyit mondtam: "Hiába csapkodsz. Ez az én irodám. És akkor is az én irodám marad, ha csapkodsz." Erre nem szólt semmit. K elkezdett még több könyvet felhalmozni maga előtt az asztalon, aztán egyik zsákból ki, másik zsákba be, asztalról le, másikakat helyette fel, aztán zsákba be, majd másik zsákból ki, nem is értettem, miért csinálja. Mániákus. Azt gondoltam, hogy ezzel próbálja magát nyugtatni.

Nagyjából egy órával később A (főnök) hívott, és K-t kérte a telefonhoz. Egy negyed órát beszéltek legalább. Nekem a torkomban dobogott a szívem.

Gondoltam, jó, legfeljebb megyek vissza tanítani, úgyis mindenhol tanerő hiány van.

De nem ez lett a vége. A telefonkagyló forró volt, mikor visszaadta, szóval nagyon ideges lehetett.

Aztán a munkaidő lejárta előtt egy 3/4 órával jöttek a fiúk, hogy "most ért vissza mindenki, most lesz idő, akkor csináljuk?" és fogták, elkezdték áthurcolni egy másik szobába az összes létező holmiját. Szóval arra volt a nagy pakolás, hogy fogta magát, és átköltözött egy másik helyiségbe. Nem maradt utána semmi, csak az üres asztala, az üres fiókja, meg a megfagyott levegő.

Reméltem, hogy ez lesz a vége, de nem hittem, hogy ekkora zűrzavar fogja megelőzni. Ahogy Micimackó mondaná: "Nem így akartam."

Szóval most úgy áll a dolog, hogy van egy saját irodám, ahol én vagyok az úr, és nincs rajtam kívül senki ott, és majd ősztől jön egy ismerősöm, akivel lehet is együtt dolgozni.

A bónusz: K időközben törölt az ismerősei közül is. Tényleg nagyon haragudhat rám... Mikor ezt megvitattam az exével, aki szintén a cégnél dolgozik, ez a beszélgetés zajlott le:

-Törölt az ismerősei közül is.

- Engem is. De még jó régen.

- Engem nem befolyásol, mert nem nagyon érdekel, hogy milyen könyv bemutatókra, meg felolvasó estekre jár.

- Nekem volt szerencsém ilyen felolvasó esten lenni, a pokol egyik bugyrát így képzelem el. :D

- Az fájhat.

És megállapítottuk, hogy jobb lesz ez így mindenkinek, nekem pedig végre lesz egy jó hétvégém. Mondjuk a hétvége mindig jó, ha nem kell vele egy szobában lennem.

Kicsit már belefáradtam, hogy mindig én alkalmazkodok másokhoz, és nekem kell idomulni. Egyszer már végre legyen nekem jó! És most a sok bosszúság ellenére is, de jó. Nagyon jó.

"Nemzetközi Keresd Fel Régi Ismerőseidet Nap", vagy inkább napok

Nem tudom, hogy van-e ilyen, sőt, igazából feltételezem, hogy nincs, bár manapság már minek nincs világnapja, de érdekes egybeesés, hogy mostanában mennyi ismerősöm/barátom kezdett foglalkozni régi ismerősökkel.

Szüleim keresztfia, aki majdnem testvérem nekem is egy nap álmából felébredve jutott arra, hogy meg kellene keresnie gyerekkori szerelmét, akivel egy hetet töltöttek együtt egy táborban. Több mint 7000 ember osztotta meg a bejegyzését, és majdnem 1500-an írtak róla véleményt, és a végén a lány előkerült. További részleteket az ő beleegyezésük nélkül nem közlök.

Mint említettem volt, én is 6 év után kerestem meg egy - annak idején - nagyon közeli barátomat, és most úgy áll a dolog, hogy levelezésbe kezdtünk.

Tegnap egy réges-régi barátnőm írt rám, hogy lenne-e kedvem találkozni vele. Vele, akit kb 10 éve nem láttam. Hébe-hóba beszéltünk pár szót, de pl ez idő alatt férjhez is ment, s az esküvőjére nem voltam hivatalos. Pedig annak idején, 2006-ban elválaszthatatlanok voltunk. Tényleg. Jövőhét szombaton találkozunk, ha addig le nem mondja. Bár, adok neki esélyt, hogy valamire hivatkozva mégsem jön létre a "randi". Nem lennék rajta meglepve, az az igazság. Nem tudom, 10 év után miről tudnánk beszélgetni, akkor sem volt túl intenzív a barátságunk, mikor óvatosan kihátrált belőle. Megmagyarázhatatlanul. Nem volt összeveszés, nem volt harag, egyszerűen csak fizikailag és lelkileg is megnőtt köztünk a távolság. Kíváncsian várom, mi fog történni másfél hét múlva.

Kolléganőm is tegnap mondta, mikor említettem neki ezt a furcsa párbeszédet, hogy neki is pont most jutott eszébe pár régi ismerőse, akikkel hosszú ideje nem beszélt, és este tervezett írni nekik.

Nem tudom, mi van most a levegőben, vagy mi zajlik az emberek fejében, de ez már gyanús egybeesés.

Időről időre felbukkannak régi emberek a múltból, eltűnnek barátságok, aztán előkerülnek, meg születnek újak, de hogy ilyen sok ember egyszerre érezze azt, hogy szüksége van valakire, akivel évek óta nem volt semmilyen kapcsolata... Ezt a nyár teszi? Vagy van valami bújtatott reklám a plakátokon vagy az üdítős palackokon?

Ha annak idején valaki kilépett az életedből, annak bizonyára oka volt, és nagyon nehéz újra megtalálni azt a közös hangot, az egyező húrt, amin a barátság újra épülhet. Szerintem nem is nagyon szokott sikerülni.

Ahhoz sem fűzök sok reményt, hogy kötetlen és oldott lesz a hangulat köztem meg a régi barátnőm között. Értem én, hogy van az a mondás, hogy "egy őszinte barátságban nem számít az idő, évek múltán is ugyanonnan tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok", de szerintem 10 év sok idő. És egy őszinte barátságba nem fér bele 10 év szünet. Sőt, szerintem semmilyen normális emberi kapcsolatba nem fér bele több éves kihagyás. Mert valaki vagy fontos nekem, vagy nem. Vagy benne van a mindennapjaimban, vagy nincs. Erőltetni pedig nem lehet.

Akinek fontos vagyok, keres időt rám. Akinek nem vagyok fontos, keres kifogást.

Emberek jönnek-mennek. De az igazi barátság megmarad. Ezt gondolom.

A szépülő emlékek margójára

Pár napja meghallottam egy dalt a múltból. Egy dalt, amire már nem is emlékeztem, de az embert és a vele való emlékeket előidézte. Két napig őrlődtem (régebben is voltak már ilyen napjaim, de aztán mégis meggondoltam magam), két napig tépelődtem, hogy meg merjem-e tenni... Aztán végül erőt vettem magamon, és gondolkodás nélkül írtam neki egy rövid levelet. Majdnem 6 éve nem beszéltünk egymással. 2012 októberében volt az utolsó elköszönés. Azóta annyi minden változott, annyi mindent átéltem, de egyetlen dolog nem: hogy még mindig gondolok rá. Persze, vannak időszakok, amikor nem ő jár az eszemben, sőt, egészen hosszú időre is tudom mellőzni, talán fel sem tűnik a hiánya, de mégis... időről időre visszakúszik az emlékezetembe, és akkor tarol mindent. Aztán vagy hagyom, hogy magától elmúljon, vagy elébe megyek. Most ezt tettem. Írtam neki. Nem tudtam, milyen fogadtatásra számíthatok, nem tudtam, egyáltalán fog-e válaszra méltatni, nem tudhattam, hogy örömöt vagy meghökkenést vagy bosszúságot váltok ki belőle, egy dologban biztos voltam: nem fogom hatás nélkül hagyni. Mert én is az élete része voltam. Mert ha nem is úgy mint szerettem volna, de fontos voltam neki. És bármennyire is akarnám (amúgy nem akarom), nem tudok nem hatni rá. Szóval tudtam, hogy valami lesz, csak azt nem tudtam, hogy mi.

Hirtelen minden emlék előtört bennem, és mindegyiket gyönyörűnek láttam. Az idő tényleg mindent megszépít.

Tudtam, hogy a hatás nem marad el. Cselekedtem.

Írtam. 10 mondatot, nem többet. Aztán vártam.

Visszaírt. A torkomban dobogott a szívem. Levelében nem volt bántás, nem volt tagadás, nem volt bosszúság. Öröm volt és meglepődés. Örült. Nekem.

Nem tudom, mi lesz ebből, nem tudom, meddig fog tartani, de érzem megint, hogy a lelkemre települ. Szépen fokozatosan kúszik vissza, mint egy inda a faházra. Még nem tudom, hogy tüskék fognak kinőni, vagy virágok, de egyelőre várok.

Lehet, hogy hülye döntés volt, de az is lehet, hogy életem legjobb döntése.

Majd elválik.

Várok.

"Én megmondtam"?

Múlt héten szabadságon voltam, ebből az első két napot egyik legjobb barátnőmmel töltöttem, kempingezni mentünk a Velencei-tóhoz. Már hetekkel előtte megbeszéltük, hogy akkor pont szabadságon leszek (más apropóból eredetileg), neki is lesz két szabadnapja egymás után, akkor a régi szép idők emlékére csináljunk valami csajos bulit.

Hozzátenném, hogy hozzám képest 1 év differenciával ő is megtalálta a párját, akivel együtt vettek házat, és különköltöztek a családjaiktól messzebb, egy köztes településre.

Csakhogy a párja egy lelkileg labilis fickó, aki túlzásba viszi a féltékenykedést, és ennek nem átallott hangot is adni. Ahogy barátosném mesélt, hát nekem nem egy párkapcsolat jutott eszembe, hanem "házi őrizet". Konkrétan engedélyt kellett kérnie (?), hogy a párja elengedje velem két napra, egyetlen éjszakára.

Én is fel szoktam hívni Luist, hogy hol járok, vagy éppen mikor indulok/érek haza, de azért mégse kell beszámolnom minden lépésemről. Mert a kapcsolatunk alapja a bizalom. De nem is így fogalmaznék, mert megbízni valakiben az munkát jelent, elhatározást, cselekvést. Mi pedig egyszerűen csak tudjuk, hogy a másik nem csal meg, nem hazudik, nem ver át, stb. Valahogy magától értetődő, hogy nem feltételezünk egymásról olyat, hogy csalódást okoznánk a másiknak, vagy hasonlók. Mert mi összetartozunk. Úgy látszik, ez a sejt a barátnőm párjából hiányzott.

Én pl simán beszélgethetek kollégáimmal, elmehetek velük sörözni is, sőt, ha úgy adódna, még egy csapatépítő hétvégére is elmehetnék anélkül, hogy Luis aggódni kezdene, vagy a nyakamra járna, vagy hívogatna. Ezt a barátnőm nem teheti meg. Egész üdülésünk másról sem szólt, csak hogy a srác írogatott neki messengeren, hívogatta, és kérdezgette, hogy mikor érünk haza. Egy nyugodt perce nem volt.

Haza is értünk kedden este, fél 9 felé, látszólag minden rendben volt, de kb 2 nappal később beszéltem bsrátnőmmel telefonon, mikor is közölte, hogy szakítottak. Az egész menetét nem írom most le, mert nem is ide tartozik, de azt sem mondom, hogy megdöbbentem.

Ha valahol már ez elgondolkodtatja az embert, és elkezdi számba venni, hogy mióta nem érzi magát jól a kapcsolatban (nem hetekről, hanem hónapokról, sőt, kb 2 évről beszélünk), hogy mióta nem boldog, akkor ott már komoly zűrök vannak. Szóval én tudtam előre, hogy szakítás lesz a vége, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hirtelen és kockásan... Pénteken már mentek a srác szülei a cuccaiért, ma meg már a vagyonelosztáson is túl vannak. (Házasság nélkül, szerződés nélkül, pusztán szerelemből hitelre házat vásárolni, azért az meredek... Bármennyire is bízom Luisban, és bármennyire is egyek vagyunk, ilyet nem vállalnék be. Csakis ha lenne a kezemben valami biztosíték.) Számomra ez volt a döbbenetes, hogy ha ő már 2 éve érezte azt, hogy valami nem oké a kapcsolatában, akkor miért ment bele a házvásárlásba, és a költözésbe? Mert annyit mondhatok, hogy nem 5 éve éltek együtt. Nagyjából pont akkor vették a házat, 2 éve, amikor kezdődtek a problémák.

Én nem tudom, hogy a házvétel hozta elő, vagy azzal akarta orvosolni, mindenesetre nem jött ki jól belőle.

Most ott van a nyakán egy ház hitellel, két macska, és egy árufeltöltős fizetés.

Aggódom érte. :( És nem akarom azt mondani, hogy "én megmondtam".