Csupafül

Utoljára ekkora csalódás akkor ért, amikor a (nálam másfél évvel idősebb) bátyám megmondta, hogy a Mikulás nem létezik, és hogy csak a szüleink csempészik be az ajándékokat az ablakba éjjel...

Majdnem 30 évet éltem le abban a hiszemben, hogy Fésüs Éva mesehőse, Csupafül lány...

... Nyuszinagyanyó ijedten felkiáltott:

-Végtelen búzaföld!... Hiszen ez a gyerek csupa fül!

A testvéreim kuncogni kezdtek: mik-mak!... De Szürkeanyu hirtelen ölbe kapott és úgy megölelt, hogy hallottam a szíve dobogását.

- Csupafül! Csupafül! Megvan a neved, édes kis nyuszifiam!

És a legszomorúbb az egészben az, hogy nem is kellett hozzá kiolvasnom a teljes mesekönyvet, csak az első fejezet első pár mondatát. Egy egész világ dőlt most össze bennem.

Az pedig külön átverés volt, ahogy ezt a könyvet sikerült megszereznem. Ugyanis nekem gyermekkoromban megvolt a mesekönyv, csodálatos, szinte megszólaló illusztrációkkal, és édesanyám rendszeresen olvasott fel belőle. Aztán valahogy elkallódott, kölcsön adtuk valakinek, vagy csak ott felejtettük valahol? És eltelt több mint egy évtized a könyv nélkül. Aztán most, hogy gyerekekkel dolgozom, és rendszeresen mesélek nekik, eszembe jutott ez a mese, és próbáltam mindenhol felkutatni. De nekem az a fajta kiadás kellett, ami nekünk anno megvolt. Így az internet összes bugyrában körülnéztem, mígnem találtam egy helyet, ahol ezt a könyvet valaki el akarta adni. Gyorsan le is csaptam rá, és egy hetet vártam, mire a szándékból cselekedet lett, tegnap este mentem el érte. Na, akkor szembesültem a ténnyel, hogy az eddigi tulajdonosa sem a tulajdonosa volt, csak ígéretet tett arra, hogy beszerzi a kért könyvet. Be is szerezte, és nem is kért érte több pénzt a megbeszélt összegnél, csakhogy... ugyanazt az új kiadást szerezte meg, amit én is megszerezhettem volna 20 másik helyről, sokkal gyorsabban és könnyedebben. Mit volt mit tenni, fogtam a könyvet, kifizettem, és távoztam. Így most van egy pálcikaemberes, gyerekrajzos könyvem, ami a gyerekkori képzeleteimet törte össze, és még csak élvezetet sem nyújt, hogy újra a kezemben tarthatom.

Azért remélem, a gyerekeknek az osztályban tetszeni fog.

"Természetesen sok hibán van, ha benned kevés a szeretet."

/C.H. Spurgeon/

Szabad itt egy hely?

Az meg milyen már, hogy valaki a buszon nem csak megkocogtatja a vállad, hanem durván megüti, aztán mikor idegesen hátrafordulsz, hogy megtudd ki az és mit akar: még durvábban szólal meg az idegen, hogy adjad át a helyed... Nézel körbe, nem érted, kinek és miért kellene átadnod, mire az idegen az előzőnél is durvábban mondja, hogy: nem láttad? Alig bírt felszállni. (Nem, nem láttam.) Nem mellesleg volt még közvetlenül mellettem szabad hely. Nem is egy. Én nem lehetek beteg? Nekem nem fájhat a lábam? Úgy, de úgy utálom az ilyen embereket. Csak azért mert fiatal vagyok és rövid a hajam, már egyből én vagyok az egyetlen, akit ezzel cseszegetni kell? Én nem ülhetek, főleg addig míg van szabad ülés? Gyááá, nagyon nem indul jól a napom...

Telefonom rövid története hosszabban.

Sokáig büszke voltam arra, hogy okosabb vagyok a telefonomnál, és nem akartam tapizós telefont, de be kellett látnom, hogy a korral haladni kell, és ha egyre több a zűr a mobilommal, nem kerülhetem ki a készülékváltást. Eleve is volt egy mobilnetem, amit szinte egyáltalán nem használtam, mégis becsületesen fizettem a havidíját, és mellette még időnként töltöttem a telefonomra is pénzt. Aztán meguntam ezt a kettősséget, na meg azt, hogy a mobilom folyton bemondja az unalmast, ezért fogtam magam, és elmentem a szolgáltatóm egyik üzletébe, és a két "szolgáltatásból" csináltattam egyet. Vettem egy okostelefont, kártyásról előfizetésesre váltottam, és az internetet lemondtam illetve beleépítettem az új csomagomba. Ez volt két hete szombaton, 6-án. Aztán eltelt másfél hét, és kiderült, hogy az új telefonom (amiről később megtudtam, hogy igazából csak 2-3 hónapja van a piacon) hangszórója nem szól rendesen. Recseg, és olyan halk, mint ha folyton a takaró alól szólna. Nem tudom, mi történhetett vele, nem hiszem, hogy például víztől károsodott, és kívülről semmi nem látszott rajta, úgyhogy muszáj volt visszavinnem az üzletbe, szervizelésre. Sajnos a 3 napos időintervallumot már túlléptem, ezért csak garanciális javítást vállaltak, cserét nem, úgyhogy várhatóan jövőhétre készül el. Alkatrészcsere. (Mondjuk f*sza, mert az aksit például itthon nem is lehet kiszedni belőle, és bármi gubanc van, egyből szervizelni kell, mert házilag nem távolítható el róla a hátlap.) Fogalmam sincs, hogy a gond gyári hiba-e vagy később szerezte, mert vagyok olyan peches, hogy nem hallottam előtte a telefonom saját hangját, csak fülhallgatón keresztül, vagy rezgő módban. Na, de gond egy szál se, másfél hét használat után másfél hét szünet, és jövőhét végén már újra lesz telefonom, ami egyelőre okosabb lesz nálam. (Különben nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt meg lehet szeretni egy ketyerét.)

zavar a zavarban

Basszus már mindenki házasodik meg gyereket szül meg ilyenek. Én meg csak állást keresek - megint - és nem tudok egyről a kettőre lépni. Valamit nagyon nem jól csinálok. És basszus kezd zavarni, így közel a 30-hoz, hogy én még nem házasodok és nem szülök gyereket. Mert biztos valamit nem jól csinálok. Biztos nem jól csinálok valamit, mert mindenki házasodik meg gyereket szül, én meg nem, és egyelőre nem is fogok, és az zavar, hogy ez nem zavar, de zavarnia kellene, és akkor már inkább zavar. Szarügy.

Évek és a rutin.... :)

Azért jó egy neves naphoz kötni bizonyos eseményeket, mert az ember mindig vissza fog tudni emlékezni, hogy mikor történtek. Ezt az elvet szem előtt tartva majdnem 1 évvel azután, hogy megszereztem a jogosítványt, éppen pont ma vezettem először egyedül. (Egyébként a forgalmi vizsgám pont arra a napra esett, mint anno az államvizsgám.) És hogy miről neves ez a mai nap? Kérdezzétek őt! Nem is, inkább köszöntsétek! Nyugalom, nem ő Caesar. De az én szememben mindenképp győztes vezér! :)

Szóval elhatároztam, hogy a születésnapjára (természetesen a valódi ajándék mellett) meglepem egy névlegessel is, mégpedig azzal, hogy bevállalok egy utat autóval teljesen egyedül. Csak anyukámért mentem ki a pályaudvarra, az egész út nem volt több fél óránál, illetve de, több volt, mert még 10 percig keresgéltem parkolóhelyet és próbáltam bepasszírozni az autót két gyökérmódon álló kocsi közé, de megküzdöttem vele. Még segítséget is kértem, mert pl. parkolójegyet sem vettem még soha egyedül. Igaz, mással se. És az a döbbenetes, hogy sokkal felszabadultabb voltam egyedül, mint mikor mellettem van egy tapasztalt sofőr. Nem paráztam a sávváltásoknál sem, meg más dolgokon sem, amikre egy gyakorlott vezető (mint édesapám) folyton felhívja a figyelmemet, még akkor is, ha magamtól is észleltem, vagy tudomást vettem róla. Pedig mennyire féltem attól, hogy majd eltévedek, vagy nem tudom kezelni a váltót, vagy beletolatok valakibe piros lámpánál. Nos, úgy látszik, engem nem az feszélyez, hogy ügyetlen vagyok, hanem azért vagyok ügyetlen, mert a mellettem ülők feszélyeznek.  Nos, erről a témáról még bővebben is írok majd, meg még másról is, zajlik az élet több fronton, de most még egyszer, maximális hangerővel innen is

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LUIS! :)

pofon - (a szerencsétől, vagy a szerencsének?)

Határozottan nem szeretem, mikor valaki az én segítségemet kéri ahhoz, hogy nyerjen egy játékban, így én nem is kérek konkrétan senkitől semmit. De köztudott, hogy szeretnék egy autót, és most "miért ne?" alapon esélyt adva a szerencsének regisztráltam egy nyereményjátékba, amivel autót lehet nyerni. Csak annyi dolgom van, hogy másokat is buzdítsak a regisztrációra. Nos, én nem fogok senkit sem buzdítani, viszont itt ez a link, ha valaki szintén részt szeretne venni a játékban. Pontosan nem tudom, hogy működik, de talán minél több ember regisztrál a te javaslatodra, annál nagyobb esélyed van nyerni. Szóval vegyétek úgy, hogy én most meghívtam mindenkit, akit érdekel, és senkit sem hívtam meg, akit nem érdekel. Mert mint hangsúlyoztam, én nem szeretek ilyesmikben "partner" lenni. De akkor is szívesen nyernék egy kocsit. :)

Arról meg majd később írok, hogy mi lett a vége. (Mert ugye én soha nem veszek részt ilyen játékokban, ennél fogva soha nem nyertem még semmit.)

Update május 22: Végül persze nem én nyertem az Opelt. Valami vidéki csóka vitte el, aki biztosan több száz ismerősét bevonta a buliba. Úgyhogy most újra gondolkodóba estem, hogyan és honnan szerezzek autót. Vagy pénzt. De inkább autót.

-

Gyűlölöm a hülye melleimet.

Tavaszi sétafika :)

Egy pár napja elhatároztuk Luis-szal, hogy hétvégén (vagyis szombaton) elmegyünk Visegrádra, mert van ott valami sportos program, amit szívesen kipróbálnánk. Meg is próbáltunk egy alkalmat lefoglalni, de sajnos pechünk volt, mert éppen most vannak technikai gondjaik, és bizonytalan ideig szünetel a szolgáltatás. Na, akkor gyorsan ki kellett találnunk valami más programot, mert ezt a gyönyörű tavaszi napsütést nem hagyhattuk elveszni. S mivel Visegráddal mindig együtt emlegetik Szentendrét, meg is volt az új terv: látogassunk el a Skanzenbe! Én még nagyon kislánykoromban voltam arrafelé, valami osztálykiránduláson, meg még egy pár éve a szüleimmel és egy baráti családdal (avagy családi barátokkal?), de a gyerekkori élményekből nem sok mindenre emlékeztem már, a pár évvel ezelőtti látogatás alkalmával pedig pont rossz időben mentünk, és így szinte csak sétálni tudtunk, mert egyébként nagyjából minden zárva volt. (Arra már nem emlékszem, hogy csak az idény miatt, vagy valami felújítás végett...) Szó ami szó: hihetetlen kíváncsisággal vártam, mit fogok majd látni. Előre örültem a szép időnek, meg annak, hogy majd sétálhatok egy jót Luis-szal. A várakozásom be is teljesült, mert az egész napunk fantasztikusan sikerült. Viszonylag korán, 11 felé értünk be Szentendrére, HÉV-vel mentünk, de a Skanzenbe csak másfél órával később volt busz, úgyhogy addig el kellett töltenünk valahogy az időt, hát sétáltunk egyet a kis utcákban, meg ettünk egy süteményt a Szamos cukrászdában. Elég sok ember volt a tereken, mindenki ki akarta használni, hogy április közepén ragyogóan süt a nap. 1 órakor már a Skanzenben sétálgattunk, és sokkal de sokkal nagyobb és szebb, mint amire emlékeztem. Szinte egy teljes méretű falu. Olyan sok ház, meg látnivaló volt, hogy nem is tudtunk a végére érni. Ha mindent figyelmesen és töredelmesen végig akartunk volna nézni (illetve néztünk volna, mert hát nem az akarattal volt a baj), szerintem simán el tudtunk volna ott tölteni akár 10 órát is. Hát, nekünk csak ötöt sikerült. És még így sem láttunk mindent. Viszont az egyik háznál megkínáltak minket frissen készült kemencében sült rakott krumplival, egy másik háznál pedig mézeskalácsot vettünk. Simogattam kecskét, és lovat is. Felültünk a kisvasútra, ami a kiállításközpont egyik végéből a másikba ment, és egyre csak sétáltunk és sétáltunk és sétáltunk. Piknikeztünk pokrócon szendvicsekkel, ittunk finom bort, beszélgettünk dánokkal, találkoztunk kedves családokkal, de ami a legjobb volt (legalábbis az én szemszögemből), hogy nem voltak olyan rengetegen, és akik voltak, azok is inkább fiatalabb vagy idősebb párok voltak, de nem gyerekek, mert őszintén megmondva én a dolgos hétköznapok után szeretek egy kicsit kiszakadni ebből a közegből, és örülök, ha nem kell gyerekek közelében lennem.

Időszaki kiállítást is láttunk, beszélgettünk több ott dolgozóval is, és több fényképet is készítettünk. De azok Luisnál vannak, úgyhogy majd update-olom később ezt a posztot egy pár fotóval.

Kicsit megkapta a hátunkat a nap, és nap végére lejártuk a lábunkat, de mégis csak megérte, és nagyon szép napot töltöttünk ott. Estefelé Szentendrén fagyiztunk még egyet, kiültünk a Duna-partra, néztük a hullámokat, süttettük a hátunkat, majd mielőtt hazaindultunk volna, bementünk egy kézműves pub-ba, és ittunk egy-egy pohár sört. De még mindig nem volt kedvünk hazamenni, ezért visszatérve Pestre elmentünk egy kávézóba (ami csak pár hete nyílt), ahol társasjátékozni lehet fogyasztás közben (vagy inkább fogyasztani társasozás közben), és megismertünk egy új kártyajátékot, amivel majdnem éjfélig játszottunk. Egyik asztaltól a másikig csapódtunk, több idegennel összeismerkedtünk, hogy együtt is játszhassunk, és a végén (némi autós segítséggel) nagyjából fél 2-re haza is értünk, és egy jó kis tavaszi napot magunk mögött tudva ágyba.... zuhantunk. :)

Update fotók:

 

 

 

 

Rinyatéma, sorstársaknak...

Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ugyanis pár hete elhatároztam, hogy ha megkapom az áprilisi fizetésemet, akkor veszek majd 2-3 új melltartót, mert amiket most hordok, elkoptak már, sőt, némelyik kényelmetlen is, szépnek pedig egyáltalán nem mondanám őket. Nos, tudni kell, hogy nálam a fehérneműk nem úgy vannak, hogy besorakoztatva szépen a szekrénybe, és csak benyúlok, és kiveszek egyet, mert mindig az adott ruhámhoz kell választanom, ami persze érthető, és gondolom, lányok milliói vannak így vele, csakhogy.... én nem aközött mérlegelek, hogy ezt a fehéret vagy azt a fehéret, vagy esetleg feketét vagy színeset válasszak az adott napra, és még csak aközött sem mérlegelhetek, hogy szivacsos, merevítős, vagy sima, vagy sport, vagy push up-os legyen a nyertes... hanem konkrétan azt kell eldöntenem, hogy a fehéret vagy a feketét vegyem fel, illetve hogy a két rossz, és elhasznált közül melyik a kevésbé gázos... Így tehát mindenképp rá voltam kényszerülve arra, hogy beszerezzek pár csinos és jó darabot. Melltartót nyilván nem vesz használt ruha üzletben az ember lánya, de én először az olcsóbb helyeken keresgéltem. Sikertelenül. Fölpróbáltam még a múlt hónapban nagyjából 20 különféle méretűt, fazonút, és nem találtam megfelelőt. Egy-egy régebbi darabból kiindulva keresgéltem a szám-betű kombinációk között, de igazából sosem foglalkoztam azzal, hogy ezek a jelzések mit jelentenek, mert eddig mindig ránézésre választottam, és általában jót. De létezik, hogy mindenhol maradtam volna "ugyanakkora" csak a mellem nőtt úgy, mint ha szilikont ültettem volna be? Mert megunva a sok sikertelen hadjáratot, bementem egy neves márkaüzletbe, ahol csak fehérneműket árulnak, és ott kértem segítséget az eladóhölgytől. Lemért, és pontosan meghatározta, milyen melltartót kell keresnem, én meg fogtam magam és kétségbeestem, ugyanis eddig még csak nem is találkoztam ilyen jelzésű darabokkal. Őszintén szólva a legnagyobb méret (mert hogy kiderült számomra, minél hátrébb van az ABC-ben a betű, annál nagyobb méretű mellre való a holmi) számomra eddig a "D" volt, erre most kiderült, hogy az én mellem baromira F-es.... (De megnyugtató, hogy még G és H is van a választékban...) Adott is a hölgy egy darabot, felpróbáltam, éppen passzolt, és mennyit fizettem érte? Hát közel 15ezer Ft-ot... Kérdeztem, van-e bármilyen más fazon, szín, márka... (gondolva, hátha mutat pár olcsóbb darabot is, mert bár nem mondtam, de azért sokalltam az árat... őszintén én reméltem, 6-7 ezer Ft-ból megúszom, de még 10-et sem sajnáltam volna érte, ha jó), és nem tudott mutatni egyetlen másikat sem. Úgyhogy megvettem, és félig nevetve, félig sírva távoztam, mert örültem, hogy végre kaptam egy olyan melltartót, ami tényleg mindenhol passzol (és hátul nem kúszik föl a nyakamba), de szomorú lettem, hogy még egy ilyen márkaboltban sem tudok "válogatni", és habár eddig nem tartottam a mellemet se kicsinek, se nagynak, pont elégedett voltam a méretével, azért ez az F kosár kicsit kiábrándított....

Na de a história még folytatódik, mert a körúton is bementem egy üzletbe érdeklődni, és ott mutatott 4 félét is, a legolcsóbb 11, a legdrágább 18 ezer Forint... Azt hiszem, nem mostanában lesz másik új melltartóm. :(

De ha bárki tud 10 körül (de inkább alatt) F kosarú (80-as) melltartóról, ne tartsa vissza az információt!

"Ki takarít itt és ki takarít ott?"

Én igazán mindent megpróbáltam, tényleg, minden követ megmozgattam, az összes elérhető barátomat és barátnőmet megkérdeztem, de úgy látszik, most az Égiek is azt akarták, hogy egyedül maradjak, senki ne érjen rá, és muszáj legyen nonstop önmagammal töltenem a hétvégét, mert még a szüleim is távol vannak, bátyám is dolgozik, így csak magamra számíthattam. Ez pedig elég volt arra, hogy megunjam a körülményeket és változtassak rajta...

Oké, először csak a ruháimat akartam rendbe rakni. Aztán kicserélni a téli kollekciót a nyárira (merthogy szekrényem méretéből adódóan nem tudom egyszerre minden ruhámat tárolni, így a nem szezonális ruhákat egy régi bőröndbe rendezem, és a szekrény tetejére "dobom"), de végül annyira megjött az energia és nem múlt el a kedv, hogy fogtam egy portörlő rongyot, és szépen egyesével letöröltem a több hónapos port minden polcról. Utána kidobáltam a sok ezeréves kacatot, amiket őrizgettem a fiókom mélyén, és megszabadultam a gyerekkoromból megmaradt üres és félig kiürült, büdös és már használhatatlan parfümöktől, üvegektől. Meg régi újságoktól. Helyet találtam a könyveknek, füzeteknek, kialakítottam egy piperés polcot, szortíroztam a papírok között, létrehoztam egy írószeres "fiókot", rendszereztem a jótállási jegyeket és egyéb fontos iratokat, egyszóval minden látható és nem annyira látható zugot lomtalanítottam. Aztán portalanítottam. Egy teljes napom ráment, már csak a porszívózás van hátra, de azt meghagyom holnapra, hadd örüljenek a szomszédok neki holnap délután. :)

Szó ami szó: tökéletes rend és tisztaság van a szobámban. Már csak 2 szekrény tartalmát kell szelektálnom és rendszereznem. De ez egy másik egyedül töltött hétvége vidám programja lesz. :)

What kind of?

Igazából az már egy eldöntött dolog, hogy lesz kutyám. Tavasszal már kutyát szeretnék sétáltatni. Csak az az egy problémám van, hogy még mindig nem jutottam dűlőre: milyen fajtát tartsak. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy fajtatiszta legyen, ellenben kistestű és fiatal kutyát szeretnék. Olyan fajták vannak, amik eleve tiltólistán vannak (mint pl. a chihuahua, a palotapincsi, meg a yorskshire terrier, előbbiek a rossz természetük, utóbbi pedig a túltenyésztett és ezáltal beteges volta miatt) de nincs abszolút "befutóm". Mert eddig akármilyen fajta jött szóba, mindnél volt valami negatívum, amivel nem tudom, hogy meg akarok-e birkózni. A legnagyobb probléma abból adódik, hogy még sohasem volt saját kutyám (és hiába értek a kutyák nyelvén, meg tudom megsimogatni bármelyiket, egy kutyát nevelni egészen más dolog). Szóval mondhatni elég tapasztalatlan vagyok, totális kezdő, és nem szeretném, ha a leendő kutyám a fejemre nőne, vagy túl önfejű lenne, csak azért, mert én nem tudom, hogyan kell elkezdeni. A második probléma a körülményeim között keresendő, vagyis hogy lakótelepi lakásban élek, és rendszertelenül járok dolgozni. Legalábbis egy állat szemszögéből nézve. Mert annyit azért laikusként is tudok, hogy a kutyák (a macskákhoz hasonlóan) szokásállatok, vagyis szeretik ugyanabban az időben kapni az ételt, ugyanabban az időben sétálni menni, és ugyanazokkal az emberekkel lenni egy helyen. Mert igaz ugyan, hogy a lakásban szinte mindig van valaki, pl a szüleim, de én egyik nap délelőtt 10-kor megyek dolgozni, máskor fél 12-kor is ráérek elindulni, megint más napokon már fél 7-kor kilépek a lakás ajtaján. Ellenben minden hétköznap este 6 után érek haza. Na, egy ilyen időbeosztás mellett milyen kutyának lennék "ideális" gazdi? Aki nem szedné szét a lakást a távollétemben, de szeretne velem is időt tölteni, aki elfogadna idegen embereket is, de ragaszkodna hozzám, akit nem kellene folyton orvoshoz hordani, és nem dilizne be idős korára, akinek az ápolásával (szőr és köröm) nem lenne túl sok vesződség, (mert én a fésülésre szánt időt inkább tölteném játékkal és simogatással) és legfőképpen: nem nőne nagyra, de hasonlítana küllemében egy kutyához... Létezik egyáltalán ilyen kutya a világon?

Vagy nekem tényleg nem való? De ha nem kutya (és nem macska, mert Galádból csak egyetlen egy volt), akkor mi? Mert nekem kell egy állat.

Szociális világháló....

Csak azt nem tudom, mi lesz akkor, ha munkahelyet kell váltanom. Mert hogy most hétfőn volt a tantestületi kirándulás (amiről akartam is bővebben írni, de kiment a fejemből... Nem baj, majd legközelebb arról írok), és az ebédnél az étteremben ülve az egyik kolléganőm kérdőre vont, hogy miért nem jelöltem már be Facebook-on, pedig több mint egy éve ott dolgozom. Nos, én magamtól senkit nem jelölök be. Mindenki tudja rólam, hogy csak olyan emberek az ismerőseim a nevezett oldalon, akikkel a valós életben is tartom a kapcsolatot, illetve van pár becses kivétel, akiket pusztán tiszteletből igazoltam vissza (mint pl gimnáziumi tanáraim, szüleim barátai, és hasonlók), de magamtól senkit nem jelölök be. Ehhez tartom magam azóta, mióta a Facebook-on tag vagyok. Így tehát nagyjából akkor megállapodtunk benne, hogy nem leszünk ismerősök, mikor oda kerültem, mert én nem jelölök be senkit, ő pedig nem jelöl be engem. Hogy ő miért nem? Mert ő az idősebb, és szerinte nekem kellene "nyitnom". De ez csak most hétfőn derült ki. Na, hát jó. Akkor megírtam neki üzenetben, hogy erre való tekintettel kivételt teszek vele (a nagyjából 150 ismerősöm közül nagyjából az 5.-kel), és bejelölöm, de ezt ne verje nagydobra, mert senki mással nem fogok kivételt tenni. Nos, úgy látszik, a Facebook megoldotta az ő közreműködése nélkül, ugyanis hétfő óta - mióta interneten is ismerősök vagyunk E-vel - már 3 másik is megtalált és bejelölt. Illetve csak kettő, a harmadikat nem ismerem, vagyis kép és név alapján nem tudom beazonosítani, de az bizonyos, hogy azon a napon jelölt be, amikor egy másikat visszaigazoltam. És közös ismerősnek csak őt hozta ki. Ez mind szép és jó, mert akit valóban ismerek személyesen és szoktam vele beszélgetni, azt visszaigazolom (meg nyilván egy munkatársat, akivel nap-mint nap találkozom az épületben nem fogok elutasítani), csak mi lesz akkor, ha majd úgy alakul, hogy többé nem fogok itt dolgozni, és ennél fogva (az akkor már volt) munkatársaim 90 %-ával nem fogom tartani a kapcsolatot? Mint ahogy az első munkahelyemről "szerzett" ismerőseim 90 %-ával sem tartom már a kapcsolatot... Mondjuk ők nem követik nyomon az életemet, és nem esett nekik rosszul, tán fel sem tűnt, hogy némelyiküket töröltem az ismerőseim közül, és nem egy fenyegetést követően, ami dívik az oldalon, hogy "aki ilyet oszt meg, azt törlöm", meg hasonló, hanem szó nélkül cselekedtem. De a mostani munkatársaimmal mondjuk jövőre, vagy azután (mikor már több mint dupla annyi ideje dolgozom itt, mint az említett régi helyen) nem biztos hogy lesz szívem ezt tenni, főleg, hogy velük jóval többször és többet beszélek, mint anno a régiekkel...

Egyelőre pedig sorra jönnek a jelölések, és a kezdeti 2 főről már 10-re nőtt a Facebook-munkatársak száma. Én meg már nem győzök "válogatni" a fontosabb ismerőseim között... Mert én szerintem az n+1. módon használom az oldalt... Mindenkitől eltérően.

Juuuu-veeeeen-tuuuus (és nem a foci)

Mostanában szívesen hallgatok Juventus rádiót, mert általában olyan zenéket adnak, amiket én is szeretek, és nincs olyan sok ismétlés. Mióta megszűnt a Sláger Rádió és a Danubius, majd a Sláger Rádió frekvenciáját átvevő Neo FM is az enyészeté lett, úgymond rádió nélkül maradtam. A Class FM-et nem tudtam megszeretni, a Music FM sem nekem való, a Petőfin pedig túl alternatív (és nem az én irányvonalamnak megfelelő) zenék vannak, így hát sokáig nem hallgattam rádiót. Amennyiben mégis, csak a Bartók jöhetett szóba, mert legalább a komolyzenét szeretem (és abból nincs olyan sok válfaj, amiket nem hallgatok szívesen.) De egy pár hete felfedeztem a Juventust, mert buszon utaztam, és a lejátszóm lemerült, a telefonon viszont csak rádió jön be, és keresnem kellett valamit. Éppen jó zene ment (amit nem ismertem, de megtetszett, és azóta meg is szereztem), utána még egy jó dal, és még egy jó dal... És többször elhangzott a rádió neve (ami nem volt előttem ismeretlen, de mégse vettem róla soha tudomást), és valahogy "rászoktam". A szlogenjük valahogy így szól: Budapest kedvencei. Na, az enyém biztosan. :) Még a beszélgetős műsorai is tetszenek, bár ilyenekkel csak esténként találkoztam. Annyira nem követem nyomon a programot, de ha módom van rá, odakapcsolok/tekerek. Egyetlen problémám van csak vele, mégpedig az, hogy felszín alatti közlekedésben és helységekben nem lehet fogni. Vagyis csak akkor tudok rádiót hallgatni, ha buszon/vonaton utazok, vagy ha itthon vagyok. Na, most álljon itt az a dal, amit végül is a Juventus ismertetett és szerettetett meg velem:

Rezzen vagy nem rezzen?

Nem lennék jó pénztáros, főleg drogériában nem. Nem hiszem, hogy rezzenéstelen arccal, fapofával tudnám kiszolgálni a vásárlókat, ha meghökkentő vagy éppen megmosolyogtató terméket vásárolnak. Hazafelé jövet ugyanis a körúton be szoktam menni az egyik nagy lánc üzletébe, ha éppen szükségem van valamire, és mikor várok, hogy sorra kerüljek a pénztárnál, sokszor látom, hogy az előttem vásárló emberek mit fizetnek ki. Lehet, hogy valentin-nap jön, vagy valami ilyesmi, de a héten több alkalommal is voltam tanúja annak, hogy egy férfi, vagy egy párocska éppen óvszert vásárolnak... Sőt, volt egy delikvens, aki 3 csomagot is vett (és a három csomag három különböző volt... Lehet, hogy három különböző nőhöz vette?) Én pedig a pénztárost figyeltem, hogy milyen kifejezéstelen arccal tudta mindegyiket beütni, de van olyan eladó is, aki mindig ugyanazzal a kedves mosollyal mosolyog. Na, nekem ez tuti nem menne. Nem tudom, milyen arckifejezésem lenne pl az óvszert vásároló férfiak láttán, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnám leplezni az érzéseimet, gondolataimat.

Na, ma hazafelé jövet ezen gondolkodtam. És akármennyire is nehéz néha a munkám, meg borítanak ki a gyerekek (majd erről is fogok írni valamikor), még mindig sokkal jobb és felüdítőbb, mint bármilyen más munka, mert itt nem kell takargatnom az érzelmeimet. Na jó, igazából néha kell, de csak egy átlátszó lepellel. :)

Buzgó búza

A gyerekeknek valamelyik nap az volt a házi feladatuk környezetismeretből, hogy reklámszöveget kellett írniuk a búzáról, vagyis próbálják meg eladni a búzát egy ütős szlogennel, és hozzá rajzot is készítsenek. Feltételezem, az órán elhangzott egy példamondat, mint például a kutyák is szeretik a búzát; mert mikor már a tizedik gyerek hozta ki a hasonlóan fantáziadús szöveget, gyanússá vált a dolog.. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy csak ennyi kreativitás legyen bennük. A kaput az tette be, amikor Rebeka, az egyik lány, aki viszonylag jó tanuló, kihozta a füzetét, benne egy rajzzal: a hatalmasra nőtt kölyökkutya mellett a táljában ott vannak a búzaszemek. "Vegyen búzát, csak most, csak nálunk!" felirattal. Utána megjelent Norbika is, akinél csak ennyi volt a szöveg: "Éhes? adjon búzát, várjon tíz percet, és üres." (Megpróbáltam szó szerint idézni. Hogy mi üres, azt nem tudom, de az agya biztosan...) Itt már nem bírtam magammal, és hangosan nevettem. Mi ez, valami szőrtelenítő krém? 10 percig kell várni, és máris látszik a hatás? Még ötletet is adtam szegénykémnek valami hasonlóval: "Hullik a szőre a kutyájának? Kenje be búzából készült péppel, és várjon 10 percet, a hatás nem marad el!" Nem nagyon értette meg, sőt, már az egész szituációt nem értette, miért vagyok képtelen bármi mást csinálni a vihogáson kívül. Ezután megfogalmazódott bennem a saját reklámszövegem, aztán csak ontottam magamból a jobbnál jobb ötleteket. És legalább 10 percig röhögtem a saját poénomon... Szerencsétlen gyerekek már nem tudták elképzelni, mi baja van Ági néninek... Szerintem ők csak azon vidultak, hogy én vidulok, de a "poént" nem értették.

"Túl kicsi a kutyája? Adjon neki búzát, attól majd megnő! Az én chihuahuám is 2 méteresre nőtt, mióta eredeti Buzgó Búzát eszik! Buzgó Búza, a kutyák barátja!" 

És ehhez még egy jó kis emblémát is rajzoltam. Nagyon eredeti lett, és százszor több kreativitás volt benne, mint a gyerekek megoldásaiban. Pedig meggyőződésem, hogy ők többet néznek tévét, ennél fogva több reklámot is látnak, mint én. Na sebaj. Nem csak a kutyáknak, hanem nekik is búzát kellene fogyasztaniuk. Én meg lehet, hogy pályát tévesztettem, és amellett, hogy kutyaidomár lennék, inkább egy reklámirodában kellene dolgoznom, ahol minden hétfőn reggel 8-kor míting lenne, és ezeken a meetingeken frappáns szövegeket kellene gyártanom a legújabb reklámozandó termékek eladásához. Lehet, jobban élvezném, mint a húsz mihaszna gyerek társaságát?

Három az egyben hétvége

Hol is kezdjem? Pénteken a suliban farsang volt, a gyerekek izgatottan kérdezgették, hogy én is be fogok-e öltözni, és ha igen, minek. Erre meg csak azt feleltem: Önmagam leszek. És valóban önmagam voltam, végre az lehettem, aki a lelkem mélyén vagyok, egy igazi, elementáris, őrült, vad rocker. :) Szerencsére nem kellett extrém holmikat kölcsön kérnem, vagy kikölcsönöznöm, csak bele kellett bújnom a bakancsomba, az Iron Maidenes pólómba, fel kellett vennem a szögecses karkötőmet, kihúztam a szemem, és jó kis taréjt csináltam a hajamból. :) Mindehhez még társult egy felfújható műanyaggitár, amit még Nova Rockon szerváltam 2011-ben. A hatás nem maradhatott el. A munkatársi gárdából felemás reakciót váltottam ki, mert voltak, akik el voltak ragadtatva, mások pedig el voltak hűlve a látványtól. Nyilván azokkal vagyok baráti viszonyban, akiknek tetszett a vadiúj ódon külsőm. (Az egyik vén szipirtyó, akit kb. ki nem állhatok rögtön fennakadt azon, hogy mikor ide kerültem, még teljesen másmilyen voltam. Én meg felvilágosítottam, hogy nem, akkor is ilyen voltam, csak én konszolidált vagyok, és tudom, hogyan kell gyerekek közé menni.)

Vasárnap megtartottuk édesanyám születésnapját, vagyis az egész inkább meglepetés volt a számára, igaz ugyan, hogy már szombaton este (mikor már az biztonságban volt az erkélyen) észrevette a tortát, vagy legalábbis a dobozt, és így fordult el az ajtótól: "Jaj-jajj... Ja-jajj... Nem szabad kimennem az erkélyre?" Mire én: Miért akarsz kimenni? Le akarsz ugrani? "Én csak ezt akartam kivinni" - mutatott egy tálra. Majd én kiviszem. - Azzal kivettem a kezéből a tálat és kivittem én. Ő pedig még az orra alatt eldünnyögött egy ilyesmit: "Nem hallgattok rám..." - mert persze mikor már régen meg volt szervezve az egész születésnap és torta, akkor mondta, hogy eszünkbe ne jusson tortát venni, mert rengeteg sütemény van itthon. De nekem mégis eszembe jutott. Szóval a tortáról sejtett valamit, de minden más totális meglepetés volt. Kapott egy antiallergén, alaktartó hengerpárnát, ami jó derékra, fej alá, alváshoz, tévézéshez, olvasáshoz, gyakorlatilag mindent lehet vele csinálni (olyan, mint a tampon a viccben. :D), és annyira örült neki, hogy a "szememre vetette", hogy miért nem találtam ki ezt a párnát már hamarabb. Mire én: nem én találtam ki a párnát, hanem a párna talált ki engem. Ugyanis az ajándékai (bonbon, színházjegyek) már régen megvoltak, mikor csak kis apróságot akartam mellé keresni. Aztán még egy alvószemüveget is kapott, úgyhogy most már minden álma békés lehet, és álmodhat arról a fecskéről, aki a hőn szeretett otthoni tájra vágyik... Az ajándékok beszerzésében E. is segített, aki az egész hétvégét nálunk töltötte, bár a tervezett programjainknak a negyedét sem tudtuk véghez vinni, azért nagyon jól éreztük magunkat. Voltaképpen az egész hétvégénk anyukám születésnapjáról szólt, közben pedig rengeteget beszélgettünk. Majd tavasszal, ha jobb idő lesz, megismételjük, és mindent pótolunk, amire most nem jutott idő.

Ha születésnap, akkor anyukámé!

Édesanyámnak hétfőn lesz a születésnapja, és bár nem kerek évszám, mégis készülök rá több mindennel. Először is kerestem neki egy jó kis színházelőadást az interneten, és vettem rá 2 jegyet. (Erről kicsit bővebben kicsit később.) Azután megkértem egy kedves ismerősömet (aki egyébként cukrász), hogy készítsen egy tortát, ezt holnap este fogom tudni elhozni tőle. Vasárnap fogjuk ünnepelni anyukámat, és ő erről mit sem sejt. Vettem neki a kedvenc bonbonjából is egy csomaggal, holnap pedig még a nyakamba veszem a várost E-vel, és keresek valami kedveset is mellé. Szóval több mindennel készülök, és jobban izgat, mint nyáron az én születésnapom. (Ami nem is volt túlünnepelve, ami ünnep volt is, azt apukám jól elrontotta, de mindegy..)

A tortája csokitorta lesz, szép díszítéssel, maximálisan megbízok a készítőjében, szóval már csak a meglepetésnek kell jól elsülnie.

S hogy milyen előadást fog megnézni? Felmentem az összes budapesti színház honlapjára, hogy körülnézzek, az előttünk álló hónapban mit és mikor fognak játszani, hátha találok olyat, amit szeret az anyukám. Annak idején, mikor fiatal volt, bérlete volt az Operába, vagy én nem is tudom, hova, lehet, hogy több színházba is, és édesapámmal rengeteg előadást megnéztek. Nem is tudom, mi a kedvence egyébként. Több érdekes műsort is találtam, de akármelyikre próbáltam jegyet venni, mindegyiknél csak 1-1 üres hely volt, vagy ha volt is több, tuti nem egymásmellé szóló jegyek. Márpedig ki akar egyedül színházba menni? Főleg ki akarna úgy elmenni, hogy akivel megy, az nem is mellette ül, hanem három sorral mögötte, tőle balra? Például. Szóval mikor már nagyjából a tizedik darabnál láttam, hogy semmi normális jegy nem kapható (és egyik darab sem a napokban kerül színpadra, volt olyan, amit március közepén! fognak játszani), kezdtem ideges lenni. De a végén mégis sikerült! Február 18-ára, este 7 órára az Erkel Színházba, földszintre, viszonylag jó helyre, majdnem középre vettem 2 jegyet egymás mellé, a..... Nabuccora! 3 felvonás, olasz nyelv, magyar felirat. Kesselyák Gergely rendezte, szóval csak jót várok az előadástól (meg persze a művész úrtól is). Olyannyira jót várok, hogy már nincs is szívem mind a két jegyet odaadni anyukámnak, hanem csak az egyiket, hogy engem vigyen el, mert nekem is úgy megjött a kedvem a színházasdihoz. Remélem, örömet fogok vele okozni. De szerintem apukámmal megy majd. Úgyhogy most erősen elgondolkodtam rajta, hogy magamnak is veszek egyet, még ha több sorral mögöttük, tőlük balra is lesz az az üres hely, ahova még tudok...

Haj-baj-jaj.

Bejött nekem ez a rövid vörös hajú élet. 2013 november elején váltam meg hosszú barna fürtjeimtől, (melyeket bizonyos időközönként karban tartottam, és olykor félhosszúra nyírattam...) de azóta nagyjából havonta, másfél havonta járok vissza "frizuraigazításra". Bár az utóbbi fél évben már nem igazítás volt, hanem inkább módosítás, mert a hátul felzselézősből lett oldalra elsimítós tüsi... Megpróbálom pár képpel illusztrálni is a fokozatokat:

Hát így megy ez nálam... Míg régen az volt a bajom, hogy "sokára nő vissza", ma minden héten elmondom legalább háromszor, hogy "igen, de már hosszú", vagy "sajnos túl gyorsan megnő". Valahogy jobban élvezném, ha nem csak 1 hétig tartana a varázslat, és még a frizuraigazítás előtti napon is kezelhető lenne a hajam.

Nem "normális" január

Mindig azon kesergek, hogy milyen eseménytelenül telik (múlik) el az év első pár hete/hónapja... Hát, ez a hagyomány úgy látszik most megtörni látszik.

Csak januárban, az első 4 hét alatt az alábbi dolgok történtek:

- örökre itt hagyott Galád, a macskám

- eltemettük az egyik rokonomat, Rózsi nénit

- átalakult a helyettesítési rend, ezért nem tudok járni gitározni (illetve ez még megbeszélés tárgyát képezi...)

- pikkel rám az igazgatóhelyettes, minden lehetséges alkalommal úgy hoz döntéseket, hogy az eredmény rám nézve a legrosszabb legyen

- bátyám betöltötte a 30-at (és ez mélységesen megviselte)

- voltam egy koncerten (ami azért nagy esemény, mert nagyjából 2 éve nem voltam hasonló kaliberű rendezvényen)

- beteg voltam (és úgy jártam dolgozni)

- tönkrement a téli bélelt bakancsom, amire olyan büszke voltam, vennem kellett másikat

- elkezdtünk begyakorolni egy táncot február 20-ra, amit az iskola egyik rendezvényén adunk elő 14-en a tanári karból

Szerintem ennyi bőven elég 4 hétre... És már február van, ami ismét tartogat 4 hétnyi meglepetést...

Nem csak egy macska....

Édesanyám hajthatatlan. Azért nem akarja, hogy hozzak egy kutyát a lakásba, mert "úgy hozzánő az emberhez". Hát persze, hogy hozzánő. Éppen azért szeretnék kutyát, mert kell valaki, aki hozzám nő. Mert hiányzik, mérhetetlenül hiányzik Galád. Nincs akit babusgassak, akit szeretgessek, simogassak. Üres nélküle a szobám. És én tudom, hogy őt már soha nem kaphatom vissza, és el kell fogadnom, hogy nincs többé. De ha lenne egy kutyusom helyette, akkor azt a hatalmas szeretetet, ami a szívemben maradt a cicám iránt, ki tudnám árasztani rá. Én tudom, hogy soha egyetlen állatot sem fogok annyira szeretni, mint a macskámat. Soha egyetlen állat sem lesz nekem annyira fontos és annyira az enyém, mint ő. De belebetegszem, ha nem keresek helyette egy másikat. Lehet engem kinevetni, lehet megvetni is, hogy macska-pótlékot keresek, vagyis hogy pótolni szeretném az én drága kiscicámat, vállalom. Tényleg őt akarom valahogyan pótolni. És nem betömködni akarom az űrt, amit hagyott, hanem kitágítani valaki más számára. Egy új jövevény számára. És mielőtt bárki azt gondolná, mint anyukám, NEM gyereket akarok. Nem a gyerek hiányzik az életemből. Hanem a macskám. Vagy egy kutya. És nem töltené be az űrt az sem, ha szülnék egy gyereket. Nem akarok szülni.

Egy hét telt el, és minden egyes nappal nehezebb. Az esték a legrosszabbak. Napközben még elvagyok valahogy, eltelik a nap, más dolgokkal kötöm le magam. De mikor este bejövök a szobámba, és magamra zárom az ajtót, nem tudok semmi másra gondolni, csak a kiscicámra. Megágyazok magamnak, és arra figyelek, hogy a pokróc, amin aludt, szépen oda legyen hajtogatva az ágy szélére, és ügyelek, hogy semmit se hagyjak az ágyon. Lehúzom a rolettát, és ott hagyom a rést, hogy ki tudjon látni. De már nincs, aki ki akarna nézni. Ahogy lefekszem aludni, a pokrócot simogatom kínomban és úgy alszom el. De már csak a pokróc maradt nekem. Soha nem voltam még ilyen elhagyatott, ennyire egyedül. És minden egyes nappal fogynak az emlékek, és félek, hogy egyszer teljesen elfelejtem. Nem akarom elfelejteni őt.

Én szeretni akarok egy állatot.

In Memoriam

Reggelente megvárta, míg fölébredek és csak akkor kezdett el mocorogni, ha látta, hogy ébren vagyok. Kibírta mellettem az egész éjszakát, és ha korábban keltem fel mint az etetés, akkor sem kezdett el hamarabb kunyerálni.

Visszahozta az alufólia golyócskát, ha eldobtam, és oda is hozta magától, ha játszani akart.

Együtt volt szokásunk vadászni: én felhajtottam a vadat, ő levadászta. Erre volt egy különleges mód, ahogy csak én tudtam hívni, és ha ezzel a hívással hívtam, a cicám egyből tudta, hogy valahol légy vagy molylepke vagy más repülő tárgy van.

Ha ki akart menni a szobából, leült az ajtó elé és kitartóan nézte. Ha nem vettem észre, vagy nem történt semmi: nyávogott. Ha még a nyávogására sem reagáltam, elkezdte kaparni az ágyat, mert tudta, hogy arra rögtön kidobom. (Utáltam érte, hogy az ágyamat kaparja! És az ajtót is folyton kaparta, ha be akart jönni. Egyszerűen csak kopogott. Vagy a hangjával csöngetett.)

A kezemből megette a tésztát is, a sajtot, a tojást, a táljából csak a macskakaját. Szerette a kukoricát.

Nyáron elvittük egy hónapra magunkkal Balatonra a nyaralónkba, és ott minden nap reggel elment, estére visszajött. De ha én hívtam, kerestem, visszajött, akár délután 2-kor is.

Egyszer felmászott félelmében egy vörösfenyőre, és nem tudtuk onnan sehogysem leimádkozni. Érte kellett mászni, és az ölembe esett. Karcolás nélkül megúszta.

Megküzdöttünk bolhákkal, kullancsokkal, egyéb gonosz állatokkal, és mindig mi voltunk az erősebbek.

Szerette a tejet, a joghurtot, a kefírt, a tejből készült ételeket, s amikor én kibontottam egy joghurtot, neki előbb kellett megkóstolni, mint nekem... 

Időnként rájött a füvezhetnék és akkor elkezdte rágcsálni a lakásban található különböző szobanövényeket. (Pontosan tudta, melyik "ehető" és melyik nem.)

Mosakodni napi rendszerességgel szokott, de akkor sűrűbben csinálta, ha sokáig simogattam. (Mert a szagomat akarta eltüntetni, én tudom.)

Minden alkalommal, mikor hazaértem, ő már ott ült az ajtóban, és várt. Tudta, hogy jövök. És nem csak a vacsorát kérte.

Hosszú percekig dörgölőzött és követett mint egy pincsikutya. Addig nem volt "nyugta", míg az ölembe nem vettem és meg nem simogattam. Aztán ha elég volt a simogatás, simán csak lemászott az ölemből.

Minden ajtózörgésre odafutott a bejárat elé, teljesen mindegy volt, hogy rokon jött-e vagy idegen.

Nagyon szerettem simogatni.

Szerettem játszani vele.

Szerettem beletúrni az ujjaimat a bundájába.

Szerettem becézgetni, és ő is szerette a hangomat, a becéző szavaimat hallani.

Sokszor hívtam kis hülyének, hűtlen-hálátlan dögnek, de arany szívemnek, kis kincsemnek, drága kiscicámnak is. Mindent kiérdemelt, és nagyon rászolgált a nevére.

Ő volt a világ leggyönyörűbb és leghűségesebb macskája. 

Galád. Az én cicám.

*2012.04.16.-2015.01.05.†

Remélem, sokáig fogok még róla álmodni, és sokáig fogom még "hallani" az ajtókaparását.

Mindenek előtt a hagyomány!

Nos, elérkezett ez a pillanat is. Január 4-én képes vagyok végre leülni a laptop elé, és összeszedni az "évértékelő" beszédemet. Mióta aktívan blogolok, minden szilveszter táján számba veszem, mi történt velem az elmúlt egy évben, és mire számítok a következőtől. Nos, ahogy elnézem, tavaly ilyenkor sem voltam ügyesebb, ugyanis január 3-án sikerült eme igény(em)nek eleget tennem, és decemberben szintén nem írtam egyetlen szót sem.

De akkor mi is történt velem 2014-ben?

Január:

2 hónapnyi szünet után ismét elkezdtem vezetni járni, (jaj, hogy lehet ezt szépen magyarul mondani), és vettem 2 koncertjegyet egy márciusi előadásra, melyről majd idejében szólni fogok. Igazából nagyon nehéz visszaemlékezni egy évvel ezelőtti történésekre, és még a naptáram vagy határidőnaplóm sem segít benne.

Február:

Volt egy ismételt sikertelen vizsgám forgalomból, aminél tényleg csak egy hajszálon múlt az ügy, mert a rendelkezésre álló 45 percből 40-et levezettem. És még a vizsgabiztos is próbált kedvesnek és biztatónak lenni, vagy csak látszani, de nem igazán jött össze neki. Tulajdonképpen ez a sikertelen vizsga az egész hónapra, de az egész évre rányomta a bélyegét. Aztán a laptopomat (akkor még Mancit) elvittem szervizbe, de 3 héten keresztül ültek rajta, és nem javították meg... (Aztán később hiába kaptam egy tippet, hogy kihez és hova vigyem, kerestem más megoldást a problémára, és végül megoldottam szerviz nélkül.)

Március:

A hónap közepén elmentem édesanyámmal egy koncertre, melyről még itt is írtam pár sort, Koncz Zsuzsa régi kedvencem (volt), és semmiképpen nem akartam leélni úgy az életemet, hogy őt még élően nem hallottam. Ezért került amibe került, én vettem 2 jegyet a koncertjére, és heteken (sőt, hónapokon) át készültem rá. Aztán olyan csalódásként ért, hogy azt elmondani sem tudom. Egy kampánygyűlés kellős közepén éreztem magam, és egyre jobban feszélyezett, hogy mikor az előadóművész azt kérte, álljunk fel és fogjuk meg egymás kezét, csak én és édesanyám maradtunk ülve. Teljesen el tudja rontani az élményt. A sikertelen vizsga eredményeképpen elkezdtem dilidokihoz járni, akit édesanyám ajánlott, mert régóta, máshonnan ismerik egymást, és bízik benne. A nagymamám barátnője meg (aki kb 20 évvel fiatalabb mint a Mamám) felajánlotta, hogy gyakorol velem. Végül ebből nem lett semmi, és a dilidokit is kb. csak háromszor láttam, utána ezt az ügyet is megpróbáltam inkább egyedül megoldani.

Április:

Na, az év első olyan hónapja, amikor valami jó történt velem. Illetve velünk, mert ennek a történetnek ketten voltunk részesei: Luis és én. Elutaztunk Agárdra pár napra, hogy együtt legyünk, ketten legyünk, magunk legyünk, boldogok legyünk. Bicikliztünk, filmet néztünk, sétáltunk, jókat ettünk, és wellnesseztünk a szállásunk alagsorában elhelyezett jakuzziban és szaunában. Közéleti dolgokról nem teszek említést, és az iskolai ügyeket is kihagyom az emlékezésből.

Május:

Volt egy szülinaposom, akit sok szeretettel és odafigyeléssel köszöntöttem a hónapban, és ettől én is feldobódtam. Elkezdtem "sportolni", egy munkatársammal jártam biciklizni. Sajnos ez rövidtávú dolog volt, mert júniusban az iskola végeztével ennek is vége lett. (Fél év telt el azóta, de még nem folytatódott, és nem is fog. Megint jönnek rám a kilók...) Szerveztünk egy évfolyam-találkozót a fősulis társaimmal, akik együtt diplomáztunk, ottalvósra terveztük, és véghez is vittük, de a majd' 30 főből csak 7 volt képes képviseltetni magát. Nem baj, mi azért még jó pörköltöt főztünk, jó bort ittunk, és jót beszélgettünk. Sajnos az évfolyamvezetőnk, (aki egyébként a fődékán is volt) nem tudott eljönni, vagy csak simán elfelejtette, de az is lehet, hogy nem volt kíváncsi ránk (bár ez utóbbit nem hiszem, mert mindig minden diákja nagyon érdekelte, és szeretett minket), így vele nem tudtunk találkozni. (És sajnálatos módon ma értesültem róla, hogy tegnap elhunyt. Hosszan tartó, nehéz betegsége volt, mellyel sokáig küzdött, de végül a betegség győzött. Sajnos P. bácsival már nem fogunk találkozni ebben az életben.)

Június:

A hónap elején volt az osztálykirándulás az iskolában, az úti cél Balaton volt, pontosabban Siófok, és rögtön utána mentem Luisékhoz egy esküvőre, így az osztályt nem is kísértem haza, hanem Székesfehérvár közelében leszálltam a buszról, Luis pedig értem jött. Természetesen sem a menyasszonyt, sem a vőlegényt nem ismertem, de papíron a menyasszony vendégei voltunk. Ami lehet egy esküvőn, az volt, és amit én utálhatok, azt mindet utálom. Na mindegy. A hónapra jutott még egy munkatársi kirándulás is, 2 nap egy faházakkal teli üdülőben, egyik kollégánk jóvoltából, igazából ezt csak egy szóval tudnám jellemezni: pálinka. Rögtön ezután a hétvége után szakadt ránk a szabadság, amit már úgy vártam, mint gyerekkorom születésnapjait. De azért ejtettem pár könnycseppet az osztályért, akit búcsúztattunk. Szeptemberben új bagázst kaptam.

Július:

Egy piros betűs ünnep a születésnapok és névnapok mellé: 8-a. Ekkor ültem ugyanis utoljára az oktatóm mellett a volánnál. A kitűzött 45 perc valóban 45 perc volt, a kanyarok száma megegyezett az előírttal, 2 parkolást és 2 manővert sikerült végrehajtanom, és épségben kiszállnom a kocsiból. 21-én mehettem is az okmányirodába, és olyan titokban kellett intéznem, mint ha legalábbis drogot csempésznék... Mivel az egészet meglepetésnek szántam. Nem vagyok babonás, de mondhatjuk, hogy babonából nem tettem róla említést senkinek. Oppá, senkinek, Luison kívül. Mert ő az egyetlen, aki tudott róla. A hónap végén volt még egy kis nyaralás Balatonszárszón, mely pont a születésnapomon ért véget.

Augusztus:

Néha elgondolkodom, valójában hány éves is vagyok. De a születési anyakönyvi kivonatom szerint 28. Belegondolni is rossz. Volt egy bevásárló túrám, születésnapom, ajándékom, de a hónap legnagyobb meglepetése az volt, hogy végre találkozhattam 5 év után egy nagyon kedves barátnőmmel, meglátogattam, egy estét nála töltöttem, és pár napra rá viszonozta a látogatásomat. Ezek után megbeszéltük, hogy a kapcsolatot nem csak interneten keresztül fogjuk tartani, hanem kézzel írt levelek formájában is. Kaptam egy orrpiercinget, illetve egy kártyát, amivel állítólag vezethetek személygépkocsit. Voltunk Luissal egy másik esküvőn is, ezt az ifjú párt sem ismertem jobban, mint a júniusit, de legalább az esküvőjük tetszett, és a frizurám is úgy frissült, hogy amióta levágattam rövidre a hajamat, most tetszett a legjobban. (Pedig az összes változat jobban tetszik, mint a hosszú hajam. Pedig annak idején hogy hadakoztam ellene....)

Szeptember:

Elkezdődött az iskola, a régi tanári gárdával, de új csoporttal, és elég sok fejfájást okoznak nekem. (Azóta is.) Egyre többet vezetek, de még mindig nem egyedül. (Ígérem, egy egész posztot fogok szentelni annak, ha valaha egyedül képes leszek volán mögé ülni.)

Betalált egy tüszős mandulagyulladás, utána meg egy kellemes kis övsömört is összeszedtem, de szerencsére mind a kettőből sikerült viszonylag hamar kigyógyulnom.

Október:

Egy újabb nagyszabású Arénás koncertre készültem ezerrel, már októberben megvettem a jegyeket rá. Ezen kívül a szilveszterünket kezdtük el szervezni, és volt egy elég hosszú őszi szünet is, aminek jó részét Luiséknál töltöttem. Viszonylag csendesen telt a hónap, kell egy ilyen is az évben.

November:

Az év vége felé kezdtek összejönni a dolgok, ugyanis a hónap első napjaiban észrevettem a cicámon 2 bolhát. Hogy honnan szedhette össze, azt nem tudom. Mindenesetre egyből rohantam az állatorvoshoz valami gyógyszert kérni rá, és a lakást is körbepermeteztem az e célra kitalált szerrel. Eléggé az elején "megfogtam" a dolgot, és sikerült is elhárítanom a veszélyt. De ekkor még nem tudtam, mi fog még rám várni az évben. Az iskolában a gyerekekkel csináltunk egy adventi naptárat, ugyanúgy, mint tavaly, befőttesüvegekbe tettünk finomságokat és meglepetéseket, készítettünk rá fehér zokniból hóember-bábot, és minden nap egy-egy üveg tartalmát osztottuk ki. Ez a játék december 19-ig tartott, vagyis amíg volt tanítás. Tetszett a gyerekeknek. A hónap pozitívuma pedig Teodor volt, az új laptopom (melyen már ezeket a sorokat is írom), ezt Luis segítségével tudtam megvenni.

December:

Nos, az év utolsó hónapja mindig sok érdekes és említésre méltó dolgot tartogat. Például az extra dátum Ákos koncertet az Arénában, amire már október közepe óta készültem. Nem is csalódtam. :) Az idei tanév téli szünete talán minden idők leghosszabbja volt, 16 nap. Ki is használtam rendesen. Az első hétvégét Luiséknál töltöttem, a karácsonyt pedig itthon, a családdal. Idén nem sok ajándékkal készültem, a legfontosabb ajándék viszont az volt, amit édesanyámnak adtam (és még Luis is segített benne): legépeltem és kinyomtattam a receptjeit, amiket az évtizedek alatt felhalmozott a fiókban. Lehet, hogy a felét még sosem készítette el, vagy már arra sem emlékszik, kitől, honnan vannak, de legalább most már megtalál mindent, amit keres. Bátyámnak könyvet vettem, cserébe én is azt kaptam tőle, bár arról nem tudtam. Sajnos az év sok kedves emléke és boldogsága után az év végére egy nagyon szomorú dologgal találtam szemben magam: kiderült, hogy a macskám beteg. Nem csak egy kicsit megfázott, és kiheveri 2 nap alatt... Sokkal komolyabb betegsége van, még az orvosok sem tudják pontosan megmondani, mi, és miért. Vérszegény, ennyit tudunk. Magas láza van, rezignált, nem akar enni, nem akar inni, ezért karácsony másnapja óta szinte naponta járunk vele az állatorvoshoz, és kapja az infúziót. Kapott már vért is, de még nincs számottevő javulás. Félek, hogy el kell búcsúznom tőle, és nem tudok felkészülni erre a napra.

Szegénykém annyira erőtelen, és én annyira szeretem őt. A betegsége a szilveszteremre is rányomta kicsit a bélyegét, mert hiába utaztunk el kettesben Luissal, és töltöttünk együtt 4 csodás napot, nem volt olyan perc, hogy ne jutott volna eszembe az én drága kiscicám, aki még csak tavasszal lesz (remélem, lesz!) 3 éves. De sajnos az nem elég, ha én akarom, hogy éljen. Ezt neki  is akarnia kell. Azt hiszem, majd a következő bejegyzésemben írok róla bővebben. Most véghez viszem azt, amire ez a poszt hivatott...

Lássuk 2014 kedvenceit!

Az év zenéje: Ákos - Igazán

Az év koncertje: Ákos Aréna koncert

Az év könyve: több is volt. Sienkiewicz: Quo Vadis, Francine Rivers: Megváltó szeretet, John Green: Csillagainkban a hiba
Az év legrosszabb filmje: A Wall Street Farkasa
Az év legjobb filmje: Alien I (A nyolcadik utas: a Halál) rendezői változat

Az év sorozata: Terápia
Az év desszertje: Somlói galuska revolúció, vagyis torta :)

Az év itala: búzasör

Az év zenei "újdonsága": Omega diszkográfia 
Az év programja: Agárd
Az év meglepetése: egy visszakapott barátság

Az év elhatározása: gitártanárhoz járni
Az év legrosszabb pillanata: a cicám betegsége
Az év legjobb pillanata: az augusztusi tűzijáték
Az év fényképe: