Ez egy amolyan "szeret" lista

Szeretem hallani, mikor a macskám sóhajt egyet az elalvása előtti pillanatban.
Szeretem hallgatni, ahogy csámcsog.
Szeretem belefúrni az ujjaimat a puha szőrébe.
Szeretem tudni, hogy benn alszik velem a szobában.
Szeretem neki első szóra (első nyi-nyi-re) kinyitni az ajtót.
Szeretem eldobni neki azt a kis alufólia golyót. 
Szóval úgy összességében szeretem a macskámat.

Szeretek kinézni a szobám ablakán.

Szeretek belefeküdni a frissen megágyazott ágyamba.

Szeretem egy mozdulattal elhallgattatni a tévémet.

Szeretem félig fölengedni a rolettát.

Szeretem rögtön tudni, melyik fiókot kell kinyitnom ahhoz a dologhoz, amit keresek.

Szeretem az ágyamból, a párnára dőlve nézni a filmet a laptopon.

Szeretem hangosan bömböltetni a zenét takarítás közben.

Szóval úgy összességében szeretem a szobámat.

Szeretem egy taktusból fölismerni az adott zenét.
Szeretek az első sorokban tombolni egy koncerten.
Szeretek semmi másra hallgatva zenét hallgatni.
Szeretem tudni, hogy a lejátszómon melyik dal után melyik következik.
Szeretek megismerni új énekeseket és új zenei irányzatokat.
Szeretem az elsők között megtudni, ha a közelben koncertezik egyik kedvenc együttesem.
Szóval úgy összességében szeretem a zenét.

Szeretem hallani a szél zúgását.

Szeretem nézni az ablaküvegen lefolydogáló esőcseppeket.

Szeretem figyelni a repülő madarakat.

Szeretem gyűjteni az őszi faleveleket és a fenyőtobozokat és a makkokat.

Szeretem a friss hó roppanását hallani a talpam alatt.

Szeretem a szivárvány végeit megkeresni.

Szeretem nyáron a hasamat süttetni.

Szóval úgy összességében szeretem a természetet.

Szeretek a hátamon lubickolni az éppen elég meleg vízben.
Szeretek versenyt úszni a kisgyerekekkel.
Szeretem a balatoni látképet.
Szeretem a labdát úgy odadobni a másiknak, hogy a víz jól ráfröccsenjen.
Szeretem a vízipisztolyt teletölteni, hogy utána lövöldözhessek kedvemre.
Szeretem nézni a habos hullámokat vihar idején.
Szóval úgy összességében szeretem a vizet.

Szeretek reggelente arra ébredni, hogy egy új kihívás vár.

Szeretek új ötleteken gondolkodni és keresgélni a megoldásokat.

Szeretem itthon kipróbálni azt, amit a gyerekeknek is beviszek megmutatni.

Szeretem hallani a csivitelésüket az udvaron és hallani a csendjüket leckeírás alatt.

Szeretek válaszolni a kérdéseikre, és új kérdéseket feltenni nekik.

Szeretem előre eltervezni, hogy hogyan fogom végigvinni az egész hetet.

Szóval úgy összességében szeretem a munkámat.

Szeretem elsőre kiolvasni a leírt szövegeket.
Szeretem kipróbálni a tollakat ceruzákat, többféle betűtípussal.
Szeretem beszínezni a betűk közötti lyukakat.
Szeretem kisimítani a Ferero Rocher aranypapírját.
Szeretem látni, hogy új bejegyzés született az általam látogatott blogban.
Szeretem összehasonlítani a régi írásomat a mostanival.
Szeretek verset írni.
Szóval úgy összességében szeretem a papír-írószert és az irodalmat.

Szeretek a boltokban mindent megfogdosni, még ha nem is veszem meg őket.

Szeretem a plüssállatokat szorongatni.

Szeretem a játékok leírását és szabályzatát elolvasni.

Szeretek rácsodálkozni a polcok rendezettségére.

Szeretek kirakatokat nézegetni, és ábrándozni az ott látottakról.

Szeretek minden könyvbe beleszagolni.

Szóval úgy összességében szeretek üzletekben járni, vásárlás nélkül is.

Szeretek illatosított gyertyákat és mécseseket szagolgatni.
Szeretem gyűjteni a füstölőket, és meggyújtani őket.
Szeretem az illóolajokat, és a tipikus ünnepi illatokat.
Szeretem a frissen mosott ruha illatát.
Szeretek virágot kapni.
Szeretek  végigszaglászni mindenféle parfümöt és tusfürdőt a drogériában.
Szóval úgy összességében szeretem az illatokat.

Szeretek ajándékokat venni..

Szeretem várni az ajándékozást.

Szeretem gyűjteni a karácsonyi csomagolópapírokat.

Szeretem a fenyőfa illatát.

Szeretem az ünnepi készülődést.

Szeretem izgatottan kibontani az ajándékomat.

Szóval úgy összességében szeretem a meglepetéseket.

Szeretem énekelni a dalokat, még akkor is, ha belebukok néha a szövegbe.
Szeretek úgy csinálni, mint ha tudnék dobolni, pedig nem is.
Szeretem a narrátorral együtt mondani a szöveget egy-egy sorozatban.
Szeretem megelőzni a szövegmondót, ha ismert szöveget mond.
Szeretem a kedvenc dalaim refrénjeit dúdolgatni.
Szóval úgy összességében szeretem "fitogtatni tudásomat".

Szeretek sokáig feküdni az ágyban még azután is, hogy fölébredtem.

Szeretek zenére elaludni.

Szeretek még alvás előtt olvasni vagy rejtvényt fejteni egy kicsit.

Szeretem az éjjeli lámpát és a megbízható zseblámpát a párnám mellett.

Szeretek a hátamon feküdni és nézni a plafont.

Szóval úgy általánosságban szeretek fetrengeni és aludni.

Szeretem felvenni a kapcsolatot régi ismerősökkel, akár hónapok után is.
Szeretem meghallgatni az emberek panaszait, még ha segíteni nem is tudok rajtuk.
Szeretek megoldást keresni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.
Szeretem hangjukról felismerni az ismerőseimet.
Szeretem az illatokat, színeket, formákat emberekhez kötni.
Szóval úgy összességében szeretem az embereket.

De mindenek előtt és mindennél jobban...

...szeretem...

Őt.

Kényszerpihenő

Nos, mint tudott, elkaptam testvéremtől a nyavalyakórságot, hétfőn este már fájt a torkom, kedden már köhögtem is, és szerdára már olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam menni dolgozni sem. Lázam volt, és minden, ami az influenza tünetegyüttesébe beletartozik. Le is mentem a dokihoz (aki egyébként egy lúzer, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy keresek mást) hogy írjon valami bogyót vagy nem tudom, mert nem tudok így dolgozni...  Lementem nagyjából 10 perccel a rendelési idő megkezdése után, és egy órát vártam, hogy bemehessek, előttem egy fickó nagyjából 40 percet volt benn, és ahogy hallottam beléptemkor, még 40 perc után sem végeztek. Közvetlenül előttem egy lánynak időpontja volt, amin szintén eléggé kiakadtam, mert mi az, hogy neki ad időpontot, nekem meg nem? Múltkoriban ugyanis, mikor csak egy nyavalyás receptért kellett lemennem, és nem akartam ott ülni a sok kórságos ember között, megkérdeztem, tud-e időpontot adni, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy nem, mert az zavarná a többi beteget, és menjek fél 5 körül, addigra már a sietősek lemennek... Hát köszönöm, b*szd meg.... Na, szóval kivártam a soromat, erre persze a szokásos Aszpirin+Cvitamin kombót ajánlotta, az elhagyhatatlan üveges köptetővel, de most bónuszként írt fel kis antibiotikumot is (27 év alatt még soha nem szedtem másféle antibiotikumot, csak azt az egy fajtát.) És mindezt rendezve visszahívott péntek délelőttre, hogy nézzük meg, hogy vagyok. Nem is értem, miért volt szükség lemennem hozzá, úgyis előre tudom a forgatókönyvet. Kértem volna egy igazolást a munkahelyemhez is, amit vinnem kellene az üzemorvoshoz, miszerint nem állok kóros betegség miatt kezelés alatt, de azt se akarta megírni, mondván majd csak a végén - mint utólag kiderült, nem tudta, miről van szó... - szóval nagyjából semmi haszna nem volt annak, hogy elmentem... Pénteken aztán jó kisdiákhoz híven újra meglátogattam délelőtt (ahelyett, hogy aludtam volna) és csak annyit tudott mondani: folytassuk ahogy eddig, és menjek vissza hétfőn délután is. Szóval most itthon vagyok már ötödik napja, és még mindig ugyanúgy köhögök mint az első napon, annyi talán a különbség, hogy a torkom már nem fáj. Én nem tudom, mindenhol ilyen sz*rrágók a háziorvosok?! Általában csak akkor megyek el hozzá, ha már orvos nélkül nem tudom megoldani a problémát, tehát pl az allergiámra kell receptet kérnem, vagy komoly bajom van, és akkor is mindig megbánom, hogy elpazaroltam az életemből 1, esetleg 2 órát. Egész nap itthon ülök, sorozatokat bámulok és alszom felváltva, időnként eszek egy-két falatot, csak hogy jelezzem a külvilág felé létezésemet, s csak várok, hogy ha már szedem azt a francos bogyót, akkor hasson is. S most emiatt a betegség miatt kellett kivennem a szabadságomat, hogy ne legyen miatta kevesebb a bérem a következő hónapban. Pihenésre vagyok kényszerítve, és nem önszántamból. Szerintem nekem van a világon a legrosszabb doktorom... Mi a módja a háziorvosváltásnak?

Különben megpróbálom hasznosan tölteni az időmet, és kihasználni, hogy itthon vagyok, rengeteg új ötletem van, remek ötletek, hogy hogyan tudnék egy kis színt vinni az osztály életébe, csak attól félek, hogy nem lesz időm megvalósítani őket, mert már november mindjárt elmúlik, és már csak pár hét karácsonyig. Lassan már azon is törnöm kell a fejemet, hogy kinek mit adjak karácsonyra, és hogyan s miként töltsem a szilvesztert.

Évek óta nem várok már semmit attól az egy éjszakától, de azért arra minden évben figyeltem, hogy olyanokkal legyek, akiket szeretek.

No, megyek és csinálok valamit. Csak ne halljam a saját harákolásomat.

Nyavalyás kor (vagy kór)

Mikor kisgyerek voltam, mindig előre tudtam, mikor leszek beteg. Vagyis leginkább sejtettem. Mivelhogy köztem és bátyám között másfél év korkülönbség van (legalábbis életkort tekintve... de tudjuk, hogy értelmi szinten én vagyok érettebb... hehe) és biztos lehettem benne, hogy ha ő lebetegedett, akkor én is el fogom kapni tőle előbb-utóbb. Mindig egyszerre voltunk betegek. A diagnózis ugyanaz, a kezelése ugyanaz, a gyógyulási esély azonos... Volt, mikor egyikünk-másikunk visszaesett, és így egy-egy betegség eltarthatott akár hetekig is... Mert mire valamelyikünk meggyógyult volna, a másikunk nagyon testvériesen úgyis azt mondta volna: "nélkülem egy tapodtat sem!"... Nagy ritkán persze előfordult az is, hogy csak az egyikünknek ment a hasa vagy lázasodott be, az is már csak akkoriban, amikor külön szobában laktunk....

Nos, most újra gyereknek érezhetem magam. Bátyám összeszedett valami nyavalyakórságot, és hazahozta, ajándékba nekem. Pár napja kúrálja magát mindenféle antibiotikummal, mert torka fájt, lázas volt, mit tudom én még mi baja volt, és ma estére persze az én torkom is megfájdult. A szép pedig az, hogy Luisnak is egészen biztosan átadtam a lappangó kórt. Persze, tudom én, hogy semmi komoly, és pár nap alatt kiheverem, meg minden, de akkor sem szeretek beteg lenni, és egyáltalán nem akarok itthon maradni táppénzen. A másik meg az, hogy bármilyen hasmenést vagy köhögést jobban elviselek, mint a nyomorúságos torokfájást, amiből elég volt 7 éve éppen ilyenkor. Azóta úgy félek az ilyen betegségektől, mint macska a tűztől...

Szóval ezúton is köszönöm, Tesó, hogy nem hagysz ki a jóból, hadd tudjam, milyen is az összetartozás és az egymásrautaltság! De könyörgöm, tudom én enélkül is, hogy mennyire a szíved csücske vagyok, és te is tudod, hogy számíthatsz rám mindenben!

Azt pedig szeretném másképpen átérezni, hogy egy család tajgai vagyunk mindketten!

Bőségesen zavar.

Annyira bírom, hogy bármikor ha beszabadulok egy boltba vagy akármilyen vásártérre, mindig szemben találom magamat a "bőség zavara" problémájával. Nekem 2 dolog közül is nehezemre esik választani, nem hogy 222 dolog közül. Főleg, ha mindegyik ugyanolyan árban van, és még a leírás is ugyanazokból a szavakból áll... Tegnap például bementem a drogériába, ahol elég széles választék van, hogy szerezzek végre egy hajlakkot, mivel az új hajam karbantartásához elengedhetetlen szükségletnek látszik... Mindegyik hajlakk (azonos márka, azonos leírás, csak a flakon színe más) 750 magyar petákba került, mondom, nem akarok olyat, ami egy atomreaktor erejével hat a burámra, vegyünk egy közepeset, ez éppen jó lesz... Este itthon - mikor már az sem gáz, ha elrontom - kipróbáltam, meg tudom-e vele csinálni úgy, ahogy a fodrász csinálta, és mikor kész lettem a művelettel, pár perc elteltével valami furcsát kezdtem érezni. Valami olcsó férfi-illat csapta meg az orrom, és akárhogyan figyeltem, nem jöttem rá, honnan jön. Mígnem hosszas szaglászás után kitaláltam, hogy a hajlakkom árasztja magából. Pontosabban a hajam. Hát nem sikerült (szerintem az egyetlen) férfidezodor-szagút kiválasztanom?! Úgyhogy azt a méregdrága eszközt többé már a fejem közelébe sem engedem, vagy megbújik a fiókom mélyén, hátha egyszer szert teszek egy jó kis pasztellkréta készletre és arra elhasználhatom, vagy talán lesz egy olyan Elvis-imitátor ismerősöm, aki nagy hasznát veszi a dezodorszagú hajlakkomnak is... Legközelebb meg ha arra járok, vehetek egy másik hasonló kinézetű ámde jobb illatú szert... Már ha fog sikerülni választanom. Mert mint mondom, két azonos típusú táblás csokoládéból sem tudok dönteni... Így a vásárlásaimnak kétféle végkimenetele lehet. Az egyikféle az, ha a döntésképtelenségem miatt megveszem mind a kettő (vagy három vagy négy...) esélyest, a másik pedig az, ha nem veszek egyet sem. Illetve ha mégis sikerül egyik mellett döntenem, hetekig/hónapokig kísért a gondolat, hogy talán mégis a másikat kellett volna megvennem. És ha netalán mégis sikerül nyugodt szívvel egy valamit megszereznem, akkor amiatt átkozom magam, hogy miért nem vettem belőle egyből kettőt... De a legrosszabb mégiscsak az, ha egy konkrét céllal megyek be egy üzletbe, és pont azt (vagy olyat) nem találok, amit keresek... Például egy ruha, egy eszköz, egy kiegészítő, vagy egy ajándék... Ebből csak azt akarom kihozni, hogy gyűlölök vásárolni, és megalapozott okom is van rá. Milyen jó, hogy a macskámat például nem több tucat közül kellett kiválasztanom annak idején, hanem jött magától, hogy Galád jön és kész. Ó, bele sem merek gondolni, mi lesz, ha végre eljutok addig, hogy Manci helyett szerezzek egy Teodort....

Apró pötyörök mostanságról.

Az elmúlt hét az előző két hónaphoz képest egy hónapos álomutazással ért fel. Minden délután azzal az érzéssel a szívemben jöttem haza, hogy "innen akarok nyugdíjba menni". Annyira felüdítő volt az új helyem. Az új osztály csendes, értelmes, jól nevelt, és a nemek eloszlása is sokkal jobb, mert 15 lány mellé jut csak 10 fiú, és problémás is csak 2 van közöttük. A hangomat még csak meg sem kell erőltetnem, suttogásból is értenek, tudják, mikor kell csöndben lenni, mikor van komoly munka, és mikor szórakozás. A szabályokat nem csak betartják, de be is tartatják, és még a problémáikat is tudják egymás között, halkan rendezni. Szóval nagyon hálás lehetek értük. Remélem, a második hét is ilyen gördülékenyen fog menni. Igaz, ma esik az eső, szóval udvarozás nem nagyon lesz, de a tanteremben is rengeteg játékot tudunk játszani, és még filmet nézni is lehet! Annyira jól érzem magam közöttük, hogy a régi osztályomba szinte már vissza sem vágyom. Nyugodtak az éjszakáim, higgadtak a nappalaim, a reggeleim pedig csodásak. Újra jó érzés felkelni reggel és munkába indulni! Nem hittem volna, hogy ezt még megérem.

S azt hiszem, a most hétvégi lazítás sem ennek a hétnek, hanem az ezt megelőző két hónapnak volt a következménye és levezetése. Zs-ékat látogattuk meg Luissal, és jó sokat beszélgettünk meg mókáztunk szombat este-éjjel. Itókánk is volt, szóval nem kellett a csapvízben bíznunk, de nem ez volt a lényeg. Hiába voltam fenn nagyjából hajnali 2-ig, és keltem másnap fél 7-kor, hogy hazainduljunk, kipihentebb lettem tőle, mint egész őszi szünetben a 8-10 órás alvásoktól. Vasárnap Luiséknak családi ebéd volt a program, ezért haza kellett mennie, de én hasznosan töltöttem a délutánt: elmentem a szüleimmel a SYMA csarnokba a ruhavásárra, és ha konkrétan azt, amit kerestem nem is kaptam, nem jöttem haza üres kézzel. Édesapám kapott egy téli kabátot, egy nadrágot meg egy sapkát, én pedig vettem egy téli bakancsot meg pár fehérneműt. Édesanyámnak is biztosan találtunk volna valamit, de ő nem akart semmit magának venni. De legalább nem volt bennem olyan érzés, hogy fölöslegesen mentem el. (Bár az ott töltött idő felénél volt egy olyan érzésem, hogy én már célozgattam rá, hogy nem az van itt, mint amire számítottam és menjünk haza, de édesanyám valahogy marasztalni próbált. És végül neki lett igaza!)

Szóval most már lélekben és testben is teljesen fel vagyok készülve a hűvös időre, a télre, és alig várom már,  hogy az új osztályommal találkozhassak! (Még csak november eleje van, de már most lázban égek, hogy milyen jó lesz velük karácsonyozni! :D Remélem, a vezetőség is így gondolja majd.)

Sér...óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó, ejha!

Hosszú barnából rövid vörös... És nem aranyerem lett, hanem új fodrászom. Pontosabban talán most már az én fodrászom is. Nem kis lépésre szántam el magam (nem elhanyagolható külső ösztönzéssel Luis személyében), mégpedig arra, hogy megválok hajkoronám legszebb (és legnyúzottabb) tincseitől, továbbá ékes színétől is, melyet a természet adott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az én hajam is lát idegen anyagot magán, mindig is úgy voltam vele, hogy a természetes szépség az igazi, és nem véletlenül kaptam a kobakomra ezt a gesztenyebarna színt. (És azokat a nőket se értettem soha, akik a vörös/fekete/szőke hajukat festetik barnára.) De ím: mégis megtörtént. Idestova 20 éve nem volt komolyabb frizuraváltásom, ha jól emlékszem, óvodából iskolába menet fosztottak meg utoljára hosszú hajamtól, a majdnem fenekemet érő hajam hirtelen a fülemet kezdte keresgélni. Eltelt 20 év, és a hajam csak nőtt, nőttön nőtt, hosszában nagyobb, szélességében kisebb lett (minden nőt utolér előbb vagy utóbb a hajhullás rémséges réme), időnként egy kicsit visszavágtunk belőle, 5-10 centit, máskor egészen sokat, hogy a nyakamat még azért fedje, de azért egy-két hajgumi mindig elfért a nadrágzsebben és neszesszerben, mert a nőies hossza mindig megmaradt, akármilyen is volt a fazonja. S most ütött az óra, ideje váltani, noha semmi eget rengető nem történt az életemben, nem szakítottam és nem lett új pasim, nem költöztem el, és nem költöztem össze, nem szereztem meg a jogsit és nem veszítettem el egyetlen fontos alkotóelememet sem, még csak új állást se kaptam (csak majdnem), egyszerűen csak régóta csilingelt már a fejemben a kis hang, hogy "változást akarok, változást akarok!", és most hallgattam rá. A nyakam puszta szemmel látható elölről is, oldalról is, hátulról is, a fülem nem csak kitapintható hanem helyzete mértani pontossággal meghatározható, a csatjaim pedig egy időre aludni mennek a fiókomba. A legközelebbi alkalommal mikor drogériába térek, sampont is cserélek, immár festett hajra, hajszínemnek csodás megőrzése érdekében. Rubintvörös lettem, még ha nem is olyan szembetűnő (hovatovább természetellenes) a változás, azért jól érzékelhető, hogy az eddig barna haj most vörösbe öltözött. Luisnak kifejezetten tetszik, szülei el voltak ragadtatva, körbeforgattattak, csodáltak, dicsértek, mintha legalábbis visszavarrták volna lelopott fülemet, a szüleim kissé meglepődtek, édesapám kiakadt, hogy nekem nem jó az, amit a természettől kaptam, bátyám szerint "még az a vörös szín hagyján, de ez a frizura... nem áll jól!", viszont bizton állíthatom: minden ismerősnek aki látta nagyon tetszett, hol engem dicsértek, hol a fodrászomat*, csak egy valaki volt, aki az én kedves páromat, hogy végre rábeszélt, és hogy nem most kellett volna. Szóval osztatlannak éppen nem osztatlan, de hatalmas sikert aratott, és most már kezdek vele megbékélni magam is. Képek is lesznek hamarosan. Addig inkább csak képzelje el mindenki! :)

Update: Szívem szerint kiírnám én is Facebookra, mert szívesen elújságolnám minden ismerősömnek, hogy hoztam egy jó döntést, de csakazértsem! Nem leszek olyan bárgyú libuska, mint ismerőseim közül egynéhány, és az átlag Facebook-felhasználók, hogy minden apró kis lépésemet megosszam a nagyérdeművel. Akit érdekel, úgyis rákérdez, hogy hogy vagyok, sőt, többekkel találkozom személyesen is. (Elég régen elhatároztam, hogy a jogosítványomról se fogok egy említést se tenni nyilvános fórumon, csak és kizárólag itt, a blogomban.)

*ki mint említettem, most már az én fodrászom is, eddig csak Luisé volt, ugyanis ő ajánlott be hozzá

Emlékezni az elhunytakra...

A temetőben járva mindig elfog a szomorúság. Járkálok a sírok között, keresem a saját rokonaim, ismerőseim sírját, hogy egy-egy szál virágot vagy mécsest tegyek rá, s közben meg-megpillantok más sírokat is. Tudom én azt, hogy a halál ténye és a temető, meg sírkertek magában lehangoló dolgok, és mindenki veszített már el életében valakit, hozzá közelálló személyt, rokont vagy ismerőst, mindenkinek vannak emlékei és olyan emberek az életében, akikre már csak emlékezni tud. Ez nem idegen tőlem sem. De amiről most írni szeretnék, az maga a temető által keltett érzések és gondolatok sora. Elnézve ezeket a sírokat, nem csak az a szomorúság, hogy vannak köztük olyanok, amelyeken a felirat csak pár évet, esetleg pár hónapot, napot jelöl, vagy hogy egyes családok ugyanabban az évben haltak egymás után, vagy ugyanaz a nap volt mindegyiküknek az utolsó. Szomorú látni gyermekek sírját, de ugyanolyan szomorú idős emberek, vagy fiatal családapák, családanyák sírját is látni. De ami miatt még a könnyem is kicsordult - voltaképpen idegen emberek sírboltjai láttán - az az, hogy az embereket idővel elfelejtik. Milyen kétségbeejtő, hogy vannak emberek, akikre már senki sem emlékezik. Teljesen kihalt családok, unokák és leszármazottak nélkül, s nincs, aki a sírokat gondozza vagy látogassa. Félredobott sírkövek, elcsúszott sírfedelek, és üres vázák, melyek mellett nem igazi virágok, hanem csak gazok nőnek. Elhanyagolt temetők, bogaraktól és gyomoktól hemzsegő faragványok, keresztek, amikről már a név sem olvasható le. Ez az ember sorsa? Van az a mondás, amit sírokra is szoktak írni, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Sajnos én is ezt érzem. Amíg valakinek az emlékét éltetni tudják, addig annak az embernek a halála csak egy esemény, de a személye még létezik. De mi van azokkal az emberekkel, akiket már mindenki elfelejtett? Akiknek már sem közeli-, sem távoli rokonai nincsenek? És sokszor ezekre a keresztekre vagy kövekre csak annyi van vésve, hogy: "anya", "édesanyám", vagy "Iluskánk"... Nincs ott sem születési év, sem elhalálozási év, sem név, semmi, hogy az utókor is emlékezhessen rájuk/róluk. Persze, a családnak kell emlékezni, a családnak kell tudni, hogy hol van eltemetve a szeretett nagymama vagy unokatestvér, s a dédunokáknak kell védelmük alá venni a sírboltokat. De egy idő után már nem marad senki, és semmi, csak az üres temető. Ez pedig engem mély fájdalommal tölt el. Azt hiszem, én is attól félek, hogy egyszer majd úgy fogok meghalni, hogy nem lesz, aki virágot hozzon a síromra. S nem azért, mert nem lesz aki szeretne, hiszen egy elhunytat evidens módon szeretnek az ismerősök, hanem azért, mert nem marad utánam senki, aki gyászolna.

November 1., Mindenszentek, a megemlékezés napja, ma pedig Halottak napja van, és az egész hangulatom olyan nyomott emiatt. Nem az elveszített családtagjaimért és barátaimért, ismerőseimért, hanem azokért az emberekért, akikre már nem emlékeznek.

Didaktikából jeles, fegyelmezésből évismétlésre szorul.

Vissza az origohoz.

Tömören ezzel a kijelentéssel tudnám összegegezni és jellemezni a most zajló dolgokat. Az van ugyanis, hogy a szünet előtti utolsó tanítási napon is jöttek hozzám hospitálni, és az utolsó órám után volt az értékelése. (Tisztára mint a fősulin, mint ha nem is ballagtam volna el 4 éve...) Nem sikerült úgy az óra, ahogy vártam, tulajdonképpen eddig egyetlen óra sem sikerült úgy, mint szerettem volna, de már eljutottunk arra a szintre, hogy javítani nem, stagnálni alig, inkább csak rontani lehet... Ezt én is beláttam, ők is belátták. Isteni gondviselés, hogy olyan megoldást javasoltak, amit én is szívem szerint kértem volna, csak valamiért nem mertem. Vagyis: mit szólnék hozzá, ha az őszi szünet után nem a 3.-osoknál folytatnám a munkát, hanem a 4.-eseknél, és nem osztályfőnökként, hanem napközivezetőként. Tudják, hogy nem egyszerű, legalább annyi kihívás van abban is, és más nehézségei vannak, mint egy délelőttös tanítóságnak, de azt is lehet jól, sőt, egészen kiválóan csinálni, és kellő tapasztalattal és rutinnal lehet szinte pótolhatatlanná válni. Elküldeni nem szeretnének, hiszen tudják, milyen nehéz évközben állást találni, meg látják rajtam az igyekezetet, de sajnos azt is látják, hogy az osztállyal nem tudok megbirkózni, még nincs hozzá elég tapasztalatom. (Ezt én is így érzem, sok nekem az a 28 gyerek, köztük 8 nehezen kezelhető kölyökkel.) És ne úgy fogjam fel, mint egy ellenem irányuló összeesküvésnek, vagy mint ha velem szándékosan ki akarnának babrálni; őket a segítő szándék vezérli. (Hozzáteszem csendben: egyáltalán nem úgy fogtam fel, mint ha szándékosan nekem akarnának keresztbe tenni, sőt, inkább megnyugtatónak találom.) Elkezdtem könnyezni, de nem szomorúságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. Mondtam is az igazgatónőnek, hogy ez nekem fellélegzés, és inkább segítség (mi tudjuk: kegyelem), mintsem "büntetés". Azt csinálhatom, amiben már van kis biztonságérzetem, kellő tudásom, és nem kell minden nap görccsel a gyomromban dolgozni mennem. Igaz, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem, és még a tényleges munka előtt sok befejezetlen ügyet rendeznem kell a 3.-osokkal, de utána, 1-2 hét múlva már úgy dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Én azon kevesek közé tartozom, akik inkább éveket szeretnének napköziben tölteni és onnan délelőtti betanítással, meg egy-két helyettesítéssel szaktanítóvá majd tanítóvá válni, mintsem rögtön diplomaszerzés után osztályt kapni... Nem érzem magam elég felkészültnek arra, hogy egy osztályt vezessek. Igazából mikor elvállaltam, még nagyon homályos volt minden előttem, és azt sem tudtam, mondhatok-e nemet. Féltem, ha elutasítom az állásajánlatot, hoppon maradok, és nem lesz hova mennem. De valahogy megnyugtatott, hogy harmadikos osztályról, nyelvi tagozatosról van szó (akiknél - hittem - már van kialakult rend), és nem nekem kell őket beszoktatnom a rendszerbe. Mert ezt elég nagy gyengeségemnek érzem. Egy már meglévő szokásrendbe könnyen betagolódom, és másokat is betagolok, de hogy én alakítsam ki? Na nem, ahhoz még nem vagyok elég rátermett... De eljött ím a szeptember, és kiderült, hogy szinte nekem kell elkezdenem a munkát, mert ezek a kis picik még iskolaotthonosok voltak tavaly. (Ezzel a módszerrel sem értek egyet, de hagyjuk, nem én vagyok az oktatásügyi miniszter...) Én meg ott álltam a szülői értekezlet előtt 2 órával, és azt sem tudtam, miről beszélek majd, nem volt kialakult értékelőrendszerem, és nem volt szabályrendszerem sem. Erre pedig 2 hónap nem volt elég, hogy pótoljam. Nagy hiányossága ez amúgy a főiskolának - noha minden tiszteletem az övék, és ha tehetném újra odamennék, életem eddigi legszebb 4 évét köszönhetem neki - egyszerűen alapvető dolgokra nem fektettek kellő hangsúlyt. Tömegesével jönnek ki a fiatal felnőttek onnan, diplomával a kezükben, aminek az átlaga egészen jó, és biztos tárgyi és elméleti tudás áll mögötte, de nincsenek eszközök a kezükben. 3 év tapasztalat nekem ezt mutatta. (3 év, abból 1 év hittan, 1 év pedig sz*rból várépítés...) A hittan teljesen más. Kis létszámú csoportban, ahol példálózhatok Jézussal, a tanítványokkal, a prófétákkal, a néppel, az apostolokkal, a farizeusokkal, stb., egészen különböző. Ott könnyű megtartani a fegyelmet, annál is inkább, mert csak 45-60 percre kell lekötni a figyelmüket, és a változatos órával (ének, játék, barkácsolás, verstanulás, dráma, bábozás, stb.) könnyű az érdeklődést fenntartani, de ha ezt már napi szinten, napi 4-5-6 órában kell végezni, és ott vannak az óraközi szünetek is, majdhogynem lehetetlen feladat azzal a tudással, amit a főiskolán megszerezhet az ember. Most először találkoztam vele élesben, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. A főiskolán erről nem sokat tanultunk. Fantasztikus didaktikai módszereink vannak, szinte megszólaló szemléltetéseket tudunk gyártani, remekül tudjuk, hogy mely óraelemek követik egymást, fokozatosan nehezedő feladatsorokat tudunk összeállítani, tök jó játékokat tudunk bevinni az órákra, csak éppen azt nem tudjuk, hogy egy gyerek magaviseletét miként értékeljük. Értékelési rendszer, szabályrendszer, és az osztályt összekovácsoló csapatépítő tevékenységek teljes hiányában leledzünk. Javasolni fogom a főiskola jelenlegi vezetőségének, hogy egy tréninget, egy műhelyt, vagy valamilyen szabadon választható foglalkozást, egy féléves tervet építsenek be a követelményrendszerbe, amelyből az ott tanuló hallgatók megtanulhatják az élet eme fontos alkotóelemeit. Hogyan értékelhetjük napi/heti/havi szinten a gyerek szorgalmát és magatartását? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy felelet éppen jeles-e vagy csak jó, esetleg közepes? Mi alapján mondhatom egy hangosolvasásra, hogy jó, és hogy javításra szorul? Miként jutalmazhatok és büntethetek? Ha mindenki csak a valós életben tanulja ezt meg a maga kárán, rengeteg idő pocsékolódik el, és rengeteg gyerek és pedagógus szenved hónapokon/éveken át. Továbbá kellene foglalkozniuk az adminisztrációval, és egyéb tanítói- ámde nem tanítási munkával. Ami továbbmutat a tanórán és a tanterv-, tanmenet-, óravázlat készítésénél. Ami osztályfőnökség, ami kirándulásszervezés, ami füzetjavítás, ami szülők tájékoztatása (pl. szülői értekezlet vagy fogadóóra), ami felelősök értékelése, ami tanteremdekoráció, ami naplóvezetés, ami osztályzás, ami ünnepek ünneplése, ami fényképezés, ami múzeumlátogatás, ami programok szervezése, ami osztálypénz felhasználása, ami segédkönyvek használata, és még sorolhatnám holnapig... Sok-sok olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztam, és az én kis csökött agyamban meg se fordult, hogy foglalkozni kellene velük. Mondják, hogy a külső gyakorlat pont erre való. Hát nem. A 8 hetes külső gyakorlat alatt ugyanazt csináltam csak, mint a főiskola által szervezett tanítási gyakorlatokon: hospitáltam, óramegbeszéltem, órát tartottam, órát értékeltem, órára felkészültem, szemléltetést készítettem, az osztályfőnökkel egyeztettem (aki minden adminisztrációt elvégzett mellettem és helyettem, és aki puszta jelenlétével fegyelmezte az osztályt). Soha a hangomat nem kellett felemelnem, mivel nem szembesültem rendetlen gyerekekkel. Más egyebet nem kaptam az osztálytól csak szeretetet. Az óráimon figyeltek, az azokon tanultak rögzültek bennük. Mi mást kérhettem volna még? Minden elismerésem a pedagógiai tanszék vezetőjének, de azt például nem tudom, mikor volt utoljára gyakorló pedagógus, mikor látott utoljára közelről kisgyereket? (A saját családtagjain és ismerősein kívül, valós iskolai közegben.) A 70-es, 80-as években mertek volna rendetlenkedni a kölykök! A tanártól, de a szülőtől is megkapták, ami járt! Ott bezzeg nem kellett fenyegetőzni az igazgatóval, tudta az ember, mi az a jómodor, és hogy mi dolga van egy tanulónak! Azt gondolom, felhígult a rendszer. A rendszerváltás nem annyira a politikára, inkább a családmodellre és a nevelésre volt hatással. Betört az országba a liberalizmus, a szabadelvűség, és már az is szabad, ami mindig tilos volt. Nincsen tisztelet, nincsen becsület... Most azok a gyerekek járnak iskolába, akiknek a szülei már ezt az enyhébb nevelést kapták, akiket már nem feddtek meg az iskolában. (Vagyis a velem nagyjából egykorúak a szülők, akik jóllehet a 90-es években kezdték az iskolát, és a 2000-es évek elején érettségiztek, de otthonra már más nevelést vittek, talán tudat alatt is.) Egyre több a problémás, az agresszív, a kezelhetetlen, a neveletlen, a figyelemzavaros, a magatartászavaros, a sajátos nevelési igényű, a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, egyszóval a "normáltól" eltérő gyerek. A pedagógiai módszerek pedig ugyanazok, az elvárások ugyanazok, a pedagógusok ugyanazok. Pár éve még butának nézték azt, aki fejlesztőpedagógusnak vagy gyógypedagógusnak állt, ma már rájuk van inkább szükség. A saját volt tanítónénim is azt mondja, hogy mások a mostani gyerekek, és alig várja már, hogy nyugdíjba vonulhasson. Hát akkor én mit szóljak? Aki még a pályája elején van, és alapvető hiányosságai vannak, mert a főiskolán hangsúlyeltolódás volt... Nem azt mondom, hogy a 4 év alatt egyetlenegyszer sem került szóba a fegyelmezés vagy a tanító eszközei, de hogy nem kérték számon, és nem tudatosították, az is biztos. És a problémák soha sem abból adódnak, hogy a tanító nem készült fel az órára. Nem azon csúszik el a dolog. Én (meg a többi itt végzett) minden órámra hatalmas pakkal érkeztem, csillivilli mindent vittem nekik, és nem ez volt a gond. Ha valaki semmit nem visz be magával, de tud tekintélyt parancsolni, vagy elérni, akkor szinte nyert ügye van azzal szemben, aki mindenre fel van készülve, csak a skizofréniás magából kikelve üvöltöző gyerekre nem...

Szóval vissza az origohoz, újra napközis leszek, talán kevesebb gonddal, mert már van egy rendszerük, és már meg vannak kicsit nevelve. Addig még sok adminisztráció, és rendszerezés vár rám, de talán kipihentebb és magabiztosabb lehetek az "új" munkahelyemen.

Azt pedig komolyan fontolóra veszem, hogy megírom egy szép levélben a javaslataimat a főiskolának, és keresek egy kurzust, ami felkészít az elb*szott kölykök nevelésére, tanítására, kezelésére.

Őszi sugarak

Olyan szép ősz van. Szeretem az évnek ezt az időszakát. Pont az a kellemes langymeleg, amikor már kell a kabát, de még nem kell sapka és kesztyű. Azt hiszem, a tavaszban is ezt szeretem a leginkább. Süt a nap, de nem éget, fúj a szél, de nem dönt fel, esik az eső, de nem csap fel. Mondjuk most éppen szélcsend van, és csapadéknak nyoma sincs, de ez nem szegi kedvem, attól még az októbert igazán szeretem. Valahogy úgy van az ember, hogy pont elég neki az a 3 hónap nyár, hogy utána jöjjön az ősz, és az a 3 hónap ősz, hogy utána jöjjön a tél. Tudom, mostanában egyre ritkábban lehet tapasztalni, hogy Magyarországon 4 évszak van, de ettől még én tudok örülni az őszi napsugárnak, és a tavaszi szellőnek. Kinézek az ablakomon, és látom az ősz ezernyi színét, a sárgán hulló faleveleket, az avart, az aranybarna fákat, és a gyenge fűszálakat. Ilyenkor kedve támad az embernek sétálni egyet, rúgni a bakancsával a nyirkos avart a fák tövében, neki támaszkodni egy odvas fának és az arcát belefordítani a napfénybe. Kirándulni szeretnék. Hegyet mászni, és a hegy tetejéről ordítani a világnak, hogy enyém a szabadság. Most éppen itthon vagyok, enyhe alhasi görcsökkel, de holnap már az iskola ablakából csodálhatom az októbert. Valahogy sokkal kipihentebb és sokkal örömtelibb vagyok, hiába kellett az orvost kétszer is meglátogatnom. Jót tesz nekem ez az őszi langymeleg.

Új erővel indulhatok neki a hétnek, és csak egy fél hetet kell kibírnom, hogy utána megint szabadon élvezhessem a világ szépségeit. Szombaton édesapám születésnapját üljük, már az ajándékára is van ötletem, a kérdés csupán az, hogy mikor tudom beszerezni. De a legnagyobb ajándék mégis csak az, hogy együtt ünnepelhet a család. És szerintem az ő életében a legnagyobb ajándék maga a család. :)

Ezt meg a jókedvhez.

Kis ember nagy gondokkal, nagy ember... ...kicsi vagyok...

Úgy látszik, én csak akkor tudok gondolkodni, ha sötét van. Itthon vagyok már du. fél 4 óta, de egész eddig semmire se voltam használható. Voltam macskakajáért, simogattam a cicát, pakolásztam, neteztem, de semmi érdemlegeset nem csináltam. Most, hogy már elkezdett sötétedni, rögtön megrohantak a gondolatok, megszállt az ihlet, és eszembe jutott rengeteg dolog, amit holnap(ra) csinálnom kellene. A fizetésem már megjött, és mivel az előző hónap tört hónap volt, azt is mellé rakták, szóval így a másfél hónap együtt egész szép summa, olyannyira, hogy félre is tudok tenni belőle (vagyis tudnék, de ez mindaddig elmélet marad, míg a jogosítványt meg nem szerzem végre - viszont ha így haladok, jövő őszre se lesz belőle semmi, mert az oktatóm tegnap fújta le a heti óráimat betegség miatt, s legközelebb csak jövőhéten csütörtökön van időpontom, vagyis nyár óta nem láttam kormányt közelről...) Viszont végre vettem magamnak egy hátizsákot, amivel járni tudok munkába, nem leszek féloldalas, és legalább nem kell mindenhova szatyrot is cibálnom magammal. Úgy érzem magam, mint egy kisdiák... Visszaidéződik a főiskola, több okból is. A héten például voltak benn nálam hospitálni, látták egy matek és egy olvasás órámat, többet készültem rájuk, mint a fősulin bármelyik tangyakorlatomra, és majdhogynem rosszabbul sikerült mindkettő, mint valaha bármelyik óra, amit tartottam. Mondjuk ők nem látták olyan kriminálisnak, sőt, egészen jókat mondtak, dicsértek, biztattak, szóval nem gyanították, hogy mennyire esetlennek éreztem, és szerencsémre messze nem olyan volt az értékelésük, mint anno a főiskolán vagy a külső gyakorlaton, hova tovább az előző munkahelyemen, mivelhogy nekem egyáltalán  nem kellett elmondanom, mit terveztem, hogyan próbáltam elérni, felépíteni, megvalósítani, mi nem sikerült, mi sikerült, stb, és ők sem elemezték pontról pontra, csak elmondtak pár gondolatot, hogy "ez is jó volt, az is jó volt", és elláttak jó tanácsokkal a jövőre nézve. S ezek a tanácsok egyáltalán nem olyanok voltak, mint az előző iskolában, annál is inkább, hogy egynémely tanácsot már meg is tudtam fogadni ma, és a többi is használható. Továbbá érdekes, hogy a kettő óra közül csak az egyikre számítottam látogatóra, a másik hidegzuhanyként ért reggel, s amire meg előre bejelentkeztek, hogy jönnek, nem jöttek. 4 beígért órából 1-et látogattak, és egy nem beígértet azon kívül. Még holnapra is várhatok egy látogatást, de az olvasás, az némiképp könnyebb, mint a matematika vagy a nyelvtan. Egyébként a környezetismeret órám is jól sikerült, a csoportmunka nagyon hálás feladat, mert azon kívül, hogy csendre kell őket inteni, hogy ne zavarják a többi órát a folyosón, nem sok tennivaló akad közben. Járkálni közöttük, nézegetni-, figyelgetni-, javítgatni-, tanácsolni-, biztatni-, s a végén értékelni a közös munkát. Nagyon jól érzem magam ezen a helyen, mert mindenki segítőkész, türelmes, de ugyanakkor nem úgy kezelnek, mint egy kis zöldfülű kívülállót, hanem mint valakit közülük. Remélem, meg tud erősödni a pozícióm annyira novemberig, hogy nem kell attól tartanom, a próbaidő leteltével elküldenek. Igazából egyetlen gyereknél tapasztalom, hogy semmibe vesz, és egyáltalán nem használ nála semmilyen módszer, de ez a gyerek már fogalom a tanáriban is, szóval nyugtatom magam, hogy nem az én hibám. Valahogy azt veszem észre, hogy minden közösségben van egy felbujtó, a közösséget aláásó, annak mindenhol csak ártani tudó és akaró, kezelhetetlen, pimasz egyén, akire nem lehet építeni, s aki miatt nem lehet a közösségre sem építeni, illetve megvan az ellentettje is: a segítőkész, megbízható, közösségépítő és becsületes ember, aki időről időre visszaadja az emberbe a reményt. Csak az a probléma, hogy az előző szinte sosem hiányzik, és mindig mindenhol ott van, mint a lépfene, a másik meg sokszor "belebetegszik" a jóságba, és magára hagyja a közösség vezetőjét, vagy többi tagját. Nem tudom, mi váltja ki ezt a dolgot, de valami szociográfiát kellene készíteni, vajon mi okozza ezt a kétpólusosságot. Hosszútávon sajnos a pimasz győz, mert a többiek mindig idő előtt feladják a harcot.

Néha sikerül megfognom, és tettre bírnom, vagy együttműködésre késztetnem, de sajnos ez a ritkábbik eset. Legszívesebben azt mondanám, legyen magántanuló az ilyen gyerek, viszont itt megint előjön az a probléma, hogy az édesanyja egy kicsit befolyásos az intézményben. Nekem meg beletörik a bicskám, mert nincs még elég tapasztalatom hozzá.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "na most jó lesz", és este úgy fekszem le, hogy "ma sem sikerült". Azért azt nem mondom, hogy egyáltalán nincsenek sikerélményeim, mert azért időnként akadnak, de sajnos az a ritkább. Legtöbbször inkább csak valahogy túlélem, és bizakodom benne, hogy legközelebb jobb lesz.

Ha holnap bejönnek hozzám olvasásórára, legalább abban a 45 percben csönd lesz. Nagyon bunkó vagyok,  ha azt kívánom, a pimasz gyerek betegedjen le, és legalább 2 hétig ne jöjjön iskolába?

Tele van a város szere...ncsétlennel

Legszívesebben kisbicskával járnék munkába, meg úgy általában bárhova, ha tömegközlekedési eszközökön kell utaznom. Na nem akarnám én használni, csak éppen a kezemben tartani, és mogorva tekintettel a másik felé fordulni vele, ha éppen a helyzet megkívánja. Nehogy a lábamra merészeljen lépni, vagy a ruhámra ülni, vagy a hátsóját tolni a képembe... Szóval semmiféle módon ne inzultáljon. Ma reggel például résnyire volt nyitva a HÉVen az ablak azon az oldalon, ahol ültem, menetirányosan. Mellettem még szerte temérdek hely, háttal is, szemben is, oldalt is. A hölgyike (50-en túl) éppen pont mellém kellett hogy üljön, és az első mozdulata volt az, hogy becsukta az ablakot. A HÉVen fűtés van, az embereken kabát, és levegőtlen a tér. Jól esett volna az a kis szellő. A nő gondolom előtte udvariasan megkérdezte, hogy becsukhajta-e az ablakot. Én nem hallottam. A következő mozzanat ismeretes. Miért nem tudott máshova ülni? No, ebben a helyzetben igazán jó lett volna az a kisbicska. Fogtam volna, a nő felé fordultam volna, kezemben a bicskával, és nagyon csúnyán néztem volna, hogy márpedig az ablak nyitva marad. Egyszerűen utálom az embereket. A tömeget. Pont a minap hallottam a kifejezést: mizantróp vagyok. Egy kisbicska megoldaná minden problémámat. Semmilyen szinten nem kellene érintkeznem az utazóközönséggel. Nem kellene attól félnem, hogy belépnek a személyes aurámba, hogy kritikusan közel jönnek hozzám, vagy megzavarják a nyugalmamat. Távol tudnám tartani a bolondokat... Gyakorta fut át az agyamon utazáskor a szólás: "Fussatok bolondok!", rohannak a busz/metró/villamos után, én meg csak nyugodtan sétálgatok, hogy ezáltal is csökkentsem körülöttem a tömeget. Gyűlölöm az idegeneket. Gyűlölöm őket, és megvagyok rajtuk rökönyödve... Áll az ajtóban, és vár, hogy az majd magától kinyílik. Vagy éppen elsőként nyomja meg a gombot, hogy nehogy véletlenül zárva maradjon, vagy fenn ragadjon a villamoson. Valahogy nem érzik a "gócpontokat" a városban, hogy egy-egy megállónál kicserélődik az egész utazóközönség. Fölösleges ráparázni arra, hogy nyílik-e az ajtó, mert úgyis mindenki ott száll le, a vezető meg pontosan tudja, hogy melyik megállóban kell minden ajtót nyitni, és melyik megállóban csak néhányat. Na szóval sok bosszúságom van reggel meg délután, másról már írni sem tudok. Holnap legalább 1 órával hamarabb mehetek be, kiderül, mennyivel másabb az emberi lélek hajnalban... Hurrá.

A külön állatfaj.

Miért van az, hogy mindig azok a szülők keresnek meg először, akiknek a gyerekével gond van az iskolában? Olyan szülő sose keres fel személyesen, akinek a gyerekéről csupa szépet és jót tudok mondani. Mindig csak azok a szülők jönnek, akiknek olyan neveletlen gyerekük van, hogy az egész diplomám hasznavehetetlen velük szemben, Időpontot kérnek, jönnek, és kérdeznek, vagy csak írnak, hogy szeretnének velem beszélni, bennem meg a vérkeringés is megáll, mert annyira belebetegszem, hogy nem tudom, mit akarhatnak vajon. Csak haloványan sejtem, hogy be akarnak olvasni, ki akarnak osztani, fel akarnak idegesíteni, le akarnak győzni, át akarnak ejteni, és vissza akarnak tuszakolni... Csupa ilyen kedves igekötővel ellátott igével akarnak szekírozni... Hogy az ő egyszerm fiacskájuk így és úgy, és hogy én miért kivételezek vele, miért pécéztem ki magamnak, miért írok be neki hiányt, miért állítom vigyázzállásba, miért tessékelem ki a teremből, miért vonom meg tőle a játékot, miért adok neki plusz feladatot, miért nem szólítom fel, miért nem hallgatom végig, miért intem le, miért szégyenítem meg, miért miért és miért csinálom ezt vagy azt... Pedagógiailag jól megalapozott döntéseim vannak, hogy az egyszem fiacskával miért bánok úgy, hogyan próbálok rá hatni, hogyan próbálom meg nevelni (az anyukája helyett...) Ha Petike, Évike, Julcsika, Pistike neveletlen, akkor Petikét, Évikét, Julcsikát és Pistikét is felállítom, vagy kiküldöm az óráról, hogy szellőzzön egy kicsit a fejecskéje. Nem pécézek ki magamnak senkit, mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik, szeretni sem szeretek jobban senkit, ha többen viselkednek helyesen, többeket dicsérek meg. Ha csak ketten, csak kettőt. És ha mindig csak az a három, akkor mindig csak azt a hármat. Minden közösségben vannak "jók" és "rosszak", "partnerek" és "renitensek", olyanok, akikre lehet építeni és számítani és olyanok, akikre nagyon nem. De valahogy csak azoknak a szülőknek van problémájuk a módszereimmel, akiknek a gyereke a második csoportba tartoznak. Nem a nagy büdös átlag gyerekek szülei, és nem is a kiemelkedő szorgalmú vagy magatartású gyerekeké, hanem a vásott kölyköké. Félreértés ne essék, én a vásott kölyköket is nagyon szeretem, és szívesen nevelem/tanítom, de a szülőktől valahogy mégis félek. Egészen addig, míg nem történik meg az a bizonyos beszélgetés, nekem görcsben van a gyomrom, és százféleképpen levezetem magamban, hogy hogyan fog zajlani... Ha ő azt mondja, hogy..., én azt mondom rá, hogy..., és ha ő majd azt reagálja, hogy..., arra én azt fogom felelni, hogy..., egészen addig, míg az összes általam elképzelt lehetőséget fel nem vázolom. Aztán vagy az lesz, hogy elefántot csináltam a bolhából, és igazából csak egy kis apróságot akart velem megbeszélni (mert a szülőnek a legkisebb apró-cseprő dolog is HATALMAS ügy), vagy az lesz, hogy a felvázolt lehetőségek közül egyik sem valósul meg, hanem egy mindnél sokkal rosszabb... Én meg nem tudom, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell reagálni, egyáltalán a szülőket hogyan kell (le)kezelni.

Egy biztos: Nem üvöltözök az órán, nem verek gyereket, és nem szidok le egy egész osztály előtt olyan modorban, hogy mindenki rajta nevessen, tőlem meg féljen. Erélyes vagyok, szigorú, és megkövetelő, de nem zsarnok, gonosz és főnökösködő. Szóval ilyen dolgaimba biztosan nem köthetnek bele, abban viszont, hogy miért kell minden áldott nap, minden egyes órában V.G.-t fegyelmeznem, és többször rászólnom, meg tudom védeni magam. Csak derüljön már ki végre, hogy mit akar a kedves anyuka, és tudjak regenerálódni a hétvégén...

Különben a nevezett hölgy éppen az SZMK vezetője is, valahogy szürreális, hogy éppen az ő gyereke az, aki a legtöbb fejtörést okozza nekem. Nem verekszik, csak folyton zavarja az órát viselkedésével.

MIT AKARHAT AZ ANYUKA?!

Borz-alom.

Reggel bűz, napközben zsivaj, délután tömeg. Ez jellemzi a napjaimat. Kora reggel már többször éreztem szalmiák-szesz szagot. Nem tudom, minek-kinek a bűze, de elég velős "illat", és végighat az egész lakótelepen. Villamosra ülök, szerencsére ülök, még nincs olyan sok ember az utcán, főleg, ha a megfelelő helyet választom ki a közlekedési eszközökön, elkerülve a kritikus tömeget. Zötykölődök a metrón, villamoson, HÉVen, és időről időre megcsapja az orromat a város szaga... Érzem az emberek testszagát, a szmogot, a kipufogó gőzt, a szemét szálló szagát, a Duna rothadtságát, a fék-szagot, amikor hirtelen kell megállnia a metrószerelvénynek, és az utazóközönség illatfelhőjét, amit a parfümjeik árasztanak magukból. Sajnos nagyon jó a szaglásom, ezért sokkal érzékenyebben érint minden illat. Ezzel úgy látszik együtt kell tudni élni, és el kell fogadnom a tényt, hogy én egy büdös városban élek. Bármennyire is szeretek Pesten élni, el kell ismernem, hogy nem a legjobb aromájú város a világon. Arról talán már beszélnem sem kell, hogy reggel 8-tól délután 2-ig, 4-ig mit a legnehezebb elviselnem. A gyerekek zsibongását néha már nem bírom tolerálni. Még jó, hogy óra alatt nem kiabálnak meg rohangálnak, addig legalább tart a fegyelem és a rend, de szünetekben, meg szabadidőben borzalmas, milyen hangerővel vannak. Azt pedig saját tapasztalatból tudom, hogy mumus az a pedagógus, aki a szünetben is rászól a gyerekre, hogy ne hangoskodjon meg rohangáljon a teremben. De ha egyszer a saját gondolataimat se hallom tőlük! Tudom, munkahelyi ártalom, meg én választottam, meg tudnom kellett hogy ez lesz, meg minden hasonló klisé, de akkor is. Napi 6-8 órában teljesen más hallgatni a zsivajt, mint napi 3-4 órában. És akárhogyis, matematikaórán, és olvasásórán is van egy alaphangerő. A nap végére pedig már kicsit sok. Fáradtabb vagyok, gondterheltebb, és sokkal kedvetlenebb. Hosszútávon ez így nem fog működni. Valamit ki kell találnom arra a bizonyos kecskére és káposztára. Mert a dolgomat tudnom kell elvégezni, de kipurcanni sem kellene. A legnagyobb problémám azonban azt hiszem mégis az, hogy egy fél percig sem tudok egyedül maradni az osztályteremben, hogy egy kicsit rendet rakjak meg rendszerezzem a dolgaimat, mert minden órában óra van (még a nyelvórákat is a teremben tartják a fél csoportnak, teremhiány okán, és informatikára is csak az osztály fele megy egy héten, hogy a maradék benn legyen a teremben azidő alatt.), amikor meg vége az utolsó órának, jön a napközi... És előző munkahelyemen szerzett tapasztalataimmal ellentétben én nem fogok benn pakolászni meg tenni-venni, ha a csoport benn van a napközivezetővel. Ugyanis az előző munkahelyemen az osztályfőnök mindig az én időmből vett el azzal, hogy még kioszt, még beszed, még elpakol, még keres, még vagdos, még szortíroz... De a káosz már egyre nagyobb. A saját személyes tárgyaimat se tudom hova eltenni, mert mindenhol az elődöm dolgai vannak szétszórva, eldugdosva. Úgyhogy a nap végére már annyira enervált vagyok, hogy nem érdekel semmi, csak hogy hazaérjek végre. 1 óra utazás felér 3 óra tömény agytágítással, olyan fárasztó. És nem tudom, hogy van ez, de én mindig a legnagyobb tömegben megyek haza. Legyen akár délután 1, akár délután 2 vagy 4, de még este 6-kor is... A HÉVen még éppen le tudok ülni, de csak azért, mert az első megállóban szállok fel, viszont a villamoson már a levegőt is nagyítóval kell venni. Milyen szerencse, hogy azon csak pár percet kell eltöltenem. De a metró, na az már keményebb pálya. Általában sikerül úgy leérnem az aluljáróba, hogy a tömeg élén, de mire a metró jön, már a következő adag ember is megérkezik. Szóval újabb nyomornegyedek következnek, nyomor negyedórák. Kétszer fél óra robogás a fél városon, és utána kétszer fél óra regenerálódás a fél ágyamon. Így mennek a napjaim.... De kinézve a villamos ablakán mindig meg kell nyugodnom, hogy kocsival még rosszabb dolgom lenne. Szóval a leányálom, hogy majd egyszer ha nagy leszek, autóval járok dolgozni egyelőre álom marad, és nem csak azért, mert még mindig nincs meg a liszenszem, hanem azért is, mert nem érné meg a benzinköltség az araszolgatást. No de hogy az álom egyik fele ne csak álom legyen, újra felvettem a kapcsolatot az oktatómmal, és le is fixáltuk az első sokadik vezetési órámat, október 2.-ára. Két hét, és kezdhetek újra görcsölni... Utoljára júniusban voltam! Mire újra volán mögé ülök, 3 hónap kiesésen leszek túl. Az még egy gyakorlott vezetőnek is sok szerintem... Szóval újra bele kell rázódnom. (És újra ezreket kell elköltenem rá.) De ezúttal nem előre jelöljük ki a vizsgaidőpontot, hogy még addig menjek párszor, hanem mikor már biztos lesz a tudásom, keresünk időpontot és gyakorlunk sokat előtte. Nem szabad harmadszor is megbuknom. Viszont most elmondom, hogy ha harmadik alkalommal sem fog sikerülni, nem erőltetem tovább, feladom. S majd a síromra azt íratom: SOHA nem volt jogsija, mégis a Mennybe ment. :)

Kutatván az emlékeim között.

Találtam egy Fehér Béla novellát, amit még a főiskolai drámapedagógia órán dolgoztunk fel, és vittünk színre... Hetekig gyakoroltunk rá, s most a kezembe akadt az agyonfirkált, szétgyűrt, kettéhajtott fénymásolt lap, melyen a szöveg húzódik, minden egyes kis bekezdés külön szerep... Sorban állnak, beszélgetnek, ki erről, ki arról, de semmiképpen sem egymással... Ezt az írást hiába kerestem interneten, nem találtam rá. Begépelni lusta voltam, ezért most fogtam, beszkenneltem az "eredeti" példányt, hátha olvasható. 

Jó szórakozást hozzá!

Könyvek, papírok, pénzek.

Délután, az utolsó órám után csörög a telefon. Ismeretlen szám. Nem szeretem. Miért nem írja ki a számát? Kitől félti a nevét? Nem akarom felvenni. De csak csörög, csak csörög... Nagy kelletlenül felveszem. Egy kedves hölgy szól bele. Személy szerint engem keres. Rendeltem egy könyvet. (Végre, az áhított könyv, 1 hete rendeltem meg kb., akkor az automatikus válasz annyi volt, hogy ha pár munkanapon belül nem jelentkeznek, vegyem fel a kapcsolatot xy-nal a megadott telefonszámon.) Már kezdtem mosolyogni. Alig vártam az információkat, hogy hol és legfőképpen mikor tudom átvenni. Addig talán megkapom az elmaradt fizetésem is, amiről mindjárt regélek. A hölgy elkezdi részletezni, hogy igazából budapesti címre nem szoktak kipostázni semmit, mert jobb' szeretik, ha bemennek a kért könyvekért személyesen, illetve a postaköltség 350 Ft lenne, szóval mégis jobb lenne bemenni érte... de - és itt jön a nagy de! - neki van egy jobb ötlete, látja a megrendelő lapon, hogy közel lakunk egymáshoz, csupán pár utcányira, és ha gondolom, ő nagyon szívesen elhozza magával a könyvet, és értemehetek délután-estefelé, ahogy nekem kényelmes. Délután 5 óra megfelelne? Inkább egy későbbi időpont, hogy biztosan otthon legyen. 7? S megállapodtunk abban, hogy ma este 7 órára átmegyek a könyvért, elkerülve ezzel a postaköltséget, meg megtakarítva egy kis időt. S semmi plusz díjat nem számolt föl, csak a könyv árát, melyet becses tanárom ajánlott, az újonnan indított szakköröm tematikájához. Így most már majdnem teljes a könyvtáram tőle, és ismét megbizonyosdtam afelől, élnek még rendes emberek a világban. Különben kiderült, hogy ez a nő segített a tanáromnak több könyvét is megírni, illetve járt hozzá kurzusra is, több szál is összeköti őket, mai napig gyakran találkoznak, ő is nagyon felnéz DéTére. Szóval nem véletlenül segített ő nekem, és áldozta a saját idejét is rám. Sőt, lelkemre kötötte, hogy máskor is, ha kell egy könyv, keressem őt azon a telefonszámon, és megoldhatjuk így az árucserét, nem kell érte keresztülutaznom a fél városon. Egyelőre nincs szükségem semmi másra, de nem árt észben tartanom ezt a dolgot, mert máskor is nagyon megkönnyítené az életemet.

De ha megjön végre a fizetésem, körülnézek azon az oldalon, ahol erre a könyvre is ráakadtam, és talán találok valamit, amire mégis szükségem volna. Mondjuk egyelőre a pénzemre volna szükségem... Augusztus 20.-ig élt a szerződésem az előző munkahelyemen, 21.-től alkalmaznak az újon. 5.-e a fizetésnap. Addig nem is aggódtam. A többiek, igaz, megkapták a fizetésüket már ha jól emlékszem 3.-án, de én még vártam. Nyugodt voltam, mert még a fele papírom nem volt nálam, tudtam, hogy azokat még vissza kell szereznem, és le kell adnom, és el kell hogy készüljön a szerződés, és minden ilyesmi. Na de elég hamar kiderült, hogy az előző munkahelyem utolsó havi bérét már meg kellett volna kapnom, ha még az új munkahelyem első haviját nem is, papírügyek miatt. (Vagyis az augusztus második felére vonatkozó keresetemet majd a szeptemberivel együtt fogom megkapni, pótlólagosan.) Szóval utána kellett járnom, hogy hol maradt el a pénzem. Felhívtam a volt munkahelyemet, ott megadtak egy telefonszámot, onnan átkapcsoltak egy ügyintézőhőz, ő diskurált egy másikkal, és a végén kisült, hogy nálam maradt egy papír, amit ők küldtek el az anyagommal együtt tévesen, s ez a papír feltétlenül szükséges lenne ahhoz, hogy utalhassák a béremet. Azt a csekély negyvenikszezer forintot. Szóval ezt a hivatalos papírt én vigyem el az okmányirodába, és adjam le a felsorolt ablakok valamelyikén, hogy megkaphassam az illetményemet. Mások hibáját én javítsam ki, és én hajtsam végre valaki más feladatát. Így most szó szerint futok a pénzem után. De már csak napok kérdése, és megkapom... Utána pedig már nem is kell olyan sokat várnom a következőre... De mégiscsak dühítő, hogy lassan egy hónapos késéssel utalják, merthogy a hóközi utalásokat hó közepén kellene megtenniük... Az meg külön nonszensz, hogy a központi hivatalból az anyagomat először elküldik a régi munkahelyemre, oda nekem kell értemennem, bevinnem az újra, hogy aztán az új visszaküldhesse ugyanoda... Ez a mocskos magyar bürokrácia. De ennek örömére legalább vettem ma két új pulcsit, vagyis egy kapucnis cipzáros felsőt, és egy gombos kardigánt. Hogy milyen pénzből? A féltve őrzött tartalékomból, tudván, hogy hamarosan visszapótolhatom, de félve, hogy a kinézett darabokat addig megveszi más.

A fütyörészős dal

Ezt a dalt küldöm édesanyámnak. Nem ismeri ugyanis. Nem hittem, hogy létezik még a földön olyan felnőtt ember, aki ezt a dalt még soha nem hallotta. De édesanyámnak mutattam, és semmi. Még csak nem is csillant fel a szeme, hogy "jé, ezt már hallottam". Pedig ez egy olyan ismert és közkedvelt dal. A rádióban elég volt csak így kérni: A fütyülős dal. S a keverő máris tudta, melyikre gondolsz. Vannak dalok, amikből csak egy szót, egy érzést, egy fél mondatot mondasz, és máris mindenki tudja, melyikről beszélsz. A vatdujudú attól a nőtől. :D (Értsd: How do you do a Roxette-től.)*... De neki még az sem mondott semmit, hogy fütyülnek az elején. Hát, most álljon itt az ő tiszteletére ez a nóta, mert bár nem a kedvencem, de sok év után meghallgatni nagyon felemelő érzés.

* Anno fősulin voltak bulik (tavaszköszöntő bál, gólyabál, karácsony...) és volt jó zene, és egyszer-egyszer lehetett kérni is dalt. Alattam járt kettővel a srác, szocmunkára, és már egészen jól érezte magát. Odament a DJ-hez, és csak ennyit kérdezett: Megvan a vad du ju du attól a nőtől? (A "t" és "d" hangokat jó parasztosan megnyomva.) S mindenki tudta, melyik dalt kéri. Na, ezt most nem rakom be.

Nem csak pénteken.

És én is szeretlek attól még. Punktum.

Semmi.

Nem lehet megérteni, hogy az embernek néha nincsen kedve mesélni? Komolyan már elegem van abból, hogy amint beteszem a lábam a lakásba, rögtön nekem esnek, hogy "mi újság?", "na hogy ment a ma?", én meg ha reagálok, hogy "semmi újság", vagy "jól", akkor visszakérdeznek, hogy "Semmi?" meg "És még?", és nem hagyják békén az embert... Miért kell minden nap mesélni? Miért kell minden napra valami újság? Ha van kedvem mesélni, úgyis mesélek. A gyerekek is azért felelik mindig azt, hogy "semmi" a kérdésre, hogy "mi volt a suliban?", mert egyszerűen elegük van belőle, hogy mindig mesélni kell. És tényleg van olyan, hogy nincs semmi újság. Vagy csak az embernek nincs kedve beszélgetni. Vagy hogy tényleg ugyanolyan unalmas/nehéz/fárasztó/jó/kellemes/kellemetlen/zsúfolt/semmitmondó volt a napja, mint előtte mindegyik... Nekem meg most konkrétan egy dologhoz van kedvem: ülni, és nézni ki bambán a fejemből. Készülni a holnapra, és regenerálódni. Válaszolni egy e-mailre, és feltöltődni... De legfőképpen csak létezni. Bár, meglehetősen sok mindenhez van kedvem, egyhez azonban biztosan nincs: meséléshez.

Mert mi volt ma a munkahelyemen? Semmi.

P u f f ogás...

Persze, hogy pont az az egy tanmenet nincs fenn a neten, amire nekem a legnagyobb szükségem lenne... Minden vackot megtalálok, még azokat is, amiket nem én tanítok, vagy nem az én osztályom tanulja, de amire égető szükségem van e pillanatban, nem lelem sehol. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Én nem vagyok az a fajta pedagógus, aki úgy megy be az osztályba, hogy majd lesz valami. Becsületesen felkészülök minden alkalomra, amit gyermekeknek tartok, akár kötött, akár kötetlen dologról van szó. S most nem tudok felkészülni. Hogyan menjek be így holnap közéjük? A harmadik órát már nem lehet elblattolni. Sürgősen ki kell találnom valamit, ennek így nem lesz jó vége. A szeptember elejéből hamar szeptember közepe lesz, a közepéből vége, a végéből pedig már félév közepe... aztán félév vége, és én itt vergődök a semmi közepén. Nem akarok ilyen hanyag lenni, még a látszatát is el akarom kerülni!

A matematika, a környezet ismeret és az egyéb tölteléktárgyak rendben vannak, de a szívem csücske, a magyar nyelv és irodalom még úszik a levegőben...

A levegőről jut eszembe... Egyszerűen eszméletlen, milyen illatfelhővel képesek felszállni egyes nők a villamosra, metróra, HÉV-re... A szokásos illatot akarja magán érezni, ezért nem a szokásos mennyiséget önti magára, hanem a kétszeresét... Mert egy idő után az ember orra hozzászokik a saját illatához (ezért nem érezzük a saját testszagunkat sem), így a parfüm bizonyos idő elteltével már nem olyan intenzív illatú. Illett volna idézőjelbe tennem az intenzív kifejezést, mert a külső szemlélőnek (bocsánat, szaglászónak) elég jelentős illat a szokványos 2-3 puff is. S mivel én ezt tudom, sose lépem túl a "határt", mindig csak 3 puffot fújok. Különben sem magamat akarom elbűvölni az illattal. De a többi nő ezt miért nem tudja? Miért olyan erős pacsulit használnak? És miért olyan hevesen? Néha már komolyan úgy érzem magam, mint egy fekete üröm mező közepén egy szál semmi nélkül. (Tudniillik 4 keresztes allergiám van a nevezett gazra.) Facsarja az orromat az a rengeteg illatanyag, ami terjeng a levegőben. Az már nem illat, hanem bűz. Ráadásul kis mennyiségben sem kellemes... Mellém ül egy-egy ilyen "áldozat", és én is épp elég jó aromát kapok. A saját parfümömet akár el is felejthetem. Csak az a probléma, hogy nekem az én parfümöm illata tetszik, nem a nyanyás kölnivízé...

Tényleg sok időm van mindenféle eszetlenségen gondolkodni munkába menet. De inkább gondolkodjak, csak el ne aludjak, mert gondolkodás miatt még senki nem került bajba...

No, most inkább megyek vissza a tanmeneteim közé, és legalább a többit kisilabizálom magamnak. Ha 100 %-os teljesítményem nem is lesz holnap, de lesz legalább 90 %-os.

Forgalmi és fogalmi akadályok.

Az egyik nyomós érvem emellett az iskola (állás) mellett az volt, hogy könnyebb a bejutás, mivel kevesebb az esélye annak, hogy forgalmi akadály(ok) miatt tovább tart az utazás, s emiatt véletlenségből elkések, vagy túl későn érek haza... Kötött pályás járműveken közlekedni mindig is biztonságosabbnak és megbízhatóbbnak tartottam. Ugyanis ha egy villamos lerobban, küldenek helyette buszt. De mi történik, ha busz robban le? Küldenek egy másikat? Na, ma kaptam egy kis ízelítőt belőle, mi lett volna a másik helyen. Ugyanis hazafelé jövet több mint fél órával többet töltöttem az utakon, egy aprócska műszaki hiba miatt... A HÉV állt a megállóban, és nem tudott továbbindulni. Üldögéltünk még rajta egy pár percet, aztán bemondta a vezető, hogy szíveskedjen mindenki leszállni, mert nem közlekedik tovább. Na, gyors telefonálgatás, hogy a világ vége után kettővel lévő helyről hogyan tudok legegyszerűbben és persze leggyorsabban hazajutni. De ott a kézenfekvő HÉV-en kívül csak buszok tucatjai robognak jobbra-balra, amik persze teljesen az ellenkező irányba futnak, mint én szeretném. Voltaképpen nem gondoltam, hogy olyan hamar odarendelhetik a mentesítő buszokat, úgyhogy felpattantam az első buszra, amiről tudtam, hogy elvisz valami központi helyre, gondolva ezzel is, hogy egy kis időt takaríthatok meg, na, azt nem tudom, hogy sikerült-e, de az biztos, hogy legalább láttam azt az épületet, ami előtt a népszerű magyar teleregényt forgatják. Egyszer, ha igazán sok időm lesz és igazán ráérek majd (ha-ha a jövő évtizedben) majd leszállok hamarabb, és megnézem közelebbről is. Mindenesetre így történt, hogy 14:45 helyett 15:20-kor toppantam be a lakásba...

Utána már nem sok időm volt ejtőzni, elő kellett készülnöm holnapra, elég szívatósnak ígérkezik a szerdai napom, mert csak 3 órát tartok én, a másik 2 nem az enyém, de benn kell maradnom délután 4-ig, mert én vagyok a hosszús, vagyis az első helyettes, ha valaki esetleg hiányozna. Nos, nem gondolom, hogy az első tanítási héten máris helyettesítenem kellene valakit, de nincs kibúvó, ha be vagyok osztva, benn kell maradnom. Sebaj, majd előkészülök csütörtökre és péntekre. A csütörtöktől is tartok egy kicsit, mert aznap lesz először testnevelésórám, és az előző helyen azzal kissé megszenvedtem... De majd belerázódok, ez még új nekem is, meg a gyerekeknek is. A követelmények úgyis csak a második héttől lépnek életbe, és a türelmi idő is csak szeptember második feléig terjed ki, szóval együtt fogunk fejlődni és haladni az én kis harmadikos osztályommal. Jelentem, a 28 gyermekből már 10-nek tudom a nevét, és még 10-nek tudok archoz nevet társítani, ha a névsor előttem van. Jövőhétre már mindenkiét tudni fogom. (Szakítottam amúgy az évezredes módszerrel, hogy a padra tesszük ki a névtáblánkat, nálam minden gyerkőc a nyakába akasztva hordja.)

Perceken belül este 10 óra lesz, szóval itt most egy susztervágással véget vetek ennek a bejegyzésnek, és majd máskor, máshonnan folytatom.

Munka-ügyek.

Én nem értem, hogy a francban lehet ennyi ember munkaiőben az utcán?! Komolyan, nem értem. Reggel 9-kor tele van a város emberekkel, délután 2-kor tele van a város emberekkel... Reggel, délben este, mindig emberek tömkelege szaladgál fel-alá az utcákon. Létezhetetlen, hogy ennyi kismama, nyugdíjas, vagy egyéb munka alól mentes ember éljen ma Budapesten. A tanároknak és egyéb közoktatásban részt vevő embereknek van mentségük, de a többi? Azok az emberek nem dolgoznak? Ezt sem hiszem el... Ilyen sok munkanélküli lenne? Vagy ilyen sok lenne a kötetlen munkaidővel rendelkező egyén? És nem úgy tűnik, mint ha ők mind a munkahelyükre igyekeznének. Inkább úgy látszik, hogy vásárolgatnak, butikokat nézegetnek, eszegetnek. A Westendbe is valamelyik nap dél körül bementem, hogy egyek egy pár falatot, és szinte helyet nem találtam leülni... Ennyi ember van szabadságon? De akkor miért nem nyaralnak valahol? Miért nem strandolnak vagy kirándulnak vagy lógatnak lábat valahol? Mi dolga van ennek a sok ezer embernek a városban? Egyszer már komolyan meg fogom őket szólítgatni és felteszem nekik az ártatlan kíváncsi kérdést: Hova sietsz éppen, mi dolgod a városban? Annyira kíváncsi vagyok rá. Maga a tény érdekel... Miért mondják, hogy nincs jó világ Magyarországon, ha ennyi mosolygós képű emberke szaladgál ide-oda mint valami mérgezett egér? Szóval ezen morfondíroztam ma egész úton, és igyekszem ráakadni a kulcsra.

Más.

Elég sok időm van gondolkodni, mivel kicsivel több mint 1 óra (de még nem másfél) az út itthonról a munkahelyig, meg a munkahelytől hazáig is. Zötykölődök metrón, héven, villamoson, nézek ki az ablakon, és járatom az agyam... 21.-e óta minden nap benn voltam egy-két órát, ügyeket intézni, meg termet rendezni, meg ismerkedni az iskola rendjével, meg a pedagógustársakkal, meg az épülettel (amiben egyébként még azóta sem vezettek körbe, szóval jószerivel azt sem tudom, az ebédlő hol van, és az udvarra hogyan lehet kijutni, de sebaj, majd kitapasztalom, úgyis lesz 4 lyukasórám egy héten.) Találkoztam már egy leendő tanítványommal meg az édesapjával, az első benyomás pozitív volt. Az osztálynévsort végignézve talán nem lesz különleges igényű gyerek, 19 fiú és 9 lány... Fincsi.

Kicsit parázok, hogy mit fogok majd mondani az első szülőin, illetve hogy fogom eltölteni az első pár hetet, míg nem lesz fix tanterv... Készülnöm kellene már, de egyelőre nem visz rá a lélek. Még a szobámat rendezgetem. A tantermet már berendeztem, kirakosgattam pár képet és könyvet, meg eltologattam a padokat, illetve az első jó tanácsot is megkaptam ma: nem szokás náluk naptárképeket kifüggeszteni a falra, inkább a gyerekek munkáit... Hát majd én megmutatom, hogy azoknak is van célja. Egyébként se fogom kitenni más gyerekek munkáit abban a teremben, ahol én fogok teljesen más és új gyerekeket tanítani. Úgy érzem, máris lesz kedvenc napom, Kedvenc kedd, a lehető legjobb óraelrendezéssel, amit magam állítottam össze. :) A délutános párom is nagyon rendes, segítőkész, mentorál engem, ellát jó tanácsokkal, illetve figyelembe veszi a véleményemet. Ez az, amit az előző helyen leginkább hiányoltam. Az együttműködő készséget. Hogy kikérdezze a véleményemet döntéshelyzetekben, illetve szervezési feladatokban. Itt, az új helyen úgy érzem ez is működni fog. Szóval új reményekkel állok az új tanév elébe, és kíváncsian várom, mit hoz a holnap.

De akkor is hogy van ennyi ember munkaidőben a városban?!

Töredékek, törött képek.

Hihetetlen vágyat, majdnem késztetést érzek arra, hogy megszólítsam, vagy akárhogy is, de beszélgethessek vele. Pedig már régen nincs közünk egymáshoz. Nagyjából 1 éve semmit nem hallottam róla, ő sem keresett engem és én sem kerestem őt. Mondjuk azóta is sokat gondoltam rá, vajon mi lehet vele, kiheverte-e már az elmúlt időt, történt-e vele valami azután... És nem tudom, ez visszafelé is igaz-e, de tény, hogy utoljára tavaly ősz elején beszélgettünk, és akkor nem túl szépen búcsúztunk el egymástól. Szó sincs arról, hogy összevesztünk volna, vagy  hogy megharagudott volna egyikünk is a másikunkra, semmi ilyen nem történt. Egész egyszerűen csak máshogy alakultak a dolgaink, az életünk, mint ahogy azt egymásról elképzeltük. Ő mást várt, és én mást tudtam volna nyújtani neki. Nem értettük meg egymást, de főleg ő nem értett meg engem. Soha nem értett meg engem. És mivel őneki ez rosszul esett, elhatározta, hogy többé nem keres. S hogy ez a "többé" éppen hány hónapot/évet takar, ki tudhatja már. Én nem erőszakoskodtam, mert továbbra is csak azt tudtam volna neki adni, amit eddig, és hagytam, hogy szépen lassan elmúljon a varázs, hogy szépen lassan elfelejtsük egymást, és elhamvadjon egy barátság. De ma, ahogy bekapcsoltam a gépet és körülnéztem, megláttam. Éppen online. Biztos huzamosabb ideig beszélget valakivel, mert a csevegőprogramot is használja, ahol már szinte 2 éve nem bukkant fel. Talán ismerkedik valakivel. Talán túltette magát a történteken és megpróbált továbblépni. Talán én is ezt akarnám a leginkább. És közben hihetetlenül vágyom arra, hogy újra szót válthassak vele, mert az életem egy darabja az övé. És talán ezt a darabot újra visszakaphatom egy időre, hogy aztán ismét az övé lehessen. Egyfelől talán féltékeny lennék, ha talált volna magának valakit, akitől megkaphatja azt, amit tőlem sosem kaphatott és nem is fog kapni, és talán rosszul esne, mert mi az, hogy engem ilyen könnyedén "lecserél", másfelől talán örülnék neki, mert akkor ő is boldog lehetne, és nem kellene attól félnem, hogy megint nyomasztóan rám telepíti a saját lelkivilágát, amiből olyan nehéz volt kikerülnöm. Talán ha ő boldog lenne, hozzám is máshogy közelítene, és ezáltal én is megnyugodnék. Mert hiába érzek késztetést arra, hogy megszólítsam, és hiába gyűjteném az erőt hozzá, hogy írjak neki, hogy megkeressem, közben végig bennem lenne a görcs, hogy hogy fog erre reagálni. Hogy nem fog-e ismét megbántani, nem fogja-e ismét kifacsarni a szívem. És ettől a félelemtől nem tudnám vele újra felvenni a kapcsolatot. Mert valósággal rettegek attól, hogy mi fog történni, ha egyszer véletlen mégis összeakadunk valahol. Elképzelni sem tudom, mi történne, ha véletlenszerűen összefutnék vele valahol a városban. Milyen jó, hogy legjobb tudomásom szerint utoljára Komáromban lakott. S mégis, ha járom azokat a helyeket, ahol közös emlékeink ülnek a padokon és falakon és köveken, összeszorul a szívem, és arra gondolok, hogy elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Hogy én lökdöstem ki őt az életemből, mert önző voltam. (Pedig dehogy voltam az. Azt tettem, amit tennem kellett. Amit mindenki más a helyzetemben megtett volna.) Fáj, hogy már nem beszélünk, fáj, hogy már nincs meg az a húr, ami a kettőnk lelkét összekötötte. Fáj, és nem tudok ellene tenni semmit. Szorongat a félelem belül, szurkálja belém a hegyes tüskéit, és megkötöz. Nem engedi, hogy lépjek, hogy kibékítsem őt és hogy feloldoztassam. Eszembe jutnak a beszélgetéseink, a sétáink, az összenézéseink, a művészet iránti közös érdeklődésünk, az a látogatás abban a bizonyos múzeumban, ahogy bőrig áztunk mert egyikünknél sem volt esernyő, az a szomorú pillanat, amikor felszálltam a buszra és elhagytam a pályaudvart és a várost és az országot, az  a temérdek vers és dal, amiket megosztottunk egymással, a "nap dala", az egysoros üzenetek, amikkel csak feldobtuk egymás napját... Eszembe jutnak, és rájövök, hogy mennyire, mennyire hiányzik nekem.

"A bukott angyalok etetése... tilos..."

Valami nem változik.

Időről időre eszembe jut egy-egy elfelejtett oldal, aminek pár éve tagja voltam, vagy gyakori látogatója, felhasználója, és teszek egy próbát, hogy megnézzem, mi a helyzet arrafelé. Nos, valami nem változik. Utoljára emlékeim szerint nagyjából 2 éve léptem fel a Chat.hu nevezetű régi csevegős oldalra, amire még az ősidőben (mikor két nullát és két kettest írtunk az évszámba) regisztráltam. Akkoriban még teljesen más volt a világ, az internet, az internetezők is, de a világ elromlott, az internet felgyorsult, az internetezők pedig pofátlanok lettek. Így bő 4 év aktív csetelés után, a felgyorsult, és otthonokba beköltözött internet idején kiszálltam a mókuskerékből és felhagytam a csevegéssel. De mivel szinte matuzsálem vagyok az oldalon, a regisztrációmat nem töröltem, eldöntöttem, hogy amíg az oldal üzemel (mert a sok barom életben tartja - amire mindjárt kitérek) addig tag maradok, még ha föl nem is járok. Így történt, hogy nagyjából fél évente bekukkantottam, élek-e még, vagy ha kaptam egy figyelmeztető e-mailt (egy azóta már szintén hanyagolt fiókszolgáltatótól), akkor gyorsan beugrottam és kiugrottam. De elég hamar eljöttek a dolgos hétköznapok, és erre nem volt időm, és nagyjából 2010-11-ig tudtam éltetni ezt a rendszert. De mint említettem, eszembe jut újra meg újra a boldogult múlt, és ma vettem a fáradságot és beléptem. Jelentem, még megvan a nevem, és jelentem, a helyzet nyugaton változatlan. Mert valami nem változik. Annyira tudom, miért álltam odébb annak idején. Nem bírtam 2 percnél tovább elviselni a pofátlan gyökereket, akik rám írogattak, és nem találtam senkit sem, akivel két értelmes mondatot tudtam volna váltani, a régi barátokat már ne is említsem. Szerintem ők is olyan megfontolásból nem törölték még a profiljukat mint én. Vagy csak szimplán nem emlékeznek a jelszavukra és a hozzá tartozó e-mailfiók megszűnt... Azt hiszem, megint várok két évet hogy belépjek. Addig meg figyelem a levelet... Vagyis figyelném, de az az e-mailcím is megszűnt már, mert egyszer 3 hónapnál tovább vártam az ellenőrzésével. Rengeteg régi levelem veszett oda, amiket sajnáltam. Elnyelte őket a nagy büdös virtuál-tó. Itt kell szóljak a Freemailről is, mint olyanról. Ő csinálta velem ezt a gazságot. Mi az, hogy ha 3 hónapig nem nyitom ki akkor törlik? És ha valaki fél évre Kenyába költözik, ahol éhes gyerekeket etet és nem számítógépeken bütyköl? Akkor annak voltak levelei - nincsenek levelei? Na, szóval amikor rám jön ez a "nézzük meg mi a helyzet a múlttal" életérzés, a nevezett fiókszolgáltatót is felkeresem, és ott is csalódnom kell, mert valami nem változik. És most, hogy így írok, eszembe jutott még legalább 5 közösségi oldal, amik nem is tudom, üzemelnek-e még. Egyikről másikról kapok időnként valami hírlevelet, de jobbára olvasatlanul mennek a kukába, onnan meg a süllyesztőbe. Reggelig tudnék itt ülni, és böngészni egyik oldalt a másik után, mert az évek során annyi regisztrációt felhalmoztam... De gondolom ezzel a ténnyel nem vagyok egyedül. Ki az, aki ne emlékezne az Iwiw-re, vagy MyVip-re, vagy a HotDog-ra? És ez csak három a tömérdekből... Velem általában úgy van, hogy egy időben teljesen rá vagyok állva egy adott honlapra, és csak azt nézegetem, ott építek közösséget, ott élek virtuális életet. Aztán rövidebb-hosszabb idő után keresek/találok másikat. Mondanám, hogy csak egy állandó van, mert valami nem változik, de ez nem igaz. A Facebook is elkezdődött valahol, és annak is vége lesz egykor. A Gmail-ban bízhatok. 2006 óta, az első Gmail-es fiókom óta élnek és virulnak a rendszereim, s az összes levelemet megtalálom, amit ezalatt a röpke 7 év alatt kaptam s küldtem. De nem tudom, hogy a következő 7 évben is ugyanilyen jó lesz hozzám, és én is hűséges hozzá. Vannak változtatások, amiket nehezen nyelek le. Amikor teljesen új arculatot adnak az adott dolognak. S egy ideig örültem neki, hogy fenntartja a lehetőségét, hogy ragaszkodjak a régihez, de aztán a régi megszűnt. És minden oldal így működik. Egy ideig lebegés a kettő között félúton, aztán csak az új marad. És az újat mindig nehéz megszokni. Mert valami nem változik. Meggyőződésem, hogy a legtöbb portált azért hagytam "ott", mert túl erős volt a váltás. Persze, tudom én, hogy haladni kell a korral, meg ha egy weboldal nem fejlődik, akkor nem is él, de én szeretem a megszokott, jól bevált, ismert dolgokat használni. Volt korszaka a Demotivalo.net-nek, volt korszaka a Mindenki.hu-nak, volt korszaka a Rockerek.hu-nak, a Rocker.hu-nak, a Malha.hu-nak, a HotDog.hu-nak, a Shakes & Fidget-nek, a Gyakorikerdesek.hu-nak, a Honfoglalo.hu-nak, Youtube-nak és a többi fel nem vállalható illetve már emlegetett közösségi fórumnak, kép/zene/szöveg megosztó lapnak.. Hosszabb-rövidebb korszakok, tartalmasabb és kevésbé tartalmas időtöltések, kialakult és megőrzött vagy elveszített barátságok, és tömérdek tömérdek emlék. Valami nem változik. Az emlékek visszatérnek, én időről időre visszatérek, újra felfedezek, körülnézek, aztán felfedező körútra megyek. S ez nem csak az oldalak látogatására igaz, hanem a tevékenységeimre is. Blogok írása és olvasása, vagy egy bizonyos játék játszása, vagy levelezés és kapcsolatépítés ezerrel, zeneszövegek felkutatása, videóklipek nézése, amiket egyszer intenzívebben másszor csak alapfokon teszek, mert valami nem változik. Most például igen erős késztetést érzek arra, hogy megkeressem a kedvenc zenekarjaimat az egyik zenei portálon, mert ott is nagyjából tavaly ilyenkor jártam utoljára, de azt hiszem, egy napot ez még várni tud. Nagyjából tavaly ilyenkor volt az is utoljára, hogy hajnali 3-kor még a blogom előtt ültem és írogattam. Mert a blogolás is végigkíséri az internetes életemet, csak a helye változik. De valami változatlan.

Dimenzió

Anyakomplexus. Szaknyelven talán így nevezik ezt a viselkedési formát. Döbbenten vettem észre, miközben nézelődtem a Facebookon az ismerőseim megosztásai között, hogy egy volt munkatársam összejött egy másik volt munkatársammal, van köztük kb. 10 év, a nő javára... Ez számomra csak azért furcsa, mert eddig mindig fiatalabb barátnői voltak, és azokkal a lányokkal is komolyan gondolta a dolgokat. Szóval sosem volt az a kalandozós típus, bulizni azt igen, azt szeretett, iszogatni a cimborákkal valami harmadrendű koncerten egy szórakozóhelyen, vagy egy baráti összejövetelen pókerezni zsetonokkal, de csajozni sosem volt szokása... Ellenben a nő... Egy banya. Rosszindulatú, korát elfogadni nem tudó, kötözködő, buta, és még csak nem is szép... Nem is értem, hogyan akadhattak ezek egymásra. Két teljesen különböző személyiség, életfelfogás, színvonal, intelligencia és érzelmi kvóciens. Ha csak egyik vagy másik meg nem változott azalatt a pár év alatt, hogy nem dolgozunk együtt és nem látjuk egymást nap mint nap. Valóban eltelt pár év, ha jól számolom 3, mióta a nővel utoljára találkoztam, a sráccal azóta is tartom a kapcsolatot, hébe-hóba találkoztunk is, egy-egy kollegiális összejövetelen (télen korcsolya, nyáron koncert, átmeneti időben sörözgetés), és ő nem sokat változott, vagy csak eddig ismertem mindig a "jobbik" felét, a nőnek meg a "rosszabbikat". Szóval lehet, hogy ez a röpke 3 év elég volt arra, hogy mind a ketten megváltozzanak, és meglássák egymásban a jót, de engem akkor is teljesen ledöbbentett ez a dolog. És hogy ezt a feltöltött fényképekből kelljen megtudnom... Ez valahogyan kapcsolódik az előző írásomhoz is, kezdem úgy érezni, hogy totál más világban élek, teljesen le vagyok maradva mindenről és mindenkiről. Már lassan abban sem vagyok biztos, hogy ugyanabban a dimenzióban létezek, mint az ismerőseim. Mikor léptem át a kapun? Mindenki ismerős, és mégis mindenkiről olyan dolgok derülnek ki, amiket sose gondoltam volna. Egyiknek szerelmi bánata van, másik éppen elkötelezi magát, a harmadik most ugrik fejest egy új és nagyon komoly kapcsolatba (kérdem én, hogy lehet fejest ugrani egy komoly kapcsolatba), a negyedik önmagának ellentmondva húzza fel az ujjára az eljegyzési gyűrűt (erről is majd fogok írni egy bejegyzést, szerintem nincs olyan nő a világon, aki elutasítana egy házassági ajánlatot, ha a körülmények megfelelőek hozzá, értsd: megfelelő partner, megfelelő anyagi helyzet, megfelelő egzisztencia, megfelelő társadalmi szint, etc. Az a "vacak papír" igencsak számít mindenkinek, még annak is, aki nem meri bevallani.), az ötödik észrevétlenül libben át az egyik munkahelyről a másikra, egyik állásból a másikba, a hatodik..., a hetedik..., stb. Mindenkivel történik valami csak velem nem? Tényleg néha az az érzésem, mint ha üvegajtó mögül figyelném az eseményeket. Néha egy kis popcorn-t veszek magam elé, vagy szürcsölök az üdítőmből, és jókat derülök vagy körömrágok a látottakon. Egyébiránt velem is történik ez-az, például horgászszákkal kell lehalásznunk a macskámat a vörösfenyő tetejéről, vagy fél lábamat le kell járnom a városban, hogy kaphassak végre egy normális órát, félrészeg fickók próbálják közvetítő által elkérni a telefonszámomat csak azért, mert macskástul utazom a vonaton, amikor épp a leendő munkahelyemen intézem az ügyeket, papírokat és tegeződök össze a leendő felettesemmel hívnak fel egy ötödik helyről, hogy állást ajánlanának fel, veszek egy átkozott körömlakkot és nem akar úgy működni mint ahogy írva vagyon, és ehhez hasonló apróságok... Csak ezek elszállnak, és ha a pillanat hevében nem tudok írni róluk, utólag már nem látom értelmét az elfecsérelt szavaknak. És bizonyos vagyok benne, hogy azért volt szinte üres a vonat a Balatonon mikor fölszálltunk, mert az összes többi ember tudta, hogy nem azzal kell utazni, hiszen 50 percet késni fog. Ó, je. MÁV - Mindig van okunk a késésre! :)

Na, oké, befejeztem. Legközelebb ígérem már csak a pillanat hevében írok. Vagy a hév pillanatában.

Ja, és még annyit előrevetítésül, hogy az a csaj éppen olyan pénzéhes, mint akiket kibeszél...

Életképtelen élés.

Én igazán nem vagyok féltékeny, és igazán nem vagyok kétségbe esve, és igazán nem érzem úgy, hogy le lennék bármiről is késve vagy maradva, de akkor is nyomaszt egy gondolat... Lépten-nyomon azt látom, hogy az ismerőseim eljegyzik egymást, házasságot kötnek, babát várnak és szülnek, házat vesznek, építkeznek, költöznek, autót vesznek, és egy csomó olyan dolgot tesznek, aminek az ideje egy ember életében előbb vagy utóbb eljön... És az idősebbek azt gondolják, hogy ennek az ideje 30 éves kor előtt van... És ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy én mit és hol rontottam el, hogy 27 évesen még itt tartok. Nincs sem saját lakásom, sem saját autóm, sem saját családom, sem egzisztenciám, sem olyan munkahelyem, amivel büszkélkedhetnék... Egyelőre úgy állok, hogy erre egyetlen pénzintézet sem adna sem hitelt, sem kölcsönt... Még fedezetem sincs. Hogy lehet így neki kezdeni egy életnek? És akkor a szüleim arról beszélgetnek egymás közt, meg más korombéliek szüleivel, hogy mi nem válunk le róluk, hogy még mindig otthon lakunk... Kérdem én, hogy tudnék leválni, és különköltözni? Miből? Hova? Szeptemberben kezdek új munkahelyen, ha onnan nem kell eljönnöm 2 éven belül, talán elkezdhetek gyűjteni és félretenni ilyen célokra. Egyelőre viszont maradnak a kis személyes dolgaim lecserélésére szánt apróbb összegek, amikről az előző bejegyzésemben írtam. De visszatérve az eredeti gondolathoz, fogalmam sincs, mit csináltam rosszul, hogy nekem soha semmi nem úgy sikerül, mint a kortársaimnak... És a végén már tényleg kezdem magam rosszul érezni, hogy egyelőre nem is tudok ilyeneket tervezgetni, még gondolkodni róla is fölösleges. És nem az elhatározás hiányzik. Közben pedig egyre nő az olyan ismerőseim száma, akik már családosak és nem tudnak kimozdulni otthonról, és fogy az olyan ismerőseim száma, akikkel bárhova bármikor elmehetek, ha jól akarom magam érezni. Lassan már nem lesz kit elhívni egy koncertre sem, egy kiállításra, egy csésze teára vagy sétára sem... Vagy csináljam én is azt, mint a még megállapodni nem akaró 30-as férfiak? Akik diszkóban töltenek minden estét, és náluk 10-15 évvel fiatalabb lányoknak csapják a szelet, mert azáltal ők is fiatalabbnak érzik magukat? Én is keressem a 15-20 évesek társaságát, hogy még ne érezzem olyan kínosan magam? Elhiszem, hogy egy idő után felváltja a szórakozást a pelenkázás, meg a koncertezést az otthoni zenehallgatás főzőcskézés közben, de az én életemben még nem jött el ez az idő. Én még élvezni akarom az életemet, ha mást már nem is tehetek... Ha nem tudok önállósodni, akkor inkább hadd élvezzem ki azt ami most van, addig amíg tart. És közben csak gyenge irigykedéssel nézek az ismerőseimre, akik ezeket a lépcsőfokokat már meglépték...

Most pedig, mivel holnap véget ér a nyaralásom, és utazok haza, még egy utolsót csobbanok a Balatonban, és kiélvezem a nyár minden egyes percét, a napsütés minden egyes sugarát...

Centesimus

Minden évben beköszönt ez az időszak is. Teljesen mindegy, hogy melyik hónap van, nyár-e vagy tél, egy a fontos: pihenjen a család. Vagyis inkább pihenni akarjon. És akkor jön a rossz idő. Ha júliusban, ha decemberben, ha áprilisban, ha októberben... mindegy, csak legyen rossz idő, mikor mi éppen kikapcsolódnánk valahol valahogy. Legyen szó akár egy hetes, akár több hetes, akár csak egy napos kirándulásról, kiruccanásról, olyan nincs, hogy végig szép időnk legyen. Persze ez a jelenség halmozottan igaz a balatoni nyaralásra. Vagyis ha mi épp a Balatonon nyaralunk úgy családilag, biztos, hogy lesz egy-két olyan nap, amikor fürdeni se lehet, olyan esős és szeles időjárás van. Ma már a második nap telik el így. És a nyaralásnak mindjárt vége. Itt ülünk benn a házban, mindenki szétszóródva, páran sorozatot néznek a tévében, mások újságot olvasnak a teraszon, megint mások félrevonultan pötyörésznek valami laptopféleségen. Ja, bocsánat, van két ember, aki még így is a halakat csalogatja a tóban. Volt már nagy családi kártyaparti, közös filmnézés, rejtvényfejtés, macskavadászat és ebéd is, most a "szieszta" tart éppen, vagyis mindenki úgy ejtőzik, ahogy neki kellemes. Én éppen a századik posztomat írom. Nem terveztem semmi különlegesebb bejegyzést, de azért csak megemlítem. Voltak olyan posztok, amikre nem is emlékeztem, és jó volt visszaolvasni, de olyanok is akadtak, amiket csak azért írtam, mert éppen nem volt jobb dolgom. Valamelyest ez is >olyan< poszt, mivel éppen semmi dolgom nincs. Lélekben már készülök az őszre, az új munkahelyre, a dolgaimra, vissza kell rázódnom a régi kerékvágásba, újra naponta utazni, újra járni vezetni, újra gyűjtögetni a pénzt... De most már nem külső vinyóra gyűjtök, elhatároztam, hogy lecserélem Mancit. Sok éve szolgál már, most már kijárta az óvodát, az iskolába pedig nem kísérhetem el. Nagylány már, nélkülem is boldogulnia kell. Nekem pedig egy Teodor, vagy Dönci kell. Szóval egy jó kis férfias gépezet. Amivel feltehetőleg kevesebb problémám lesz, mint egy hisztis kislánnyal. :) A biciklimet is nem különbben le kellene cserélnem, mert az a csotrogány Gertrúd már igencsak ki van purcanva. Szóval jó lenne minél hamarabb befejezni ezt a jogsi-témát, mert másra kell a pénz. Ja, és ha itt tartunk, akkor hadd mondjam el, hogy az órám is felmondta a szolgálatot, három ketyeréből kettő nem működik, egy meg olyan pocsék, hogy inkább csak alkalmi viselet, mint hétköznapi. Szóval órát is kell újat szereznem. Lassan minden holmim elavul. Igazából Galádot nem kívánom lecserélni, de azt a megállapítást is sikerült tennem a napokban, hogy ha Galád kimúlna, vagy eltűnne, vagy bármi történne vele (amit egyáltalán nem szeretnék), akkor többet nekem macska nem kellene, helyette inkább egy kutya. Sokkal kevesebb vesződség, és sokkal nagyobb hála. Még egy hét, és megyek haza. 21.-én szerdán megírjuk a szerződést, és elkezdhetek keresni magamnak valami normális göncöt az évnyitóra. Egyelőre úgy érzem, hogy kinyaraltam magam, de biztos vagyok benne, hogy az első hét úgy le fogja szívni az energiámat, hogy visszavágyom a Balaton kellős közepébe. Ha ezeken mind túl vagyok, akár elkezdhetek foglalkozni a karácsonyi ajándékokkal is. Tudom, az még odébb van, de nem hiszem, hogy decemberig mindenre elég lenne a keresetem. Főleg, ha a nyamvadt jogsit a 3. vizsgámon se fogom tudni megszerezni. Apa ígérte, hogy majd itt a környéken gyakorlunk egy kicsit, talán holnap rá is veszem, ha nem fog egész nap esni az eső úgy mint ma. Minervát is elővettem már a héten párszor, de sajnos nem tudok annál tovább jutni, mint amit eddig megtanultam, mert gyenge vagyok... De a vezetésre nagyon rá kell hajtanom. Lassan mindenkinek előbb lesz jogsija, mint nekem, még azoknak is, akik később kezdtek bele mint én... Én meg addig is gyűjtöm az energiát, és megyek játszani a legújabb kedvenc játékommal.

Galádul mocsadék.

Szerintem a macskám nem szeret engem. Vagy csak ez a ház nem tetszik neki, és azért jár át folyton a szomszédba. Lehoztuk ugyanis magunkkal Balatonfenyvesre, a nagy családi nyaralásra, mert otthon egyedül nem hagyhattuk, és 4 nap alatt már háromszor kellett utánamennünk és megkeresnünk, mert elkolbászolt. És nem tűnik valószínűnek, hogy csak azért akadunk rá mindig a szomszédos kertben, mert a nagy mászkálásban, felfedezésben nem vette észre, hogy milyen messzi került tőlünk... Láthatólag sokkal jobban érzi ott magát, pedig oda is ugyanaz a Nap süt, és ugyanaz az árnyék vetül. A háziak meg valahogy nem szívlelik... Filmbeillő volt a jelenet, ahogy E. néni megfogta, és próbálta átadni a kerítés felett. Mondjuk szerintem sem a cica, sem ő nem élvezte a helyzetet. Miért kell neki mindig valahova máshova menni? Tán nem bánok jól vele? Rossz gazdi vagyok? Ez van, nem értek a macskákhoz csak szeretni tudom őket. Vagyis pontosabban csak őt. Ezt a kis hülyét, hülye dögöt. Egyébként az idei statisztikám sokkal jobb, mint a tavalyi, ugyanis már háromszor fürödtem a tóban, de még egy vágásom sincsen. Mondjuk első napon így is elég nagy sokkhatásban volt részem, ugyanis én vonattal jöttem egy nappal a többiek után (hiszen idén is FEZEN Fesztivált kaptam születésnapomra ajándékba Luiséktól, 3.-án szombaton ugyanis Deep Purple és EDDA lépett föl. Luis apukáját előbbi, engem utóbbi érdekelt jobban, így Luis apukája sikeresebb volt nálam, mert az ő kedvencét végignéztük hallgattuk, az enyémnek a félénél le kellett lépnünk. Szerintem ebből hagyományt csinálunk, a tavalyi is nagyon jól sikerült, és szerintem jövőre is pont akkorra esik majd. No szóval ebből kifolyólag én szombaton még Székesfehérváron voltam, másnap Luiséknál, és ő vitt el engem Siófokra vasárnap este, hogy fölszálljak egy vonatra, ami elhoz ide. Olyan fél 8, háromnegyed 8 körül érkeztem meg, első kérdésem rögtön az volt, hol a cica? a válasz: "Nem tudjuk, hol van." Azt hittem viccelnek, kérdeztem, hogy hol van? "Nincs meg a cica, Ági." Aztán kiderült, hogy egész délután őt keresték, mert délben még megvolt. Na, elkezdtem siratni, körbejártam a kertet egy csomószor szólongattam, hátha előjön, aztán felhívtam Luist, sírva mondtam neki, hogy nincs meg a macska, ő nyugtatott, hogy elő fog kerülni, és eltelt másfél perc, és előmászott a kert sarkából. Vagy az én hangomra, vagy mert pont akkor éhezett meg, vagy mert pont akkorra végzett a felfedező körútjával, mindenesetre úgy megörültem neki, megölelgettem, megpuszilgattam, aztán bevittem a házba, hogy már benn maradjon. Tegnap aztán nem mászott el nagyon, sőt, végig benn volt a kertben, napozott, mosdott, mókust lesett, este pedig újra bevittem a házba, hogy éjjel benn legyen. Erre ma? Délben megint elkóborolt, a szomszédban találtunk rá, visszahoztuk, és délután megint visszament. Csak attól félek, hogy legközelebb messzebb jut, ahonnan már nem tudjuk visszahozni. Szóval nagy volt a riadalom, de aztán megnyugodtam... És úgy látszik a vízióm nem vált be, mármint hogy nem nagyon tud hova menni, mert magas a kerítés. A kerítést lehet, hogy nem tudja helyből átugrani, de remekül mászik fára, a fa meg közel van a túlkerthez... Szóval remélem, valahogy kibírja még ezt a pár hetet a hónap végééig, és hazavihetem épségben. Nem tudom, hogy élném túl, ha végleg eltűnne.

Találtam magamnak papucsot is így a nyár végére, szóval most teljes az idill. 20.-áig talán még jelentkezem, de most kezdetét veszi az évszázad (hehe) römipartija. :D