Apró pötyörök mostanságról.

Az elmúlt hét az előző két hónaphoz képest egy hónapos álomutazással ért fel. Minden délután azzal az érzéssel a szívemben jöttem haza, hogy "innen akarok nyugdíjba menni". Annyira felüdítő volt az új helyem. Az új osztály csendes, értelmes, jól nevelt, és a nemek eloszlása is sokkal jobb, mert 15 lány mellé jut csak 10 fiú, és problémás is csak 2 van közöttük. A hangomat még csak meg sem kell erőltetnem, suttogásból is értenek, tudják, mikor kell csöndben lenni, mikor van komoly munka, és mikor szórakozás. A szabályokat nem csak betartják, de be is tartatják, és még a problémáikat is tudják egymás között, halkan rendezni. Szóval nagyon hálás lehetek értük. Remélem, a második hét is ilyen gördülékenyen fog menni. Igaz, ma esik az eső, szóval udvarozás nem nagyon lesz, de a tanteremben is rengeteg játékot tudunk játszani, és még filmet nézni is lehet! Annyira jól érzem magam közöttük, hogy a régi osztályomba szinte már vissza sem vágyom. Nyugodtak az éjszakáim, higgadtak a nappalaim, a reggeleim pedig csodásak. Újra jó érzés felkelni reggel és munkába indulni! Nem hittem volna, hogy ezt még megérem.

S azt hiszem, a most hétvégi lazítás sem ennek a hétnek, hanem az ezt megelőző két hónapnak volt a következménye és levezetése. Zs-ékat látogattuk meg Luissal, és jó sokat beszélgettünk meg mókáztunk szombat este-éjjel. Itókánk is volt, szóval nem kellett a csapvízben bíznunk, de nem ez volt a lényeg. Hiába voltam fenn nagyjából hajnali 2-ig, és keltem másnap fél 7-kor, hogy hazainduljunk, kipihentebb lettem tőle, mint egész őszi szünetben a 8-10 órás alvásoktól. Vasárnap Luiséknak családi ebéd volt a program, ezért haza kellett mennie, de én hasznosan töltöttem a délutánt: elmentem a szüleimmel a SYMA csarnokba a ruhavásárra, és ha konkrétan azt, amit kerestem nem is kaptam, nem jöttem haza üres kézzel. Édesapám kapott egy téli kabátot, egy nadrágot meg egy sapkát, én pedig vettem egy téli bakancsot meg pár fehérneműt. Édesanyámnak is biztosan találtunk volna valamit, de ő nem akart semmit magának venni. De legalább nem volt bennem olyan érzés, hogy fölöslegesen mentem el. (Bár az ott töltött idő felénél volt egy olyan érzésem, hogy én már célozgattam rá, hogy nem az van itt, mint amire számítottam és menjünk haza, de édesanyám valahogy marasztalni próbált. És végül neki lett igaza!)

Szóval most már lélekben és testben is teljesen fel vagyok készülve a hűvös időre, a télre, és alig várom már,  hogy az új osztályommal találkozhassak! (Még csak november eleje van, de már most lázban égek, hogy milyen jó lesz velük karácsonyozni! :D Remélem, a vezetőség is így gondolja majd.)

Őszi sugarak

Olyan szép ősz van. Szeretem az évnek ezt az időszakát. Pont az a kellemes langymeleg, amikor már kell a kabát, de még nem kell sapka és kesztyű. Azt hiszem, a tavaszban is ezt szeretem a leginkább. Süt a nap, de nem éget, fúj a szél, de nem dönt fel, esik az eső, de nem csap fel. Mondjuk most éppen szélcsend van, és csapadéknak nyoma sincs, de ez nem szegi kedvem, attól még az októbert igazán szeretem. Valahogy úgy van az ember, hogy pont elég neki az a 3 hónap nyár, hogy utána jöjjön az ősz, és az a 3 hónap ősz, hogy utána jöjjön a tél. Tudom, mostanában egyre ritkábban lehet tapasztalni, hogy Magyarországon 4 évszak van, de ettől még én tudok örülni az őszi napsugárnak, és a tavaszi szellőnek. Kinézek az ablakomon, és látom az ősz ezernyi színét, a sárgán hulló faleveleket, az avart, az aranybarna fákat, és a gyenge fűszálakat. Ilyenkor kedve támad az embernek sétálni egyet, rúgni a bakancsával a nyirkos avart a fák tövében, neki támaszkodni egy odvas fának és az arcát belefordítani a napfénybe. Kirándulni szeretnék. Hegyet mászni, és a hegy tetejéről ordítani a világnak, hogy enyém a szabadság. Most éppen itthon vagyok, enyhe alhasi görcsökkel, de holnap már az iskola ablakából csodálhatom az októbert. Valahogy sokkal kipihentebb és sokkal örömtelibb vagyok, hiába kellett az orvost kétszer is meglátogatnom. Jót tesz nekem ez az őszi langymeleg.

Új erővel indulhatok neki a hétnek, és csak egy fél hetet kell kibírnom, hogy utána megint szabadon élvezhessem a világ szépségeit. Szombaton édesapám születésnapját üljük, már az ajándékára is van ötletem, a kérdés csupán az, hogy mikor tudom beszerezni. De a legnagyobb ajándék mégis csak az, hogy együtt ünnepelhet a család. És szerintem az ő életében a legnagyobb ajándék maga a család. :)

Ezt meg a jókedvhez.

Kérem tisztelettel, milyen nap van ma?

Az normális, hogy én már most, több mint másfél hónappal az ünnep előtt azon töröm a fejem, hogy kinek adjak karácsonyra ajándékot, és mit? Sose szoktam ilyen korán gondolkodni ezeken. Mindig is idegesített a bevásárlóközpontokban és kirakatokban az elhamarkodott készülődés. Amikor még tél sincs, advent sincs, egy fikarcnyi hó sem esett (mert a hó Pesten esni szokott, csak vidéken hullik...), de a reklámújságok és kirakatok csillognak-villognak a szebbnél szebb és jobbnál jobb és drágábbnál drágább és mesterkéltebbnél mesterkéltebb karácsonyi díszektől és meglepetés-ötletektől...

Szóval ez az én szememet mindig bántotta, és mindig cinikusan jegyeztem meg, hogy minden nagyon szép, csak a nyuszit hiányolom. S ezek után itt látom magam, november első hétvégéjén, még igazán hideg sincsen, s azon tanakodom, hogy hogyan is fog telni a karácsony... Hát, ezt teszi velünk a média, meg a divat... Persze, soha nem lehet elég előre készülni, és soha nem tudhatod, hogy amit kitaláltál, az tényleg jól fog-e elsülni, de azért sose kellett majd' 2 hónappal előre elterveznem semmit... Mondjuk tervekről még nincs szó, csak egy-két ötletem van, amik totál átalakulhatnak még addig, de akkor is... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni! Máskor, az ezt megelőző években még szinte karácsony előestéjén sem voltam ráhangolódva kellőképp az ünnepre, és az advent sem jelentette igazán azt, amiről szólnia kellene. Ültem a sorsom romjain, és bántott, hogy "nyakunkon az ünnep, nekem meg nyakamon a hurok", mert semmi hangulatom nem volt... Úgy telt el az év egyik legszebb ünnepe, hogy észre se vettem.

Félek, hogy idén is ez lesz, főleg ha már november elején az egészet eltervezem, és hamarabb megeszem a gyümölcsöt, mint elkezdene érni... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni!

Szeretném megtartani, és elraktározni azt a pár ötletet, amim van, hogy a kellő pillanatban vehessem elő őket.

S addig szeretnék ráhangolódni az őszre, mert még ez sem sikerült igazán...

Eltelt 2 teljes hónap az őszből, és az eleje tiszta nyár volt, alig 2 hete hordom az őszi ruháimat. Azokat a ruhákat, amiket akkor hord az ember, mikor nyári ruhában már fázik, téliben pedig melege van. De nem soká el is tehetem őket, mert elő kell vennem a nagykabátot és csizmát... Az emlékeimben valahogy mindig szebben élnek az átmeneti évszakok. Mindig úgy emlékszem rájuk, hogy gyermekkoromban mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Gyermekkoromban mindig úgy vártam a következő évszakot... 3 hónap egy évszakból bőven elég volt. 3 hónap nyár után már jól esett az ősz. 3 hónap ősz után már jól esett a tél... S most? Örülök, ha a tavaszból és őszből 3 nap van... Nyár után egyből a tél jön, tél után pedig egyből a nyár... :( Talán ezért van az, hogy én már most a karácsonyon gondolkodok. Mert kinézek az ablakon, és telet látok.

Jön is a tél, hiszen ma volt nyitva utoljára a Vidámpark. Egy gyerekkori álmom teljesült ma, erről is fogok hamarosan írni. Talán holnap. Ma pedig bebújok a takarómba, beteszek valami kellemes zenét, és csöndesen álomba szenderedek, mert az idő, noha nem ritmikusan változik, azért nem áll meg, s a szürke hétköznapok jönnek rendületlenül. Remélem, nem fogok rénszarvasokkal álmodni.

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.

Utónyár-nyárutó

Annyi mondanivalóm, mesélni valóm lenne, és mindig olyan jól elképzelem, hogy hogyan fogom majd a blogomban közzé tenni azt a sok gondolatot, eseményt, ami körülvesz, s aztán mindig valahogy jön egy láthatatlan kéz, vagy szellő, ami megakadályoz benne, hogy klaviatúrát ragadjak. De ennek most véget vetek, és igenis betűkbe szedem már az életemet, ami volt az elmúlt hetekben.

Nagyjából az egész nyaram azzal telt, hogy lelkiekben és anyagiakban készültem unokatesóm puccos esküvőjére, amin evidens a részvét(el)em, de annyi kedvem sincs hozzá, mint a főiskolán egy-egy szigorlathoz. Pedig van csinos ruhám, ékszereim, meg minden kiegészítőm, ami szükségeltetik egy elegáns megjelenéshez. A ceremónia holnap délután esedékes, de már hetek óta erre készül mindenki a családban. Elképzelni sem tudom, mi lenne, ha történetesen az én esküvőmről lenne szó. Annyi azonban bizonyos, hogy ha én egyszer oda jutok, tuti nem lesz semmi különlegesen agyonszervezett szertartáselem a nászban, a lehető legegyszerűbb, legpuritánabb megoldást választom mindenből. Sőt. Inkább legyen meghökkentő, és egyedi az esküvőm, mint ekkora felhajtás... Komolyan mondom, amelyik héten nem nyaraltunk, a várost róttuk, hogy találjunk ezt is, azt is... Külső-belső ráncfelvarrás, hogy méltóképp méltók legyünk a család által elvárt szinthez és megjelenéshez. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy íratlan szabály meghívni mindenkit a saját esküvődre, akién te magad ott voltál. Holnap még fodrászhoz is megyek, ami már mondjuk elég időszerű volt, de azért mégse egy esküvő kedvéért akartam megválni a szép hosszú hajamtól. (Oké, engem személyesen ismerőknek megnyugtatásul közlöm: totál rövid nem lesz, csak kb lapockáig vágatom vissza.) No mindegy, elég a nyavalygásból, ahogy a székely mondaná: ezen is túl kell esni.

Meglepetésként készülünk egy énekkel is az ifjú párnak, a templomban, az áldás után kívánjuk őket köszönteni egy 4 versszakos esküvőre ideális dallal, unokahúgom kísér minket hegedűn, mi meg bátyámmal énekelünk. Arra is kell még ma gyakorolni... Nos, talán emiatt jobban izgulok, mint a ruhám szépsége és alkalomhoz illősége miatt.

Tegnapelőtt lementem Üllőre, vittem le egy pár holmit, meg ott aludtam éjjel, és mondhatom, egész nyáron nem volt olyan nyugtató és pihentető éjszakám, mint tegnapelőtt. :) Nem gyötört az allergia, nem sütött a pofázmányomba kora reggel a nap, és ami a legjobb: nem kellett tartanom a spontán gyulladástól, mivel vagy 10 fokkal hidegebb volt az ottani szobámban, mint itt a 7. emeleti panellakásban. Galád amint észrevett, rögtön körbeugrált, körbedorombolt, és belemászott az ölembe egy kis simogatásért, kapott egy nyakörvet is, amit rögtön elfogadott, én meg kicsit megdorgáltam, hogy milyen koszos... :) Mert mint ha elfelejtett volna tisztálkodni a drága, olyan szürke volt a szép fehér szőre.

Jövőhéten meg már mindenestül visszacuccolok, legalábbis úgy tervezem. Elég sok elintéznivalóm akad ott is. Szortíroznom kellene a könyveket, papírokat, egyéb eszközöket, takarítanom kellene, meg ahogy elnéztem, egy pár pókhálóval is meg kell küzdenem. Ha visszaköltöztem rendesen, már a pesti lakomat is rendbe tudom szedni, el fogok férni ugyanis.

Szépen lassan eltelt ez a nyár, elég eseménydús volt, és talán mondhatom, hogy minden nehézség ellenére életem egyik legszebb nyarát tudhatom magam mögött.

Ma este még megyek a fél családdal koncertre, kicsit megint Depressziósok leszünk, aztán a szórakozási szakasz talán lezárul erre a nyárra.

A szerelem továbbra is tart, már mögöttünk van egy tavasz, egy nyár, jön most majd az ősz, meglátjuk, milyen leveleket fog sodorni a szél. :)