Tele van a város szere...ncsétlennel

Legszívesebben kisbicskával járnék munkába, meg úgy általában bárhova, ha tömegközlekedési eszközökön kell utaznom. Na nem akarnám én használni, csak éppen a kezemben tartani, és mogorva tekintettel a másik felé fordulni vele, ha éppen a helyzet megkívánja. Nehogy a lábamra merészeljen lépni, vagy a ruhámra ülni, vagy a hátsóját tolni a képembe... Szóval semmiféle módon ne inzultáljon. Ma reggel például résnyire volt nyitva a HÉVen az ablak azon az oldalon, ahol ültem, menetirányosan. Mellettem még szerte temérdek hely, háttal is, szemben is, oldalt is. A hölgyike (50-en túl) éppen pont mellém kellett hogy üljön, és az első mozdulata volt az, hogy becsukta az ablakot. A HÉVen fűtés van, az embereken kabát, és levegőtlen a tér. Jól esett volna az a kis szellő. A nő gondolom előtte udvariasan megkérdezte, hogy becsukhajta-e az ablakot. Én nem hallottam. A következő mozzanat ismeretes. Miért nem tudott máshova ülni? No, ebben a helyzetben igazán jó lett volna az a kisbicska. Fogtam volna, a nő felé fordultam volna, kezemben a bicskával, és nagyon csúnyán néztem volna, hogy márpedig az ablak nyitva marad. Egyszerűen utálom az embereket. A tömeget. Pont a minap hallottam a kifejezést: mizantróp vagyok. Egy kisbicska megoldaná minden problémámat. Semmilyen szinten nem kellene érintkeznem az utazóközönséggel. Nem kellene attól félnem, hogy belépnek a személyes aurámba, hogy kritikusan közel jönnek hozzám, vagy megzavarják a nyugalmamat. Távol tudnám tartani a bolondokat... Gyakorta fut át az agyamon utazáskor a szólás: "Fussatok bolondok!", rohannak a busz/metró/villamos után, én meg csak nyugodtan sétálgatok, hogy ezáltal is csökkentsem körülöttem a tömeget. Gyűlölöm az idegeneket. Gyűlölöm őket, és megvagyok rajtuk rökönyödve... Áll az ajtóban, és vár, hogy az majd magától kinyílik. Vagy éppen elsőként nyomja meg a gombot, hogy nehogy véletlenül zárva maradjon, vagy fenn ragadjon a villamoson. Valahogy nem érzik a "gócpontokat" a városban, hogy egy-egy megállónál kicserélődik az egész utazóközönség. Fölösleges ráparázni arra, hogy nyílik-e az ajtó, mert úgyis mindenki ott száll le, a vezető meg pontosan tudja, hogy melyik megállóban kell minden ajtót nyitni, és melyik megállóban csak néhányat. Na szóval sok bosszúságom van reggel meg délután, másról már írni sem tudok. Holnap legalább 1 órával hamarabb mehetek be, kiderül, mennyivel másabb az emberi lélek hajnalban... Hurrá.

A külön állatfaj.

Miért van az, hogy mindig azok a szülők keresnek meg először, akiknek a gyerekével gond van az iskolában? Olyan szülő sose keres fel személyesen, akinek a gyerekéről csupa szépet és jót tudok mondani. Mindig csak azok a szülők jönnek, akiknek olyan neveletlen gyerekük van, hogy az egész diplomám hasznavehetetlen velük szemben, Időpontot kérnek, jönnek, és kérdeznek, vagy csak írnak, hogy szeretnének velem beszélni, bennem meg a vérkeringés is megáll, mert annyira belebetegszem, hogy nem tudom, mit akarhatnak vajon. Csak haloványan sejtem, hogy be akarnak olvasni, ki akarnak osztani, fel akarnak idegesíteni, le akarnak győzni, át akarnak ejteni, és vissza akarnak tuszakolni... Csupa ilyen kedves igekötővel ellátott igével akarnak szekírozni... Hogy az ő egyszerm fiacskájuk így és úgy, és hogy én miért kivételezek vele, miért pécéztem ki magamnak, miért írok be neki hiányt, miért állítom vigyázzállásba, miért tessékelem ki a teremből, miért vonom meg tőle a játékot, miért adok neki plusz feladatot, miért nem szólítom fel, miért nem hallgatom végig, miért intem le, miért szégyenítem meg, miért miért és miért csinálom ezt vagy azt... Pedagógiailag jól megalapozott döntéseim vannak, hogy az egyszem fiacskával miért bánok úgy, hogyan próbálok rá hatni, hogyan próbálom meg nevelni (az anyukája helyett...) Ha Petike, Évike, Julcsika, Pistike neveletlen, akkor Petikét, Évikét, Julcsikát és Pistikét is felállítom, vagy kiküldöm az óráról, hogy szellőzzön egy kicsit a fejecskéje. Nem pécézek ki magamnak senkit, mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik, szeretni sem szeretek jobban senkit, ha többen viselkednek helyesen, többeket dicsérek meg. Ha csak ketten, csak kettőt. És ha mindig csak az a három, akkor mindig csak azt a hármat. Minden közösségben vannak "jók" és "rosszak", "partnerek" és "renitensek", olyanok, akikre lehet építeni és számítani és olyanok, akikre nagyon nem. De valahogy csak azoknak a szülőknek van problémájuk a módszereimmel, akiknek a gyereke a második csoportba tartoznak. Nem a nagy büdös átlag gyerekek szülei, és nem is a kiemelkedő szorgalmú vagy magatartású gyerekeké, hanem a vásott kölyköké. Félreértés ne essék, én a vásott kölyköket is nagyon szeretem, és szívesen nevelem/tanítom, de a szülőktől valahogy mégis félek. Egészen addig, míg nem történik meg az a bizonyos beszélgetés, nekem görcsben van a gyomrom, és százféleképpen levezetem magamban, hogy hogyan fog zajlani... Ha ő azt mondja, hogy..., én azt mondom rá, hogy..., és ha ő majd azt reagálja, hogy..., arra én azt fogom felelni, hogy..., egészen addig, míg az összes általam elképzelt lehetőséget fel nem vázolom. Aztán vagy az lesz, hogy elefántot csináltam a bolhából, és igazából csak egy kis apróságot akart velem megbeszélni (mert a szülőnek a legkisebb apró-cseprő dolog is HATALMAS ügy), vagy az lesz, hogy a felvázolt lehetőségek közül egyik sem valósul meg, hanem egy mindnél sokkal rosszabb... Én meg nem tudom, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell reagálni, egyáltalán a szülőket hogyan kell (le)kezelni.

Egy biztos: Nem üvöltözök az órán, nem verek gyereket, és nem szidok le egy egész osztály előtt olyan modorban, hogy mindenki rajta nevessen, tőlem meg féljen. Erélyes vagyok, szigorú, és megkövetelő, de nem zsarnok, gonosz és főnökösködő. Szóval ilyen dolgaimba biztosan nem köthetnek bele, abban viszont, hogy miért kell minden áldott nap, minden egyes órában V.G.-t fegyelmeznem, és többször rászólnom, meg tudom védeni magam. Csak derüljön már ki végre, hogy mit akar a kedves anyuka, és tudjak regenerálódni a hétvégén...

Különben a nevezett hölgy éppen az SZMK vezetője is, valahogy szürreális, hogy éppen az ő gyereke az, aki a legtöbb fejtörést okozza nekem. Nem verekszik, csak folyton zavarja az órát viselkedésével.

MIT AKARHAT AZ ANYUKA?!

Borz-alom.

Reggel bűz, napközben zsivaj, délután tömeg. Ez jellemzi a napjaimat. Kora reggel már többször éreztem szalmiák-szesz szagot. Nem tudom, minek-kinek a bűze, de elég velős "illat", és végighat az egész lakótelepen. Villamosra ülök, szerencsére ülök, még nincs olyan sok ember az utcán, főleg, ha a megfelelő helyet választom ki a közlekedési eszközökön, elkerülve a kritikus tömeget. Zötykölődök a metrón, villamoson, HÉVen, és időről időre megcsapja az orromat a város szaga... Érzem az emberek testszagát, a szmogot, a kipufogó gőzt, a szemét szálló szagát, a Duna rothadtságát, a fék-szagot, amikor hirtelen kell megállnia a metrószerelvénynek, és az utazóközönség illatfelhőjét, amit a parfümjeik árasztanak magukból. Sajnos nagyon jó a szaglásom, ezért sokkal érzékenyebben érint minden illat. Ezzel úgy látszik együtt kell tudni élni, és el kell fogadnom a tényt, hogy én egy büdös városban élek. Bármennyire is szeretek Pesten élni, el kell ismernem, hogy nem a legjobb aromájú város a világon. Arról talán már beszélnem sem kell, hogy reggel 8-tól délután 2-ig, 4-ig mit a legnehezebb elviselnem. A gyerekek zsibongását néha már nem bírom tolerálni. Még jó, hogy óra alatt nem kiabálnak meg rohangálnak, addig legalább tart a fegyelem és a rend, de szünetekben, meg szabadidőben borzalmas, milyen hangerővel vannak. Azt pedig saját tapasztalatból tudom, hogy mumus az a pedagógus, aki a szünetben is rászól a gyerekre, hogy ne hangoskodjon meg rohangáljon a teremben. De ha egyszer a saját gondolataimat se hallom tőlük! Tudom, munkahelyi ártalom, meg én választottam, meg tudnom kellett hogy ez lesz, meg minden hasonló klisé, de akkor is. Napi 6-8 órában teljesen más hallgatni a zsivajt, mint napi 3-4 órában. És akárhogyis, matematikaórán, és olvasásórán is van egy alaphangerő. A nap végére pedig már kicsit sok. Fáradtabb vagyok, gondterheltebb, és sokkal kedvetlenebb. Hosszútávon ez így nem fog működni. Valamit ki kell találnom arra a bizonyos kecskére és káposztára. Mert a dolgomat tudnom kell elvégezni, de kipurcanni sem kellene. A legnagyobb problémám azonban azt hiszem mégis az, hogy egy fél percig sem tudok egyedül maradni az osztályteremben, hogy egy kicsit rendet rakjak meg rendszerezzem a dolgaimat, mert minden órában óra van (még a nyelvórákat is a teremben tartják a fél csoportnak, teremhiány okán, és informatikára is csak az osztály fele megy egy héten, hogy a maradék benn legyen a teremben azidő alatt.), amikor meg vége az utolsó órának, jön a napközi... És előző munkahelyemen szerzett tapasztalataimmal ellentétben én nem fogok benn pakolászni meg tenni-venni, ha a csoport benn van a napközivezetővel. Ugyanis az előző munkahelyemen az osztályfőnök mindig az én időmből vett el azzal, hogy még kioszt, még beszed, még elpakol, még keres, még vagdos, még szortíroz... De a káosz már egyre nagyobb. A saját személyes tárgyaimat se tudom hova eltenni, mert mindenhol az elődöm dolgai vannak szétszórva, eldugdosva. Úgyhogy a nap végére már annyira enervált vagyok, hogy nem érdekel semmi, csak hogy hazaérjek végre. 1 óra utazás felér 3 óra tömény agytágítással, olyan fárasztó. És nem tudom, hogy van ez, de én mindig a legnagyobb tömegben megyek haza. Legyen akár délután 1, akár délután 2 vagy 4, de még este 6-kor is... A HÉVen még éppen le tudok ülni, de csak azért, mert az első megállóban szállok fel, viszont a villamoson már a levegőt is nagyítóval kell venni. Milyen szerencse, hogy azon csak pár percet kell eltöltenem. De a metró, na az már keményebb pálya. Általában sikerül úgy leérnem az aluljáróba, hogy a tömeg élén, de mire a metró jön, már a következő adag ember is megérkezik. Szóval újabb nyomornegyedek következnek, nyomor negyedórák. Kétszer fél óra robogás a fél városon, és utána kétszer fél óra regenerálódás a fél ágyamon. Így mennek a napjaim.... De kinézve a villamos ablakán mindig meg kell nyugodnom, hogy kocsival még rosszabb dolgom lenne. Szóval a leányálom, hogy majd egyszer ha nagy leszek, autóval járok dolgozni egyelőre álom marad, és nem csak azért, mert még mindig nincs meg a liszenszem, hanem azért is, mert nem érné meg a benzinköltség az araszolgatást. No de hogy az álom egyik fele ne csak álom legyen, újra felvettem a kapcsolatot az oktatómmal, és le is fixáltuk az első sokadik vezetési órámat, október 2.-ára. Két hét, és kezdhetek újra görcsölni... Utoljára júniusban voltam! Mire újra volán mögé ülök, 3 hónap kiesésen leszek túl. Az még egy gyakorlott vezetőnek is sok szerintem... Szóval újra bele kell rázódnom. (És újra ezreket kell elköltenem rá.) De ezúttal nem előre jelöljük ki a vizsgaidőpontot, hogy még addig menjek párszor, hanem mikor már biztos lesz a tudásom, keresünk időpontot és gyakorlunk sokat előtte. Nem szabad harmadszor is megbuknom. Viszont most elmondom, hogy ha harmadik alkalommal sem fog sikerülni, nem erőltetem tovább, feladom. S majd a síromra azt íratom: SOHA nem volt jogsija, mégis a Mennybe ment. :)

Kutatván az emlékeim között.

Találtam egy Fehér Béla novellát, amit még a főiskolai drámapedagógia órán dolgoztunk fel, és vittünk színre... Hetekig gyakoroltunk rá, s most a kezembe akadt az agyonfirkált, szétgyűrt, kettéhajtott fénymásolt lap, melyen a szöveg húzódik, minden egyes kis bekezdés külön szerep... Sorban állnak, beszélgetnek, ki erről, ki arról, de semmiképpen sem egymással... Ezt az írást hiába kerestem interneten, nem találtam rá. Begépelni lusta voltam, ezért most fogtam, beszkenneltem az "eredeti" példányt, hátha olvasható. 

Jó szórakozást hozzá!

Könyvek, papírok, pénzek.

Délután, az utolsó órám után csörög a telefon. Ismeretlen szám. Nem szeretem. Miért nem írja ki a számát? Kitől félti a nevét? Nem akarom felvenni. De csak csörög, csak csörög... Nagy kelletlenül felveszem. Egy kedves hölgy szól bele. Személy szerint engem keres. Rendeltem egy könyvet. (Végre, az áhított könyv, 1 hete rendeltem meg kb., akkor az automatikus válasz annyi volt, hogy ha pár munkanapon belül nem jelentkeznek, vegyem fel a kapcsolatot xy-nal a megadott telefonszámon.) Már kezdtem mosolyogni. Alig vártam az információkat, hogy hol és legfőképpen mikor tudom átvenni. Addig talán megkapom az elmaradt fizetésem is, amiről mindjárt regélek. A hölgy elkezdi részletezni, hogy igazából budapesti címre nem szoktak kipostázni semmit, mert jobb' szeretik, ha bemennek a kért könyvekért személyesen, illetve a postaköltség 350 Ft lenne, szóval mégis jobb lenne bemenni érte... de - és itt jön a nagy de! - neki van egy jobb ötlete, látja a megrendelő lapon, hogy közel lakunk egymáshoz, csupán pár utcányira, és ha gondolom, ő nagyon szívesen elhozza magával a könyvet, és értemehetek délután-estefelé, ahogy nekem kényelmes. Délután 5 óra megfelelne? Inkább egy későbbi időpont, hogy biztosan otthon legyen. 7? S megállapodtunk abban, hogy ma este 7 órára átmegyek a könyvért, elkerülve ezzel a postaköltséget, meg megtakarítva egy kis időt. S semmi plusz díjat nem számolt föl, csak a könyv árát, melyet becses tanárom ajánlott, az újonnan indított szakköröm tematikájához. Így most már majdnem teljes a könyvtáram tőle, és ismét megbizonyosdtam afelől, élnek még rendes emberek a világban. Különben kiderült, hogy ez a nő segített a tanáromnak több könyvét is megírni, illetve járt hozzá kurzusra is, több szál is összeköti őket, mai napig gyakran találkoznak, ő is nagyon felnéz DéTére. Szóval nem véletlenül segített ő nekem, és áldozta a saját idejét is rám. Sőt, lelkemre kötötte, hogy máskor is, ha kell egy könyv, keressem őt azon a telefonszámon, és megoldhatjuk így az árucserét, nem kell érte keresztülutaznom a fél városon. Egyelőre nincs szükségem semmi másra, de nem árt észben tartanom ezt a dolgot, mert máskor is nagyon megkönnyítené az életemet.

De ha megjön végre a fizetésem, körülnézek azon az oldalon, ahol erre a könyvre is ráakadtam, és talán találok valamit, amire mégis szükségem volna. Mondjuk egyelőre a pénzemre volna szükségem... Augusztus 20.-ig élt a szerződésem az előző munkahelyemen, 21.-től alkalmaznak az újon. 5.-e a fizetésnap. Addig nem is aggódtam. A többiek, igaz, megkapták a fizetésüket már ha jól emlékszem 3.-án, de én még vártam. Nyugodt voltam, mert még a fele papírom nem volt nálam, tudtam, hogy azokat még vissza kell szereznem, és le kell adnom, és el kell hogy készüljön a szerződés, és minden ilyesmi. Na de elég hamar kiderült, hogy az előző munkahelyem utolsó havi bérét már meg kellett volna kapnom, ha még az új munkahelyem első haviját nem is, papírügyek miatt. (Vagyis az augusztus második felére vonatkozó keresetemet majd a szeptemberivel együtt fogom megkapni, pótlólagosan.) Szóval utána kellett járnom, hogy hol maradt el a pénzem. Felhívtam a volt munkahelyemet, ott megadtak egy telefonszámot, onnan átkapcsoltak egy ügyintézőhőz, ő diskurált egy másikkal, és a végén kisült, hogy nálam maradt egy papír, amit ők küldtek el az anyagommal együtt tévesen, s ez a papír feltétlenül szükséges lenne ahhoz, hogy utalhassák a béremet. Azt a csekély negyvenikszezer forintot. Szóval ezt a hivatalos papírt én vigyem el az okmányirodába, és adjam le a felsorolt ablakok valamelyikén, hogy megkaphassam az illetményemet. Mások hibáját én javítsam ki, és én hajtsam végre valaki más feladatát. Így most szó szerint futok a pénzem után. De már csak napok kérdése, és megkapom... Utána pedig már nem is kell olyan sokat várnom a következőre... De mégiscsak dühítő, hogy lassan egy hónapos késéssel utalják, merthogy a hóközi utalásokat hó közepén kellene megtenniük... Az meg külön nonszensz, hogy a központi hivatalból az anyagomat először elküldik a régi munkahelyemre, oda nekem kell értemennem, bevinnem az újra, hogy aztán az új visszaküldhesse ugyanoda... Ez a mocskos magyar bürokrácia. De ennek örömére legalább vettem ma két új pulcsit, vagyis egy kapucnis cipzáros felsőt, és egy gombos kardigánt. Hogy milyen pénzből? A féltve őrzött tartalékomból, tudván, hogy hamarosan visszapótolhatom, de félve, hogy a kinézett darabokat addig megveszi más.

A fütyörészős dal

Ezt a dalt küldöm édesanyámnak. Nem ismeri ugyanis. Nem hittem, hogy létezik még a földön olyan felnőtt ember, aki ezt a dalt még soha nem hallotta. De édesanyámnak mutattam, és semmi. Még csak nem is csillant fel a szeme, hogy "jé, ezt már hallottam". Pedig ez egy olyan ismert és közkedvelt dal. A rádióban elég volt csak így kérni: A fütyülős dal. S a keverő máris tudta, melyikre gondolsz. Vannak dalok, amikből csak egy szót, egy érzést, egy fél mondatot mondasz, és máris mindenki tudja, melyikről beszélsz. A vatdujudú attól a nőtől. :D (Értsd: How do you do a Roxette-től.)*... De neki még az sem mondott semmit, hogy fütyülnek az elején. Hát, most álljon itt az ő tiszteletére ez a nóta, mert bár nem a kedvencem, de sok év után meghallgatni nagyon felemelő érzés.

* Anno fősulin voltak bulik (tavaszköszöntő bál, gólyabál, karácsony...) és volt jó zene, és egyszer-egyszer lehetett kérni is dalt. Alattam járt kettővel a srác, szocmunkára, és már egészen jól érezte magát. Odament a DJ-hez, és csak ennyit kérdezett: Megvan a vad du ju du attól a nőtől? (A "t" és "d" hangokat jó parasztosan megnyomva.) S mindenki tudta, melyik dalt kéri. Na, ezt most nem rakom be.

Nem csak pénteken.

És én is szeretlek attól még. Punktum.

Semmi.

Nem lehet megérteni, hogy az embernek néha nincsen kedve mesélni? Komolyan már elegem van abból, hogy amint beteszem a lábam a lakásba, rögtön nekem esnek, hogy "mi újság?", "na hogy ment a ma?", én meg ha reagálok, hogy "semmi újság", vagy "jól", akkor visszakérdeznek, hogy "Semmi?" meg "És még?", és nem hagyják békén az embert... Miért kell minden nap mesélni? Miért kell minden napra valami újság? Ha van kedvem mesélni, úgyis mesélek. A gyerekek is azért felelik mindig azt, hogy "semmi" a kérdésre, hogy "mi volt a suliban?", mert egyszerűen elegük van belőle, hogy mindig mesélni kell. És tényleg van olyan, hogy nincs semmi újság. Vagy csak az embernek nincs kedve beszélgetni. Vagy hogy tényleg ugyanolyan unalmas/nehéz/fárasztó/jó/kellemes/kellemetlen/zsúfolt/semmitmondó volt a napja, mint előtte mindegyik... Nekem meg most konkrétan egy dologhoz van kedvem: ülni, és nézni ki bambán a fejemből. Készülni a holnapra, és regenerálódni. Válaszolni egy e-mailre, és feltöltődni... De legfőképpen csak létezni. Bár, meglehetősen sok mindenhez van kedvem, egyhez azonban biztosan nincs: meséléshez.

Mert mi volt ma a munkahelyemen? Semmi.

P u f f ogás...

Persze, hogy pont az az egy tanmenet nincs fenn a neten, amire nekem a legnagyobb szükségem lenne... Minden vackot megtalálok, még azokat is, amiket nem én tanítok, vagy nem az én osztályom tanulja, de amire égető szükségem van e pillanatban, nem lelem sehol. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Én nem vagyok az a fajta pedagógus, aki úgy megy be az osztályba, hogy majd lesz valami. Becsületesen felkészülök minden alkalomra, amit gyermekeknek tartok, akár kötött, akár kötetlen dologról van szó. S most nem tudok felkészülni. Hogyan menjek be így holnap közéjük? A harmadik órát már nem lehet elblattolni. Sürgősen ki kell találnom valamit, ennek így nem lesz jó vége. A szeptember elejéből hamar szeptember közepe lesz, a közepéből vége, a végéből pedig már félév közepe... aztán félév vége, és én itt vergődök a semmi közepén. Nem akarok ilyen hanyag lenni, még a látszatát is el akarom kerülni!

A matematika, a környezet ismeret és az egyéb tölteléktárgyak rendben vannak, de a szívem csücske, a magyar nyelv és irodalom még úszik a levegőben...

A levegőről jut eszembe... Egyszerűen eszméletlen, milyen illatfelhővel képesek felszállni egyes nők a villamosra, metróra, HÉV-re... A szokásos illatot akarja magán érezni, ezért nem a szokásos mennyiséget önti magára, hanem a kétszeresét... Mert egy idő után az ember orra hozzászokik a saját illatához (ezért nem érezzük a saját testszagunkat sem), így a parfüm bizonyos idő elteltével már nem olyan intenzív illatú. Illett volna idézőjelbe tennem az intenzív kifejezést, mert a külső szemlélőnek (bocsánat, szaglászónak) elég jelentős illat a szokványos 2-3 puff is. S mivel én ezt tudom, sose lépem túl a "határt", mindig csak 3 puffot fújok. Különben sem magamat akarom elbűvölni az illattal. De a többi nő ezt miért nem tudja? Miért olyan erős pacsulit használnak? És miért olyan hevesen? Néha már komolyan úgy érzem magam, mint egy fekete üröm mező közepén egy szál semmi nélkül. (Tudniillik 4 keresztes allergiám van a nevezett gazra.) Facsarja az orromat az a rengeteg illatanyag, ami terjeng a levegőben. Az már nem illat, hanem bűz. Ráadásul kis mennyiségben sem kellemes... Mellém ül egy-egy ilyen "áldozat", és én is épp elég jó aromát kapok. A saját parfümömet akár el is felejthetem. Csak az a probléma, hogy nekem az én parfümöm illata tetszik, nem a nyanyás kölnivízé...

Tényleg sok időm van mindenféle eszetlenségen gondolkodni munkába menet. De inkább gondolkodjak, csak el ne aludjak, mert gondolkodás miatt még senki nem került bajba...

No, most inkább megyek vissza a tanmeneteim közé, és legalább a többit kisilabizálom magamnak. Ha 100 %-os teljesítményem nem is lesz holnap, de lesz legalább 90 %-os.

Forgalmi és fogalmi akadályok.

Az egyik nyomós érvem emellett az iskola (állás) mellett az volt, hogy könnyebb a bejutás, mivel kevesebb az esélye annak, hogy forgalmi akadály(ok) miatt tovább tart az utazás, s emiatt véletlenségből elkések, vagy túl későn érek haza... Kötött pályás járműveken közlekedni mindig is biztonságosabbnak és megbízhatóbbnak tartottam. Ugyanis ha egy villamos lerobban, küldenek helyette buszt. De mi történik, ha busz robban le? Küldenek egy másikat? Na, ma kaptam egy kis ízelítőt belőle, mi lett volna a másik helyen. Ugyanis hazafelé jövet több mint fél órával többet töltöttem az utakon, egy aprócska műszaki hiba miatt... A HÉV állt a megállóban, és nem tudott továbbindulni. Üldögéltünk még rajta egy pár percet, aztán bemondta a vezető, hogy szíveskedjen mindenki leszállni, mert nem közlekedik tovább. Na, gyors telefonálgatás, hogy a világ vége után kettővel lévő helyről hogyan tudok legegyszerűbben és persze leggyorsabban hazajutni. De ott a kézenfekvő HÉV-en kívül csak buszok tucatjai robognak jobbra-balra, amik persze teljesen az ellenkező irányba futnak, mint én szeretném. Voltaképpen nem gondoltam, hogy olyan hamar odarendelhetik a mentesítő buszokat, úgyhogy felpattantam az első buszra, amiről tudtam, hogy elvisz valami központi helyre, gondolva ezzel is, hogy egy kis időt takaríthatok meg, na, azt nem tudom, hogy sikerült-e, de az biztos, hogy legalább láttam azt az épületet, ami előtt a népszerű magyar teleregényt forgatják. Egyszer, ha igazán sok időm lesz és igazán ráérek majd (ha-ha a jövő évtizedben) majd leszállok hamarabb, és megnézem közelebbről is. Mindenesetre így történt, hogy 14:45 helyett 15:20-kor toppantam be a lakásba...

Utána már nem sok időm volt ejtőzni, elő kellett készülnöm holnapra, elég szívatósnak ígérkezik a szerdai napom, mert csak 3 órát tartok én, a másik 2 nem az enyém, de benn kell maradnom délután 4-ig, mert én vagyok a hosszús, vagyis az első helyettes, ha valaki esetleg hiányozna. Nos, nem gondolom, hogy az első tanítási héten máris helyettesítenem kellene valakit, de nincs kibúvó, ha be vagyok osztva, benn kell maradnom. Sebaj, majd előkészülök csütörtökre és péntekre. A csütörtöktől is tartok egy kicsit, mert aznap lesz először testnevelésórám, és az előző helyen azzal kissé megszenvedtem... De majd belerázódok, ez még új nekem is, meg a gyerekeknek is. A követelmények úgyis csak a második héttől lépnek életbe, és a türelmi idő is csak szeptember második feléig terjed ki, szóval együtt fogunk fejlődni és haladni az én kis harmadikos osztályommal. Jelentem, a 28 gyermekből már 10-nek tudom a nevét, és még 10-nek tudok archoz nevet társítani, ha a névsor előttem van. Jövőhétre már mindenkiét tudni fogom. (Szakítottam amúgy az évezredes módszerrel, hogy a padra tesszük ki a névtáblánkat, nálam minden gyerkőc a nyakába akasztva hordja.)

Perceken belül este 10 óra lesz, szóval itt most egy susztervágással véget vetek ennek a bejegyzésnek, és majd máskor, máshonnan folytatom.