Borz-alom.

Reggel bűz, napközben zsivaj, délután tömeg. Ez jellemzi a napjaimat. Kora reggel már többször éreztem szalmiák-szesz szagot. Nem tudom, minek-kinek a bűze, de elég velős "illat", és végighat az egész lakótelepen. Villamosra ülök, szerencsére ülök, még nincs olyan sok ember az utcán, főleg, ha a megfelelő helyet választom ki a közlekedési eszközökön, elkerülve a kritikus tömeget. Zötykölődök a metrón, villamoson, HÉVen, és időről időre megcsapja az orromat a város szaga... Érzem az emberek testszagát, a szmogot, a kipufogó gőzt, a szemét szálló szagát, a Duna rothadtságát, a fék-szagot, amikor hirtelen kell megállnia a metrószerelvénynek, és az utazóközönség illatfelhőjét, amit a parfümjeik árasztanak magukból. Sajnos nagyon jó a szaglásom, ezért sokkal érzékenyebben érint minden illat. Ezzel úgy látszik együtt kell tudni élni, és el kell fogadnom a tényt, hogy én egy büdös városban élek. Bármennyire is szeretek Pesten élni, el kell ismernem, hogy nem a legjobb aromájú város a világon. Arról talán már beszélnem sem kell, hogy reggel 8-tól délután 2-ig, 4-ig mit a legnehezebb elviselnem. A gyerekek zsibongását néha már nem bírom tolerálni. Még jó, hogy óra alatt nem kiabálnak meg rohangálnak, addig legalább tart a fegyelem és a rend, de szünetekben, meg szabadidőben borzalmas, milyen hangerővel vannak. Azt pedig saját tapasztalatból tudom, hogy mumus az a pedagógus, aki a szünetben is rászól a gyerekre, hogy ne hangoskodjon meg rohangáljon a teremben. De ha egyszer a saját gondolataimat se hallom tőlük! Tudom, munkahelyi ártalom, meg én választottam, meg tudnom kellett hogy ez lesz, meg minden hasonló klisé, de akkor is. Napi 6-8 órában teljesen más hallgatni a zsivajt, mint napi 3-4 órában. És akárhogyis, matematikaórán, és olvasásórán is van egy alaphangerő. A nap végére pedig már kicsit sok. Fáradtabb vagyok, gondterheltebb, és sokkal kedvetlenebb. Hosszútávon ez így nem fog működni. Valamit ki kell találnom arra a bizonyos kecskére és káposztára. Mert a dolgomat tudnom kell elvégezni, de kipurcanni sem kellene. A legnagyobb problémám azonban azt hiszem mégis az, hogy egy fél percig sem tudok egyedül maradni az osztályteremben, hogy egy kicsit rendet rakjak meg rendszerezzem a dolgaimat, mert minden órában óra van (még a nyelvórákat is a teremben tartják a fél csoportnak, teremhiány okán, és informatikára is csak az osztály fele megy egy héten, hogy a maradék benn legyen a teremben azidő alatt.), amikor meg vége az utolsó órának, jön a napközi... És előző munkahelyemen szerzett tapasztalataimmal ellentétben én nem fogok benn pakolászni meg tenni-venni, ha a csoport benn van a napközivezetővel. Ugyanis az előző munkahelyemen az osztályfőnök mindig az én időmből vett el azzal, hogy még kioszt, még beszed, még elpakol, még keres, még vagdos, még szortíroz... De a káosz már egyre nagyobb. A saját személyes tárgyaimat se tudom hova eltenni, mert mindenhol az elődöm dolgai vannak szétszórva, eldugdosva. Úgyhogy a nap végére már annyira enervált vagyok, hogy nem érdekel semmi, csak hogy hazaérjek végre. 1 óra utazás felér 3 óra tömény agytágítással, olyan fárasztó. És nem tudom, hogy van ez, de én mindig a legnagyobb tömegben megyek haza. Legyen akár délután 1, akár délután 2 vagy 4, de még este 6-kor is... A HÉVen még éppen le tudok ülni, de csak azért, mert az első megállóban szállok fel, viszont a villamoson már a levegőt is nagyítóval kell venni. Milyen szerencse, hogy azon csak pár percet kell eltöltenem. De a metró, na az már keményebb pálya. Általában sikerül úgy leérnem az aluljáróba, hogy a tömeg élén, de mire a metró jön, már a következő adag ember is megérkezik. Szóval újabb nyomornegyedek következnek, nyomor negyedórák. Kétszer fél óra robogás a fél városon, és utána kétszer fél óra regenerálódás a fél ágyamon. Így mennek a napjaim.... De kinézve a villamos ablakán mindig meg kell nyugodnom, hogy kocsival még rosszabb dolgom lenne. Szóval a leányálom, hogy majd egyszer ha nagy leszek, autóval járok dolgozni egyelőre álom marad, és nem csak azért, mert még mindig nincs meg a liszenszem, hanem azért is, mert nem érné meg a benzinköltség az araszolgatást. No de hogy az álom egyik fele ne csak álom legyen, újra felvettem a kapcsolatot az oktatómmal, és le is fixáltuk az első sokadik vezetési órámat, október 2.-ára. Két hét, és kezdhetek újra görcsölni... Utoljára júniusban voltam! Mire újra volán mögé ülök, 3 hónap kiesésen leszek túl. Az még egy gyakorlott vezetőnek is sok szerintem... Szóval újra bele kell rázódnom. (És újra ezreket kell elköltenem rá.) De ezúttal nem előre jelöljük ki a vizsgaidőpontot, hogy még addig menjek párszor, hanem mikor már biztos lesz a tudásom, keresünk időpontot és gyakorlunk sokat előtte. Nem szabad harmadszor is megbuknom. Viszont most elmondom, hogy ha harmadik alkalommal sem fog sikerülni, nem erőltetem tovább, feladom. S majd a síromra azt íratom: SOHA nem volt jogsija, mégis a Mennybe ment. :)

Csöbörből vö...mibe?

Előre bocsátom, hogy ez egy valóságos novella az elmúlt hetek eseményeiről. Néhol kissé szedett-vetett, de muszáj volt már kiadnom magamból, és nem akartam apró részleteiben heteken át tálalgatni. Szóval most kb június 1-jétől máig írok mindent, ami volt és ami számít.

No hát. Nem tudom, mennyit számít a (munka)tapasztalat, de úgy látszik, elég sokat. Főleg, ha az ember munkahelyet szeretne (vagy kényszerül) váltani. A tanév végéhez közeledve kaptam meg a remek hírt, miszerint nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ez egyfelől várható volt, mivel még annak idején februárban voltak benn nálam órát látogatni, és utána kaptam hideget-meleget de inkább csak hideget. Másfelől eléggé sokkolt, mivel elég sokáig húzták a dolgot, és azt gondoltam, hátha mégis. (Erre munkatársam is biztatott, hogy szerinte nem tudnak még hova tenni, és ezért talonban tartanak. Hát, nagyon örülök neki.) Illetve nem nagyon akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha új állás után kell néznem. Az utolsó 2 évben annyira könnyű volt, úgy megúsztam mindent, önéletrajzot, erkölcsi bizonyítványt, interjút és görcsös telefonvárást, mert az uolsó két lehetőség szinte az ölembe pottyant. De most elölről kellett kezdenem az egészet, a legelejéről, vagyis egy normális önéletrajz összeállításától és egy jól átgondolt motivációs levél megírásától. Ódzkodtam a feladattól, és amíg lehetett, kivártam, hogy talán elkerülhetem, de végtére egy hétvége elég volt arra, hogy kilépjek az önsajnáltatás gödréből és nekilássak. Egy este/éjszaka hozzávetőlegesen 20 pályázatot küldtem el, ebből a 20-ból rögtön másnap már felhívtak egy helyről. Június 19.-én szerda reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. (Ej, de ismerős érzés, csakhogy anno ez délelőtti órákban esett meg, és nem volt magától értetődő, hogy álmomból vernek fel, most pedig a reggel 8 óra azért igencsak korán volt.) Részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy egy 12. kerületi iskolából hívtak fel, hogy mikor tudnék befáradni egy interjúra. Esetleg meg tudnám-e tenni egy hét múlva szerdán. Rögtön kibújtam alóla, mondván, aznap forgalmi vizsgám lesz, és mivel még sohasem voltam, nem tudom, hogy mennyi ideig tart, stb. Akkor ezesetben el tudnék-e menni ma. Gyors átszervezést követően (telefon az iskolába, hogy kések egy fél órát, ugrasztani édesapámat, hogy vigyen el kocsival (mennyivel egyszerűbb lenne/lesz ilyet majd későbbiekben személyesen megoldani) felöltöztem és már a kocsiban is ültem. Fél 10-et beszéltünk meg, (úgy, hogy nekem délre már a munkahelyemen kellett lennem), de késtem egy kicsit, nagyjából negyed órát, mert állt a forgalom. Erről őket is időben tájékoztattam telefonon. Tiszta csapzott voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, még az iskolát se tudtam hova tenni, szóval egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, mégis negyed óra alatt lezavartuk az egészet, és 10-kor már indultunk is haza. Én csak hazaugrottam átvedleni, aztán kocsiba be, és dél előtt 10 perccel már ott is voltam. Ezután volt nagyjából egy hét szünet, mikor is e-mailben keresett meg egy másik igazgatónő egy másik suliból, hogy ha aktuális még a pályázatom és nem fogadtam el másik állást, akkor be tudnék-e menni másnap 9 és dél között egy interjúra. (Teszem hozzá ez a másnap pont a forgalmi vizsgám napja volt.) Akkor persze újra át kellett szerveznem mindent, hogy szabad legyen a délelőttöm (vagyis kikérnem magam a gyermektáborból), és a sikeres bukás után elmentem egy újabb interjúra, ezúttal Budapest másik végébe. Napközis állás lett volna, betanítással több osztályba is, és mindenféleképpen értesítenek, ha igen, ha nem. Ez sem vett többet igénybe mint negyed óra, és már 1 órakor otthon voltam. Még azon a héten pénteken kerestek telefonon egy 3. helyről, hogy tudnék-e menni egy beszélgetésre (rá következő hétfőn reggel 9 órára), teszem hozzá szinte álmaim iskolájából, ahova 3 előző évben is adtam be pályázatot, de még akkor válaszra sem méltattak. Szintén napközis állás, szintén kinn a világ vége után kettővel. Persze, természetes, szívesen bemegyek. Eltelt békésen a hétvége, nem is nagyon izgultam a másnapi interjú miatt, ott a helyszínen már várt más is, és éppen benn volt egy harmadik, és míg a soromra vártam, csörgött a telefonom (vagyis csak morgott, mert előtte levettem róla a hangot, nem... nem újabb interjú... kéremszépen állásajánlat! ügyén kerestek, a 2. helyről. Ha még nem fogadtam el állást sehol, egy tanítói állást ajánlanának fel nekem, egy olyan tanítónő helyett, aki 2-4 évet külföldön fog tölteni. Kedvesen "leráztam", mondván állásinterjúra várok, de utána fölhívom.) Fél órás késéssel sikerült is bemennem, szimpatikus igazgató és igazgatóhelyettes, gyönyörű épület, kedves portás, tiszta utca, minden ami kell. (Már az interjú alatt éreztem, hogy tetszem nekik, és csak a formaság miatt nem ajánlották föl rögtön az állást. Helyette kezembe nyomtak egy névjegykártyát, hogy amennyiben fenntartom az érdeklődést, másnap hívjam őket fel.) Az interjú végeztével már ott álltam, hogy kettő állás közül kellene választanom. Szóval nem tudtam, mit válaszoljak az igazgatónőnek. De itt is nagyon kegyes volt velem az, akit mások Sorsnak hívnak, hiszen az igazgatónő elmondta a telefonban, hogy milyen állásról/osztályról lenne szó, és ha sokkolt a hír, nem muszáj azonnal válaszolnom, gondoljam át nyugodtan. Kaptam két nap gondolkodási időt, vagyis szerdán délutánig kellett visszajeleznem. Rágtam-rágtam a dolgokat, közben utána néztem az 1. helynek is és észrevettem, hogy ott dolgozik az én hajdani osztályfőnököm is, egy nyomós érv amellett, hogy ha úgy adódik őket válasszam. Persze kedden délelőtt fölhívtam a 3. helyet, és mondtam, hogy érdekel az állás, de még nem tudok igent mondani, arra az volt az igazgató úr válasza, hogy ők sem mondtak még igent. De hogy hívjam őket föl következő héten, mert addig eldől. Na hát köszi, kétszer telefonáljak rájuk ÉN? Most kell ember, vagy nem kell? Szép és jó, hogy elmondták az iskola rendjét, meg hogy mit várnak el az ott dolgozóktól, meg hogy mire kell számítani, de azért egy igazgató ne engedje már meg ezt magának, hogy ilyen szétszórt legyen. Arról már nem is beszélek, miért ment le az interjú ott is 10 perc alatt... Szóval még aznap délután visszahívtam a 2. helyet, hogy örömmel elfogadom a felajánlott állást. Na, a java csak ezután következik, ugyanis kb. aznap hívtak fel egy 4. helyről, hogy behívjanak interjúra, amit először még elfogadtam, de később már erre hivatkozva vissza is mondtam... És pár nappal később (pénteken) hívtak az 1. helyről is, hogy felajánlanák az állást október közepétől. Azt is visszautasítottam, és utánavaló hétfőn hívtak a 2. helyről, hogy elfogadnám-e az állást, de arra még nem mondtam nemet, mert gondoltam, hogy hátha a másik mégse jön össze, és megmarad az talonba. Szóval azt mondtam a telefonba, hogy nem tudok még rá se igent se nemet mondani, mert bár nagyon tetszik az ajánlat, de várok még visszajelzéseket máshonnan is, és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy mindent egyszerre tudjak lezárni, stb. (Azért mégiscsak az "álommunkahely"ről volt szó. Mégha szétszórt is az igazgató, és kinn van a túlvilágon az iskola...) Szóval délután egy biztonsági telefon a már elfogadott állás ügyében, apró tapogatózás, hogy mikor tudnánk szerződést kötni, stb, és mikor már biztosnak láttam a dolgot, akkor döntöttem el véglegesen, hogy minden további ajánlatot visszautasítok. Mint ahogy nem vesznek fel két embert egy munkára, úgy én sem mondok igent két különböző helyre... Szóval másnap (vagyis kedden) már úgy hívtam föl a 3. hely igazgatóját, hogy a távolság miatt nem tudom elfogadni az ajánlatot, mert olyan állást sikerült elfogadnom, ahova könnyebben megoldom a bejárást. Ez egy nyomós indok, vagy nem elhanyagolható szempont, mondta ő, és megértette a döntésemet. (Remélem, én sem fogom megbánni.) Főleg nehéz lett volna megoldanom a bejárást hóban-fagyban, főleg, ha ez a jogsiszerzés is ilyen nyögvenyelősen megy... Ugyanis most szerdán a második vizsgámon is sikeresen megbuktam... (Na az is megér egy misét, pár szóban kifejtem... 26.-án mentem először vizsgázni, negyed óra alatt sikerült megbuknom, és annyira kibuknom, hogy végül közösen döntöttünk úgy az oktatómmal, hogy keresek másik oktatót, hovatovább másik iskolát. Így már pénteken az új oktatómnál kezdtem a vezetést egy "bemutatkozó" órával, amikor is megnézte, hogy hogyan tudok vezetni, és hogy fel tud-e készíteni a 10.-ére lefoglalt vizsgámra. Ő még akkor úgy látta, hogy jobb lenne 16.-án vizsgázni, de arra már sajnos nem kapott szabad időpontot. Vettem tőle kb 10 órát, és bevállaltuk a 10.-i vizsgát is, ami szintén negyed óra alatt kudarcba fulladt. S nem az autókezeléssel, nem a szabályok betartásával, nem a figyelemmel van a baj. Nem. Hanem azzal, hogy annyira rágörcsölök, annyira erős bennem a vizsgaláz, hogy nem tudok teljesíteni. Úgy remegett a lábam, hogy ki kellett szállnom a kocsiból sétálni egyet. Pedig addig mindent megoldottam, vagyis az egyívű megfordulást, és a járdával párhuzamos parkolást előre két kocsi közé is.) Viszont mikor a parkolóhelyet akartam elhagyni, hiába néztem körül a művelet megkezdése előtt, mire belefogtam, már jött két autó, és az oktatómnak kellett a fékbe lépnie. Egyúttal fordultunk is vissza a kiindulóhelyre, buktam a pénzt, buktam a vizsgát. Olyan szintűvé vált a dolog, hogy már valami orvost is fel kell keresnem, tud-e adni valami bogyót vagy bármit, amivel ezt az idegességet leküzdhetem. Legalább a vizsga idejére. Mert mindent tudok, és mégse megy. Az oktatóm azt is mondta, hogy szinte nulla tudással kerültem át hozzá, és azóta már egy csomót fejlődtem, szóval ha lett volna több időnk a vizsgáig, biztosan sikerült volna. De ne essek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül, mert a 3. lehetőség után még ott van egy 4. és egy 5. is, aztán a PÁV, amin mindenki átmegy, és utána még korlátlan lehetőségem van levizsgázni. Ja és a bátyáimat küldjem el melegebb éghajlatra, akik azt mondják, hogy a nők nem tudnak vezetni...) Szóval lassan 1 év tanulás után ott vagyok, hogy még mindig nem "tudok" vezetni, és nem tudom, valaha is képes leszek-e levizsgázni... S míg 2-3-4 éve úgy kellett szinte kuncsorognom egy-egy állás után, és pályáztam 50 helyre, és véletlenül el tudtam helyezkedni egynél, most elküldtem a pályázatomat tizenpár helyre, és abból 4 behívott, s a 4ből hárman állást is ajánlottak. Ennyit számít az a bizonyos 3-5 év. Sokkal szebben mutat az életrajzomban, hogy már volt rámbízva kisebb-nagyobb csoport, és szívesebben behívnak beszélgetésre. Hiszem, hogy nem a személyiségem az oka. Vagyis nem hiszem, hogy a személyiségem elég lenne meggyőzni bárkit ha nincs elég tapasztalat mögöttem. Bár az is igaz, hogy tapasztalat ide vagy oda, ha valaki nem elég megnyerő megjelenésében, modorában, önkifejezésében, viselkedésében, lesheti, hogy mikor bíznak rá valamit. De amennyire féltem tőle az elején, annyira könnyen ment végül. És mondhatom azt, hogy a teljesítésem 100 %-os, mert ahol megjelentem állásinterjún, ott mind megfeleltem. (Még azon az egyen is, ahol annak idején mégsem engem választottak, mert az a másik egy pár méterrel közelebb lakott mint én...) Azt meg nagyon remélem, hogy jól döntöttem a munkahelyet illetően, és nem kerülök bele abba a bizonyos vödörbe... Azért délelőtt sokkal könnyebb bánni a gyerekekkel, még nincsenek kifáradva, és még pallérozik az értelmük is. 3.-os korosztállyal már volt dolgom, és azt hiszem sokkal könnyebb dolgom volt, mint az első évfolyammal, ha belegondolok, már a főiskola kezdete óta 3.-os gyerekek között mozgolódom, szóval remélem, meg tudom állni a helyemet. Bár nekem az is furcsa, hogy az utcáról fölvesznek valakit tanítónak, még csak nem is napközibe, és nem is egy-egy órát tanítai, hanem osztályfőnöknek valaki helyére (eleve ha valaki osztályfőnök, miért megy ki külföldre közben, na mindegy), és rábízzák az egész osztályt. A napközis meg kicsoda? Még nálam is tapasztalatlanabb? Vagy túl fiatal? Vagy túl idős? Vagy nyelvet tanít, és nem ér rá délelőtt? Vagy nem mernek rábízni egy délelőttös állást? Sok kérdés foglalkoztat, de majd mindre választ kapok idejében. A munkaviszonyom nem szakad meg, egyik nap kilépek az egyikből, következő nap belépek a másikba, és majd mindent akkor fogok megtudni. Augusztus 21.-én. Tanítónéni leszek, kérem szépen. :)

10 perce még ma volt, most meg már holnap van.

Megvan a forgalmi vizsgám időpontja, 26.-a, szerda, reggel 07:50. Addig még megyek hatszor két órát vezetni, Luis azt mondta, hogy "annyi talán elég is lehet". Nagyon jó lenne, ha elég lenne, mert utána nem tudom, mikor lenne időm vizsgázni. Egy nyaralást azért nem szeretnék félbeszakítani, hogy följöjjek Pestre vezetni egy órát, és kihagyni sem akarok egy programot se azért, hogy délelőttönként búgassam a motort és tekergessem a kormányt. Pár hét szünet után meg nem lenne jó folytatni onnan, ahol abbahagytam, mert félő, hogy nem jutnék előrébb...

Mindenesetre addig simává tettem a napjaimat, vagyis minden délelőtt ráérek, és jó lenne úgy beidőzíteni a vezetéseket, hogy előtte újra "rutinban" legyek. Bár nem tudom, mire vagyok ennyire rápörögve, mivel értesüléseim szerint a jogsi kézhez kapása 5 hét. ÖT HÉT. Mert az a mocskos bürokrácia. (Apropó, nincs valami magyar punk-rocker banda, akik megzenésítették a magyar mocskos bürokráciát, meg annak minden felfoghatatlan hiányosságát és idegőrlőségét? linket!) Hát bakker, azt reméltem, hogy legalább a Balatonra én vihetem le a kocsit a családi nyaralás alkalmával. Történelmi pillanat lesz, ha végre én is legálisan vezethetek. (Meg az is történelmi lenne, ha elsőre sikerülne a forgalmi.) Túl kínos ez már nekem... Ennyire ráfeszülni erre a jogsi-témára... De még mindig jobb, mint az álláskeresés. Azt is el kéne már kezdenem. Lehet, hogy holnap össze is írom a motivációs levelemet, meg a dokumentumaimat. Az önéletrajzomat a múlthéten már frissítettem. Egy normális képet is választottam bele. Igazolványkép méretű és jellegű, de nem igazolványkép. Ami szerintem fontos. Az a baj, hogy nem vagyok elég bátor. Nem merem merészen megfogalmazni a motivációs levelemet, és nem merem meghökkentőre formálni az önéletrajzomat. Pedig tudom, hogy az első 5 szabályban benne van, hogy tűnjön ki a tömegből, vagyis legyen szembeötlő, hogy az ember rögtön meg akarja nézni, és emlékezni tudjon rá. Nekem meg nincs kedvem még egyszer végigcsinálni azt a hercehurcát ami ekörül a reménytelen álláskeresés körül van. 27 évesen belefáradtam. Elegem van belőle, és nincs erőm szembenézni a problémával. Ezért nem mertem még mindig rákérdezni, hogy WTF van. Itt őrlődök már rajta hónapok óta, (amúgy kb december óta, amikor is megtudtam, hogy a 4 új közül 2 már megkapta a kinevezését) és én nem tudok elég jó lenni. Ez a nem vagy elég jó az egész életemben kísértett. Az általánosban, a gimnáziumban, a főiskolán, a gyakorlaton, az első munkahelyemen, de még a családomban is. Félek, hogy előbb-utóbb a párkapcsolatomra is rá fogja nyomni a bélyegét. Pedig jelenleg Luis az egyetlen, akinek elég jó vagyok (vagy talán még az elég jónál is jobb).

Kezdem egy csődtömegnek érezni és látni magam, egy elfuserált hülyének, aki még egy nála másfél méterrel alacsonyabb és 60 kilóval könnyebb élőlénnyel sem tud (el)bánni. Hát akkor hogyan tudnék elbánni egy nálam 1 méterrel alacsonyabb és 30 kilóval könnyebb lénnyel? Hogyan tudnék elbánni egy nálam méterekkel magasabb, és súlyos kilókkal nehezebb problémával?

Eszembe jutott ez a dal (mely nem enyhe célzás a szerelmi életemre és nincs mögöttes tartalom benne, és nem kell vele kombinálni, CSAK eszembe jutott, mert elhangzik benne, hogy "nem vagyok jó neked".) Egyébként egy igen jól sikerült nóta. És igen hatásos a hozzáillő szituációban a belsőben erősen feltörő érzelmekre és problémákra.

Happens.

Vasárnap du. végre átvettem az önkéntes igazolványomat az állatmenhelynél, és úgy alakult, hogy egy kölyökkutyát (aki már most akkora, mint más kifejlett egyedek) rögtön el is vihettem sétálni. Még jó, hogy Luis is ott volt, így nem egyedül kellett megküzdenem a Bosco névre hallgató kis nagytestű keverék kannal, aki úgy rángatta a pórázt, mint valami áramütés. :D Azt hittem, hogy majd én választhatom ki, hogy melyik kutyát viszem el, de csak fogtak egyet és kihozták. Egy ott dolgozó nő. (Vajon mi lehet a munkaköre, és mennyit kereshet azzal, hogy egy állatmenhely alapítványnál dolgozik?) Azt nem tudom, milyen gyakran fogok tudni menni, mert a jogsim még mindig lóg a levegőben, így délelőttönként inkább arra kellene az időmet fordítani, de azzal, hogy a héten véget érnek a hittanórák, fölszabadul egy kis időm. Ez azt is jelenti, hogy lassan vége a tanévnek, lassan vége a kötelességnek is. Jajj, egyrészt várom már az "évvégét" másrészt be is vagyok tojva tőle. Örülök majd, hogy nem kell dolgozni menni, viszont sajnálni fogom, hogy nem lesz munkám. Mert nagyon úgy áll a szénám, hogy nem lesz munkám... Az ideiglenes pedagógus igazolványomat is csak 2 hónapra állították ki, szóval augusztusban még csak az igazolványomnak se veszem hasznát... Utoljára 2009-ben rettegtem ennyire a nyártól. Ez az egyik ok, ami miatt szívesebben élnék egy 30 évvel ezelőtt. Egyszer majd, ha sok kedvem és időm lesz, összeszedem a többi okot is.
Amúgy hiányozni fognak a kis nyavalyások. Akármennyire is szétszórt és szedett-vetett a társaság, mégis a szívemhez nőttek egy kicsit, és mindőjüket más és más miatt szeretem. De hát ilyen ez a pedagóguslét: osztályok jönnek, osztályok mennek... 

Június 1-jén ismét összeáll az 1000 fős kórus, az Arénában, de ezúttal más szervezésben: Ez az a nap! - én is fogok énekelni, bár az utolsó (fő)próbát tekintve lehet csak tátogni... Egyrészt a zenekartól semmit nem hallok a többi szólamból, a saját szólamomat is csak úgy nagyjából tudom kisilabizálni, másrészt a dalokban sem vagyok olyan biztos, hogy egyedül jól énekeljem... Szóval emberpróbáló feladat lesz. Megszabták az öltözéket: alul fekete, fölül egyszínű minta nélküli piros, fehér vagy zöld ing/blúz. Na most. Szerintem az emberek túlnyomó többségének nincs egyszínű zöld vagy piros blúza. Vagy csak én vagyok alul-felszerelt? (...) De kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami csinosabb/elegánsabb darab. Nyilván, ha a lányoktól szoknyát várnak el... Nem tudom, miért bízzák a véletlenre, hogy megfelelően eloszoljanak a színárnyalatok... És ha az 1000 fős kórusból 800-nak csak fehér felsője lesz? Vannak még bennem kétségek eziránt, és a jegyek sem biztos, hogy a legjobb helyre szólnak, de nem baj, a cél úgysem ez, hanem az egész napos hálaadás és dicsőítés. Aztán nem lesz vége a mókának egyhamar, mert másnap hittanévzáró lesz a templomban, ami szintén igényel egy kis szervezést. Több tízezer forintot fizetünk fellépési díjként az előadónak, de a résztvevőktől nem kérünk még 20 Forintot sem. Utána meg már csak 1 hét a suliból. El sem hiszem, hogy így elrepült ez az év. Sokkal "gyorsabban" telt, mint a tavalyi Üllőn. Belegondolni is iszonyat, hogy szinte az összes pénzem egy olyan dologba öltem, aminek talán soha nem fogom a hasznát venni. Kicsit de ja vue érzésem van ezzel kapcsolatban... Na mindegy, kesergés off, kikapcsolás on. Befejeztem mára.

!topansételüzs godlob gem dekeN

Árkon-bokron ágról szakadt...

Szerintem  nekem sosem lesz jogsim... Ma este voltam az iskolában, beszélni az oktatómmal, hogy hogyan tovább, mert levezettem a kötelező 30 órát, és megbeszéltük, hogy még nem vagyok vizsga-kész, szóval vennem kellene még egy pár plusz órát, mielőtt bejelent vizsgára. Persze, erre számítottam én is. De arra nem, hogy a plusz óra az óránként 500 Ft-tal több, mint a normál oktatás... És hogy az oktatóm szerint nem elég 2-3 plusz órát vennem, hanem inkább 12-13 órára lenne szükségem... Gyakorlatilag a teljes havi fizetésemet ott hagyhatom, mire valamire jutok... Abból meg már kezd elegem lenni, hogy a jogsi mellett nem telik semmire. De ha már ennyi pénzt és energiát belefeccöltem, muszáj végigcsinálnom.

Holnap reggel 9-re mehetek az Arany János utcába bejelentkezni egészségügy-vizsgára, ami nem kevesebb mint 6500 Ft... örülhetek, ha sikerül elsőre, és elég hamar kapok időpontot.

Ma este kaptam "ajándékba" egy pár perc vezetést az oktatómtól, vagyis elmentünk pár körre gyakorolni a parkolási manővereket... De ezt se lehet sokáig folytatni ingyér.... Mikor tavaly ősszel belekezdtem, jószerivel azt gondoltam, azt reméltem, hogy már tavasszal benne leszek jócskán, és kora nyáron már volán mögé is ülhetek. Legalább egyszer szeretném kipróbálni, milyen kocsival menni dolgozni... De azt hiszem, ezt már csak a következő munkahelyemen fogom megtudni, feltéve, ha őszig találok valami új helyet... Mert hogy az sem biztos, hogy ide ősszel visszamehetek, de inkább nagyobb kérdés, hogy visszamennék-e ha felajánlanák... Szó mi szó szerintem ősznél előbb nem lesz meg a papírom... Eleve gond az, hogy több napos kihagyásokkal megyek újra, és mire megint beülök a volán mögé, már kezdhetem elölről... Sebváltó, irányjelző, körülnéz, kézifék... Ilyen siralmasan szerintem még ember fia nem jutott jogosítványhoz. Majdnem hogy azt mondta az oktatóm, hogy most járunk a felénél. (Mikor már papíron az egészen túl vagyok.) De nem mondta volna a 15. óra után, hogy húzzak bele, meg próbáljuk meg sűríteni az alkalmakat, mert sz*rul áll a szénám... Megvárta, míg letelik a kötelező 30. (Jó, hogy azt nem várja meg, hogy én is betöltsem a 30-at.) Valakinek 30 óra vezetés után a kisujjában van ez az egész, én meg inkább úgy érzem magam, mint ha én lennék beszorulva valakinek a kisujjába. Na, szóval nem könnyű mesterség ez a sofőrség... Én meg egy időre lemondhatok a koncertekről, fesztiválokról és szabadtéri fizetős programokról, mert minden felhasználható anyagi forrásom szükséges a küldetés teljesítéséhez...

De egyelőre úgy tűnik: Mission Impossible.

S.I.K.K.-es indulás

Baszki, féltékeny vagyok olyan valakire, akihez közöm sincs... Vagy nem is tudom, ezt az érzést minek lehetne nevezni, de rohadtul idegesítő egy dolog. Tavaly ősszel kezdtem el vezetni tanulni, vagyis beiratkoztam egy iskolába, és elkezdtem a KRESZ-tanfolyamot. Már akkor repestem, hogy tavasszal ha minden jól megy, levizsgázhatok, és milyen jó lesz nekem nyáron friss jogsival... Az elméleti rész le is ment december elejéig, 7.-én megvolt a vizsga elsőre, és 1 hónap szünettel (és tőkegyűjtéssel) kezdtem a gyakorlati oktatást. Ha jól veszek minden akadályt, akkor áprilisban már magamat fuvarozhatom.

De mit tapasztalok? Mindenkire most jött rá a vezethetnék meg a jogosítvány szerezhetnék, és ezt nem átallják kiposztolni lépten-nyomon Facebook-ra is. Hadd tudja mindenki minden elhanyagolható részletét a folyamatnak. És engem piszokmód idegesít, mert az én "históriámra" senki sem kíváncsi. Az én jogsi-szerzésem felől senki nem érdeklődik. Én meg ezt jól tiszteletben tartva nem is dörgölöm mindenki orra alá, hogy "ma is voltam vezetni, hurrá" meg "azt mondta az oktatóm, hogy blablabla" meg "szerencsére mindenki épp bőrrel megúszta". De van, aki nem tartja tiszteletben, vagy csak annyira egoista, hogy azt hiszi, mindenki az ő kis sz*ros életére kíváncsi. Jaj, bocsánat, hozzáteszi, hogy senkit nem érdekel, de azért jól elmondja mindenkinek. Kinek képzeli magát? József Attila reinkarnációjának? "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" effektus? Egyáltalán is miért olyan nagy szenzáció, ha egy oktatóval az anyósülésen 30-as sebességgel, minimális forgalomban nem gázolsz el senkit?! De a legnagyobb kérdés nem is ez. Hanem az, hogy engem miért idegesít ez cseszettül. Miért irritál már maga a téma is, ha valaki a jogosítványszerzés rögös útjairól regél nekem? Egyedül csak azért, mert féltékeny vagyok rá, hogy én nem mesélhetek senkinek róla? Persze, a világon több milliárd ember szerez jogosítványt, olyanok is, akiknek semmi érzékük nincs hozzá... De egyik ember története sem olyan, mint az enyém. Valószínű, hogy a milliárdos nagyságrendű jogsis történetek közül 2 egyforma sincs, de az én sztorim akkor is különleges. Még ha ez nem is érdekel senkit, akkor is. És "megfulladok", hogy én erről senkinek nem mesélhetek, mert vagyok annyira toleráns... Szívem szerint én is kiírnám minden egyes vezetés után a Facebook falára, hogy aznap hogyan dicsért vagy tolt le az oktatóm, hogy milyen új dolgokat tanultam, vagy hogy mennyire sikerült alkalmaznom az elsajátított tudományt... Szívem szerint én is sztorizgatnék az ismerősöknek a nagy eseményről, hogy mennyire zabos vagyok, amikor elém vág be index nélkül egy audis, vagy amikor úgy megy át valaki a piroson, hogy én azt se tudom, a fékhez vagy a kuplunghoz kapjak előbb. De én nem sztorizgatok, én nem fárasztok senkit a vacak történeteimmel, én nem nyomom mindenki orra elé, hogy mennyire álságos ez az egész... És ezért vagyok kimondhatatlanul féltékeny arra a hülye libára, és remélem, hogy jó sokáig szenved még a folyamattal, mert annyira rosszmájú mégsem vagyok, hogy azt kívánjam, soha ne menjen át a forgalmi vizsgán. Meg azt se kívánom, hogy pukkadjon meg. De szívem szerint kívánnám. Francba.

30+. nap, csak úgy.

Az elején jó mókának tűnt ez a 30 napos sitty-sutty, de a végére már eléggé meguntam és most örülök, hogy végre vége.

Szerencsére pont végeztem vele hétvégére, így sikerült újrarakni a gépem, és nem volt baj, hogy egész hétvégén egy sort sem írtam. Igaz, csak félmunkát sikerült végeznünk, mert a két meghajtó közül csak az egyik újult meg teljesen. A másikon még ugyanúgy ott vannak a cuccaim, amiket rendszerezni kéne, és a fölösleget eltüntetni, a másik felét pedig kiírni DVD-re. De majd annak is eljön az ideje. Elég fárasztó meló volt, pedig a nagy részét nem is én csináltam, hanem Luis. Nekem csak a válogatás jutott, de phh, ezt sem akarom még egyszer végigcsinálni. (Hányszor megfogadtam, hogy nem fogom úgy telepakolni a gépet... Csak az a baj, hogy ezek a feleslegessé vált holmik meg sok szemét a gépen mind azelőttről maradtak meg...)

Elég keveset aludtam a hétvégén is, meg azóta is, és még a héten ilyen keveset fogok, mert ma tudtam meg, hogy jövőhét hétfőn ismét jönnek hozzám órát látogatni. Addig el kéne készítenem valami tervet. Pechemre megint a testnevelésórámra kíváncsiak... Mi másért választanák újfent a hétfőt? Nem hiszem el, hogy csak hétfőn érnek rá. És még valami kézművest is bele kell vinnem, meg az udvarra is ki kell vinnem őket... Hát, szép, mondhatom... Miért nem tudnak jönni csütörtökön? Csodás Csütörtök a kedvenc napom... Ehelyett nekik a Hisztérikus Hétfő kell... Jól fel kell kötnöm a gatyámat... (Bár már nem igazán tudom őket elkápráztatni, maximum azt láthatják, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi 2-3 hónapban... HA egyáltalán fejlődtem.)

Közben reggelente - ha az oktatóm is ráér - járok vezetni, eddig már 2 órán voltam, és elég sok mindent gyakoroltunk, de azért a türelmes tanítgatása és folyamatos segítsége nélkül még mindig nem tudnám mondjuk egyedül beindítani a kocsit. Gondolok itt arra, hogy már milliószor tapodtam a hülye pedálokat, de még mindig nem tudom fejből, melyiket mikor kell nyomni... Még jó, hogy az oktatóm türelmes, és nem átallja tucatszor is elmagyarázni, amit nem értek, vagy amit nem bírok megjegyezni. Ha minden terv szerint haladna, akkor már áprilisra készen lennék, de mivel eddig csak 2 órán voltam, és már január első hetében jeleztem, hogy járnék a gyakorlati órákra, nem hiszem, hogy áprilisig le fog menni mind a 20 kötelező óra. És még ott vannak a pluszórák, amik nélkül biztosan nem fogom megúszni.

De azért nem lenne rossz, ha már el tudnék menni dolgozni autóval is. Legalább még ebben a tanévben.

Szegény macskám a radiátoron van, nagyjából ebben a pozícióban, és szegény már alig fér:

Szereti a meleget

De néha már neki is sok.

Esténként nagyon szeleburdi, és neveletlen. Igen, az én saram. Nem tudom, hogyan kell macskát nevelni. Hogyan kell macskát ránevelni arra, hogy használja a kaparófáját, és lenevelni arról, hogy az ágyat kaparja... Elég értelmes állat, tudja, hogy nem szabad, mégis mindig csinálja. De még nem jöttem rá, hogy miért. Féltékenységből, hogy nem vele foglalkozom? Vagy unatkozik? Nem hiszem, mert minden nap játszok vele, és mindig megsimogatom, ha hazaérek, ha felkelek, mielőtt elindulok itthonról, mielőtt lefekszem aludni... Etetem, takarítom az alomtálját... Szóval nem érezheti, hogy el van hanyagolva... De akkor miért idegesít szándékosan? Kitessékelem, aztán bekéredzkedik, aztán kaparja a kanapém, aztán kizavarom, aztán kezdődik elölről... Miért csinálja, nem tudom... Sok talány, amire sose fogok választ kapni, mert Galád az egyetlen, első és utolsó macskám.

Na, ennyi éppen elég mára, meg szerintem a hétre is, osszátok be. Megpróbálok hétvégén jelentkezni újra.