Bocsi... ez az én helyem...

"Egyszer úgyis  felfalja majd ezt az egészet valami földönkívüli tenyészet..." - zakatolt ma délelőtt a fülemben ez az egy sor, mert annyira vártam már, hogy vége legyen az értekezletnek, ami ráadásul nem is a tanévzáró értekezlet volt, csak egy rövid(?) valami az iskola nevéről és annak megváltoztatásáról... Totálisan nem érdekelt és nem érintett engem, mégis ott kellett ülnöm. Dög melegben, délelőtt 11-től éhesen, 1 órán keresztül, úgy, hogy tudtam, nekem délre a csoportomnál kell lennem, és úgyis az utolsó pár napomat töltöm az intézményben. Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet.... Az egésznek vége lesz. Nem lesz több gyomorgörcs, nem lesz több váratlanul betoppanó szülő vagy tanár, aki kizökkent a gondolatmenetemből... Még 3 nap, és remélem, végleg átadhatom a földönkívülieknek az egész kócerájt. Jöjjenek már érte. Dühít, hogy semmi sem úgy sikerül, mint ahogy tervezem, mindig az utolsó percben van változtatás, vagy valami plusz elintéznivaló, vagy valami  akadály, amit kikerülni nem lehet, csak arrébb rugdosni, vagy még inkább elhordani az útból...Mérhetetlenül fáradt vagyok, és tökéletesen elegem van már a saját gyengeségemből is. Meghaladja az erőmet és a képességeimet ez az egész.

Ma délután/este megint vagy tucat helyre elküldtem az önéletrajzomat, hátha találok valami jó helyet, ahol létrejön az a bizonyos kecske-káposzta kapcsolat... Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet... Az egésznek vége lesz. Például nem fognak undokul rám szólni több ízben is, hogy "bocsi, ez az én helyem"... oda ülhetek majd, ahova szeretnék. Mert számomra felfoghatatlan, hogy hogy lehet ilyen kicsi terembe bezsúfolni ennyi tanárt és tanítót, hogy van, aki csak úgy tud beülni a helyére, ha 5 másik embert felállít a sajátjáról.... és még így is van olyan pedagógus, aki nem tud leülni, ha teltház van, mert neki nincs helye. És a többiek értetlenül néznek rá, hogy: De hát hol van a helyed? ő meg csak válaszol halkan, hogy sehol, oda ülök, ahol éppen hely van (és éppen nem túrnak ki.) Szívből gyűlöltem azt a tanári szobát. Éppen ezért vonultam le amikor csak tudtam a saját termembe, vagy hospitálni valaki máshoz. Az utóbbi pár hétben már az udvarra mentem olvasni. Mert ebben a munkaközösségben én voltam az egyetlen, akit megfeddtek, hogy olvasni mert, és félrevonult, ha pár sort el akart olvasni a nyomorult könyvéből vagy újságjából. Máig nem értem, miért fájt nekik, hogy én olvasok... (A gyerekeket is olvasóvá kéne nevelni, nemde?) Szóval kedvesen taszigáltak arrébb, és mikor dacosan odaálltam az ajtó mellé, hogy nekem ott is jó, nagy kegyesen felajánlottak egy helyet... Persze az a hely sem lett volna szabad, ha közben 2 pedagógus nem lett volna lenn az aulában vagy udvaron vagy ebédlőben vagy franc tudja hol a 2 napközis csoporttal, akik elvileg táborban vannak a héten az iskolában. E fölött se tudok még napirendre térni: miért kell egy napra/hétre szervezni a munkát a napközis táborral? Miért nem lehetett volna adminisztrációs hétnek kikiáltani az utolsó (fél)hetet? Ja, bocs, csütörtök és péntek ott volt erre a célra, de én azokon a napokon is be voltam osztva a csoportokba... Ezért lenne jó végre találni egy állandó helyet... (És ma döbbentem rá szörnyű felismeréssel, hogy ahhoz, hogy egy állandó helyet találjak, kellene valami spec.koll., amivel bekunyerálhatom magam egy tantestületbe.... mert az ember- és társadalomismerettel, ami nekem van, kb. kitörölhetem a kitörölni valómat.)

Meghallgattam ma ezt a dalt, és totálisan átérzem a teljes szövegét, meg hogy miről szól...

(Ja, egyébként tudtátok, hogy a Lejárt lemez c. nótájuk valójában nagyon komoly és szomorú témát dolgoz föl? A gyermeküket elvesztő édesanyákról szól.)

10 perce még ma volt, most meg már holnap van.

Megvan a forgalmi vizsgám időpontja, 26.-a, szerda, reggel 07:50. Addig még megyek hatszor két órát vezetni, Luis azt mondta, hogy "annyi talán elég is lehet". Nagyon jó lenne, ha elég lenne, mert utána nem tudom, mikor lenne időm vizsgázni. Egy nyaralást azért nem szeretnék félbeszakítani, hogy följöjjek Pestre vezetni egy órát, és kihagyni sem akarok egy programot se azért, hogy délelőttönként búgassam a motort és tekergessem a kormányt. Pár hét szünet után meg nem lenne jó folytatni onnan, ahol abbahagytam, mert félő, hogy nem jutnék előrébb...

Mindenesetre addig simává tettem a napjaimat, vagyis minden délelőtt ráérek, és jó lenne úgy beidőzíteni a vezetéseket, hogy előtte újra "rutinban" legyek. Bár nem tudom, mire vagyok ennyire rápörögve, mivel értesüléseim szerint a jogsi kézhez kapása 5 hét. ÖT HÉT. Mert az a mocskos bürokrácia. (Apropó, nincs valami magyar punk-rocker banda, akik megzenésítették a magyar mocskos bürokráciát, meg annak minden felfoghatatlan hiányosságát és idegőrlőségét? linket!) Hát bakker, azt reméltem, hogy legalább a Balatonra én vihetem le a kocsit a családi nyaralás alkalmával. Történelmi pillanat lesz, ha végre én is legálisan vezethetek. (Meg az is történelmi lenne, ha elsőre sikerülne a forgalmi.) Túl kínos ez már nekem... Ennyire ráfeszülni erre a jogsi-témára... De még mindig jobb, mint az álláskeresés. Azt is el kéne már kezdenem. Lehet, hogy holnap össze is írom a motivációs levelemet, meg a dokumentumaimat. Az önéletrajzomat a múlthéten már frissítettem. Egy normális képet is választottam bele. Igazolványkép méretű és jellegű, de nem igazolványkép. Ami szerintem fontos. Az a baj, hogy nem vagyok elég bátor. Nem merem merészen megfogalmazni a motivációs levelemet, és nem merem meghökkentőre formálni az önéletrajzomat. Pedig tudom, hogy az első 5 szabályban benne van, hogy tűnjön ki a tömegből, vagyis legyen szembeötlő, hogy az ember rögtön meg akarja nézni, és emlékezni tudjon rá. Nekem meg nincs kedvem még egyszer végigcsinálni azt a hercehurcát ami ekörül a reménytelen álláskeresés körül van. 27 évesen belefáradtam. Elegem van belőle, és nincs erőm szembenézni a problémával. Ezért nem mertem még mindig rákérdezni, hogy WTF van. Itt őrlődök már rajta hónapok óta, (amúgy kb december óta, amikor is megtudtam, hogy a 4 új közül 2 már megkapta a kinevezését) és én nem tudok elég jó lenni. Ez a nem vagy elég jó az egész életemben kísértett. Az általánosban, a gimnáziumban, a főiskolán, a gyakorlaton, az első munkahelyemen, de még a családomban is. Félek, hogy előbb-utóbb a párkapcsolatomra is rá fogja nyomni a bélyegét. Pedig jelenleg Luis az egyetlen, akinek elég jó vagyok (vagy talán még az elég jónál is jobb).

Kezdem egy csődtömegnek érezni és látni magam, egy elfuserált hülyének, aki még egy nála másfél méterrel alacsonyabb és 60 kilóval könnyebb élőlénnyel sem tud (el)bánni. Hát akkor hogyan tudnék elbánni egy nálam 1 méterrel alacsonyabb és 30 kilóval könnyebb lénnyel? Hogyan tudnék elbánni egy nálam méterekkel magasabb, és súlyos kilókkal nehezebb problémával?

Eszembe jutott ez a dal (mely nem enyhe célzás a szerelmi életemre és nincs mögöttes tartalom benne, és nem kell vele kombinálni, CSAK eszembe jutott, mert elhangzik benne, hogy "nem vagyok jó neked".) Egyébként egy igen jól sikerült nóta. És igen hatásos a hozzáillő szituációban a belsőben erősen feltörő érzelmekre és problémákra.