Na ki az, akinek újra állást kell keresnie?
Bingó! Megint én!
Odamentem ma az igazgatónőhöz, és kerek-perec rákérdeztem, hogy mi lesz velem jövőre. Illetve először csak megkérdeztem, hogy tudunk-e valamikor beszélgetni. Baljós tekintettel nézett vissza rám, és kérdezte, hogy hosszú beszélgetés lenne-e. Azt válaszoltam, hogy tőle függ. Mi lesz velem jövőre? Na, tényleg nem volt hosszú párbeszéd. Kedvesen közölte, hogy bizonytalan a helyzetem, nem tud semmi jóval kecsegtetni, nincsenek jó kilátásaim, mert ketten is jönnek vissza gyesről. És nem csak én vagyok az egyedüli, aki a levegőben lóg, ott van még szegény E is, akit ráadásul még minősítenek is.
Szóval hárman az egy ellen. Ha a kettő gyeses anyuka közül legalább az egyik meggondolja magát, nyilván nem én leszek a szerencsés kiválasztott. De azért biztosított afelől, hogy a munkámmal nincsen semmi baj, és bárcsak ne így lenne. De ő nem tud semmit ígérni. Változhat a helyzet, és ha változik, nyilván maradhatok. De basszus erre nem lehet felépíteni egy életet, egy karriert. Szóval akármennyire fáj is, tovább kell állnom. Új helyet kell keresnem. Szeretném már valahol végre megvetni a lábam. Megtelepedni. Hogy tudjam az életemet szervezni, tervezni. Hetedik éve csinálom, és már belefásultam. Nem megy tovább. Az utolsó két év is igen megrázó és kemény volt, már majdnem feladtam, de most itt a vége. Ha nem kellek a pályának, keresek mást.
Minek szeretek meg gyerekeket? Minek illeszkedek be egy új közösségbe? Ha minden mandátum csak egy évre szól, és nem tudok semmit tenni annak érdekében, hogy maradhassak... Semmivel sem tudom magam bebiztosítani. Ha kifogok egy banyát, aki minden lépésembe beleköt, és ott tesz alám ahol csak tud?
Hiába ragaszkodnak hozzám a gyerekek, hiába szeretnek a szülők, hiába kedvelnek a munkatársaim, és hiába teszek meg mindent az iskoláért, csinálom a dolgom, és a kötelességem... Hiába minden, minden hiába.
Nem akarok megint állásinterjúkra járni. Nem akarok küszködni. Elég volt. Nem bírom tovább.
