4. nap: A legjobb dolog, ami a héten történt veled

Nos, azzal kezdeném, hogy a múlt héten karácsony volt. Ez önmagában már lehetne a legjobb dolog, ami velem történt. De én nem is ezt akarom kiemelni, mert a karácsony az szerintem magában foglalja azt, hogy "valami jó". Hétfő van, december 31.-e, szilveszter. Vagyis én a "hét" alatt az elmúlt egy hetet értem. A karácsonyról pedig szót sem ejtettem a blogomban. Ez öreg hiba, pedig ez a karácsony teljesen más volt, mint az eddigiek. S hogy miért? Mert idén először ünnepeltünk két részletben, és idén először ünnepeltem valakivel közösen. S a héten a legjobb dolog kétségtelenül ez volt: Luissal együtt ünnepelni. A szilvesztert is együtt töltjük, hát kell ennél több?

Azt hiszem, a hagyományos évértékelést meghagyom holnapra, ma este még elég sok mindennel kell foglalkoznom.

Mindenek előtt azonban nagyon boldog új évet kívánok minden elvetemültnek, aki ezt a pár sort olvassa. :)

3. nap: Egy dal, ami valakire emlékeztet

Ajj, azt hittem, a Facebook-kal már kivégeztem ezt a hülyeséget... Annyi dal van, ami valakire emlékeztet... Családtagra, osztálytársra, barátra, szomszédra, jóakaróra és ellenségre, kellemes és kellemetlen emlékekkel... Most mi alapján döntsem el, hogy kire emlékeztető nótát válasszak?

Azt hiszem, beteszek ide egy olyan zenét, ami olyan emberre emlékeztet, akivel nem vagyok már napi kapcsolatban, és sosem neveztem barátomnak, egyszerűen csak ha meghallom ezt a dalt, óhatatlanul ő jut eszembe. Az emlék pedig semleges.

Illenék ide valami történetet is biggyeszteni, hogy miért pont ő, és miért pont ez a dal, igaz?

Nos, valahol 2005-ben járunk, pár hete kezdtem csak a főiskolát, és egy 24 órás sportrendezvényen vettem részt, ami alatt folyamatosan ment a zene. Egy röpke fél órára beszabadultunk a keverőpulthoz (értsd: egy számítógép vagy 1000 különböző zenei fájllal, rákötve a hangosítókra) ezzel a lánnyal, aki akkor volt végzős, és random válogattuk be a számunkra kedves zenéket. Abban a fél órában több dicséretet kaptunk, hogy milyen jó a hangulat, mint előtte s utána az egész idő alatt azok, akik eredetileg a zenéért felelősek lettek volna. No, ez a dal is abban a fél órában hangzott el, és mindenki dicsérte. Szóval Gesztenye: ezt csak itt, csak most, csak neked küldöm az éterbe:

2. nap: Öt dolog a kívánságlistádról

Igazából ezt az izét én pénteken késő este kezdtem el írni, szóval nézzétek el nekem, hogy mára 2 is jutott. Nálam mindig alvás után van "holnap", és gyakorta igaz rám a mondás, hogy: "tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok".

Szóval ebből a 30 napos izéből a 2. napra az az előírás, hogy soroljak föl 5 dolgot a kívánságlistáról. Először is tisztáznunk kellene, mi az a kívánságlista... Mondjuk úgy: bakancslista? Vagyis dolgok, amiket szeretnék elérni/megkapni/kipróbálni/megtapasztalni az életben? Rengeteg ilyen van. De akkor nézzük mondjuk az első ötöt, ami eszembe jut. Nem fontossági sorrend, és semmiféle kapcsolat nincs az egymást követő dolgok között.

1.: végigmenni egy katonai kiképzőterepen. Egész kislánykorom óta vonzz ez a téma, szívesen kipróbálnám magam, milyen sárban kúszni, kötelet mászni, falat ugrani, buzogányok elől elhajolni, célba lőni, és ilyenek, meghatározott idő alatt. Mint a filmekben. Csak mondjuk nem éles lőszerrel, és nem úgy, hogy bármi bajom származzon belőle, ha nem sikerül teljesíteni...

2.: csináltatni egy orr-piercinget. Kis ezüst karikát, a bal orrlyukamba. El is határoztam már magam, csak még gondolkodom, hol és kinél csináltassam meg.

3.: megtanulni gitározni. Igazából egész jól haladok, mert idén születésnapomra kaptam egy akusztikus gitárt, amin már tanulgatok játszani, sok akkordot le is tudok már fogni, mennek a váltások is köztük, csak egy valamit nem tudok: pengetni ÉS énekelni egyszerre.

4.: eltölteni egy hétvégét teljes ellátással egy ötcsillagos, vagy még elitebb szállodában, ahol van jakuzzi, minibár, puha vízágy, perzsa szőnyeg, gyönyörű kilátás a városra, teljes kiszolgálás, zene, szobaméretű kád és bársonyos tapintású  törülköző... Csak egy hétvégét, vagyis 2 nap 1 éjszaka, de a legmagasabb luxuskivitelben, hogy megtapasztalhassam, milyen. Persze úgy, hogy nekem egy fillérembe se kerül. Nem is vágynék vissza máskor, mert nem kell nekem a fényűzés, csak poénnak fognám fel. És ugrálnék az ágyon.

5.: egyszer úgy elindulni a városba, hogy bármi amit látok, ami az utamba kerül, vagy csak az utcán eszembe jut, azt lehetőségem legyen kipróbálni/megvásárolni/megnézni/stb. Szóval egy nap a városban, hogy minden múzeumba betérek, bármelyik boltból meg tudok venni valamit, ami tetszik, bármelyik épületet meg tudom nézni, bárkivel tudok beszélni egy pár szót... Nem feltétlen nagy dolgokra gondolok, csak az érzésre, hogy "megtehetem".

Szeretnék egyszer "megtehetni" bármit. :)

Azt hiszem, a kívánságlistám itt ki is fúlt, a többi vagy nagyon bensőséges, vagy még nem elég kiforrott dolog bennem, szóval éppen elég volt ezeket ujjhegyre szedni. De persze ez a képzeletbeli lista folyamatosan bővül, húzódnak ki róla dolgok, kerülnek rá újabbak, és közben azt hiszem, teljesen elégedett lehetek az életemmel.

30 napos izé

Elhatároztam, hogy belekezdek én is egy ilyen csacskaságba, hogy X napos küldetés, vagy nem tudom... Szóval minden napra adott egy téma, amiről írni kell. Így legalább 1 hónapra biztosítva lenne a blogolásom. Ha másoknak nem is tudnék vele örömet szerezni, legalább én jól szórakoznék rajta... A Facebookon már úgyis olyan remekül belejöttem, hogy minden nap meg kell osztanom valami zenét bizonyos szempontok alapján. Nem hiszem, hogy idegesítőbb volnék, mint mások, akik pl naponta osztanak meg 10 különböző de mégis gyönyörű idézetet, vagy 10 különböző de mégis izgalmas videoklipet, vagy 10 különböző de mégis különleges édességreceptet, vagy 10 különböző de mégis előkerült eltűnt emberek fényképét...

Gondoltam, várok vele január 1-jéig, de ismerem magam, és tudom, hogy a halogatás csak egy dolgot szül: még több halogatást... Szóval ha most van hozzá kedvem és indíttatásom, hogy belekezdjek, akkor belekezdek. Aztán reménység szerint majd jönnek elő sorra a témák, amik ötletet adnak majd a küldetés teljesítése után is.

Szóval - még mielőtt az éves havi értékelésembe belekezdenék, ami előző blogjaimnál mindig hagyomány volt - belekezdek ebbe a 30 napos nyavalyába.

Így tehát 30 napos küldetés, 1. nap:

Kedvenc filmek/zenekarok/sorozatok/könyvek/ételek

Na, ez az a téma, amiről egy teljes blogot nyithatnék, sőt, mindegyik csoportnak külön. Annyi jó film van, és annyi jó zene, hogy még említés szintjén sem lehet mindről eleget beszélni... Kezdjük rögtön azzal, hogy volt 26 évem összegyűjtögetni őket, és a lista folyamatosan bővül. Kis áttekintést akkor csak róluk:

filmek: Szeretem azokat a filmeket, amiket meg lehet nézni többször is, akár egymás után is, viszont elsőre is elég izgalmasak, és megválaszolják a kérdést, hogy mi is történt pontosan? Vagyis ha első alkalommal is úgy tudom nézni, mint ha utoljára látnám, és utolsó alkalommal is úgy, mint ha először... Élet, vagy valami hasonló. Schindler listája, Brian élete, Élet háza... Csak hogy több stílust is szóba hozzak.

zenekarok: elég sokrétű a zenei ízlésem, AC/DC-től Zsédáig mindent hallgatok, de a főbb irányvonal az a metál és a rock. A teljesség igénye nélkül hazai fronton: Tankcsapda, Ákos, EDDA, Kárpátia, Alvin és a mókusok, Republic, Depresszió; külföldiek közül: Soul Asylum, HammerFall, Stratovarius, Helloween, Sonata Arctica, Megadeth, Metallica, System of a Down, Iron Maiden, soroljam még? Abszolút favoritot nem is tudok kiemelni. Mindig éppen az, akinek a koncertjén voltam legutóbb, vagy koncertjére megyek legközelebb. Most pl az EDDA, mivel kb másfél órája értem haza a koncertjükről, és állati jó volt. :)

sorozatok: na ez már egy kicsit könnyebb falat, mert nem nézek túl sok sorozatot, főleg mostanában, szóval könnyebb összeszedni a kedvenceimet. Itt most válogatás nélkül leírok minden olyan sorozatot, amit rendszeresen néztem/nézek és szerettem/szeretek. A farm, ahol élünk, Vészhelyzet, Szökés, Cobra 11, Dr. Csont, Szívek szállodája, Beverly Hills 90210, Barátok közt, A férjem védelmében, Jackie nővér.

könyvek: szeretem az olyan irományokat, amik közel állnak a valósághoz, élethű, életszerű történeteket írnak le, mesélnek el. Emberekről szólnak, és olyan dolgokról, amik ha nem is történtek meg, de megtörténhettek volna. Nem feltétlen a történelmi regényekről beszélek, hanem azokról, amik nem rugaszkodnak el annyira a valóságtól. Két kedvenc íróm van: Gárdonyi Géza, és Szabó Magda. Tőlük a kedvenc könyveim: Az egri csillagok, A láthatatlan ember; Az ajtó, Pilátus.

ételek: nem szeretek ételekről beszélni, ezért csak tömören leírom a kedvenceimet. Rakott zöldbab, gyümölcsleves, karfiolleves, mákos guba, brassói apró pecsenye, tiramisu. Az olyan ételeket szeretem, amik nem túl erősen fűszerezettek, nem csípősek, és emberi fogyasztásra alkalmasak. (Tehát nem tengeri biz-baszok, meg nem gomba és egyéb furcsa növények.)

De ha ez a 30 napos küldetés végig ilyen szívatós lesz, nem fogok eljutni a 10. napig se. Pont elég volt az első napra ennyi badarság.

Úgyis késő van már.

Eszembe jutott egy Bojtorján-dal, idézem a szövegét:

Fekete volt a karácsony
Fagyos és nem túl szép
Nem is lesz hó már az idén
Fekete volt a karácsony
Nem enged még a tél
Talán az új év elején.

Nem pontosan vág ide, de ezt a nótát dúdolgatom már napok óta, és most aktuálissá válik. Esik pár centiméter hó, az idős emberek keseregnek rajta, meg ijedeznek, a fiatalok pedig örvendeznek, de azért van annak valami kecsessége, ha Szenteste friss hó borítja a tájat... És akkor bejelentik, hogy az ünnep első (de voltaképpen második) napján akár 10-et is mutathat a hőmérő higanyszála, csak a 0-tól fölfelé... Hogy lesz így gyönyörű fehér karácsonyunk? Már most tiszta latyak minden, pedig reggel óta kora délutánig folyamatosan havazott. Lehet, hogy csak egy divatmágus találta ki, hogy az a szép, ha karácsonykor minden tiszta fehér a hótól? És lehet, hogy valójában 1000-ből 1 esetben valósul ez meg? Vagy csak kicsiny hazánkra nem jellemző? Mert én őszintén megmondva nem is emlékszem olyan karácsonyra, hogy például az ajándékbontás közepette odakint szállingózott volna a hó. Persze-persze, szokott hó lenni decemberben, de karácsonykor már nem friss. Sőt, az utóbbi években inkább azt tapasztalom, hogy a nagy havazások februárban vannak. Februárban, amikor már a tavasz első jelei is mutatkoznak.

Szóval így megyünk neki az ünnepnek ebben a szép decemberben. A szikrányi kis hó már vízzé vált, ha már a bor nem válik vízzé...

De ez nem szegte kedvem: lelkesen készülődtem és készülődök még most is az esti családi ünneplésre: díszítem a szobám, csomagolom az ajándékokat, hajszolom a még utolsó darabokat, sütöm a süteményt, és ráérős időmben játszok a cicámmal, elvégre legyen neki is karácsony. :)

Idén nagyon lelkes vagyok, visszatért a régi karácsonyi hangulat, amikor kislánykoromban úgy vártam az ünnepet, meg hogy mikor szólal meg a kis csengettyű, hogy szabad bemennünk a szobába, ajándékok után kutatva. Senkinek nem adok túl drága ajándékot, de mindegyikben ott van az érték, mindenkire szeretettel gondoltam. A mi családunkban úgyis csak a szándék a fontos, az meg jól megvan mindenkiben.

Életemben először készülhetek úgy a Szeretet ünnepére, hogy valaki mással is együtt tölthetem, akit tiszta szívemből teljesen szeretek. 24.-én hagyományosan szentesti áhítat a templomházban délután, aztán családi vacsora és ajándékbontás, 25.-én Luissal kiegészülve a család elmegy unokatestvéreimhez, hogy ott méltón ünnepeljen sok édességgel, italozással, játékkal és beszélgetéssel, majd 26.-án idén először én is elutazok karácsonykor, megyünk Luisékhoz, hogy ott is tiszteletüket tegyük. Békés ünnepnek nézünk elébe.

Lógnak a díszek, készülnek a sültek, bújnak az ajándékok, ölelnek a szerettek, legyen mindenkinek boldog és áldott karácsonya!

KRESZ és egyéb rendszerek, avagy közlekedj okosan...

Bírom mikor a macskám miatt nem férek hozzá a laptophoz... Nem baj, attól még szeretem ezt a kis dögöt. De most nem róla akarok írni, és nem is fogom rá, hogy megint napok óta nem írtam egy árva mukkot se.

Szóval az utóbbi időben eléggé lefoglalt a KRESZ-tanfolyam, az elmúlt hetekben minden kedden és csütörtökön délután 5-től este fél 8-ig 8-ig ültem a kis padban, és jegyzeteltem bőszen jobbkéz-szabályról, előzési tilalmakról, várakozás és parkolás szabályrendszeréről, sebességhatárokról, műszaki felépítésről és karbantartásról, rakomány megengedett hosszáról és szélességéről, különleges esetekről, és rendőri kéztartásokról. De mondhatom, az oktatás sikeres volt, mert rengeteg (khm elegendő) gyakorlás után elsőre átmentem a vizsgán, amelyre 7.-én pénteken került sor. Sajnos a várakozástól eltérően, de az elvárásnak eleget téve a 75 maximális pontszámból 67-et sikerült begyűjtenem, és a 4 kérdés, amire nem adtam megfelelő választ, egyik sem baleset-forrás, ha úgy vesszük. Mert nekem személy szerint teljesen mindegy, hogy egy mezőgazdasági lassú jármű 15-tel mehet-e főúton, vagy 20-szal, és az sem tesz rám túl nagy hatást, hogy egy autó parkolóövezetben szabályosan parkol-e a járdán, ha nincsenek felfestve a fehér csíkok. Ha nem is kötelező, de azért én tartanék egy-két biztosítékot a járműben, és természetesen előzékenyen előre engednék egy villamost akkor is, ha éppen megállóból indulna el. Nem hiszem, hogy ezek nem tudása, rosszul tudása kihatással lenne az én vezetési képességeimre, illetve a többi autó(s) biztonságára. Talán ezért is gratulált a program a végén, hogy "megfelelt", és kívánt további sikeres vizsgákat.

Én megígértem, hogy elsőre átmegyek, és úgy is lett. Cserébe egész hónapban a KRESZ-könyvet fogom bújni. Vezetési órákat viszont csak januártól fogok tudni venni, mert annyira sajnos nem állok jól anyagilag így karácsony előtt, hogy még azt is ki tudjam gazdálkodni a vagyonkámból. Remélem, a vezető oktatóhoz fogok kerülni, őróla csupa pozitívat hallottam, és biztos nagyon türelmes lenne velem, kis szerencsétlennel is.

Nem is tudom, mit akarnék első önálló úticélnak, ha  megszerezném a jogsit. De arra már kaptam ígéretet, hogy nyáron levezethetek én a Balatonra. Ha jól megy minden, és elsőre átmegyek mindenből, akkor már kora tavasszal (max áprilisban) volán mögé is ülhetek. Csak nem kell várnom 30 éves koromig.

Na de nem csak a KRESZ-re volt gondom az elmúlt időszakban, hanem jutott egy kis szórakozás is, az elmúlt 3 hétben 4 koncerten is voltam, többek között Bécsben is, Stone Sour és Papa Roach párosításon, ahova külön busszal vittek minket ki, és én tulajdonképpen csak Zs-t kísértem el, mivelhogy ő az, aki ismeri a két bandát, de nem volt aki menne vele, én meg bevállaltam, mert miért ne. Az egész este folyamán ha 3 számot ismertem, az már sok, de már rég kinőttem abból a korszakból, hogy csak azért megyek el egy banda koncertjére, mert hallgatom a lemezüket. Mert régen ahhoz kötöttem, hogy legalább egy teljes albumot ismerjek az együttestől. Ezzel már felhagytam, mert pl az új albumokat már egy idő után nem is tudtam követni. Nem is tudom, hogy van-e olyan formáció, aminek a jelenleg kiadott összes albumát ismerem... Leszámítva persze azokat a bandákat, akik már nem aktívak és évek óta nem volt új lemezük. De ha jól belegondolok, ilyen banda sincsen. Szóval már elmegyek egy olyan koncertre is, amelyen az előadókat csak névről ismerem, vagy 1-2 szám erejéig. Megtanultam élvezni a zenét úgy is, ha nem üvöltöm végig a számot. :)

Bécsben is 2X voltam rövid időn belül, mert 30.-án volt a koncert, és tegnap voltam ott Luissal, az Adventi vásáron, amire külön EuroLines-os busz vitt el bennünket. Konkrétan megszállták a várost a magyarok. Lépten-nyomon honfitársainkba botlottunk. Csak a Népligetből 6 busz indult el reggel 7-kor, azok közül a 3. számún voltunk mi rajta. És még találd ki, azon kívül hány busz indult el magánúton, vagy bérelve, vagy iskolásokkal, vagy szülőkkel, vagy falusiakkal... Mi odaértünk délelőtt 10-re, és birtokba vettük először a metróállomást, ahol ketten 2 sorba álltunk be: Luis vonaljegyet vásárolni az automatából (pénztár speciel nem is volt, vagy csak nem volt nyitva*) én pedig a WC előtt, kiengedni a 3 órás út fáradalmait... Voltaképpen nem tudom, melyik sor volt ijesztőbb. De egy a lényeg, ezeknek az osztrákoknak vagy nagyobb a hólyagjuk, vagy csak undorodnak a nyilvános WC-ktől és azok használatától, valaki a sorban azt állította, hogy talán több helyen van nyilvános WC, és nincsenek hozzászokva mint a magyarok ahhoz, hogy ahol WC-t látnak ott muszáj elmenni, ha kell ha nem... de nem értettem, hogy egy központi metróállomáson miért nincsen egy normális "női" és egy normális "férfi" WC. Talán másnak ez nem meglepő, mert gyakorlott turista, sokat jár külföldön és minden félévben legalább egyszer kimegy Bécsbe is, de azt egyszerűen felháborítónak tartom, hogy van 1, azaz EGY darab mozgássérült WC, 1 azaz EGY darab angol WC, és 1 helyiség piszoárokkal a férfiak részére, nem gondolom, hogy túl sok piszoárral. Vagyis koedukáltan volt az egyetlen lehúzós normál WC, és azt használhatta ember fia-lánya egyaránt. Annyit mondhatok, hogy a leglepusztultabb magyar csehóban is kulturáltabb mellékhelyiség van, mint ott. Egyáltalán örülök, hogy le lehetett húzni, mert nem tudom, mekkora bűz lehetett volna még ott, ha a lehúzó sem működött volna. Szóval az első tapasztalatom igencsak negatív volt a várossal kapcsolatban. Ezt némiképp kompenzálta az, hogy a jegykiadó automatában volt magyar nyelvű opció is. Így sikerült jegyet is váltanunk, amit egész bécsi tartózkodásunk ideje alatt kétszer vettünk igénybe, először bemetrózni a belvárosba délelőtt, másodszor visszametrózni a buszhoz estefelé. A kettő közötti időszakban gyalogoltunk, sétáltunk, caplattunk, tülekedtünk, vacogtunk és dideregtünk a tereken és utakon, egyik vásártól a másik vásárig ingázva fel alá...

Megnéztünk sok szép épületet - kívülről, és egy McDonald's-ot - belülről, valamint legalább 3 vásárt szerte a városban. Giccsparádé giccsparádé hátán, karácsonyfadíszek, faragványok, nippek, kerámia készítmények és bőrök, voltaképpen Vörösmarty téri vásár nagyban. De ennyi arannyal körbefuttatott vackot már régen láttam egyszerre egy helyen. Nem is részletezem jobban, elég annyi, hogy bizonyos távolságonként ismétlődtek a standok, és mindenhol irdatlan nagy tömeg volt. A vásárlók 80 %-a szerintem magyar volt, a fennmaradó 20 % osztozott az olaszokon, németeken, oroszokon, franciákon, és helybélieken. Utoljára ennyi embert együtt szerintem a nagy 2006-os választásokon láttam a Kossuth téren. Persze minden rohadt drága volt, úgyhogy nem is költekeztünk túl sokat, ittunk egy forralt bort, meg ettünk egy almás rétest, és nagyjából készen is voltunk. Azért a családtagoknak hoztunk egy-egy apróságot, de csak az élmény miatt, hogy "kinn voltunk Bécsben, nesze", mert ugyanazokat szerintem töredékéért is megkaptuk volna a Vörösmarty téren, feleakkora tömegben. Nekem nincs tömegiszonyom, meg fóbiám, de a végére már nekem is megfájdult a gyomrom a sok embertől. Meg rendesen át is fagytunk, szóval nem volt túl sok kedvünk  a végén már ott császkálni. Elég korán, több mint egy órával hamarabb visszamentünk a buszpályaudvarra, és a jó fűtött váróban ücsörögtünk egy rakás szlovák újságon. Indulás előtt egy fél órával elmentem a váróterem mosdójába, 50 eurocentért sorba is álltam, és csak 3 nőt kellett kivárnom. De az élmény az mindent megért. Még magyarul is ki volt táblázva, hogy ügyeljünk a tisztaságra. (Napközben a McDonald's-ban is volt szerencsém egy negatív illemhelyes élményhez, ugyanis a 2 működő WC-ből csak az egyiknek volt ajtaja, pont nem annak, ami a bejárathoz esett közelebb, szóval ha nem kilométeres női sor áll még az ajtó mögött is, akkor én sem merek oda bevonulni dolgomat intézni, pedig nem mondom magamat egy szégyellős embernek, főleg idegenek előtt, akikkel kis szerencsével egyszer találkozom életem során.)

A buszon visszafelé szinte végig aludtam, hol egyik oldalra, hol másik oldalra, Luis vállára dőlve, és olyan szinten kimerített az egész - komolyan, a tömeg fárasztott le - hogy hazaérve már kb. annyi erőm sem volt, hogy egy szendvicset elkészítsek magamnak... Jobban elfáradtam, mint ha egész nap hegyekben túráztam volna. És kétszer is meggondolom, hogy legközelebb belevágok-e ilyen kalandba Advent közepén...

De hogy is van abban a dalban? "Szép volt, jó volt, de köszönöm, ennyi...." - szóval nem hiszem, hogy a közeljövőben visszamegyek még Bécsbe.... Majd legközelebb egy szép tavaszi átlagos hétköznapon, mikor nem szállják meg a várost az albán menekültek... Akkor talán a város szépségeiből is fogok látni valamit, és nem csak arra fogok tudni koncentrálni, hogy a saját lábamat járásra egyedül én használjam, és fényképet is többet készíthetek majd, mert nem állnak a jégcsapok az ujjaimból...

*Két vásár között, ha kicsit megfáradtunk, akkor nyakunkba vettük a várost, hogy egy kulturált helyet keressünk lábat melegíteni, meg kicsit leülni, és a nagy belvárosból indultunk kicsit kifelé, de nem jutottunk túl a belső kerületeken, szóval végig Körút jellegű volt a képlet. Ennek ellenére verőfényes (zimankós hideg) adventi szombaton egy árva bolt sem volt nyitva. Én nem tudom, hogy náluk milyen törvények vannak érvényben, de azért Budapesten ha szombaton 2 órakor elmész a nagy körútra, legalább egy élelmiszerboltot, meg a kis butikokat nyitva találod. A nagy bevásárlóközpontok talán este 8-9-ig is nyitva vannak, de a kis specifikus üzletek is 6-ig... Ezzel szemben Bécsben kb csak egy-egy kávézó, meg gyorsétterem kellette magát, no meg egy hatalmas irodatechnikai szakáruház. De se egy cipőbolt, se egy ruhabolt, se egy papír-írószer, se egy könyvesbolt, se egy hangszerüzlet, se egy boráruház....

Az egészben egyetlen jó dolog volt: kézenfogva sétálni a szerelmemmel egy klasszikus város utcáin.

"Sikk, ó, ó, ó, charlestont, ma ez a sikk."

Volt egyszer egy ilyen közvélemény-kutatás, utcán kérdeztek meg embereket, főleg fiatalokat, hogy szerintük mi irányítja ma a világot, mi határozza meg. Nagyon sokan válaszolták azt, hogy a pénz, de több olyan is akadt, aki azt mondta, hogy a divat. (Bár szerény véleményem szerint a divatot is a pénz irányítja, ha már itt tartunk.) Próbáltam megkeresni ezt a felvételt, de nem találtam. Pedig jó lett volna megszámolni, hány emberből hányan válaszolták azt, hogy a központban a divat áll. Biztosan megtalálnám, ha pontosan emlékeznék a feltett kérdésre, és nem csak a válaszokra. Azt tudom, hogy valami zenés műsor előtt játszották be, reklámblokk után azt a kisfilmet. Valaki gondolkodás nélkül rávágta, hogy mindent a pénz irányít. Valaki pedig a politikát mondta. Eltérő/kirívó válasz csak elenyésző volt.

Miért is jutott ez épp most az eszembe? Mert kezdem én is azt érezni, hogy mindent a divat befolyásol... Mindenkire hatással van a divat, akár tetszik neki, akár nem. És nem az öltözködésre gondolok, vagy a hajfrizurákra, vagy hogy hova járnak a fiatalok szórakozni, vagy hogy ki a legnépszerűbb sztár. Arra gondolok, hogy hogyan befolyásolja a "köz" a "véleményt". Hogyan alakul ki az az általános gondolkodás, még specifikusabban az a szimpátiarendszer, hogy "ez tetszik, ez meg nem".

Hogy világos legyen, miről is beszélek, egy aktuális példa. Itt van ez a remek műsor, az X-faktor. Miért olyan sikk azt mondani, hogy "én nem szoktam nézni, azt sem tudom, kik vannak benne"? Miért sikk nem tudni a fejleményekről? Tovább megyek: miért sikk letagadni, hogy mégis tudok? Olyan sok esetben tapasztalom ezt... Mint ha az emberek nem mernék fölvállalni, hogy igenis képben vannak, és teljesen tisztában vannak vele, hogy mi történt a múlthét szombaton... De legyen szó akármilyen felkapott műsorról, vagy eseményről, mint például a Való Világ, vagy az a nagy port kevert műsor, mikor Noszály Sándornak kerestek feleséget. Ó, én nem azt "várom el", hogy mindenki naprakész legyen ezekből a showműsorokból, vagy hogy mindenki egész nap ezeket a készítményeket nézze, hiszen tudom, hogy ez nem fog megtörténni mindenkivel. Sőt, én sem néztem mindegyik említett műsort rendszeresen. De akárhogy is: az ember lépten-nyomon találkozik ezekkel, olvas újságot, néz reklámot, lát plakátokat, hall beszélgetéseket a buszon, lát egy címlapot a metrón, rákérdez egy ismerőse, hogy látta-e, és igenis tudomást szerez a dolgokról. Még ha le is tagadja. Az én szememben valahogy olyan hihetetlennek tűnik, hogy valaki csak a Discovery-t, meg egyéb ismeretterjesztő csatornákat néz az otthonában, és soha nem kapcsol az RTL Klubra, vagy a TV2-re. Persze, biztos akad ilyen ember, és biztos akad olyan is, aki egy tanyán lakik a barmaival és még tévéje sincsen, de nem hiszem, hogy ez az általános.

Valahogy ciki bevallani, ha járatos vagyok a témában, azt meg még cikibb, ha nézem is ezeket az adásokat?

Miért alakult ez ki az emberekben? Miért kell így hozzáállni a témához? Mitől fél ez a rengeteg ember, és miért? Talán tilos "képben lenni"? Nem csak hihetetlen, hanem kissé hiteltelen is az, aki azt állítja: ő aztán nem nézi... Szoktam mondani: Kétféle ember létezik Magyarországon: Az egyik, aki nézi a Barátok köztöt, a másik, aki csak letagadja... Ugyanezt gondolom az ilyen műsorokkal is, mint a valóságshow, vagy a tehetségkutató: Még ha nem is nézi megszállottan, rendszeresen, azért időről időre csak odakapcsol az ember. Még én is, aki alapjáraton tök keveset tévézik, van, hogy napokig be sem kapcsolom a készüléket... Mégis azt érzem, hogy valahogy sikk lett, menőség, ha az ember tudatlan...Vagy csak én vagyok túl szkeptikus?

Megmondom: Nekem nincs kedvencem, mert már az első élő adásban kiesett, de azt nem akarom, hogy a zabigyerek nyerje meg.

Fogadom, hogy fogad...ó.

Ajj, remélem, a macskám nem utált meg egy életre... :( Ma reggel vittem el az állatorvoshoz, hogy már csak keresztapa lehessen belőle, és aztán szinte egész nap nem voltam itthon... Azt még megvártam, hogy magához térjen, vagyis nem is rajtam múlt, mert még épp magához tért nagyjából 3/4 órával az indulásom előtt, de utána el kellett mennem, és csak este 7-re értem haza. Látszólag már nem fáj semmije, lomha egy kicsit, de azért rendesen mozog, viszont csöppet sem marad meg az ölemben, és nem hagyja, hogy simogassam... Délelőtt még elfeküdt az ölemben, de valószínűleg csak azért, mert még tiszta kóma volt, és így nem volt tudatában annak, hogy én tettem ezt vele. De most már rám haragszik, engem hibáztat...

Mondjuk ez is jellemző rám, hogy egyszer tervezek el valamit, mert azt gondolom, épp elég időm lesz rá, s a végén totál nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy remélem.

A szokásos dél helyett ma negyed 12-re kellett bemennem, mert értekezletünk volt, és délután még fogadóórán is képviseltetnem kellett magamat. Persze nem ám úgy, hogy a munkaidőm után még ott maradok egy kicsit... 4-kor spuri át a másik iskolába hittant tartani, aztán negyed 6-ra vissza az iskolába a bájos szülőkhöz. Este 7-re már haza is értem. Szuper volt így a napom, a macskám meg egész nap bágyadtan szenvedett nélkülem. Ha egyáltalán hiányolt. De mint jeleztem: nem sok kedve volt most este hozzám.

Nem is tudom mi lett volna, ha nem épp mára találom ki azt, hogy elviszem megműttetni. Akkor biztos egy teljesen szokványos hétfőben lett volna részem. De nem... Én kitaláltam, hogy ráérek, és teljesen máshogy alakult minden. Már előre félek a november 23.-i programomtól, vagy a 25.-itől, 30.-itől, hogy a többiről már ne is tegyek említést. Valahogy bármit tervezek, mindig történik valami, vagy mindig keresztbe tesznek nekem.

Egyébként a fogadóóra - attól eltekintve, hogy fél 7 is elmúlt, hogy vége lett - teljesen pozitív élmény volt. Sokkal rosszabbra számítottam, őszintén féltem a szülőktől. Bár, hírből már hallottam, hogy ilyenkor pont a rosszcsont gyerekek szülei maradnak távol, és a tündéreké jönnek el, de itt azért egy kicsit máshogy zajlott, mert szerintem az osztályfőnök minden szülőnek jelölt ki időpontot. Aztán úgy vettem észre, hogy szépen el is jöttek. Hozzám már kevesebben ültek oda, mindössze hárman, és a háromból csak egy anyuka volt olyan, akinek a gyerekével komoly gondok vannak. De az a gyerek sem agresszív, csak engedetlen, és rendetlen. Kicsit féltem, hogy majd jól a földbe döngölnek engem, és kiutálnak, hogy én hogy bánok a gyerekeikkel, meg hogy milyen rossz módszereim vannak, meg hogy én kipécéztem magamnak a józsikát vagy a julcsikát, és hogy majd indítványozzák, hogy engem bocsássanak el haladéktalanul, mert nem értek a gyerekekhez, nem értek a tanításhoz, nem értek a neveléshez, nem értek a fegyelmezéshez, és egyáltalán is, nem vagyok oda való. De nem így történt. Mindig megfeledkezem arról, hogy ez 1. osztály, sok szülőnek első és egyetlen gyereke jár oda, így ezek a szülők még segítőkészek, alázatosak és inkább nekem adnak igazat, és nem a gyereküket istenítik, vagy önmagukat ajnározzák. Szóval tényleg úgy ültek oda, és olyan szelídek voltak, hogy még én éreztem magam kellemetlenül, amiért ennyire megbíznak bennem, és elfogadják a pedagógiai módszereimet, vagy döntéseimet. Sőt, az egyik anyuka még azt is kevesellte, amit kiszabtam büntetésként a fiának, és kérte, hogy legyek vele keményebb. Féltem attól is, hogy az egyik gyereknek a szülei bejelentkeztek, akit rendszeresen elfelejtek elküldeni különórára, mert mindig azt hiszem, egy órával később van, hogy majd jól leszólnak engem, és rám pirítanak, hogy miért nem foglalkozom az egyszem kicsikéjükkel, de még az az anyuka is tök kedves volt, és segített kitalálni, hogy hogyan tartsam észben azt a bizonyos hétfő délutáni eseményt. Ez a fogadóóra arra is jó volt, hogy kapjak egy új ötletet, amivel feldobhatnám a tanulási időt. De azért azt jegyezzük meg, hogy a legellenszenvesebb szülő nem jelent meg a fogadóórán. Persze, hiszen az ő fia szent és mintagyerek. No meg azért lett volna egy-két szülő, akivel szívesen elbeszélgettem volna a gyermek tanulmányi előmeneteléről, vagy társaihoz való viszonyáról, vagy koncentrációs képességeiről. De hát szokás mondani, hogy az élet nem fenékig tejfel, vagy nem kívánságműsor. Szerdán meg jönnek hozzám órát látogatni, jól megnézik majd az ebédeltetést, a testnevelést, meg a tanulási időt is. Hogy is gondolhattam volna, hogy majd pont nem szerdán fognak jönni... Amikor tesit tartok, és amitől eleve is úgy félek. Na nem baj, majd azt is túlvészeljük valahogy.

Szóval összességében ez a nap elég kacifántos volt, ha úgy nézzük, kaotikus, és a macskám még mindig rám se hederít... :(

A macskám és én.

Bírom, hogy úgy kell járnom-kelnem a lakásban, mint egy tolvajnak, folyton a lábam elé nézve, minden négyzetcentimétert figyelmesen átvizsgálva... Mert nem akarok hanyatt esni egy csörgő labdában vagy műegérben, és főleg nem akarok belsőszervi sérüléseket okozni a macskámnak egy-egy jól irányzott rúgással. De ez a bestia folyton a lábam alatt tekereg, ide nézek - itt van, oda nézek - ott van... Már úgy kell emelnem a kis lábacskáimat, mint ha jégen járnék, csúszós olvadó jégen... Mert egyetlen rossz mozdulat, és volt macskám-nincs macskám... Vagy ha van is, engem többé nem a gazdijának tekint, hanem az esküdt ellenségének. Állítólag a macskák nem felejtenek, és bosszúállóak. Ez nem tudom, mennyire igaz, de az biztos, hogy ez a dög szeret láb alatt lenni, meg hatalmasokat nyikkanni és ugrani, ha véletlenül valaki más is ott lábatlankodik, ahol ő... Utána meg szeret vadul támadni, kihasználva az alkalmas időt és az ember figyelmetlenségét, éles karmokkal, és hegyes fogakkal... Suhan, mint egy nyílvessző: ugyanolyan sebes, ugyanolyan halk, és ugyanolyan fájdalmas, ha eltalál. Igazán hű a nevéhez: Galád.

De az már nonszensz, hogy a szobámba is alig merek bejönni, és úgy kell körülnéznem minden egyes ajtónyitásnál és ajtócsukásnál, mint ha egy egyedülálló ritkaságot tartanék a kezemben, amit ormótlanul elemeltem valahonnan, és vigyázni akarnék, nehogy összetörjem... Mert attól félek, hogy a macskám valahol lesben áll, és támadásra kész. Vagy hogy beoson a szobámba, míg én nem figyelek, vagy hogy odakap a lábamhoz, mert éppen útban van neki, vagy hogy felugrik a kanapémra, és eszeveszett módon kezdi el kaparni, vagy hogy - és ez a legrosszabb, a valós félelem fő oka - rácsukom az ajtót, és volt macskám-nincs macskám...

Ma este is békésen mosom a fogamat, lépek a vízcsap felé, egyszer csak valami fekete-fehér szőrgombolyag lő ki a lábam mellett, mint ha ágyúból repült volna ki, persze aztán bújik a szekrény alá, meg a tévé mögé, és te hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ki a rémültebb: a macskám vagy én... Aztán persze a legfontosabb nem az, hogy kiöblítsem a számat, hanem hogy köpjek, amilyen gyorsan csak tudok, és szaladjak oda a kis hülyéhez, megnézni, hogy a rémületen kívül nincs-e egyéb baja.

A múltkoriban édesanyám úgy rácsukta véletlenül a farkára az ajtót, hogy percekig nem jött elő, és hiába kutattuk az egész lakásban, totál felszívódott... Úgy elbújt. Persze én csak a vinnyantására rontottam ki a szobámból, nem tudtam, hogy mi történt, csak azt tudtam, hogy a macskámnak baja van. A szőrét is ott hagyta a küszöbön, és szegény úgy reszketett... Fogalmam sincs, hol talált magának búvóhelyet (lehet, hogy a tollamat is oda rejtette el), mert tényleg minden zugot megnéztem, és sehol sem láttam sem sötét farkincát, sem két villanó szemet... Ő meg természetesen nem tanult az esetből, utána még nem egyszer előfordult, hogy valaki a lábára vagy farkára lépett, vagy hogy ráesett valami, vagy hogy véletlen oda ült le az ember, ahol ő méltósága henyélt éppen...

Én meg úgy lopakodok a saját lakásomban, mint ha idegen lennék, mert ez a lakás már nem is az enyém, hanem egy hülye kandúré...

Kérem tisztelettel, milyen nap van ma?

Az normális, hogy én már most, több mint másfél hónappal az ünnep előtt azon töröm a fejem, hogy kinek adjak karácsonyra ajándékot, és mit? Sose szoktam ilyen korán gondolkodni ezeken. Mindig is idegesített a bevásárlóközpontokban és kirakatokban az elhamarkodott készülődés. Amikor még tél sincs, advent sincs, egy fikarcnyi hó sem esett (mert a hó Pesten esni szokott, csak vidéken hullik...), de a reklámújságok és kirakatok csillognak-villognak a szebbnél szebb és jobbnál jobb és drágábbnál drágább és mesterkéltebbnél mesterkéltebb karácsonyi díszektől és meglepetés-ötletektől...

Szóval ez az én szememet mindig bántotta, és mindig cinikusan jegyeztem meg, hogy minden nagyon szép, csak a nyuszit hiányolom. S ezek után itt látom magam, november első hétvégéjén, még igazán hideg sincsen, s azon tanakodom, hogy hogyan is fog telni a karácsony... Hát, ezt teszi velünk a média, meg a divat... Persze, soha nem lehet elég előre készülni, és soha nem tudhatod, hogy amit kitaláltál, az tényleg jól fog-e elsülni, de azért sose kellett majd' 2 hónappal előre elterveznem semmit... Mondjuk tervekről még nincs szó, csak egy-két ötletem van, amik totál átalakulhatnak még addig, de akkor is... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni! Máskor, az ezt megelőző években még szinte karácsony előestéjén sem voltam ráhangolódva kellőképp az ünnepre, és az advent sem jelentette igazán azt, amiről szólnia kellene. Ültem a sorsom romjain, és bántott, hogy "nyakunkon az ünnep, nekem meg nyakamon a hurok", mert semmi hangulatom nem volt... Úgy telt el az év egyik legszebb ünnepe, hogy észre se vettem.

Félek, hogy idén is ez lesz, főleg ha már november elején az egészet eltervezem, és hamarabb megeszem a gyümölcsöt, mint elkezdene érni... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni!

Szeretném megtartani, és elraktározni azt a pár ötletet, amim van, hogy a kellő pillanatban vehessem elő őket.

S addig szeretnék ráhangolódni az őszre, mert még ez sem sikerült igazán...

Eltelt 2 teljes hónap az őszből, és az eleje tiszta nyár volt, alig 2 hete hordom az őszi ruháimat. Azokat a ruhákat, amiket akkor hord az ember, mikor nyári ruhában már fázik, téliben pedig melege van. De nem soká el is tehetem őket, mert elő kell vennem a nagykabátot és csizmát... Az emlékeimben valahogy mindig szebben élnek az átmeneti évszakok. Mindig úgy emlékszem rájuk, hogy gyermekkoromban mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Gyermekkoromban mindig úgy vártam a következő évszakot... 3 hónap egy évszakból bőven elég volt. 3 hónap nyár után már jól esett az ősz. 3 hónap ősz után már jól esett a tél... S most? Örülök, ha a tavaszból és őszből 3 nap van... Nyár után egyből a tél jön, tél után pedig egyből a nyár... :( Talán ezért van az, hogy én már most a karácsonyon gondolkodok. Mert kinézek az ablakon, és telet látok.

Jön is a tél, hiszen ma volt nyitva utoljára a Vidámpark. Egy gyerekkori álmom teljesült ma, erről is fogok hamarosan írni. Talán holnap. Ma pedig bebújok a takarómba, beteszek valami kellemes zenét, és csöndesen álomba szenderedek, mert az idő, noha nem ritmikusan változik, azért nem áll meg, s a szürke hétköznapok jönnek rendületlenül. Remélem, nem fogok rénszarvasokkal álmodni.

56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.

3

2

1

Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?

Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?

Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...

Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.

Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...

Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?

És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?

Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.

Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.

Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?

A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.

Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!

Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.

Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.

"...de a barátait igen...?"

Van az a mondás, miszerint az ember nem válogathatja meg a családtagjait, de a barátait igen. No, akkor lássuk, nekem milyen barátaim vannak.

Van az a remek közösségi oldal, a Facebook. Ott ugye az ember megválogathatja, hogy kik lesznek az ismerősei, és kik nem. (Milyen jó, hogy ennek kölcsönösen kell működnie, különben nem lesz senki sem az ismerősöd, hehe.) Persze-persze, az ember alapjáraton azzal barátkozik, akivel szeretne, és senki sem szabályozza, hogy milyenek legyenek a barátai. De ha már valakit megismert, és barátjának fogadott, azt nem fogja elhajítani magától csak azért, mert néha ostobaságokat művel.

Példának okáért engem rettentő módon idegesít, amikor a bizonyos oldal üzenőfala tele van mindenféle hülye nyavalyás rühes kutyák képeivel, hogy oszd meg és lesz gazdája. A francokat lesz gazdája. Ez talán még rosszabb, mint a "lájkold az oldalamat" felkérések, vagy a játékmeghívók. És nekem van egy kevés olyan ismerősöm, talán nevezhetem barátnak is, akiknek a megosztásai 80 %-ban ezekből tevődnek ki. Köztük kiemelkedik az egyik, aki kétféle témában tud bármit is a nagyvilág elé tárni. 1.: szeresd az állatokat, 2.: szeretem a páromat. Lehet, hogy ez egy begyöpösödött gondolkodás nálam, de nem hiszem, hogy egyetlen kutya vagy macska sorsa is jobbra fordulna attól, hogy valaki feltette a netre a kedves kis képét, és vinnyogott alatta egy sort, hogy szegénykének nincs gazdája. Nagyon is állatbarát vagyok, de ebben a módszerben valahogy nem hiszek. Továbbá igen idegesítő jelenség ez, mert a sok cuki-muki állat képe között elveszik az igazán fontos információ, vagy ha valaki önmagáról közöl olyan tényt, ami többeket érdekelne. Egyszóval nem látom értelmét. De természetesen a kedves barátomat nem fogom törölni az ismerőseim közül, és nem fogom piszkálni sem emiatt őt, csak csendben magamban fortyogok, mert könnyebb tőle. Sok idegesítő dolog van ezen a site-on, ez közülük csak az egyik. De ezernyi okot fel tudnék sorolni, amik miatt igencsak kiszelektálnám a barátaimat, és megcsappanna (az amúgy sem túl eget verő mennyiségű) ismerőseim száma.

Ilyenek az "uncsizom, valaki üzi?" típusú kérelmek, vagy a 128. hasonló pozitúrában készített sokat sejtető fotók közzététele, melyeken mindig látszódnia kell a háttérben a vetetlen ágynak és szétdobált hajkeféknek, "tiltás-törlés-felejtés" hármast vonna maga után az is, ha valaki teleírná a falat "írd meg komiban és megmondom, hogy..." szintű zagyvaságokkal... Milyen hálás lehetek, hogy nekem ilyen ismerőseim nincsenek. Ellenben van legalább 5, akik minden héten 3 kutyát akarnak rám sózni, mert szegény gazdátlan.

Az ilyen állatoknak azért nincs gazdája, és azért nem is lesz, mert ilyen módszerekkel próbálnak nekik szerezni.

A poszt elején kitértem rá, hogy lássuk, nekem milyen barátaim vannak. Most bemutatok pár idegesítő típust (akik elférnek a normálisak között...)

Ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik gyors egymásutánban 5 vagy annál több Youtube-videót is linkelnek, némelyik mellé még egy sértő vagy lelkifurdalást keltő  kommentet is csatolva. Mindenáron meg akarnak engem (és a többi ismerősüket) győzni afelől, hogy az ő zenei ízlésük a legkifinomultabb és legcsodálatosabb széles e világon. Ez sem kevésbé idegesítő, mint a gazdakereső kisiparosok tevékenységei.

Vannak olyanok is, akik minden héten megváltoztatják a profilképüket. Előnyükre szóljon, hogy legalább felismerhetők rajtuk. Ennek egy válfaja az a csoport, amely tagjai sorozatosan bővítik a fényképalbumaikat (és közben sóvárogva várják az elismerő hozzászólásokat), teletűzdelve ezzel a falat. Nem mondom, én is szoktam magamról feltenni képeket az albumomba (mondjuk havi-kéthavi rendszerességgel), de nem egymásután 10 képet, és nem is publikálom őket. Aki az albumomba téved, az látja. De nem vagyok kíváncsi a rohamra, amit az idézett elő, hogy épp az üzenőfalra kikerült valami újdonság, ami a csoda erejével hat.

A kedvenceim mind közül mégis azok, akik írnak valami fél gondolatot, háromnegyed mondatot a falra, az elhagyhatatlan háromponttal ellátva, s aztán mikor az ember rákérdez, hogy mégis mi van, akkor csak ennyit böknek oda szelíden: "ááh, nem akarok most róla beszélni.", vagy "majd privátban elmondom", vagy "semmi, nem érdekes." Ha ködösítésre van szükség, mert nem akarja kitárni a valóságot, akkor egyáltalán miért kezd bele? Ezt nevezik exhibicionizmusnak?

De ezeket az embereket mégsem szelektálhatom ki csak azért, mert néha idegesítő amit művelnek. Nálam a barátság nem erről szól. Hibáival együtt szeretem a másikat.

Szóval innen nézve csalóka a mondás, hogy a barátait megválogathatja az ember. Ha igazán a barátai, akkor nem válogat közöttük. Hanem elviseli őket, a hülyeségeikkel együtt.

"Első nap az iskolában" - avagy egy állás"szerzés" krónikája

Ó, igen, én most mindenkit megtévesztek... :) Mert szó sincs kérem tanulásról. Vagyis éppen arról még csak van szó, de nem tanárok tanítanak, hanem maga az élet, akármilyen közhelyesen is hangzik.

Nyár elején, de még a nyár végén is úgy gondoltam, folytatom az én kis idilli életemet Üllőn, ahová vetődtem tavaly szeptemberben. Nem terveztem és nem is akartam váltani. Jól éreztem ott magam, élvezettel töltött el minden egyes munkanap, és még a szabadidőm is remekül alakult mindvégig. Persze ez idő alatt többször kérdezték ismerősök, rokonok, barátok, hogy nem akarok-e máshova menni, jó-e ez így nekem... Ismerősök a munka milyenségét nem tartották hozzám valónak, rokonok a munka anyagi hozamát vélték méltatlannak, a barátok pedig a munkavégzés helyét találták messze eltérőnek az ideálistól. Mindezeket összevetve sem foglalkoztam a kérdéssel, hogy kellene-e váltanom. Szépen lassan eltelt a nyár, a fizetségem nem gyarapodott, sőt, a kiadásaim és a számláim szöktek (volna) az egekbe, de milyen jó nekem, hogy a szüleim szeretnek, és én is őket, így ki tudtak segíteni a nehéz időkben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: "mi lenne ha...". Mígnem azt vettem észre, hogy egy bazi nagy útjelzőtábla villog előttem: ERRE MENJ! Amikor valamit már 3 különféle módszerrel próbálnak az orrod alá tolni, egy kicsit te is elgondolkodsz rajta, hogy mi és hogy és miért. Nos, ez történt velem is. Egy szép augusztus végi - szeptember eleji kerti mulatságon ültem, és hallgattam, ahogy hozzám beszélnek: El kellene menned, vidd el az önéletrajzodat, holnap lesz az évnyitó, próbáld meg, keresnek tanítót. Végig futott az agyamon, hogy szinte ugyanezeket a sorokat olvastam pár nappal korábban e-mailen keresztül. S csak utána jegyezte  meg csöndben  ez a kedves ismerős, hogy többször próbált telefonon is elérni ezzel kapcsolatban. Ha így áll a helyzet, megvitattam a dolgot több érdekelttel is, meg olyan emberekkel, akik véleménye számít nekem, s eldöntöttem: vesztenivalóm nincs, elviszem az életrajzom, lesz ami lesz. (Persze nem mellékeltem hozzá semmit, csak egy szál papírt adtam oda az évnyitó után pár perccel az igazgatóéknak.) Szóltam ugyan Tercsinek erről a lehetőségről, csak úgy említés szintjén, hogy benne van a pakliban, de ekkor még mindig nem állt szándékomban eljönni Üllőről, nem akartam mindenképp keresni valami más lehetőséget, én csak odamentem és szerencsét próbáltam. Másnap felhívtak telefonon, hogy be tudnék-e menni egy személyes beszélgetésre a következő napon kora du. Természetesen be tudtam fáradni, kis bonyodalom után oda is értem időben, csinosan felöltözve, szoknya, blúz, ahogy azt kell (némiképp több papírral felfegyverkezve, mert már volt egy motivációs levelem, és egy diploma is a kezemben), alig 20 percet beszéltünk, kitértek a tapasztalataimra, a hozzáállásom érdekelték, az okok, amiért odamentem, a háttér, meg úgy általánosságban véve minden, ami ehhez a pályához szükségeltetik. (Ekkor már hatalmas dilemmákban voltam, ugyanúgy szerettem volna, hogy sikerüljön, mint amennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha mégis sikerül. Az elszakadás mindig nehéz, és hát én sem akarok elszakadni attól, ami fontos; attól, ami jó...) Mondtak pár alapvető információt a munka milyenségéről is, félállást ajánlottak, amelyben ebédeltetéstől tanulási idő megkezdéséig vagyok a csoporttal, utána kevés létszám miatt szétoszlanak többfelé. Vállalnám-e. Igen, vállalnám. (Előző helyen, ahol hasonló munkakörben dolgoztam, az igazgató első kérdése az volt a diplomámat nézve, hogy "miért csak 4-es?", és rohadtul nem érdekelte, hogy milyen hasonló tapasztalataim vannak gyermeknevelés/oktatás terén. ÓRIÁSI különbség volt a két interjú között. Pedig csak másfél év távolság.) "Rövid időn belül jelentkezünk" - köszöntek el, s én mosolyogva kisétáltam az ajtón (a biztos tudattal, hogy van hova mennem, nem kell kétségbeesnem, bármi is lesz a vége.) Rá egy nappal (igen, már szerdánál járunk) csörgött is a telefonom: "Ha meg tudunk állapodni, meg tudjuk beszélni a részleteket, akkor elkezdhetjük a közös munkát. Holnap délben kellene bejönnie." Telefon letesz, telefon fölvesz, Üllőre üzen, családtagnak újságol, Luisnak örvendez. Egy pár papírt kellett magammal vinnem még csütörtökre, (mivel biztos voltam benne, hogy a megegyezéssel nem lesz gond), de még mindig volt tartalékban egy-két irat. Ezeket ki is kértem Üllőről, s elindítottam minden hivatalos folyamatot, amit tőlem megkívántak a munkába lépés előtt. Így jutottam el pénteken tüdőszűrésre, és kora du. Üllőre a kilépős papírjaimért. Ellenben csütörtökön az igazgató úr már egy teljes állás munkakörét ismertette, ebédeltetéstől egészen a szülők (vagy ügyeletes pedagógus) megérkezéséig. Igazából nem tudtam hova tenni akkor, de utólag kiderült, hogy nem tévedés, valóban először a másik állást ajánlották volna fel, de aztán többet néztek ki belőlem, s így kaptam komolyabb feladatot.

Persze Tercsit sikerült egy kissé magamra haragítanom, de remélem, idővel megbékél, és belátja ő is, hogy nekem ezt kellett tennem. Az utam el lett rendelve. Én csak ráléptem.

Egy csodálatos nyár után villámcsapásként ért ez az egész, és kevesebb mint 1 hét alatt lezajlott. Hát így merje bárki azt mondani, hogy nem Isten végezése volt ez.

Az állást felajánlották, én pedig elfogadtam. Üllőn felmondtam, a papírjaimat megkaptam, a fél életemet pedig majd dobozban, könnyekkel teli fogom elhozni onnan várhatóan ezen a héten. Mert valaminek a kezdete egy régi dolog vége.

Túl vagyok már az első napomon, megismerkedtem a csoporttal, és a 26 gyerekből már 6-nak tudom a nevét. Ez nem is olyan rossz arány, főleg tőlem, aki még a tulajdon családtagjait se tudja mind nevén nevezni... 15 fiú, 12 lány, de ebből egy magántanuló. Mondtam is nekik, hogy csak annak a nevét jegyzem meg könnyen, aki nagyon rosszul, vagy nagyon jól viselkedik, és inkább igyekezzenek nagyon jól viselkedni hogy hamar megtanuljam a nevüket. :) Tüneményes gyermekekről van egyébként szó, egy elsős osztály, sok szeleburdi, de szeretni való kis emberrel, akik szemében még a jókedv és derű is csillog, nem csak az értelem. Isszák minden szavamat, és már az első nap körberajonganak.

Ebéd, tantermi játékok, ismerkedés, rögtönzött tesióra, meseolvasás, tanulás, uzsonna, szabad játék, és egy adag mosolygós szülő. Nagyjából ezekkel a kulcsszavakkal tudnám összefoglalni, milyen is volt az első napom az iskolában. :)

Sok játékon, és egyéb elfoglaltságon kell törnöm a fejemet, hogy végig le tudjam őket kötni. Mert az első nap ahány nehézséget tartalmaz, annyi könnyebbség is van benne, de idővel ezek az előnyök csökkennek, majd eltűnnek. S ha marad a szép szürke egyenhamu, akkor kellenek a gumicukrok, amik színt visznek az életükbe. :)

Vidáman és reményekkel teli vágok neki ennek a tanévnek. Ők sokat várnak el tőlem, és én sokat is fogok adni nekik. És biztos lehetek benne, hogy a papírmunka nem szakad a nyakamba április közepén, és hogy amennyi pénzt a szerződésben foglaltak szerint megígértek, azt mind meg is fogom kapni, késedelem nélkül. Nehéz volt a nyár ilyen nincstelenséggel. Remélem, az ősz hoz megújulást.

Hagyd, hogy megérintsen!

Vannak dalok, dallamok, melyeket ha hallasz, beférkőznek a szívedbe, magukba temetnek, elragadnak. Vannak dallamok, melyek akkor is hatással vannak rád, ha te teljesen más lelki állapotban vagy, mint amilyen hangulatú a zene maga. Ha szomorú vagy, a zene felvidít. Ha el vagy gyengülve, erőt ad. De ha nyugalmadban meghallasz egy melódiát, úgy is átérezheted, belehelyezkedhetsz, hogy belül egészen mást élsz át, mint amilyen vagy kívül. Néha szükség van ezekre a dallamokra, hogy hangulatot teremtsenek, hogy megnyugtassanak, vagy akár felpezsdítsenek. Néha szükség van rájuk, hogy az érzékeidet, érzéseidet más irányba tereljék. Néha kellenek ilyen dallamok, ilyen élmények, hogy lehessen belőlük épülni. Vannak dallamok, melyek meghatározzák a teljes napodat, a teljes hetedet, vagy akár a teljes életedet. A zene mindig valami mást rezegtet meg egy ember lelkében, máshogy simogat, mint egy festmény, vagy egy gyönyörűen megformált szobor. De mint ahogy egy festményt is megnézel napjában akár többször is, vagy mikor először látod, órákig szemlélődsz rajta, és raktározod a lelked mély, művészi zugában, egy zenét is többször meghallgatsz egymásután. Adódik olykor, hogy egy időre elfelejtkezel róla; más zenék, más érzések kerülnek előtérbe, de újra meghallod, és újra megragadja a lelked egy kis darabját.

Dalok, dallamok, melódiák, kottafoszlányok, hangok, harmóniák. Zenék, melyek teljessé teszik az életedet. Zenék, amelyek a részeddé válnak.

M, "e" nélkül. :)

Köszönöm,

 

hogy szeretsz.

Ez egy ilyen furcsaság

Veletek is szokott olyan lenni, hogy egyszer csak beugrik egy régi álmotokból egy jelenet, egy álomkép, valami részlet, s nem tudjátok eldönteni, hogy az tényleg egy régi álom volt-e, vagy a legutóbbi, vagy csak képzelődtök?

Mert velem gyakorta megesik. Csinálok valamit (most épp fogat mostam), mikor egyszer csak bevillan egy jelenet, amiről biztosan tudom, hogy egyik álmomban láttam. De aztán pár pillanattal később már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy régi álmom része, vagy csak azt képzelem, esetleg csak előző nap láttam valahol.

Lépcsőházak, kerthelyiségek, falak, padlórészek, lakberendezési tárgyak, helyszínek tömkelege ugrik ilyenkor elő, s nem tudom őket hova tenni. Ez vajon miből eredhet?

Kicsit hasonlítani tudnám a deja vu érzésre, amit biztosan mindenki ismer, a "mintha ez már megtörtént volna velem", vagy "mintha láttam volna már valahol ezt a jelenetet" dolog. Az agy furcsa képzelgései, ahogy az eseményeket földolgozza. De ez valami más. Mert tudom, hogy nem valós jelenet, tudom, hogy álom volt, és mégis elbizonytalanodom, hogy mikor álmodtam, mikor láttam. Pár pillanatig tart az egész. Jelentősége sincs. Mégis megállok ilyenkor, s elgondolkodom, hogy mi van....

(Csöndes) Esték Krónikája

Vannak bizonyos esték, amikor az ember lánya nem igazán tud mit kezdeni magával. Ilyenkor veszi kezébe a tévéújságot (főleg, ha a gépét, ill. a szobáját nincs kedve kitakarítani), van-e valami érdekes. Ha az ember lánya egy hónapban egyszer megnézi, mi van a tévében, akkor biztos lehet benne, hogy talál valami érdekeset. Nos, ez egy ilyen este volt. Általában akkor tudom a legjobb filmeket megnézni, ha véletlen akadok rájuk. Ez kétféleképp lehetséges.

1.: A mostani eset. Este 8 óra, csöndes környék, itthon ülős hétfői nap, a nyár utolsó hetén. Internetes közegben nincs épp semmi új, semmi ismeretlen, semmi kikövetkeztethetetlen. Televíziós melléklet a kézbe, lapoz, olvas, néz, lát: perceken belül kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

2.: Este 8 óra, csöndes környék, otthon ülős hétköznap, az év bármely szakában. Barátok, család máshol járnak, minden rutin lecsengett, távirányítót a kézbe, kapcsol, pislog, tekint, marad: épp most kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

Oké, fennáll még egy különleges eset, a bizonyos videó tékás, de ezt manapság már egyre ritkábban lehet kijátszani. Az hasonlóképp zajlik, csak ott találomra kell kiválasztani egy filmet a polcról.

Nem egyszer jártam már úgy, hogy csak merő véletlenségből kezdtem el nézni egy filmet, még ha le is maradtam az első pár percről, s a végére egy tök jó kis komédia/dráma/akciófilm/akármi kerekedett ki belőle. Filmcímeket is említhetnék, de fölösleges. Talán a mai este filmjét nevén is nevezhetném, de végül is nem olyan nagy film, hogy mindenképp írnom kelljen róla. Kiszámítható történet, szokásos cselekmény: van egy főhős, akinek vannak álmai, így hazugságból hazugságba keveredik, majd jön a csúcspont, mikor fény derül a dologra, nő a feszültség, egyre nagyobb a baj, majd a csendes stagnálás, és végül a megoldás. A megoldást követi az elengedhetetlen hepiend. Tiszta Amerika. Viszont az ilyen csendes hétköznapi estékre tökéletes. Ezért is írok most. Mert mindig csak utólag derül ki, milyen jó, ha spontán történnek a dolgok.

Pedig én olyan vagyok, hogy nem szeretek egyedül filmet nézni. Az élményt mindig jó valaki mással megosztani. Ugyanígy vagyok a koncertekkel, vagy akármilyen kulturális eseménnyel. Egyedül az irodalom az, amit magányosan tudok élvezni, mert annál lehangolóbb nincs, mint mikor két ember egymás mellett ül vagy fekszik, és mindketten a saját könyvükbe bújnak. Az olyan öreges, nem? Az idős házaspárok szoktak így csinálni. Anyóka ül a fotelban, és olvas, apóka ül a hintaágyon, és olvas. Majd mikor már fárad a szemük, leteszik a könyveket, betotyognak a hálószobába, befekszenek az ágyba, ki-ki a maga oldalára, lekapcsolják az éjjeli lámpát, egyik jobbra, másik balra fordul, s két pillanat múlva már alszanak is. Na, ezért van az, hogy én inkább magamban szeretek olvasni. Ha társaságban olvasok, az némiképp feszélyez, egyrészt az iskolás éveimre emlékeztet, mikor kötelező jelleggel kellett hasonlót mívelnem, másrészt azt sugallja, hogy én csak azért ragadtam könyvet, hogy lefoglaljam magam olyan emberek között, akik nem foglalkoznak velem. Vagy épp mással ütik el az időt. Hogy ne unatkozzak, vagy ne érezzem magam koloncnak, megfogom a könyvem, félrevonulok és olvasok. Sokszor van ilyen érzésem, ha szűk körben könyvet veszek elő. Míg a másik játszik a számítógépen, vagy babrál az asztalánál, vagy eteti a kutyát, vagy elvégez egy rábízott feladatot, én addig - hogy ne zavarjak, és ő se érezze zavarban magát - olvasok. Oké, belemenekülök a könyvbe, de nem feltétlen azért, mert érdekel a történet folytatása, hanem mert így akarom magam megnyugtatni. Sokkal másabb, ha nincs velem egy lélek sem, és úgy kezdek művelődni.

Szóval csak az olvasás az, amit magányosan szeretek. De filmet nézni, zenét hallgatni (itt csak élő zenéről van szó), festményeket/szobrokat nézni, sétálni, fagyit/sütit enni, zenélni, énekelni, táncolni, előadást hallgatni, ruhát próbálni, vásárolni csakis társaságban szeretek, vagy társasággal viselem el.

S ezen a mai estén mégis egyedül álltam (ültem, aztán feküdtem) neki filmezni, s nem bántam meg. Néha ilyen is kell.

Utónyár-nyárutó

Annyi mondanivalóm, mesélni valóm lenne, és mindig olyan jól elképzelem, hogy hogyan fogom majd a blogomban közzé tenni azt a sok gondolatot, eseményt, ami körülvesz, s aztán mindig valahogy jön egy láthatatlan kéz, vagy szellő, ami megakadályoz benne, hogy klaviatúrát ragadjak. De ennek most véget vetek, és igenis betűkbe szedem már az életemet, ami volt az elmúlt hetekben.

Nagyjából az egész nyaram azzal telt, hogy lelkiekben és anyagiakban készültem unokatesóm puccos esküvőjére, amin evidens a részvét(el)em, de annyi kedvem sincs hozzá, mint a főiskolán egy-egy szigorlathoz. Pedig van csinos ruhám, ékszereim, meg minden kiegészítőm, ami szükségeltetik egy elegáns megjelenéshez. A ceremónia holnap délután esedékes, de már hetek óta erre készül mindenki a családban. Elképzelni sem tudom, mi lenne, ha történetesen az én esküvőmről lenne szó. Annyi azonban bizonyos, hogy ha én egyszer oda jutok, tuti nem lesz semmi különlegesen agyonszervezett szertartáselem a nászban, a lehető legegyszerűbb, legpuritánabb megoldást választom mindenből. Sőt. Inkább legyen meghökkentő, és egyedi az esküvőm, mint ekkora felhajtás... Komolyan mondom, amelyik héten nem nyaraltunk, a várost róttuk, hogy találjunk ezt is, azt is... Külső-belső ráncfelvarrás, hogy méltóképp méltók legyünk a család által elvárt szinthez és megjelenéshez. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy íratlan szabály meghívni mindenkit a saját esküvődre, akién te magad ott voltál. Holnap még fodrászhoz is megyek, ami már mondjuk elég időszerű volt, de azért mégse egy esküvő kedvéért akartam megválni a szép hosszú hajamtól. (Oké, engem személyesen ismerőknek megnyugtatásul közlöm: totál rövid nem lesz, csak kb lapockáig vágatom vissza.) No mindegy, elég a nyavalygásból, ahogy a székely mondaná: ezen is túl kell esni.

Meglepetésként készülünk egy énekkel is az ifjú párnak, a templomban, az áldás után kívánjuk őket köszönteni egy 4 versszakos esküvőre ideális dallal, unokahúgom kísér minket hegedűn, mi meg bátyámmal énekelünk. Arra is kell még ma gyakorolni... Nos, talán emiatt jobban izgulok, mint a ruhám szépsége és alkalomhoz illősége miatt.

Tegnapelőtt lementem Üllőre, vittem le egy pár holmit, meg ott aludtam éjjel, és mondhatom, egész nyáron nem volt olyan nyugtató és pihentető éjszakám, mint tegnapelőtt. :) Nem gyötört az allergia, nem sütött a pofázmányomba kora reggel a nap, és ami a legjobb: nem kellett tartanom a spontán gyulladástól, mivel vagy 10 fokkal hidegebb volt az ottani szobámban, mint itt a 7. emeleti panellakásban. Galád amint észrevett, rögtön körbeugrált, körbedorombolt, és belemászott az ölembe egy kis simogatásért, kapott egy nyakörvet is, amit rögtön elfogadott, én meg kicsit megdorgáltam, hogy milyen koszos... :) Mert mint ha elfelejtett volna tisztálkodni a drága, olyan szürke volt a szép fehér szőre.

Jövőhéten meg már mindenestül visszacuccolok, legalábbis úgy tervezem. Elég sok elintéznivalóm akad ott is. Szortíroznom kellene a könyveket, papírokat, egyéb eszközöket, takarítanom kellene, meg ahogy elnéztem, egy pár pókhálóval is meg kell küzdenem. Ha visszaköltöztem rendesen, már a pesti lakomat is rendbe tudom szedni, el fogok férni ugyanis.

Szépen lassan eltelt ez a nyár, elég eseménydús volt, és talán mondhatom, hogy minden nehézség ellenére életem egyik legszebb nyarát tudhatom magam mögött.

Ma este még megyek a fél családdal koncertre, kicsit megint Depressziósok leszünk, aztán a szórakozási szakasz talán lezárul erre a nyárra.

A szerelem továbbra is tart, már mögöttünk van egy tavasz, egy nyár, jön most majd az ősz, meglátjuk, milyen leveleket fog sodorni a szél. :)

Ne feszengj, inkább FEZENgj! :D

Csodás napra virradtunk ma. Augusztus 3.-a van, kezdődik az új év. :)

Életem egyik legjobb köszöntése lehet, ugyanis egy rakás koncertet kapok ajándékba. Csak maradjon végig ilyen szép az idő! :)

Tegnap 1 éves körútja után megérkezett a legújabb társam, akit még nem neveztem el, de azt hiszem, Minerva lesz, a sok legény mellé kell már egy hölgy is, elvégre is szép hangja van, és támogatja a művészetet... Vagy legyen inkább Apolló, mint a zene istene? :) Egy gyönyörű akusztikus gitárról van ugyanis szó, amin meg fogok tanulni játszani. Tavaly ilyenkor kellett volna betoppannia az ajtón, de szegény lemaradt a buszról, vagy a repülőről, vagy ki tudja miről, s így egy teljes évet kellett várnom rá. De most már itt van, megérkezett, és ezennel elválaszthatatlan társak lettünk.

Elég sok kétely van bennem az "új évemet" illetően, mert már közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz, és ez aggaszt. Megszűnik a MÁVos kedvezményem, annak ellenére, hogy még mindig fiatalabbnak néznek a koromnál. Még hetekkel ezelőtt elhatároztuk Luis-szal, hogy kimegyünk FEZENre egy napra, csak még a napot nem sikerült meghatározni, az csak a napokban dőlt el, hogy 3.-a péntek lesz a nyerő. Erről tettem is említést a blogomban. Másnap meg sietnem kell haza, mert délután 3-kor jelenésem van unokatesóm leánybúcsúján, ahova az egyik fő kelléket én viszem. No de addig még itt van előttem ez a csodálatos nap, Kb még 1 órám van indulásig, azalatt össze kell gondolnom, mit viszek magammal, kell készítenem legalább egy szendvicset a vonatra, mivel be nem engednek semmiféle kaját, (mondjuk ez is milyen hülyeség már, hogy még egy palack vizet se vihetsz be magaddal... Bezzeg tavaly Nova Rockra egész karton söröket, meg ásványvizeket, meg kilós kenyereket lehetett bevinni, a kutya nem szólt érte, pedig minden biztonsági őr látta/láthatta.) Szóval ha nem akarsz elájulni az éhségtől, vagy előtte zabálsz be, vagy a helyszínen vásárolsz méregdrága szendvicseket az abszolút felszerelt büfében. Több koncert is van, ami érdekel, javarészt magyar együttesek, úgy mint Alvin és a Mókusok, Akela, Magashegyi Underground, és természetesen a top 5-ös EDDA. :) Várom már nagyon, fel vagyok készülve, és kijár nekem ennyi az elmaradt tatai buli után. (Ahova odamentünk már délután 5-re, és este fél 10-ig vártunk, hogy legyen valami, mire bemondták, hogy az összes koncert elmarad... köszi. Persze a jegyünk árát nem adták vissza, és a zenekarokkal se lehetett face-to-face találkozni, csak a szervezőkkel üzentek.)

Szóval én nem feszengek, indulok a FEZENre! :)

Ja, és hogy ki ne maradjon, ez már-már kötelező minden évben:

"Ki ne találd már...!"

Nos, a balatoni helyzetjelentés óta egy sort se írtam. Hol idő, hol alkalom hiányában, vagy csak szimplán azért, mert nem volt meg hozzá a hangulatom. Pedig esemény volt szép számmal.

A csodás balatoni nyaralás során mindössze kétszer fürödtem a tóban... Pedig mindvégig kánikula volt. S hogy mi volt e balszerencse oka? Az, hogy mindkétszer elvágtam a lábam. Első alkalommal egy sziklával - erről már előző posztomban is tettem említést - másodszor pedig egy üveggel. Kifelé tartottunk éppen a matraccal, s a lábammal hajtottam magam. Éppen csak súrolta valami a térdemet, egy hangos sikoly hagyta el a számat, majd egy óriási könnycsepp a szememet. Ezennel megállapítható, hogy a tóból kipusztultak a kagylók. A vágott sebet ugyanis egyik esetben sem eme lények okozták. Ez a későbbi sérülés már súlyosabb volt, ugyanis azonnal vittek a sürgősségi ügyeletre Marcaliba, ahol két öltéssel összevarrták... Nem részletezem ennél jobban, annyit elég tudni, hogy megpecsételte a további üdülésemet, mivel onnantól kezdve orvosilag el voltam tiltva a víztől. Még a mosakodás alatt is arra kellett figyelnem, hogy ne érje víz a sebet, illetve a kötést. Esténként társasoztunk, beszélgettünk, elmentünk sétálni, szombaton este meg már megérkezett az én Luisom is, úgyhogy nekem sem kellett unatkoznom, míg a többiek bementek fürdeni. Mert az én hősies lovagom gumimatraccal segített be a Balatonba, és kitartott mellettem a hatalmas hullámok között is. Nem hagyta, hogy elraboljanak a kalózok, és azt sem hagyta, hogy a piranhák kiharapják a csónakom alját. :)

Az én drága jó mamócám is ott volt, meg a testvérének a lánya a férjével, meg az egész népes család, s Mamóca mindig azt szajkózta mindenre, ami hihetetlenül hangzott, vagy ha szimplán valamiért nem volt kedved/időd megcsinálni, amit kért, hogy "ki ne találd mán...."

Pénteken értünk vissza a jó illatos Budapestre, visszaszereztem a macskámat, és este 9-kor már a saját ágyamon ücsöröghettem nagy nyugalommal.

Hétfőn délben már az Ipoly mellett találtam magam, Kemencén, 16 kis gyerek és 4 másik felnőtt társaságában, gyermektáborban. Az egy dolog, hogy elmentem a gyerekekre vigyázni, de a fél hét az én felelősségem volt. "Igazi" perzsa táborban volt részünk, eredeti perzsa receptek alapján főztünk paprikás krumplit, krumplis tésztát, sajtos-tejfölös tésztát, kenyérlángost, palacsintát, palóc bablevest, rizses húst és virslit... :) De legalább minden gyerek élvezte, hogy ő perzsa tésztát eszik perzsa sajttal, perzsa tejföllel, és utána perzsa teát iszik. :) Megtanultunk perzsául köszönni is. Salem aleykom! Aleyko salam!

21.-én szombaton felavattuk az új ZP-t, de nem csak a hely volt új, hanem a koncert előadója is, ugyanis eddig még nem vettem részt soha Jamie Winchester koncerten. Nem is hittem, hogy ismerek tőle 1-2 számnál többet. A hely nem nyerte el annyira a tetszésemet, de a társaság legalább jó volt, unokahúgom és én is először voltunk ott. A muzsika sem volt rossz, bár kicsit elüt mindkettőnk stílusától. Legközelebb majd 30.-án hétfőn megyek Luis-szal Pál Utcai Fiúkra, az a banda megintcsak új lesz nekem

Most vasárnap megyünk Tatára, utcazene fesztiválra, de főként a Tankcsapda érdekel, a jegyet már megvettem, holnap le is megyek Luisékhoz, ott töltöm a szombatot is, vasárnap meg együtt indulunk neki. Izgatott vagyok már, jó ideje nem voltam metál-koncerten.

FEZENből is kapok egy napot idén, pont a születésnapomon, ott is a szívem egyik csücske lesz az esti fellépő, az EDDA. Túl sok a jóból, azt hiszem. De mint mindenki más, én is megérdemlem. :) S ezzel még nincs vége a mókák sorának, ugyanis rögtön másnap lesz unokatesóm leánybúcsúja, harmadnap pedig az én születésnapomat ünnepeljük. 6.-án hétfőn pedig megkezdődik az idei nyár utolsó családi nyaralása, Kovácspatakon. Jól ki van ez találva, kérem. :) Csak addig be ne üssön a crach. :D

Azt hiszem, igencsak jól telik ez a nyár. :)

Hurrá, nyaralunk!

Június utolsó (illetve július első) hétvégéjén, szombat reggel indultunk meg Balatonfenyves felé, ahol is áll a családi nyaraló. A szűk család, illetve idősebb tesóim gyerekei, plusz kereszttesónk, és az én drága jó Mamócám... Persze a fél család már itt várt minket lenn, mi pedig 2 kocsival indultunk neki. Ebből a második elég kacifántos úton, elkerülendő az autópályán baleset miatt kialakult dugót egy másik dugóba került bele, plusz még a szokásos ez-az elintézését követően délután 2-kor meg is érkezett. Addigra természetesen a család többi tagja már rég lenn várt bennünket. Gyors sátorverés, meg kipakolás, aztán uzsgyi a tó! S mire visszaértünk, már igencsak este lett. Én meg persze a szokáshoz híven rögtön az első lépéssel elvágtam a talpam. Igaz, ezúttal nem kagylóhéjjal, hanem egy hatalmas nagy kővel, ami nem tudom, mit keresett a Balaton iszapjában... Igen szép vágás, 3 mély seb, meg apróbb karcolások körötte, úgyhogy jól be is gyulladt, és megdagadt. Azóta bicebóca vagyok... Tegnap éjjelre már dunsztkötést is kaptam rá, reggelre egy kicsit javult a helyzet, de hát nem fog egy csettintésre begyógyulni... Úgyhogy már nem is fürödtem ma vele, hogy is szól a mondás? Ne kísértsd az ördögöt!

Ma tettem egy kisebb bevásárló túrát, mert vettem egy rövidnadrágot magamnak így rohangálni, meg még a nagy üzletben is vettünk egy pár alapvető felszerelést, úgy mint felmosórongy, műanyagkancsó, felmosófej, jégkrém, etc., de a napi program kb mindig ugyanaz: délelőtt készítjük az ebédet, ha elkészült ebédelünk, utána bekenjük magunkat naptejjel, s aztán irány a Balaton. Ha kifürödtük magunkat, megint csak leülünk étkezni, s aztán jöhetnek a napzáró cselekmények.

Nagy családi játékok, beszélgetések, vízipipa, mókuslesés, foci EB döntő nézés, esti séták, nagy ebédek és vacsorák, egyszóval jól telik ez a pár nap... Július közepéig fogunk itt maradni, addig még talán én is írok egy pár sort.

Ja, és nagyon nagyon nagyon meleg van, évek óta nem volt már ilyen mázlink a balatoni nyaralással. Idén végre édesanyám kiharcolta édesapám nővérénél, hogy ne augusztusban jöjjünk, hanem korábban, és sikerült az év legmelegebb 2 hetét kifognunk. Egyszóval hurrá, nyaralunk!

Különböző helyzetek

A macska. Tegnap kora este megérkezett Galád. Hosszas vonatút és BKV-n való zötykölődés után, kitikkadva, elfáradva, elpilledve és lihegve toppantunk be a lakásba, de hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a vonaton volt nagyobb a hőség, az utcán, vagy itt fönn, a 7. emeleti panellakásban. Szegénykét úgy sajnáltam, nincs még ehhez hozzászokva. Ahogy a család többi tagjához sem. Elég sokáig ismerkedett az új környezettel, rohangált fel-alá, mint egy mérgezett egér, annak ellenére, hogy macska, de végül csak megbékélt a helyzettel. Gyorsan adtam neki tejecskét meg kaját, úgyhogy rögtön megtalálta a "helyét". Az első közös éjszakánk nem volt zökkenőmentes, mert odakinn vihar tombolt, benn a szobában pedig a macska dorombolt. Amikor épp nem dorombolt, akkor fetrengett jobbra-balra, a fejemhez, a lábamhoz, a földre, az ágy alá, vagy épp a tálkájához ment tápanyag utánpótlásért, de olyan is volt, hogy az alommal zörgött... Szóval 2 óránként fölébredtem rá. Remélem, a következő éjszaka már simábban fog telni. Egyébként csöndes macska, és nagyon értelmes, meg szobatiszta, csak még szokni kell a közös életet... :) Na meg neki is meg kell szoknia, hogy néha egyedül marad. Ha itthon vagyok, folyton miákol, hogy foglalkozzak vele, de hogy ma du. elmentem egy másfél órára, teljesen jól elvolt, aludt, mire hazaértem. Ma este is magára kell hagynom egy időre, de szerintem már könnyebben fogja venni.

A nyár. Elkezdődött a nyári szezon, nyaralások, üdülések, strandolások, és hosszas esték sora... Vagy találok jó társaságot a különböző programokra, vagy egymagam találom fel magam a temérdek szabadidőmben. Kislánykoromban nagyon szerettem ezeket a mozgalmas nyarakat, egyik tábor a másikat érte, sokszor csak annyi időt voltam itthon két nyaralás között, hogy kimossuk az adag ruhámat... Aztán jöttek a főiskolás évek, majd a munka és a mókuskerék, és egyre kevesebb szabadidővel rendelkeztem... Persze azt is mások osztották be helyettem. Most viszont, hogy pedagógusként dolgozom, és június közepén már véget ért a munka, megint egy olyan nyárban találom magam, mint amilyen volt kislánykorom minden nyara... És valahogy mégsem örülök neki. Mert nem tudom kihasználni a rengeteg időt, és amit mégis, ahhoz nincs sok kedvem. Pl jövőhéten Mamócámmal kellene lemennem bátyámék telkére, Tápió-akárhova, és ott boldogítanom, mert egyedül nem maradhat, és édesapámnak nincs kellő türelme hozzá. Mennyi mindent csinálhatnék még ehelyett... Pl mehetnék Luis-hoz is, vagy ő jöhetne hozzám. De nekem nagymamámat kell pátyolgatnom, mert én vagyok az egyetlen a családban, aki ráér, és elég türelme is van hozzá. Nagyon szeretem amúgy az én drága jó Mamámat, csak ilyenkor kicsit nehéz.

A szórakozás.  Most, hogy itt a nyár, elindultak a szabadtéri programok, zenei rendezvények, koncertek, egyebek, amikre lehet bátran jelentkezni, mint résztvevő. Így voltam az idei szezon első koncertjén most kedden az új Budapest Parkban, s mind a zenekar, mind a hely igen tetszetős volt. Bár a bandát már ismertem korábbról, s voltam is már egy pár fellépésükön, de ez most merőben új volt. Ők is megújultak, meg a hely is most "debütált" az én életemben, sőt, még a társaság is majdnem teljesen új volt. Innentől már nincs megállj, sorra jönnek elő a lehetőségek, amikbe kapcsolódni tudok. Ismerem már magam, tudom, hogy most jön a pörgés, ami kitart nyár végééig, aztán ősszel már jól fog esni kicsit megnyugodni, lehiggadni. Belevetem magam az életbe. :) Egyetlen különbség lesz az idei és a tavalyi nyaram között: az, hogy most már van valaki, aki az életemet szinten tartja. :) S ha már itt tartunk...

Az élet. Azt hiszem, ha valami lehetne könnyű is, biztosan nehéz lesz. Van az a mondás az ürömről és az örömről. Most az én örömömbe egy kis üröm csöppent, úgy is mondhatnám, hogy a szép pohár tejembe belecsöppent egy kis kakaó. Elnehezül a szárnyam, mert magasan tudnék röpülni, és valami mégis visszahúz. A 100 km hirtelen 1000 lesz, a könnyű szívem hirtelen nehéz lesz. Tudtam már az elején, hogy nem lesz minden egyszerű, és jönnek majd nehéz napok, de nem ezt vártam nehézségnek. Azt hittem, majd hétköznapi problémák fognak előjönni, amikre meg kell keresni a megoldást. Hát az, amibe most beleütköztem, minden, csak nem hétköznapi. Remélem, lesz elég erőm hozzá, hogy végig csináljam.

Aktuális hangulat.

Alapjáraton nem ilyen zenéket szoktam hallgatni, de ez most úgy egészében tükrözi a lelkiállapotomat. Elkezdődött a nyár, végre érzem, hogy folyik az ereimben a vér, és tudom, mennyi minden vár még rám az elkövetkező hetekben. Csütörtökön hozom haza Galádot, ezért a holnapi napomat azzal fogom tölteni, hogy előkészítem számára a helyet, meg felkészülök jövetelére azzal, hogy kitakarítom alaposan a szobámat. A nagy bevásárló tortúrán már túl vagyok, vettem neki hordozót, meg tálkát, meg almot, szóval most már csak a többi cicát kell eltakarítani az útból, hogy ő békésen elférjen. Nyugi, nyugi, azok a cicák csak porból vannak, és sötét, zugos helyeken szeretnek lapulni. De én kikergetem őket egy porszívóval, meg egy vizes ronggyal. S azt hiszem, a többiről majd inkább holnap nyilatkozom.

Eztán ez másképp lesz!

Nem fogom elmesélni az egész tegnapi napomat, de csak pár gondolatban kitérek rá, mi is volt belőle a tanulság.

Nagyon szeretem ezt a munkát, amit itt végzek, erről már írtam korábban is. Tényleg, élvezem, nem túl megerőltető, és talán nem is fizet olyan jól, de legalább gyümölcsöző. Viszont. Én egy olyan ember vagyok, aki szereti elvégezni a rábízott feladatot, maradéktalanul. Nem szeretek semmit sem az utolsó utáni pillanatra hagyni, főleg, ha munkáról van szó. Jobb minél előbb túlesni rajta. Ha tőlem kérnek valamit, amit teljesítenem kell, amint megkapom a kellő instrukciókat, én nekiállok. Amikor még a telefonos munkát csináltam, akkor is ez volt. Kaptam egy közel 200 nevet tartalmazó listát, akiket egyesével fel kellett hívnom, és tájékoztatnom őket , hogy ennyi és ennyi elmaradásuk van, legyenek szívesek minél előbb rendezni. 2 nap alatt végeztem a listával. Itt, ahol most vagyok, ha előre megmondták volna, hogy mire kell számítani, milyen elvárások vannak, amiket teljesíteni kell, talán az egész évem másképp alakul. De amióta itt vagyok, mindig minden csak az utolsó, vagy inkább utolsó utáni pillanatban derül ki és készül el. Kezdjük rögtön a jelenléti ívvel. Elvileg minden munkanapom kezdetén és végeztével alá kellett volna írnom azt a papírt, ezt pótlólagosan csináltuk meg decemberben, és most májusban... Nem ám ideadták volna már szeptemberben, hogy eleve úgy kezdjek el dolgozni... És persze januárban nem kaptunk új ívet, hogy folytatni lehessen a decemberben elkezdettet... Várni kellett egészen májusig, hogy újra legyenek papírok. Frankó, ugye? Aztán itt vannak a különböző műsorok, amikre készülni kellett volna, úgy is, hogy meghívókat gyártunk időben, meg úgy is, hogy kiosztjuk a gyerekeknek a szerepeket, szintén időben. Nem 1 héttel a szereplés előtt! S ha már itt tartunk, a naplókat is mikor kaptuk meg? Áprilisban. Nesze, töltsd ki szeptemberig visszamenőleg. Köszi. Én mentem föl a könyvesboltba Pestre, hogy beszerezzem a hiányzó példányokat, mert elkezdtük a munkát ősszel, de nem volt minden csoportnak füzete. Oké, felmentem. Most tegnap ismét fel kellett mennem, mert most meg kiderült, hogy bizonyítvány sincs elég, amiket az év végén (vagyis most vasárnap, az évzáró alkalmon) ki kell(ene) osztani a gyermekeknek... Ja, és vegyek jutalomkönyveket is, itt a keret rá, ezt mind el lehet költeni. Na, kérdem én, miért nem lehetett már áprilisban gondoskodni róla, amikor fölszalajtottak a naplókért? Nem lett volna egyszerűbb egy csapással elintézni akkor? S ugyanez a kérdésem a nyomtatópatronokkal kapcsolatban is. Már télen, vagy nem is tudom, mikor, de még jól az év közepén felmentünk lakótársammal együtt tintapatronokért, M asszony nyomtatójához is, meg az övéhez is kellett pótlás. Persze akkor sem volt teljes a készlet, és vissza kellett menni érte a következő héten, de hát nem megyünk másik üzletbe, mert ott kapunk kedvezményt... Nos, amikor rendelnie kellett külön nekünk egy típusú patront, akkor miért nem rendeltünk egyből dupla adagot? Nem gondolták, hogy év végéig kifogyhat még egyszer a tinta? Miért nem lehet előre gondoskodni ezekről a dolgokról?

Ezért utaztam be a fél várost tegnap, és jártam le a lábam, és rohangáltam, mint egy veszett egér... Ráadásul pont sikerült azzal a vonattal felmennem, ami Vecsés és Ferihegy között elgázolt valakit, s emiatt az egész utazóközönséget leszállították a vonatról, s várhattam egy BKV-buszra, ami bevisz Kőbánya-Kispestig. Az amúgy fél órás utat megtoldottam még vagy 1 órával, és fél 2-re értem oda a könyvesboltba (az előre tervezett fél 1 helyett). Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy közölte a hölgy, hogy bizonyítvány nincs,készleten sincs, és az adatbázis szerint a másik könyvesboltban sincs, mert ők is ugyanonnan szerzik. Oké, irány a város másik fele, a nyomtatóba való patronokért. Ott természetesen csak lakótársam nyomtatójába kaptam tintát, a másikba jó reménység szerint a jövőhéten lesz. Na de az engem már nem érdekel, nem érint, mert én nem leszek itt, elutazom. Röpke látogatás Mamócámnál - ha már úgyis a közelben lakik, s utána caplattam vissza a vonathoz, reménykedve abban, hogy azóta már helyreállt a rend. Ó, én kis naiv. Pár perccel 4 előtt értem oda, s még mindig akkora felfordulás volt... Volt olyan vonat, ami 70 percet! késett, ehhez képest hálás lehetek, hogy az enyém csak kicsivel több mint fél órát... Sikeresen hazaértem 5 után, hullafáradtan, s csak a felét elintézve annak, amivel megbíztak. Kérdem én, mi ebből a tanulság? Többé semmit nem hagyunk az utolsó pillanatra!

Szeptemberben azzal kezdem az évet, hogy beszerzek minden naplót, és bizonyos számú bizonyítványt is (persze év közben derül ki, hogy végtére is hány gyermeknek kell adni, de nem árt, ha van pár példány a raktáron), és már november elején elkezdem szervezni a decemberben aktuális Betlehemes Játékot, amivel járjuk a városkát. Időben megkérdezem a gyerekeket, hogy ki szeretne szerepelni, és a szerepeket is megkapja mindenki legkésőbb november végéig. 3 hét legyen elég mindenkinek betanulni! Ha a karácsonyi mizéria lezárult, és a szerepeit is minden gyermek elmondta, akkor elkezdem szervezni a farsangot. Természetesen a meghívókat kiosztom már legalább 3 héttel az alkalom előtt, s minden héten 2X figyelmeztetem a társaságot a közelgő eseményre. Farsang után 2-3 hónappal jön a Húsvét, természetesen arra is a megfelelő időben kell elkezdeni készülni. Nem az utolsó éjszakán választani pár agyonhasznált, elcsépelt verset, amit jobb híján majd csak a jobb tanulók felolvasnak az ünnepségen, hanem a gyermekekkel közösen kiválasztani pár szöveget, ami elhangozhat. S természetesen nem az utolsó hét előtt szólok nekik, hogy az évzáróra is lehet vállalni szereplést, versszavalást, éneklést, felolvasást, miegyebet.

De ne feledkezzünk meg a naplókról és a jelenléti ívről se! Egyetlen munkanapot se fogok megkezdeni anélkül, hogy a megfelelő rubrikákat kitölteném.

Persze, lakótársam mondja, hogy ő ezt minden évben eltervezni, de egyik évben sincs így... De én nem hiszek neki. Eztán ez másképp lesz! Ha nem adnak lehetőséget arra, hogy mindenre jó előre felkészüljek, akkor felmondok. Bármennyire is szeretem ezt a munkát. Most már egy évet dolgoztam itt, látom, tapasztaltam, mi hogy megy, mi a rend, jövőre a kezembe veszem az irányítást. Nem fogok éjszakákat nem aludni az elmaradások miatt, és hajnalokig körmöm szakadtáig írni és kitölteni papírokat, és forgolódni, és a stressz miatt légzési nehézségekkel küszködni. Nem fogok többé idegeskedni amiatt, hogy valami nem készül el határidőre.

Ha már ősszel beszerzek legalább 10-12 bizonyítványt (mivel az csak az elsősöknek kell), még mindig van lehetőségem arra, hogy év közben kipótoljam egy pár darabbal, ha szükséges.

A legfontosabb mindenben az időzítés. Kell készíteni időtervet. Jó előre látni a naptárat, hogy mikor mivel kell készülni. Mert nem az a baj, hogy az embernek "semmire nincs ideje", hanem az, hogy azt a rengeteg időt, ami a rendelkezésére áll, nem jól osztja be. Ebben az évben a két véglet között ingadoztam. Volt a kapkodós-rohanós időszak, amikor sietve kellett valamit megcsinálni, mert szorított a határidő, és volt a "kellemes semmittevés", amikor csak lébecoltam, mert nem volt semmi dolgom... Vagyis bocsánat, rossz megfogalmazás: nem tudtam, hogy bármi dolgom lenne.

Tudom, hogy nem kapok nagyobb terhet annál, amit el tudok hordozni. Szóval minden csak az időbeosztáson múlik. Ha én jó előre tudom, hogy mikor mivel kell elkészülni, akkor úgy intézem a többi dolgomat is.

Eztán ez másképp lesz!