Bocsi... ez az én helyem...

"Egyszer úgyis  felfalja majd ezt az egészet valami földönkívüli tenyészet..." - zakatolt ma délelőtt a fülemben ez az egy sor, mert annyira vártam már, hogy vége legyen az értekezletnek, ami ráadásul nem is a tanévzáró értekezlet volt, csak egy rövid(?) valami az iskola nevéről és annak megváltoztatásáról... Totálisan nem érdekelt és nem érintett engem, mégis ott kellett ülnöm. Dög melegben, délelőtt 11-től éhesen, 1 órán keresztül, úgy, hogy tudtam, nekem délre a csoportomnál kell lennem, és úgyis az utolsó pár napomat töltöm az intézményben. Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet.... Az egésznek vége lesz. Nem lesz több gyomorgörcs, nem lesz több váratlanul betoppanó szülő vagy tanár, aki kizökkent a gondolatmenetemből... Még 3 nap, és remélem, végleg átadhatom a földönkívülieknek az egész kócerájt. Jöjjenek már érte. Dühít, hogy semmi sem úgy sikerül, mint ahogy tervezem, mindig az utolsó percben van változtatás, vagy valami plusz elintéznivaló, vagy valami  akadály, amit kikerülni nem lehet, csak arrébb rugdosni, vagy még inkább elhordani az útból...Mérhetetlenül fáradt vagyok, és tökéletesen elegem van már a saját gyengeségemből is. Meghaladja az erőmet és a képességeimet ez az egész.

Ma délután/este megint vagy tucat helyre elküldtem az önéletrajzomat, hátha találok valami jó helyet, ahol létrejön az a bizonyos kecske-káposzta kapcsolat... Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet... Az egésznek vége lesz. Például nem fognak undokul rám szólni több ízben is, hogy "bocsi, ez az én helyem"... oda ülhetek majd, ahova szeretnék. Mert számomra felfoghatatlan, hogy hogy lehet ilyen kicsi terembe bezsúfolni ennyi tanárt és tanítót, hogy van, aki csak úgy tud beülni a helyére, ha 5 másik embert felállít a sajátjáról.... és még így is van olyan pedagógus, aki nem tud leülni, ha teltház van, mert neki nincs helye. És a többiek értetlenül néznek rá, hogy: De hát hol van a helyed? ő meg csak válaszol halkan, hogy sehol, oda ülök, ahol éppen hely van (és éppen nem túrnak ki.) Szívből gyűlöltem azt a tanári szobát. Éppen ezért vonultam le amikor csak tudtam a saját termembe, vagy hospitálni valaki máshoz. Az utóbbi pár hétben már az udvarra mentem olvasni. Mert ebben a munkaközösségben én voltam az egyetlen, akit megfeddtek, hogy olvasni mert, és félrevonult, ha pár sort el akart olvasni a nyomorult könyvéből vagy újságjából. Máig nem értem, miért fájt nekik, hogy én olvasok... (A gyerekeket is olvasóvá kéne nevelni, nemde?) Szóval kedvesen taszigáltak arrébb, és mikor dacosan odaálltam az ajtó mellé, hogy nekem ott is jó, nagy kegyesen felajánlottak egy helyet... Persze az a hely sem lett volna szabad, ha közben 2 pedagógus nem lett volna lenn az aulában vagy udvaron vagy ebédlőben vagy franc tudja hol a 2 napközis csoporttal, akik elvileg táborban vannak a héten az iskolában. E fölött se tudok még napirendre térni: miért kell egy napra/hétre szervezni a munkát a napközis táborral? Miért nem lehetett volna adminisztrációs hétnek kikiáltani az utolsó (fél)hetet? Ja, bocs, csütörtök és péntek ott volt erre a célra, de én azokon a napokon is be voltam osztva a csoportokba... Ezért lenne jó végre találni egy állandó helyet... (És ma döbbentem rá szörnyű felismeréssel, hogy ahhoz, hogy egy állandó helyet találjak, kellene valami spec.koll., amivel bekunyerálhatom magam egy tantestületbe.... mert az ember- és társadalomismerettel, ami nekem van, kb. kitörölhetem a kitörölni valómat.)

Meghallgattam ma ezt a dalt, és totálisan átérzem a teljes szövegét, meg hogy miről szól...

(Ja, egyébként tudtátok, hogy a Lejárt lemez c. nótájuk valójában nagyon komoly és szomorú témát dolgoz föl? A gyermeküket elvesztő édesanyákról szól.)

Fél tizenkettő, elszaladt a mentő.

Eszembe jutott egy Bikini-dal. Igazából az a szám teljesen másról szól, szóval most nem linkelem ide, és nem illesztem be a videót, de ragadjon meg a címsora: Ha volna még időm...

Mostanában úgy érzem, semmire nincs időm, úgy szaladnak el a fejem fölött a napok, hogy észre sem veszem. Eltervezem, hogy mennyi mindent fogok csinálni délután/éjjel/délelőtt, ha lesz időm, és mire oda jutok, nem lesz belőle semmi. Vagy azért, mert máshogy jön ki a lépés, és kevesebb időm maradt rá, mint szerettem volna, vagy azért, mert addigra már annyira ki vagyok purcanva szellemileg és fizikailag is, hogy semmi erőm nincsen. Ilyenkor csak bosszankodok, és remélem, hogy éjjel/délelőtt/délután vagy másnap lesz rá alkalmam vagy lehetőségem, hogy pótoljam ami elmaradt. Ezen a héten napközis táborban vagyok az iskolában, munkaköri kötelesség, vagy mifene, minden nap délre megyek és 5-ig ott kell ülnöm. Talán sokkal több energiát belefektetnék, ha tudnám, hogy van miért. De az erőmből mostanság annyira futja csak, hogy "legyen meg a minimum", hiszen már úgysem tudnak kirúgni. Mivel már kirúgtak. Szóval a legrosszabb, ami történhetne velem, az már megtörtént. Akkor minek görcsöljek rajta? Megcsinálom, amit kell, és hagyom a francba a többit. Nem fogom elpazarolni a jó ötleteimet, nem fogom kijátszani az aduászt. Kellenek a tartalékok máskorra. (Megy a ventilátor, én meg szépen huzatot kapok a 30 fokos szobában zárt ablakok mellett.) Közben meg adminisztrációs hét is most van az iskolában, szóval nem elég, hogy déltől 5-ig 20 gyereket kell pesztrálgatnom, de a maradék időmben (az a mocskos szemét) még a naplómat is javítsam, még a termet is takarítsam, még a munkámról is írjak beszámolót. (Minek, ha már egyszer úgyis elküldtek? Mire kell ez a hatalmas rákészülés? Két szóban el tudom intézni az évemet. Jó volt. Jó szar.) Kitalálhatok én egy csomó jó programot szerencsétlen kölyköknek, de 1: nincs időm megszervezni, 2: nem tudom összehangolni a délelőttös kolleginával, aki 7-től délig van velük. Holnap is nem tudom honnan fogok szerezni vagy 30 lufit, és fogom megtölteni vízzel délre, ha reggel fél 8-ra vezetni megyek, 11-re meg értekezletre... Tegyem át szerdára? De akkor honnan fogok szerezni 30 újságpapírt és összegyúrni hatalmas galacsinokba, hogy azokat dobálják? És a só-liszt gyurmát mikor állítom össze? És a kavicsokat honnan gyűjtöm össze? És a papírmasét? És a gyöngyöket? Mind mind pénz és IDŐ. Apropó pénz: nem hogy fizetésemelést vagy pótlékot, de még támogatást se kapunk erre a két hétre. Minden anyagot szerezzünk be magunk, önköltségen. Jobb esetben be tudjuk kérni a szülőktől az árát, de saját keret nincs rá. Nincs iskolai ragasztókészlet, ollókészlet, fonalkészlet, gyurmakészlet, gyöngykészlet, papírkészlet... Még jó, hogy a víz folyik a csapból is, nem kell külön boltba szaladni érte... Mondjuk ha szolgáltatnának rá valami felhasználható alaptőkét, talán az időt is könnyebben megoldanám. De a saját időmből miért vegyek el azért, hogy a saját pénzemet költsem egy olyan dologra, amire nem nekem van szükségem, és még csak különös örömet sem okoz? Mert engem kicsit se tesz boldoggá, hogy június közepén húsz 7-8 éves gyerekkel gyöngyöt fűzhetek vagy papírmasézhatok, míg másnak ott a szabadsága... És egyébként nekem is lenne elég ötletem, hogy mivel töltsem az időm. Például már engem zavar az a káosz, ami a szobámon uralkodik, hetek óta arra sincs erőm, hogy rendesen kiporszívózzak... Pedig ablakot kéne mosnom, polcot törölnöm, ruhákat és papírokat szortíroznom, hogy a szekrények átválogatásáról már ne is beszéljünk. Mikor van egy csöppnyi időm, energiám nincs... Az energiaszintet pedig nem tudom feltölteni addig, amíg olyan helyen dolgozom, ahonnan már elküldtek, és magam is azon nyomban eljöttem volna, amint találok másikat. Jut eszembe, jó lenne megtanulni a rendes 10 ujjas gyorsírást, vagy vakon gépelést is, mert oké, hogy 10 ujjal gépelek és vakon, és viszonylag gyorsan is, de egy ilyen bejegyzés végére már úgy fájnak az ujjtöveim, hogy mozgatni is kín... Azt hiszem, ha a jogsin túl vagyok, egy olyan tanulmányba fogok belekezdeni. Apropó jogsi: egy hét múlva szerdán reggel megyek vizsgázni.

Addig meg itt a kedvenc vigasztaló nótám:

10 perce még ma volt, most meg már holnap van.

Megvan a forgalmi vizsgám időpontja, 26.-a, szerda, reggel 07:50. Addig még megyek hatszor két órát vezetni, Luis azt mondta, hogy "annyi talán elég is lehet". Nagyon jó lenne, ha elég lenne, mert utána nem tudom, mikor lenne időm vizsgázni. Egy nyaralást azért nem szeretnék félbeszakítani, hogy följöjjek Pestre vezetni egy órát, és kihagyni sem akarok egy programot se azért, hogy délelőttönként búgassam a motort és tekergessem a kormányt. Pár hét szünet után meg nem lenne jó folytatni onnan, ahol abbahagytam, mert félő, hogy nem jutnék előrébb...

Mindenesetre addig simává tettem a napjaimat, vagyis minden délelőtt ráérek, és jó lenne úgy beidőzíteni a vezetéseket, hogy előtte újra "rutinban" legyek. Bár nem tudom, mire vagyok ennyire rápörögve, mivel értesüléseim szerint a jogsi kézhez kapása 5 hét. ÖT HÉT. Mert az a mocskos bürokrácia. (Apropó, nincs valami magyar punk-rocker banda, akik megzenésítették a magyar mocskos bürokráciát, meg annak minden felfoghatatlan hiányosságát és idegőrlőségét? linket!) Hát bakker, azt reméltem, hogy legalább a Balatonra én vihetem le a kocsit a családi nyaralás alkalmával. Történelmi pillanat lesz, ha végre én is legálisan vezethetek. (Meg az is történelmi lenne, ha elsőre sikerülne a forgalmi.) Túl kínos ez már nekem... Ennyire ráfeszülni erre a jogsi-témára... De még mindig jobb, mint az álláskeresés. Azt is el kéne már kezdenem. Lehet, hogy holnap össze is írom a motivációs levelemet, meg a dokumentumaimat. Az önéletrajzomat a múlthéten már frissítettem. Egy normális képet is választottam bele. Igazolványkép méretű és jellegű, de nem igazolványkép. Ami szerintem fontos. Az a baj, hogy nem vagyok elég bátor. Nem merem merészen megfogalmazni a motivációs levelemet, és nem merem meghökkentőre formálni az önéletrajzomat. Pedig tudom, hogy az első 5 szabályban benne van, hogy tűnjön ki a tömegből, vagyis legyen szembeötlő, hogy az ember rögtön meg akarja nézni, és emlékezni tudjon rá. Nekem meg nincs kedvem még egyszer végigcsinálni azt a hercehurcát ami ekörül a reménytelen álláskeresés körül van. 27 évesen belefáradtam. Elegem van belőle, és nincs erőm szembenézni a problémával. Ezért nem mertem még mindig rákérdezni, hogy WTF van. Itt őrlődök már rajta hónapok óta, (amúgy kb december óta, amikor is megtudtam, hogy a 4 új közül 2 már megkapta a kinevezését) és én nem tudok elég jó lenni. Ez a nem vagy elég jó az egész életemben kísértett. Az általánosban, a gimnáziumban, a főiskolán, a gyakorlaton, az első munkahelyemen, de még a családomban is. Félek, hogy előbb-utóbb a párkapcsolatomra is rá fogja nyomni a bélyegét. Pedig jelenleg Luis az egyetlen, akinek elég jó vagyok (vagy talán még az elég jónál is jobb).

Kezdem egy csődtömegnek érezni és látni magam, egy elfuserált hülyének, aki még egy nála másfél méterrel alacsonyabb és 60 kilóval könnyebb élőlénnyel sem tud (el)bánni. Hát akkor hogyan tudnék elbánni egy nálam 1 méterrel alacsonyabb és 30 kilóval könnyebb lénnyel? Hogyan tudnék elbánni egy nálam méterekkel magasabb, és súlyos kilókkal nehezebb problémával?

Eszembe jutott ez a dal (mely nem enyhe célzás a szerelmi életemre és nincs mögöttes tartalom benne, és nem kell vele kombinálni, CSAK eszembe jutott, mert elhangzik benne, hogy "nem vagyok jó neked".) Egyébként egy igen jól sikerült nóta. És igen hatásos a hozzáillő szituációban a belsőben erősen feltörő érzelmekre és problémákra.

Lusta némber posztja... :)

1. Nevezz meg 5 dolgot, amit látsz, anélkül, hogy felkelnél a helyedről.
Rádiós óra, macskajáték, esernyő, testápoló, mécsesházikó. (Meg egy rakás minden, köztük Manci, de baaahhh.)

2. Hogyan hordod a hajad? 
Unottan, pánttal hátrafogva, (éppen frissen mosva).

3. Mit viselsz most?
Belül feszültséget, kívül rövid farmert és zöld pántos fölsőt, az elengedhetetlen csíkos zoknival.

4. Mi a foglalkozásod?
Cirkáló gyerekfelügyelő.

5. Sokat alszol?
Magamhoz képest sokat, másokhoz képest keveset.

6. Milyen volt életed legjobb csókja?
Nem csak a kezdet, hanem a vég is.

7. Mi az aktuális fandomod/mániád/szenvedélyed?
Régi műsorok visszanézése a la internet.

8. Mit ettél ma legutóbb?
Palacsintát.

9. Mi volt az utolsó SMS, amit kaptál?
Mobilszámla befizetésére vonatkozó szolgáltatói smst.

10. Melyik weboldalakat látogatod meg mindig, ha fellépsz az internetre?
Gmail, Facebook, Blogger, Honfoglaló, 2perc, Ncore, Port

11. Mit vettél legutóbb?
Sört.

12. Mit hallgatsz most?
Sorozatot a tévében.

13. Mire szoktál gondolni elalvás előtt?
Hogy hány órát fogok tudni aludni.

14. Milyen CD-t vettél utoljára?
The Cure DVD-t ajándékba.

15. Milyen a kedvenc időjárásod és miért?
Évszaknak megfelelő. Vagyis télen hó, ősszel eső, tavasszal szél, nyáron napsütés. Mert utálok öltözködni.

16. Ha tudnál játszani egy hangszeren, melyik lenne az?
Tudok furulyázni, tenor kürtözni, egy kicsit gitározni. De minden álmom megtanulni fagottozni.

17. Hogy vagy?
Gondterhelten, fáradtan, enerváltan, és szerelmesen.

18. Van-e valami, amit most rögtön szeretnél elmondani valakinek?
Amit most rögtön szeretnék elmondani, azt most rögtön el is mondom.
Azt meg mindenképp Lilinek, hogy ne haragudjon már a lustaságomért... :)

Éjjeli gondolatok

Ez az a film!

Van egy idézet, amit nagyon sokszor szoktam emlegetni, de csak a jelenetre emlékszem, azt viszont már nem tudtam felidézni, hogy melyik filmben láttam. Csak ahogy egy lány mondja a fiúnak, és utána történik valami. Erre most, nézem a neves portált, ahol nyomon lehet követni, hogy mely napokon mely időpontban mely csatornán milyen műsort adnak, és megakad a szemem a vasárnapi kínálaton. Egy filmcím, egy random módon beválogatott kép a filmből, és egy "heuréka" felismerés, hogy ez az a film! A híres mondat meg valahogy így hangzik: "Lehet, hogy ha ezt megteszem, meg fogom bánni, de tudom, hogyha nem tenném meg, egész életemben bánnám." Annyira meghatározza ez a hozzáállás az egész lényemet. Számtalan olyan történetet tudnék most említeni, amit így éltem át. Tudtam, hogy rizikós ügy, de meg kellett tennem. És nem sok olyanra emlékszem, amit később megbántam. Bár igen gyakran bánok meg dolgokat, de azok inkább csak kimondott szavak. Nem jó helyen, nem jó időben kimondott szavak. Nem megfelelő szavak. De tettek? A tetteimet nem "szokásom" bánni, mert amikor cselekszem, meg vagyok róla győződve, hogy az úgy jó vagy helyénvaló.

Nem terveztem hétvégén tévét nézni, de azt hiszem, ezt a filmet muszáj újra megnéznem, és újra átélnem azt a jelenetet.

Különben most a bizonyos kapcsolati hidakon átlépdelve, vagy inkább lépcsőfokokat átugrálva - megbánás -> vezeklés -> megbocsátás -  egy másik (pár napja bennem motoszkáló) téma is kikívánkozik belőlem, ez pedig maga a megbocsátás/elengedés. Az utolsó hittanórámon egy Pintér Béla dalt (keresztyén pop-énekes, a szerk.) hallgattam a gyerekekkel, hogy figyeljenek annak szövegére, és vigyenek magukkal haza valamit a nyárra. Ezt a három szót írtam a táblára:

megbocsátás

elengedés

kegyelem

Tudnunk kell egymásnak megbocsátani, bármennyire is fáj, mert nekünk is megbocsáttattak. Tudnunk kell elengedni, vagyis ha már megbocsátottunk a másiknak, engedjük is el a sérelmeket, a súlyos terheket, és azokat ne hánytorgassuk föl. Hiszen a megbocsátás pont a "felejtést" jelenti. "Felejtsük el!" "Spongyát rá!" "Ne is beszéljünk többet róla!" "Hagyd el!" és még sorolhatnám. Ha valakinek valamit megbocsátunk, nem azt mondjuk, amit a buták: "Megbocsátok de nem felejtek, a magyar ember (fehér ember) nem felejt", hanem azt, hogy: Megbocsátok, és elfelejtem. Itt jön képbe a kegyelem: Istenről is azt írja a Biblia, hogy a mi bűneinket a háta mögé veti, és arra többé nem emlékezik. Maga az Isten, aki mindent lát, képes eltörölni. Semmissé tenni. Elfedni. Elfelejteni. Ez a kegyelem.

Ez pedig az említett dal:

Ha látnál valamit, szólj...

"Állást keresek"

"Albérletet keresek"

"Táskát szeretnék venni"

"Nem lesz valami jó koncert?"

"Hova menjek nyelvvizsgát csinálni?"

"Hova vigyem a barátnőm/barátom ünnepelni?"

"Le kéne cserélnem a biciklim/laptopom/fényképezőm/telefonom"

 Ezek, és ezekhez hasonló kérdések... hányszor hangzottak már el, hányszor hallottam már tucatnyi ismerősöm szájából.... A legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben képesek a segítségemet kérni, akár értek hozzá, akár nem. Akár közeli ismerősök vagyunk, akár nem. Ezzel kapcsolatban két kérdés motoszkál a fejemben. 1.: Csak nekem vannak ilyen ismerőseim? 2.: Amennyiben másoknak is vannak ilyen ismerősei, csak én hagyom gyakran figyelmen kívül ezeket a kéréseket/kérdéseket? Komolyan, néha elgondolkodom rajta, hogy segít-e egyáltalán bárki a másiknak, ha az egy beszélgetés végén odaveti, hogy "ja, egyébként állást keresek, ha látsz valamit, megtennéd, hogy szólsz?". Hányszor kérték a segítségemet már abban is, hogy albérletet találjanak, vagy éppen albérlőt. Jó szívvel segít ilyenkor akárki? Oszd meg az ismerőseid között légyszi, meg támogasd a kivert kutyákat, meg az éhező gyerekeket, meg a panelprogramot... És olyankor mindig belém bújik a kisördög, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok segíteni, mert "kívül esik a profilomon". A franc se fog neked segíteni, te senkiházi, majd pont azt fogom figyelgetni a városban, hogy hol van kiadó szoba, meg betöltetlen állás... Főleg az albérletesdit csípem, hol emlékszek már én arra, hogy láttam-e hirdetést a 13. kerületben kiadó kéróról. Minek is emlékezzek rá, ha nekem egyáltalán nincs célomban (és módomban) elköltözni... A kedvencem az, amikor ugyanabban a csónakban evezünk, és ezért biztos benne, hogy látok olyan állást, ami neki jó. Csak teljesen más a szakterületünk, teljesen máshol szeretnénk elhelyezkedni, de biztos sok olyan ajánlatba botlok, ami az ő végzettségének és elképzelésének megfelelő. Főleg. És az a legrosszabb az egészben, hogy ez tök sokszor beigazolódik. Magamnak keresek és másnak találok. A magam nyomorúságát meg csak növelem... De ha jószándékúan segíteni szeretnék, és tényleg tudatosan nyitott szemmel járok, hátha látok valamit, amivel pont őt tudom kikotorni a trutyiból, akkor biztos, hogy pont az én segítségemből nem kér, vagy arra nincs szüksége egyáltalán. Visszafelé meg nem működik a dolog. Itt nem a jótett helyébe várják a jót, hanem alanyi jogon...

Annyiszor megjártam már ezzel. Segítettem albérletet találni, és mégis rajtam csattant az ostor, mert nem klappolt a hely, holott előtte ott lelkendezett, hogy mennyire jó kis lakás az... Máskor beajánlottam valakit egy állásra (mikor éppen nem voltam keresgélő státuszban), és egy hónap alatt kirúgatta magát... Olyan is volt, hogy segítettem megnyerni egy internetes fotóversenyt egy ismerősömnek, és a végén mikor nekem lett volna szükségem segítségre, a fejemre se illetett. A segítséget kérni tudják, de elfogadni, és főleg élni vele már nem megy... És akkor jönnek a "tudom, hogy segíteni próbálsz, és köszönöm is, csak..." kezdetű mondatok. És a sokadik ilyen alkalom után már meggondolom, hogy bárkinek bármiben segítsek-e. Hogy ajánljam-e a kedvenc helyemet vásárlásra, hogy figyeljem-e a hirdetéseket, hogy forszírozzam-e az ismerőseim között a kínált portékát, hogy meséljek-e arról, én hogyan oldottam meg a problémát...

Vagy ott van a másik eshetőség: nyújtod a kisujjadat, de már a karod kéne. Azt hiszik, hogy egy segítség az = végtelen segítség. Amikor átmegy a dolog a kihasználásba, mikor tudja valaki, hogy te jámbor vagy, rászedhető, nem tudsz nemet mondani, és erre le is csapnak, mint a keselyűk...

Valahogy azt gondolom, hogy az emberek (mint ahogyan én is) csak megígérik, hogy majd megpróbálnak segíteni, de valójában tudják jó előre, hogy úgysem fognak. Mert mindenki félti a bokáját. Senki sem akar pórul járni. Meg senki sem akar tőből amputált karral élni.

Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok özönlötték el most a fejemet.. Már régen akartam róla írni, most érett meg bennem. Piócák között érzem magam... Üvegbarátok között. Mint ha mindnek a naptárjában meg lenne jelölve egy nap, amikor "fölkeresek egy régi ismerőst, hogy segítsen nekem valamiben, de egyébként már nem láttam egy éve, azt se tudom, él-e hal-e".

Sokkal szívesebben ajánlom föl a segítségemet valaki olyannak, aki képes megkérdezni, hogy hogy vagyok akkor is, mikor kicsattanok, és akkor is, mikor befordulok. Aki képes rám írni akkor is, ha csak van pár perce, és akkor is fölhívni, ha csak épp az eszébe jutottam.

Na jó, most hagyom abba.