Ha látnál valamit, szólj...

"Állást keresek"

"Albérletet keresek"

"Táskát szeretnék venni"

"Nem lesz valami jó koncert?"

"Hova menjek nyelvvizsgát csinálni?"

"Hova vigyem a barátnőm/barátom ünnepelni?"

"Le kéne cserélnem a biciklim/laptopom/fényképezőm/telefonom"

 Ezek, és ezekhez hasonló kérdések... hányszor hangzottak már el, hányszor hallottam már tucatnyi ismerősöm szájából.... A legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben képesek a segítségemet kérni, akár értek hozzá, akár nem. Akár közeli ismerősök vagyunk, akár nem. Ezzel kapcsolatban két kérdés motoszkál a fejemben. 1.: Csak nekem vannak ilyen ismerőseim? 2.: Amennyiben másoknak is vannak ilyen ismerősei, csak én hagyom gyakran figyelmen kívül ezeket a kéréseket/kérdéseket? Komolyan, néha elgondolkodom rajta, hogy segít-e egyáltalán bárki a másiknak, ha az egy beszélgetés végén odaveti, hogy "ja, egyébként állást keresek, ha látsz valamit, megtennéd, hogy szólsz?". Hányszor kérték a segítségemet már abban is, hogy albérletet találjanak, vagy éppen albérlőt. Jó szívvel segít ilyenkor akárki? Oszd meg az ismerőseid között légyszi, meg támogasd a kivert kutyákat, meg az éhező gyerekeket, meg a panelprogramot... És olyankor mindig belém bújik a kisördög, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok segíteni, mert "kívül esik a profilomon". A franc se fog neked segíteni, te senkiházi, majd pont azt fogom figyelgetni a városban, hogy hol van kiadó szoba, meg betöltetlen állás... Főleg az albérletesdit csípem, hol emlékszek már én arra, hogy láttam-e hirdetést a 13. kerületben kiadó kéróról. Minek is emlékezzek rá, ha nekem egyáltalán nincs célomban (és módomban) elköltözni... A kedvencem az, amikor ugyanabban a csónakban evezünk, és ezért biztos benne, hogy látok olyan állást, ami neki jó. Csak teljesen más a szakterületünk, teljesen máshol szeretnénk elhelyezkedni, de biztos sok olyan ajánlatba botlok, ami az ő végzettségének és elképzelésének megfelelő. Főleg. És az a legrosszabb az egészben, hogy ez tök sokszor beigazolódik. Magamnak keresek és másnak találok. A magam nyomorúságát meg csak növelem... De ha jószándékúan segíteni szeretnék, és tényleg tudatosan nyitott szemmel járok, hátha látok valamit, amivel pont őt tudom kikotorni a trutyiból, akkor biztos, hogy pont az én segítségemből nem kér, vagy arra nincs szüksége egyáltalán. Visszafelé meg nem működik a dolog. Itt nem a jótett helyébe várják a jót, hanem alanyi jogon...

Annyiszor megjártam már ezzel. Segítettem albérletet találni, és mégis rajtam csattant az ostor, mert nem klappolt a hely, holott előtte ott lelkendezett, hogy mennyire jó kis lakás az... Máskor beajánlottam valakit egy állásra (mikor éppen nem voltam keresgélő státuszban), és egy hónap alatt kirúgatta magát... Olyan is volt, hogy segítettem megnyerni egy internetes fotóversenyt egy ismerősömnek, és a végén mikor nekem lett volna szükségem segítségre, a fejemre se illetett. A segítséget kérni tudják, de elfogadni, és főleg élni vele már nem megy... És akkor jönnek a "tudom, hogy segíteni próbálsz, és köszönöm is, csak..." kezdetű mondatok. És a sokadik ilyen alkalom után már meggondolom, hogy bárkinek bármiben segítsek-e. Hogy ajánljam-e a kedvenc helyemet vásárlásra, hogy figyeljem-e a hirdetéseket, hogy forszírozzam-e az ismerőseim között a kínált portékát, hogy meséljek-e arról, én hogyan oldottam meg a problémát...

Vagy ott van a másik eshetőség: nyújtod a kisujjadat, de már a karod kéne. Azt hiszik, hogy egy segítség az = végtelen segítség. Amikor átmegy a dolog a kihasználásba, mikor tudja valaki, hogy te jámbor vagy, rászedhető, nem tudsz nemet mondani, és erre le is csapnak, mint a keselyűk...

Valahogy azt gondolom, hogy az emberek (mint ahogyan én is) csak megígérik, hogy majd megpróbálnak segíteni, de valójában tudják jó előre, hogy úgysem fognak. Mert mindenki félti a bokáját. Senki sem akar pórul járni. Meg senki sem akar tőből amputált karral élni.

Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok özönlötték el most a fejemet.. Már régen akartam róla írni, most érett meg bennem. Piócák között érzem magam... Üvegbarátok között. Mint ha mindnek a naptárjában meg lenne jelölve egy nap, amikor "fölkeresek egy régi ismerőst, hogy segítsen nekem valamiben, de egyébként már nem láttam egy éve, azt se tudom, él-e hal-e".

Sokkal szívesebben ajánlom föl a segítségemet valaki olyannak, aki képes megkérdezni, hogy hogy vagyok akkor is, mikor kicsattanok, és akkor is, mikor befordulok. Aki képes rám írni akkor is, ha csak van pár perce, és akkor is fölhívni, ha csak épp az eszébe jutottam.

Na jó, most hagyom abba.