Dimenzió

Anyakomplexus. Szaknyelven talán így nevezik ezt a viselkedési formát. Döbbenten vettem észre, miközben nézelődtem a Facebookon az ismerőseim megosztásai között, hogy egy volt munkatársam összejött egy másik volt munkatársammal, van köztük kb. 10 év, a nő javára... Ez számomra csak azért furcsa, mert eddig mindig fiatalabb barátnői voltak, és azokkal a lányokkal is komolyan gondolta a dolgokat. Szóval sosem volt az a kalandozós típus, bulizni azt igen, azt szeretett, iszogatni a cimborákkal valami harmadrendű koncerten egy szórakozóhelyen, vagy egy baráti összejövetelen pókerezni zsetonokkal, de csajozni sosem volt szokása... Ellenben a nő... Egy banya. Rosszindulatú, korát elfogadni nem tudó, kötözködő, buta, és még csak nem is szép... Nem is értem, hogyan akadhattak ezek egymásra. Két teljesen különböző személyiség, életfelfogás, színvonal, intelligencia és érzelmi kvóciens. Ha csak egyik vagy másik meg nem változott azalatt a pár év alatt, hogy nem dolgozunk együtt és nem látjuk egymást nap mint nap. Valóban eltelt pár év, ha jól számolom 3, mióta a nővel utoljára találkoztam, a sráccal azóta is tartom a kapcsolatot, hébe-hóba találkoztunk is, egy-egy kollegiális összejövetelen (télen korcsolya, nyáron koncert, átmeneti időben sörözgetés), és ő nem sokat változott, vagy csak eddig ismertem mindig a "jobbik" felét, a nőnek meg a "rosszabbikat". Szóval lehet, hogy ez a röpke 3 év elég volt arra, hogy mind a ketten megváltozzanak, és meglássák egymásban a jót, de engem akkor is teljesen ledöbbentett ez a dolog. És hogy ezt a feltöltött fényképekből kelljen megtudnom... Ez valahogyan kapcsolódik az előző írásomhoz is, kezdem úgy érezni, hogy totál más világban élek, teljesen le vagyok maradva mindenről és mindenkiről. Már lassan abban sem vagyok biztos, hogy ugyanabban a dimenzióban létezek, mint az ismerőseim. Mikor léptem át a kapun? Mindenki ismerős, és mégis mindenkiről olyan dolgok derülnek ki, amiket sose gondoltam volna. Egyiknek szerelmi bánata van, másik éppen elkötelezi magát, a harmadik most ugrik fejest egy új és nagyon komoly kapcsolatba (kérdem én, hogy lehet fejest ugrani egy komoly kapcsolatba), a negyedik önmagának ellentmondva húzza fel az ujjára az eljegyzési gyűrűt (erről is majd fogok írni egy bejegyzést, szerintem nincs olyan nő a világon, aki elutasítana egy házassági ajánlatot, ha a körülmények megfelelőek hozzá, értsd: megfelelő partner, megfelelő anyagi helyzet, megfelelő egzisztencia, megfelelő társadalmi szint, etc. Az a "vacak papír" igencsak számít mindenkinek, még annak is, aki nem meri bevallani.), az ötödik észrevétlenül libben át az egyik munkahelyről a másikra, egyik állásból a másikba, a hatodik..., a hetedik..., stb. Mindenkivel történik valami csak velem nem? Tényleg néha az az érzésem, mint ha üvegajtó mögül figyelném az eseményeket. Néha egy kis popcorn-t veszek magam elé, vagy szürcsölök az üdítőmből, és jókat derülök vagy körömrágok a látottakon. Egyébiránt velem is történik ez-az, például horgászszákkal kell lehalásznunk a macskámat a vörösfenyő tetejéről, vagy fél lábamat le kell járnom a városban, hogy kaphassak végre egy normális órát, félrészeg fickók próbálják közvetítő által elkérni a telefonszámomat csak azért, mert macskástul utazom a vonaton, amikor épp a leendő munkahelyemen intézem az ügyeket, papírokat és tegeződök össze a leendő felettesemmel hívnak fel egy ötödik helyről, hogy állást ajánlanának fel, veszek egy átkozott körömlakkot és nem akar úgy működni mint ahogy írva vagyon, és ehhez hasonló apróságok... Csak ezek elszállnak, és ha a pillanat hevében nem tudok írni róluk, utólag már nem látom értelmét az elfecsérelt szavaknak. És bizonyos vagyok benne, hogy azért volt szinte üres a vonat a Balatonon mikor fölszálltunk, mert az összes többi ember tudta, hogy nem azzal kell utazni, hiszen 50 percet késni fog. Ó, je. MÁV - Mindig van okunk a késésre! :)

Na, oké, befejeztem. Legközelebb ígérem már csak a pillanat hevében írok. Vagy a hév pillanatában.

Ja, és még annyit előrevetítésül, hogy az a csaj éppen olyan pénzéhes, mint akiket kibeszél...

Ha látnál valamit, szólj...

"Állást keresek"

"Albérletet keresek"

"Táskát szeretnék venni"

"Nem lesz valami jó koncert?"

"Hova menjek nyelvvizsgát csinálni?"

"Hova vigyem a barátnőm/barátom ünnepelni?"

"Le kéne cserélnem a biciklim/laptopom/fényképezőm/telefonom"

 Ezek, és ezekhez hasonló kérdések... hányszor hangzottak már el, hányszor hallottam már tucatnyi ismerősöm szájából.... A legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben képesek a segítségemet kérni, akár értek hozzá, akár nem. Akár közeli ismerősök vagyunk, akár nem. Ezzel kapcsolatban két kérdés motoszkál a fejemben. 1.: Csak nekem vannak ilyen ismerőseim? 2.: Amennyiben másoknak is vannak ilyen ismerősei, csak én hagyom gyakran figyelmen kívül ezeket a kéréseket/kérdéseket? Komolyan, néha elgondolkodom rajta, hogy segít-e egyáltalán bárki a másiknak, ha az egy beszélgetés végén odaveti, hogy "ja, egyébként állást keresek, ha látsz valamit, megtennéd, hogy szólsz?". Hányszor kérték a segítségemet már abban is, hogy albérletet találjanak, vagy éppen albérlőt. Jó szívvel segít ilyenkor akárki? Oszd meg az ismerőseid között légyszi, meg támogasd a kivert kutyákat, meg az éhező gyerekeket, meg a panelprogramot... És olyankor mindig belém bújik a kisördög, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok segíteni, mert "kívül esik a profilomon". A franc se fog neked segíteni, te senkiházi, majd pont azt fogom figyelgetni a városban, hogy hol van kiadó szoba, meg betöltetlen állás... Főleg az albérletesdit csípem, hol emlékszek már én arra, hogy láttam-e hirdetést a 13. kerületben kiadó kéróról. Minek is emlékezzek rá, ha nekem egyáltalán nincs célomban (és módomban) elköltözni... A kedvencem az, amikor ugyanabban a csónakban evezünk, és ezért biztos benne, hogy látok olyan állást, ami neki jó. Csak teljesen más a szakterületünk, teljesen máshol szeretnénk elhelyezkedni, de biztos sok olyan ajánlatba botlok, ami az ő végzettségének és elképzelésének megfelelő. Főleg. És az a legrosszabb az egészben, hogy ez tök sokszor beigazolódik. Magamnak keresek és másnak találok. A magam nyomorúságát meg csak növelem... De ha jószándékúan segíteni szeretnék, és tényleg tudatosan nyitott szemmel járok, hátha látok valamit, amivel pont őt tudom kikotorni a trutyiból, akkor biztos, hogy pont az én segítségemből nem kér, vagy arra nincs szüksége egyáltalán. Visszafelé meg nem működik a dolog. Itt nem a jótett helyébe várják a jót, hanem alanyi jogon...

Annyiszor megjártam már ezzel. Segítettem albérletet találni, és mégis rajtam csattant az ostor, mert nem klappolt a hely, holott előtte ott lelkendezett, hogy mennyire jó kis lakás az... Máskor beajánlottam valakit egy állásra (mikor éppen nem voltam keresgélő státuszban), és egy hónap alatt kirúgatta magát... Olyan is volt, hogy segítettem megnyerni egy internetes fotóversenyt egy ismerősömnek, és a végén mikor nekem lett volna szükségem segítségre, a fejemre se illetett. A segítséget kérni tudják, de elfogadni, és főleg élni vele már nem megy... És akkor jönnek a "tudom, hogy segíteni próbálsz, és köszönöm is, csak..." kezdetű mondatok. És a sokadik ilyen alkalom után már meggondolom, hogy bárkinek bármiben segítsek-e. Hogy ajánljam-e a kedvenc helyemet vásárlásra, hogy figyeljem-e a hirdetéseket, hogy forszírozzam-e az ismerőseim között a kínált portékát, hogy meséljek-e arról, én hogyan oldottam meg a problémát...

Vagy ott van a másik eshetőség: nyújtod a kisujjadat, de már a karod kéne. Azt hiszik, hogy egy segítség az = végtelen segítség. Amikor átmegy a dolog a kihasználásba, mikor tudja valaki, hogy te jámbor vagy, rászedhető, nem tudsz nemet mondani, és erre le is csapnak, mint a keselyűk...

Valahogy azt gondolom, hogy az emberek (mint ahogyan én is) csak megígérik, hogy majd megpróbálnak segíteni, de valójában tudják jó előre, hogy úgysem fognak. Mert mindenki félti a bokáját. Senki sem akar pórul járni. Meg senki sem akar tőből amputált karral élni.

Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok özönlötték el most a fejemet.. Már régen akartam róla írni, most érett meg bennem. Piócák között érzem magam... Üvegbarátok között. Mint ha mindnek a naptárjában meg lenne jelölve egy nap, amikor "fölkeresek egy régi ismerőst, hogy segítsen nekem valamiben, de egyébként már nem láttam egy éve, azt se tudom, él-e hal-e".

Sokkal szívesebben ajánlom föl a segítségemet valaki olyannak, aki képes megkérdezni, hogy hogy vagyok akkor is, mikor kicsattanok, és akkor is, mikor befordulok. Aki képes rám írni akkor is, ha csak van pár perce, és akkor is fölhívni, ha csak épp az eszébe jutottam.

Na jó, most hagyom abba.

Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...

Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.

Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?

És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?

Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?

Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.

Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?

Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?

Érdemes ezeken rágódnom?

Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.

A barátságból is tovább lehet lépni?

Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.

Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...

"...de a barátait igen...?"

Van az a mondás, miszerint az ember nem válogathatja meg a családtagjait, de a barátait igen. No, akkor lássuk, nekem milyen barátaim vannak.

Van az a remek közösségi oldal, a Facebook. Ott ugye az ember megválogathatja, hogy kik lesznek az ismerősei, és kik nem. (Milyen jó, hogy ennek kölcsönösen kell működnie, különben nem lesz senki sem az ismerősöd, hehe.) Persze-persze, az ember alapjáraton azzal barátkozik, akivel szeretne, és senki sem szabályozza, hogy milyenek legyenek a barátai. De ha már valakit megismert, és barátjának fogadott, azt nem fogja elhajítani magától csak azért, mert néha ostobaságokat művel.

Példának okáért engem rettentő módon idegesít, amikor a bizonyos oldal üzenőfala tele van mindenféle hülye nyavalyás rühes kutyák képeivel, hogy oszd meg és lesz gazdája. A francokat lesz gazdája. Ez talán még rosszabb, mint a "lájkold az oldalamat" felkérések, vagy a játékmeghívók. És nekem van egy kevés olyan ismerősöm, talán nevezhetem barátnak is, akiknek a megosztásai 80 %-ban ezekből tevődnek ki. Köztük kiemelkedik az egyik, aki kétféle témában tud bármit is a nagyvilág elé tárni. 1.: szeresd az állatokat, 2.: szeretem a páromat. Lehet, hogy ez egy begyöpösödött gondolkodás nálam, de nem hiszem, hogy egyetlen kutya vagy macska sorsa is jobbra fordulna attól, hogy valaki feltette a netre a kedves kis képét, és vinnyogott alatta egy sort, hogy szegénykének nincs gazdája. Nagyon is állatbarát vagyok, de ebben a módszerben valahogy nem hiszek. Továbbá igen idegesítő jelenség ez, mert a sok cuki-muki állat képe között elveszik az igazán fontos információ, vagy ha valaki önmagáról közöl olyan tényt, ami többeket érdekelne. Egyszóval nem látom értelmét. De természetesen a kedves barátomat nem fogom törölni az ismerőseim közül, és nem fogom piszkálni sem emiatt őt, csak csendben magamban fortyogok, mert könnyebb tőle. Sok idegesítő dolog van ezen a site-on, ez közülük csak az egyik. De ezernyi okot fel tudnék sorolni, amik miatt igencsak kiszelektálnám a barátaimat, és megcsappanna (az amúgy sem túl eget verő mennyiségű) ismerőseim száma.

Ilyenek az "uncsizom, valaki üzi?" típusú kérelmek, vagy a 128. hasonló pozitúrában készített sokat sejtető fotók közzététele, melyeken mindig látszódnia kell a háttérben a vetetlen ágynak és szétdobált hajkeféknek, "tiltás-törlés-felejtés" hármast vonna maga után az is, ha valaki teleírná a falat "írd meg komiban és megmondom, hogy..." szintű zagyvaságokkal... Milyen hálás lehetek, hogy nekem ilyen ismerőseim nincsenek. Ellenben van legalább 5, akik minden héten 3 kutyát akarnak rám sózni, mert szegény gazdátlan.

Az ilyen állatoknak azért nincs gazdája, és azért nem is lesz, mert ilyen módszerekkel próbálnak nekik szerezni.

A poszt elején kitértem rá, hogy lássuk, nekem milyen barátaim vannak. Most bemutatok pár idegesítő típust (akik elférnek a normálisak között...)

Ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik gyors egymásutánban 5 vagy annál több Youtube-videót is linkelnek, némelyik mellé még egy sértő vagy lelkifurdalást keltő  kommentet is csatolva. Mindenáron meg akarnak engem (és a többi ismerősüket) győzni afelől, hogy az ő zenei ízlésük a legkifinomultabb és legcsodálatosabb széles e világon. Ez sem kevésbé idegesítő, mint a gazdakereső kisiparosok tevékenységei.

Vannak olyanok is, akik minden héten megváltoztatják a profilképüket. Előnyükre szóljon, hogy legalább felismerhetők rajtuk. Ennek egy válfaja az a csoport, amely tagjai sorozatosan bővítik a fényképalbumaikat (és közben sóvárogva várják az elismerő hozzászólásokat), teletűzdelve ezzel a falat. Nem mondom, én is szoktam magamról feltenni képeket az albumomba (mondjuk havi-kéthavi rendszerességgel), de nem egymásután 10 képet, és nem is publikálom őket. Aki az albumomba téved, az látja. De nem vagyok kíváncsi a rohamra, amit az idézett elő, hogy épp az üzenőfalra kikerült valami újdonság, ami a csoda erejével hat.

A kedvenceim mind közül mégis azok, akik írnak valami fél gondolatot, háromnegyed mondatot a falra, az elhagyhatatlan háromponttal ellátva, s aztán mikor az ember rákérdez, hogy mégis mi van, akkor csak ennyit böknek oda szelíden: "ááh, nem akarok most róla beszélni.", vagy "majd privátban elmondom", vagy "semmi, nem érdekes." Ha ködösítésre van szükség, mert nem akarja kitárni a valóságot, akkor egyáltalán miért kezd bele? Ezt nevezik exhibicionizmusnak?

De ezeket az embereket mégsem szelektálhatom ki csak azért, mert néha idegesítő amit művelnek. Nálam a barátság nem erről szól. Hibáival együtt szeretem a másikat.

Szóval innen nézve csalóka a mondás, hogy a barátait megválogathatja az ember. Ha igazán a barátai, akkor nem válogat közöttük. Hanem elviseli őket, a hülyeségeikkel együtt.