Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...

Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.

Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?

És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?

Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?

Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.

Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?

Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?

Érdemes ezeken rágódnom?

Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.

A barátságból is tovább lehet lépni?

Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.

Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...