Témák

Régi blogom olvasása közben több kifejtésre váró gondolatom is támadt - mint annak hangot is adtam az előző bejegyzésemben - így hát leltárba szedem őket, és írok róluk.

1. Közléseink

2. IQ-EQ

3. Hasonlóság

4. Testrészeink

A könnyebb érthetőség okán T/1 formulát használok, a befogadhatóbb szövegmennyiség okán pedig külön bejegyzéseket szentelek ezeknek a cikkeknek

(A nyájas olvasó tetszőlegesen kihagyhatja a számára érdektelen szócikkeket.)

1. Szavak, szófordulatok, melyek előfordulnak a mindennapi beszélgetéseinkben.

Ráérsz. Mikor, ki és miért szokta ezt mondani valakinek, hogy "ráérsz"? Mit akar az ember kifejezni ezzel a szóval? Mi a mögöttes tartalma?

Van pozitív és negatív hangzása is. A pozitív oldala az, amikor vissza kellene adnod egy kölcsönkért könyvet, s már szégyenkezve állsz oda a másik elé, hatalmas kérő szemekkel, hogy "maradhat még egy kicsit?", s jön a válasz, hogy: "Persze, ráérsz vele". A negatív oldala viszont sokkal rosszabb. Gondoljunk csak bele! A szituáció a következő: Ígértél valakinek valamit. De nem igazán készülsz el vele időben. Vagy beszélgetsz valakivel, és kis időt kérsz (mondjuk telefonban) Jön a reakció: "Ráérsz, nekem nem sürgős". Valódi jelentése: "Ne törd magad, én már letettem róla. Nem érdekelsz."

Nos, az időmmel szeretek én magam rendelkezni, s valahogy nem szeretem, ha azt mondják nekem: ráérek. Hadd tudjam már én, hogy mikor mire érek rá! Egyébként hasonló kategória a "hosszú történet" és a "nem akarlak feltartani/untatni" is. Szófordulatok, amiket használunk, sokszor meggondolatlanul. Mögöttes tartalommal bírnak, amikkel meg is bánthatunk másokat. Ha van egy történet, amit nincs kedvünk elmesélni, egyszerűen lerendezzük annyival: "hosszú". Akkor van pechünk, ha a beszélgetőpartnerünk válaszként biztosít róla, hogy nem baj, van ideje. Ilyenkor még próbálkozhatunk azzal, hogy "de tényleg hosszú". S ha a másik elég kitartó, akkor még bedobhatja a joker-választ: "Ha nincs kedved elmesélni, mondd azt, de ne fogd az időre!". S ekkor a legkézenfekvőbb megoldás, ha azt mondjuk, hogy "nem a kedvvel van baj, de tényleg inkább majd legközelebb." Bár, ilyen esetben szerintem a lehető legjobb az, ha mégis rászánjuk magunkat a történet megosztására. (Hiszen minek emlegetünk valami olyat, amiről nem is akarunk beszélni?)

Ha nincs kedvünk a másikkal beszélgetni, rövidre zárhatjuk a megszokott közléssel: "Na de nem akarlak feltartani". Megint csak pech, ha a másik rögtön rávágja: nem tartasz fel. Mi a következő lépés? Két megoldás kínálkozik. a: Rázúdítjuk az összes mindent, ami foglalkoztat bennünket (reménykedve abban, hogy a másik valóban ráun a dologra.) b: keresünk egy újabb kifogást (pl rövid sztorizás után hirtelen eszünkbe jut, hogy mégis csak akadt valami dolgunk) Egy a lényeg: minél gyorsabb szabadulni a kellemetlen szituációból.

Na de mi a helyzet a "Mi a gond? - Semmi, csak fáradt vagyok" formával? Az ember nem lehet örökké fáradt. Mégis milyen sokszor kapjuk az érdeklődő kérdésre ezt a választ. Azért vagyunk szótlanok, azért vagyunk kedvetlenek, mert fáradtak vagyunk? Könnyen lehet kezelni ezzel a standard reakcióval egy olyan témát, amit szintén nincs kedvünk fejtegetni. A másik fél védelmében, vagy mert nem érezzük szükségességét a kitárulkozásnak. Tudván, hogy ha belekezdenénk, azzal csak megbántanánk a másikat, s mi nem akarjuk megbántani őt.

Szavak, szófordulatok, amiket meggondolatlanul használunk, nem számolva a következményekkel...

Nem állítom, hogy minden alkalommal, mikor azt mondjuk valakinek, hogy "ráérsz" már rég leírtuk magunkban őt, s hogy minden alkalommal, mikor hosszú a történetünk, tényleg csak nem akarjuk elmesélni. Azt sem állítom, hogy minden alkalommal, mikor odafigyelést tanúsítva a másik felé nem akarjuk feltartani őt, csak a beszélgetést akarjuk hamarjában lezárni. Van, mikor tényleg nem sürgős valami, tényleg ráér vele a másik. Van, mikor tényleg hosszú és sokáig boncolgatható történetünk van, amit nincs idő elmesélni. Van, mikor tényleg azt érezzük, hogy minden közlésünk unalmas lenne a másik számára, amivel nem akarjuk az idejét rabolni.

De jó lenne meggondolnunk, hogy mit, mikor, miért mondunk.

Folyt. köv.

"Vááááárom mááááár...

....hogy újra itt legyél, mert nélküled... sálálá-lálááááááá"

Már csak órák választanak el tőle. :) Ó, igen. De addig is, míg nem lehetek ott vagy akárhol, de vele, írok valamit.

Azzal töltöttem az elmúlt pár napot, hogy visszaolvasgattam ősrégi blogokat... Innen is, onnan is. Pl a saját blogomat is, azt a bizonyos elsőt, ami engem elindított a virtuális publikálás útján, hajdan 2006-ban. Még nem jutottam a végére, vagyis az utolsó bejegyzéshez, ami valamikor 2010-ben íródott, de már egy egész kép alakult ki bennem dolgokról, meg önmagamról. Legelsőnek azon merengtem el, hogy mennyit változik az ember úgy, hogy észre sem veszi... Később nézünk vissza életünk bizonyos szakaszaira, és csak fogjuk a fejünket, hogy "te jóságos, hát ez is én voltam?" Voltam én annyi minden... Színpadi szende, a naiva; Erős megközelíthetetlen vár, a dáma; Bohókás bohóc, a játék(os); Semmisejó Rinyamackó, a főiskolás diák; s néha voltam csak egyszerűen Mezei Lány, az egyszerű. De mindegyik én voltam. Voltak hullámvölgyeim, szép magaslataim, sima és bonyolult az életem, örültem és bánkódtam, kiélveztem amit lehetett, s szenvedtem ahogy csak lehet... De egy valami sosem változott: mindig minden mélyen érintett. Mindig mindenen elelmélkedtem, mindig mindenre magyarázatot, okot akartam találni, vagy ha az ok nem volt meg, akkor célt. Mindig mindent tudni akartam. S így van ez most is. Ilyen vagyok. Kutatok, mindent a legnagyobb mélységekig ismerni akarok. Csak már érettebb vagyok.

Érdekes dolog ez amúgy. 14 éves koromban voltam szerencsés megfordulni Hollandiában, s azóta értetlenkedek rajta, hogy miért nem emlékszem rá jobban. Meg vagyok róla győződve, hogy ha most mennék, a mai fejemmel és tapasztalataimmal, sokkal maradandóbb élmény lenne. 20 éves koromban találkoztam először az őszinte szerelemmel, s azóta értetlenkedek rajta, hogy miért voltam olyan ostoba. Meg vagyok róla győződve, hogy ha most ismerném meg azt a fiút, a mai fejemmel és tapasztalataimmal, sokkal okosabb lennék. Az ember mindig az aktuális énjét hiszi bölcsnek. (Kérdezed vagy mondod? Azt hiszem mindkettő.) Könnyű azt gondolni, hogy most már máshogy kezelném a dolgokat. Könnyű azt gondolni, hogy azóta bölcsebb lettem, tapasztaltabb, és így tudnám, mi a helyes döntés. Könnyű azt gondolni, hogy a jelenlegi helyzet sokkal áttekinthetőbb, és kiszámíthatóbb, mint az akkori. De mindez csak azért van így, mert idővel az emlékek megszépülnek, és visszatekintve nem tűnik olyan nagy nehézségnek az, ami akkor ott szinte halálra sebezte az embert. Illetve látjuk, hogy túl lehetett élni azt a zűrös időszakot is, és nem állt meg az élet.

Vajon mit fogok gondolni a mostani időszakról 5-10 év múlva?

Sok kérdés foglalkoztat még, megfogalmazódtak bennem egész gondolatok, azt hiszem, kellene ennek egy fejezetet nyitnom. Most el is határoztam ezt.

Még a címét is lopom: szigorúan lopott.

Mi lennék, ha...

...hónap lennék: május
...a hét napja lennék: szerda (vagy szombat)
...a nap egy időpontja lennék: késő este (vagy hajnal)
...bolygó lennék: egy fel nem fedezett planéta
...tengeri állat lennék: csikóhal
...berendezési tárgy lennék: hátradönthetős fotel
...bűn lennék: halogatás
...történelmi személy lennék: az első nő, aki... (bármi, akármi, valami)
...folyadék lennék: természetes ásványvíz
...drágakő lennék: jáspis
...fa lennék: diófa (egyszerű és mégis fenséges)
...madár lennék: kolibri (vagy széncinke)
...szerszám lennék: franciakulcs
...virág lennék: kála (vagy árvácska)
...időjárás lennék: vihar előtti vagy utáni csend
...mesebeli lény lennék: Alice
...hangszer lennék: fagott (vagy fuvola)
...állat lennék: kecske
...szín lennék: narancssárga (feketével)
...érzelem lennék: elégedettség
...zöldség lennék: talán burgonya
...hang lennék: gisz
...elem lennék: föld
...dal lennék: The Sun Maid
...film lennék: Élet, vagy valami hasonló
...könyv lennék: Szabó Magda - Az ajtó
...étel lennék: rakott zöldbab
...hely lennék: Balaton
...íz lennék: mentol
...illat lennék: frissen mosott ruha-illat
...hit lennék: igaz
...testrész lennék: kar (vagy kézfej)
...arckifejezés lennék: őszinte mosoly
...tanóra lennék: irodalom
...rajzfilm lennék: Mekk mester
...mértani alakzat lennék: gömb (sokoldalú, de mindig ugyanolyan)
...szám lennék: n+1
...ruhadarab lennék: zokni!!!!!! :D
...ékszer lennék: óra
...szeretet megnyilvánulása lennék: ölelés
...rovar lennék: Nem lennék rovar. Fúj!
...gyümölcs lennék: körte
...épület lennék: egy egyszerű hangár

argh...

Annyira bírom ezt a hülye skype-ot... Időnként csak forog a kis korong a sorom mellett, ami azt jelenti, hogy még nem kézbesített üzenet... Persze az idő alatt könnyen meglehet, hogy a másik fél is éppen ír valamit, ami nem érkezik el hozzám. Így történhetik meg az, hogy ketten megorrolnak egymásra, vagy kombinálnak, hogy a másik miért nem reagál...

Ha ezek nem is történtek meg, mégis roppantmód idegesítő, hogy nem tudom, azért nem válaszol, mert nem tud mit írni, vagy azért nem ír, mert nem tud mire válaszolni... Visszaolvasom a beszélgetést, mert valami zavaros benne, és egy ilyen sorba botlok bele: "szóval [...] nem baj ha elmegyek aludni?", hát persze, hogy ezt sem kaptam meg időben, s így nem is értettem, miért lett olyan hirtelen álmos a másik. Természetesen nem azzal van a bajom, ha a beszélgetőpartnerem elálmosodik, vagy dolga akad, esetleg ki kell szaladnia a konyhába egy időre, vagy meg kell írnia egy levelet, s ezért elköszön... A bajom azzal van, hogy az idióta skype néha behülyül, és megmakacsolva magát nem küldi el az üzeneteimet, meg az övét se, s ezért nem tud írni. A technika megkönnyíti az ember életét, de ha a lúdtollak közé köveket dobálnak, az sem lesz könnyű...

Örvény, vagy tölcsér?

A rossz dolgok bevonzzák a rossz dolgokat. Van ez a mondás. De akkor az ellentettje is biztos igaz: A jó dolgok bevonzzák a jó dolgokat. Igaznak kell lennie. Mert én most ezt tapasztalom. Ha rámosolyogsz a világra, akkor a  világ is visszamosolyog rád. Aki nevet, azzal együtt nevet a világ, de aki sír, az egyedül sír. Ugye? Szóval én most úgy érzem, hogy az egész világ nevet velem együtt. Csupa jó dolgok történnek velem. S most először van az életemben, hogy nem félek a jó dolgoktól, és nem görcsölök azon, hogy "mi lesz, ha felébredek". Ez egy éber álom, amiből nem kell felébrednem. Ami csak történik velem. Mint ha úsznék egy olyan folyóban, ami így is úgy is a legjobb helyre visz el engem. Előtte se voltam elkeseredve, meg begubózva, éldegéltem, szelíd-szolidan, és nem búslakodtam, de az utóbbi időszak az olyan volt, mint ha én magam lennék Alice Csodaországban. És ez nem olyan egyszerű, mint a szerelem (bár a szerelem sosem egyszerű), vagy a karrier (az sem), vagy a család, vagy a családok, vagy az önmegvalósítás. Nem. Ez sokkal több, sokkal gazdagabb ezeknél a dolgoknál. És mégis minden benne van. A hivatásomnak élek, barátok által szeretve vagyok, béke van a családomban, van mellettem valaki, és még ezen felül is történnek velem jó dolgok. Pl megszülettek Lujzi kismacskái (épp 15.-e vasárnapról 16.-a hétfőre virradó éjjel), és máris megvan a kedvencem. Igaz, nem vörös, mint szerettem volna (bár a kertben henyélő vörös kandúr, aki lebzselt Lujzika mellett igazán szép macska volt), de mégis elbűvölő. És galád módon elcsábítja a szívem. :) (Tehát a neve is már megvan: Galád) Lujzi többi kölyke is nagyon bájos, kis foltos szürke-fehér-fekete cicák, szerintem hamar gazdára fognak találni.

Felbukkant C, aki talán a legmeghatározóbb személy volt az életemben, és aki mindig szép emlékem marad. Ragaszkodom hozzá és a barátságához, és ő az a valaki, akivel mindig ott tudom folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, vagy félbemaradt. Utoljára 2010 őszén láttam őt, azóta sajnos csak ilyen-olyan módon tudtunk kommunikálni, mert a problémák azért vannak, hogy az ember megküzdjön velük. Időnként eltűnt pár napra/hétre, vagy hosszabb időszakra is, de most újra beszélhetünk, és talán több mint másfél év elteltével ismét találkozhatok vele.

Könnyebben tudok kezelni problémákat, konfliktusokat. Pl a munkámban is. Ha egy lurkó nagyon szemtelen, könnyebben megtalálom a megoldást, és nehezebben húzom fel magam a viselkedésén. Vagyis sokkal nyugodtabb tudok maradni. Türelmet tanulok, és kitartást. Idegeskedni nem szoktam a gyerekek miatt, de néha azért nálam is elszakad a cérna, vagy betelik a pohár. Ilyenkor könnyebb volna leordítani a haját szegénynek, de higgadt tudok maradni. Ha az ember élete rendben folyik, és elégedett mindenével, vagyis "nem talál senkit, akinek a helyébe lenne, és bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudja, hogy élni lehet is, nem csak muszáj", akkor a problémákat is sokkal könnyedebben veszi. Könnyebben túllendül minden apró nehézségen is.

A rossz dolgok örvényként gomolyodnak a fejed fölött, és vonzanak le a mélybe, nem hagynak levegőhöz jutni... Akkor mondja az ember, hogy "összecsaptak a fejem fölött a hullámok", és ez nagyon megterhelő. A rossz dolgok bevonzzák a rossz dolgokat... De a jó dolgok úgy ömlenek, mint a tölcsérből a víz. Először csak egy jó dolog, aztán még egy, aztán még egy... A  tölcsér megtelik, és csurog lefelé a tartalma. Vagyis a jót jó követ, és azt is jó követi...

Az én életem most tölcsérből kapja az élményeket. A boldogságtól pedig ordítani tudnék. :)

Iz der enibádi der?

Múltkoriban összefutottam egy ismerősömmel a villamosmegállóban, s mivel nem vagyunk haragban, és nem is félünk a másiktól, beszélgetésbe kezdtünk. A fő témánk az volt, hogy mennyivel másabb a mai világban a kommunikáció, mint 10-15 évvel ezelőtt. Annak idején nem jelentett problémát megbeszélni egy találkozót, vagy bármilyen programot internet és mobiltelefon nélkül. Az ember felhívta a másikat vezetékes telefonon, reménykedve abban, hogy otthon tartózkodik éppen, vagy jobb esetben megbeszélték az utolsó találkozó végén, hogy mikor futnak össze legközelebb. Egyáltalán hogyan volt lehetséges bármilyen programot fixálni, ha a másikat nem tudtad utolérni mobilon? Milyen nehéz elképzelni ezt ma... Teljesen átalakult az életünk, digitalizálódott minden. Megbeszéljük a programot interneten (leginkább Facebookon, vagy e-mailen keresztül), s aztán pontosítjuk sms formájában. Ha pedig épp szedelődzködnénk, hogy nekiindulunk, még egy telefonhívást is megejtünk előtte, hogy "oda fogsz érni"? S ha odaértünk, és nem látjuk a másikat, már kétségbeesetten nyúlunk a mobilunkért... Elkényelmesedtünk. Támaszkodunk a mobiltelefonunkra, nem tudunk nélküle létezni. Vannak, akik szabadidős tevékenységet látnak benne, mások az élet alapvető dolgait megkönnyítő praktikusságot. Vannak, akik hobbiból használják, mások pedig célszerűen, esetlegesen. De egy biztos: az életünkbe szorosan beintegrálódott a hordozható telefon. Mielőtt kilépünk az ajtón, megtapogatjuk a zsebeinket: pénztárca, igazolványok, kulcs, mobil. Ha mind a négyet biztonságban magunknál tudjuk, akkor indulhatunk. De mi van akkor, ha valakit nem tudunk utolérni? Ha hiába csörög, csak a hangposta, vagy még az sem jelentkezik? Mi van akkor, ha csörög egyet, és aztán megszűnik bármilyen jelzést kiadni? Mi van akkor, ha nem tudunk hívást kezdeményezni, vagy fogadni? Akkor jön a kétségbeesés. Első fokon. Aztán a találgatás második fokon. Aztán a megnyugvás harmadfokon: régen is éltek az emberek, régen is megoldották a problémáikat, és még vezetékes telefonjuk se volt! A legjobb része az elméletgyártás: "biztos ellopták a telefonját", "annyira kiütötte magát az éjjel, hogy még azóta se tért magához, és nem kapcsolta be a mobilját", "lemerült, és elfelejtett magával töltőt vinni", "a szolgálató hibája, már ki se csöng", "elkobozták minden személyes tárgyát, és nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal". Egyre cifrább és cifrább "megoldásokat" találunk rá, miért is nem veszi fel azt az átkozott telefont. Aztán közben reménykedünk, hogy nincs is semmi baj, mindenre van logikus magyarázat, nem csak velünk akar szándékosan kibabrálni, valójában tök prózai az egész... S ha túl vagyunk a sokkon, meg az elméleteken, meg a logikus magyarázatokon, s végre ott vagyunk a tett színhelyén, akkor megnyugszik a lelkünk. Ó, igen, telefon nélkül is létezik az ember. Nem akarta átverni a fejemet, nem akart nekem bonyodalmat okozni, sőt, még őt magát is idegesítette, hogy nem tudja élek-e halok-e. De nincs gond, mert aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

S én csak néztem ki a vonat ablakán, és szorítottam a telefont, hogy ne mulasszam el, ha mégis csörög, és hallani akartam a mindent megmagyarázó szavakat, és bár a legrosszabbra számítottam, a legjobban reménykedtem. Aztán megérkeztem. S még nekem kellett megnyugtatnom őt. Mert félt, hogy nem szálltam föl a vonatra, vagy hogy el se mertem indulni. Pedig a telefon az csak Scotland Yard-osat játszik, és még nem jött el a felfedő kör ideje...

De aztán elindultunk, mert már nem volt szükség a rádióhullámokra, ott voltunk a valóságban, egymás hullámhosszán. :)

Dég, Festetics-kastély, park. Vízpart, és gyönyörű fák. De minden tót, parkot és fát a belőled kiváltott élmények tesznek széppé. Azok az élmények, amiket valaki mással élsz át. Vagyis levonva a konzekvenciát: valaki mással kézen fogva volt olyan gyönyörű ott minden. S hogy ki volt ez a valaki más? Luis. :)

Apró érintések, gyöngéd szavak, bizsergető illat, és elvarázsló tekintet. Titok. Sok kicsi, bájos, lelkesítő titok.

A boszorkánykonyhában nem szolgáltak fel hortobágyi húsos palacsintát, így a víziónkat csízió váltotta fel... Vagyis sajtot ettünk panírban, rizzsel, és áfonyalekvárral. Kicsit olyan volt, mint mikor vágysz egy jó kis vígjátékra, de csak egy olcsó komédiát kapsz... Nem szívvel teli a nevetésed. Egyáltalában is nem értem, milyen jogon tehetik ezt meg... Feltüntetik az étlapon, majd az asztalnál közlik veled, hogy csak egy adagot tudnak tálalni. Utána kiderül, hogy még azt az egyet sem... Megelégszel az állattal akkor is, ha csak iázik nyerítés helyett. A baj csak az volt, hogy ez még csak hangot se adott ki nyersen... 

De hamar elcsöndesült a vidék, s az éj leple beborította a tájat. Útra keltünk, s megérkeztünk. A találkozás pedig igen jól sikerült, elragadóak és tényleg befogadóak voltak, hamar elült bennem minden idegesség. A legszebb az egészben az, hogy nem kellett másnak lennem, mint amilyen vagyok, úgy voltam jó, ahogy voltam. Könnyű eleget tenni a kívánságoknak úgy, ha azt várják el tőled, amit nyújtani tudsz. Te pedig szívesen nyújtod önmagad, ha azt látod, hogy ezzel mások is elégedettek

A sötétségben fény gyúlt, a lélegzetben nevetés volt, a lélek pedig a testtel találkozott. Pár pillanat telt el úgy, mint ha az volna az örökkévalóság.

A röpke örökkévalóságból nehéz átlibbenni a valóságba, de meg kellett tenni, mert eljött a madárcsicsergős, enyhe napfényes, kellemes bizsergetéssel ébresztő nappal. Mennyei étkek, rövid beszélgetések, hosszú út, és egy érzelmek nélküli film. A vászonra legalábbis kevés érzelem jutott, és így a nézőkből is kevés érzelmet váltott ki, de azért voltunk ott ketten, hogy ezt is kompenzáljuk. Mindenesetre nem fogok a filmről kritikát írni, mivel az nem is az én stílusom, és a film sem volt akkora hatással rám, hogy arra karaktereket pazaroljak. Egyszer nézhető filmet sikerült látnunk, pár izgalmas jelenettel, de minden értelmét az adta, hogy nem egyedül néztem, hanem Luis-val. A valóság pedig sokkal érdekesebb mint a feliratozott képsorok.

Olyan gyorsan eltelik az idő, ha olyannal töltöd, amit/akit kedvelsz. Az idő relatív. Ha várnod kell valakire/valamire, akkor vontatókötéllel húzzák, ha pedig végre megkapod a rég áhított meglepetésedet, a nappalból hirtelen lesz éjszaka, s az éjszakából egy szempillantás alatt nappal. Eltelik 5 perc, s máris megfordult egyszer a Föld. Kora reggel, mikor csörög a vekker, s ébredned nem kell, mert az ágy már kivet. Indulni kell, hogy érkezzél, s hogy félúton se fékezzél.

Amikor odaérsz, olyan jelentéktelennek tűnik minden, ami előtte volt, s csak utólag veszed az értelmét. A világ nem létezik, csak a világban létezünk mi. Én az ő világában, ő az én világomban, s így együttesen lehetünk részesei egy olyan univerzumnak, ahova senki másnak nincs bejárása, de még betekintése sem. Ebben a világban létezünk. Mert jó együtt létezni. Jó a másik közelségét érezni, s jó érezni azt is, hogy fontos vagy valakinek.

Várva várni a pillanatra, s utána a következő pillanatig emlékezni arra az egyre... Ez a türelem.

Blogolj okosan!

A blogolás az egy különálló műfaj. Már olyan, mint az irodalomórákon tanult esszé, glossza, cikk, novella, kisregény, etc. kategóriák közül egy. Vannak íratlan szabályai, amiket valahol minden blogoló betart. A szabályelvűség mellett vannak szokások is, amik valahol minden blogra egyen-egyenként jellemzők. Van olyan jelző, amivel minden blogot lehet illetni, s van olyan is, ami az adott blogot egyedivé teszi. Talán nem olyan nehéz a követelményeknek eleget tenni, mindenesetre nem is egyszerű. Hogy ez miért jutott most eszembe?

Mert ki vagyok már éhezve (lehet egyáltalán ilyet?) egy jó blogra, ami rendszeresen frissül, és érdekfeszítő. Ami olyan témákat feszeget, amikről jó olvasni, amik elindítanak gondolatfolyamokat, amikhez lehet hozzá is fűzni valami újat. Amit egyszerűen jó figyelemmel követni. Nem szeretem a túl hétköznapi dolgokat, de a túlságosan elvontakat sem. Nem arról akarok olvasni, hogy hány órakor kelt az illető reggel, és mit evett reggelire, hanem dolgokról, amik foglalkoztatják. Érdekes eseményekről, komolyabb gondolatokról, élménydús közlésekről. Néha egy-egy ajánlóról, vagy élménybeszámolóról, vagyis változatos témákról. De nem is a filozófiai magasságok érdekelnek, ahol csak bölcs gondolkodók szavai csengenek vissza, amikhez kell egyfajta emelkedettség. Számomra akkor jó egy blog, ha mindig kíváncsi vagyok az új posztokra, ha nem válik egysíkúvá (pl a fogalmazás gyermekiessége miatt, vagy hogy mindig ugyanaz az egy dolog a téma), ha nem érzem azt, hogy minden poszt ugyanarról szól. Ennél fogva egy filmkritikus blogot sem szívesen olvasnék rendszeresen.

Ez mind szép és jó. Lenne. A probléma csak annyi, hogy nem igen találok már ilyen blogokat. Néha belebotlok egybe-egybe, amit rögtön el is mentek magamnak, hogy majd oda visszatérek, de azt veszem észre, hogy el van mentve könyvjelzőbe vagy tucat blog, és akármelyiket nézem meg, mindenhol az utolsó bejegyzés hetekkel ezelőtti... Havonta 1 bejegyzés meg számomra kicsit kevés. S ami a legszörnyűbb, hogy ezért nem hibáztathatom magát a blogolót, egyszerűen az én igényeim mások. S milyen jogon várnék el én ilyesmit egy vadidegen embertől, aki a neten publikálja a gondolatait, vagy kicsiny életét? Talán valamit a régi időkből szeretnék visszakapni, amikor még az első blogomat elkezdtem írni, és odatévedtem más felhasználók feljegyzéseihez is. Ment a véleménycsere jobbra-balra, ők kommenteltek nálam, én kommenteltem náluk, s amellett, hogy nyomon követtük egymás blogjait, egymással is kapcsolatban maradtunk. Egynémely taggal még most is baráti viszonyban állunk, és tartjuk a kapcsolatot. De a blogolás valahogy abbamaradt mindenkinél. Nálam is visszaesett a kedv; persze, hiszen ez egy műfaj... s ha nincs rá érdeklődő, akkor meghal. A blog attól jó, hogy lehet hozzá véleményt fűzni. Eszmét cserélni. Megismerni általa más embereket, vagyis más emberek gondolkodását, hozzáállását. S nekem ez hiányzik. Ha magamnak akarnék írni, akkor tollat és papírt ragadnék... De én azért választottam a blogot, mert így legalább a közölnivalómat tényleg közölni tudom. A kérdés csak annyi, hogy hány emberhez jut vajon el.

Nem egyszerű blogolni. Többek között nagyon nehéz megfelelően kiválasztani egy bejegyzés címét is... Mert az sokszor nem egyértelmű, s ha valaki Google-ben talál rá, csalódni fog... "Azt írta, hogy [...], erre kiderül, hogy nem is a [...]-ról van benne szó..." Nem akarom félrevezetni az olvasóságot. De nem akarom az orruknál fogva vezetni sem őket. Nem akarok szájbarágós lenni, de nem akarok unalmassá sem válni. Olyan címet kell találni a posztoknak, amik sarkallják az embert az elolvasásra, de mégsem érzik a végén csalódásnak... Továbbá nagyon nehéz megfelelően ellátni a blogot/bejegyzést címkékkel is. Adjanak is támpontot arról, hogy mi a fő témája/csapásiránya az adott szóhalomnak, de ne is legyen tartalomjegyzék. Legyen érdekfeszítő a címkéktől épp úgy, mint a megfogalmazástól. Egy vers is attól jó, ha az embernek van kedve elolvasni, s aztán elmélkedni rajta. Attól, hogy összeválogatsz 4 sort, amik végén a szavak rímelnek, még nem írtál verset. Nem leszel költő.

S ha leírod minden nap, hogy mit ettél reggelire, és hogy hányszor csuktad majdnem oda az ujjadat, még nem leszel blogoló.

De mitől válsz blogolóvá, és blogolvasóvá?

Ne legyél már antiszoc!

Én igazán szeretek itt lakni. Jól érzem magam, nincsen stressz, van egy hatalmas udvar, a szobám is egész méretes, közel a bolt, közel a munkahely, közel a kultúra, és közel a vonatállomás is. Minden nagyon remek. Még a lakótársammal is nagyon jól kijövök, sőt, egészen összepasszolunk életvitelügyileg. Ugyanis amelyik házimunkát én nem szívlelem, ő azt örömmel elvégzi, cserébe én is megcsinálom azt, amit ő nem kedvel. Felváltva mosogatunk, felváltva teregetünk, de a porszívózás az enyém, a felmosás pedig az övé. Én szeretek vasalni, ő mos. Vannak közös vacsoráink, vagy ebédjeink, megosztozunk a kenyéren, s olykor még meg is lepjük egymást valami finom falattal. Szóval tényleg minden nagyon remek. Tudtam én, hogy az idilli állapot megtörik egy időre, mert érkezik majd két leány, akik a gyakorlatuk idején itt fognak lakni. De azért erről nem volt szó... Ma reggel ugyanis egy régi új lakó toppant be, aki már valamelyik évben állomásozott itt. Ha jól vagyok értesülve, 3 hónapra szól a "mandátuma", de mint tudjuk: az idő relatív. Szóval egy örökkévalóság lesz ez az idő, főleg akkor, ha nem sikerül megkedvelnem őt. Tudjuk, nem létezett még olyan ember a földön, akinek másodszor is sikerült első benyomást tennie. Nos, hát az ő rám gyakorolt első benyomása nem volt életem legvidámabb mozzanata. Vannak emberek, akiket már az első pillanatban unszimpatikusnak találsz. Igazából fogalmad sincs, mi vele a baj, csak azt érzed, hogy "na ő nem lesz a kedvencem". Ez a hozzáállás - feltéve ha jó emberismerő vagy - nagyon ritkán és nehezen változik. Én nem akarok antiszociális lenni, meg távolságtartó vele, de valahogy úgy érzem, hogy nehéz lesz vele összebarátkozni. Persze, elismerem én, hogy nehéz betagolódni egy már összeszokott csapatba, beleszokni egy kialakult helyzetbe, neki is új és nehéz ez a dolog, hiába volt már itt egyszer... De nekem is nehéz lesz hozzászokni egy új archoz. Kérdezget, hogy mit hogy szoktunk, érdeklődik, pakolászik, jön-megy, és önző módon azt érzem, hogy engem zavar a  nyugalmamban. Remélem, nem lesz ilyen akadékoskodó a természete. Remélem, hogy nem kell miatta változtatnom azokon a szokásaimon, amik T-t nem zavarják. Mert vannak szokásaim, amikkel T remekül együtt tud élni. Őt nem zavarom, ha éjjel sokáig fenn maradok, ha későn megyek tusolni, ha későn zörgök a konyhában, vagy ha hangosan hallgatom a zenét. Tud zajban-fényben aludni, szereti az én zenéimet, és szívesen osztja meg velem a dolgait. Együtt szoktunk sütni-főzni, meg a kertet is rendezni. Segített átrendezni a szobámat, én segítettem kitakarítani az övét. És ez nekünk így nagyon jó. Édesanyám is megjegyezte már a múltkor, hogy "Jól kijöttök ti ezzel a T-vel". És igaza van. Jól kijövünk. De most itt egy új lakó, akihez ismét alkalmazkodni kell. Akinek lesznek más szokásai, aki fog máshogy intézni dolgokat, aki talán el fogja pakolni a cukromat onnan, ahol utoljára hagytam, és aki talán nem fog velünk közösködni, ha mosásról van szó. De az is lehet, hogy közösködni fog, és aztán csúnyán fog kiteregetni... Lehet, hogy naphosszat a tévét fogja bámulni, de az is lehet, hogy folyton a konyhában akar majd babrálni... De az is lehet, hogy egy mihaszna naplopó lesz, aki minden szabad percét azzal szereti tölteni, hogy zenét hallgat, vagy még azt sem, és hever az ágyon... Félek a szokásaitól. Félek tőle is. Nem tudom, mihez lenne a legkönnyebb hozzászokni... Én meg nem szeretem a változásokat. Szeretem a jól kialakult rutint, szokásrendszert. Szeretem, ha a dolgok következetesek. Ha valami kiszámítható. S félek, hogy az ő szokásaival nehéz lesz megbarátkozni... Mert nekem alkalmazkodnom kell. El kell tudnom fogadni az új helyzetet. Bele kell nyugodnom, mert én amúgy is egy szabálykövető, nyugodt típus vagyok, sosem voltam egy lázadó természet. Belül forrongtam sokszor, de ennek hangot soha nem adtam. S most itt állok egy új helyzet előtt, és fogalmam sincs, mire számítsak, de még azt sem tudom, mire szeretnék számítani. Azt tudom csak, hogy most undok módon azt érzem, ő egy betolakodó. Akitől távol kell tartanom magam. Zavar ez. Zavar, hogy nem tudok felé nyitni, zavar, hogy már szinte előre leírtam... Valahol a szívem mélyén remélem, hogy változni fog a hozzáállásom, és közben a legmélyebb lélekszakadékomban attól félek, hogy túl jól ismerem az embereket, és be fog bizonyosodni, hogy ő nem egy kedves ember... Az biztos, hogy nem fogom egyből körberajongani... De próbálom majd apránként megismerni, hogy könnyebb legyen az együttlakás. Nem lesz könnyű, de adott a házi feladat: Ne legyél antiszociális!

Majdnem kimondani jobb

Nem kell mindent kimondani, mert vannak dolgok, amik kimondatlanul sokkal többet érnek. Igazabb vagy és őszintébb, ha nem akarod az unalomig ismételni azt a szót vagy kifejezést vagy mondatot. Ha tudod, hogy a szavaknak mi a valódi jelentése, nem veszíted el a hiteledet, és te sem csalódsz.

Csodálatos nap volt ez a mai. Hajnali keléssel, és (úgy tűnik) hajnali fekvéssel, de a kettő közötti idő olyan tartalommal, amilyenről még csak álmodni se mertem. És még most is bizsereg a tenyerem. :)

Reggel fél 9-kor már Székesfehérváron voltam, s egy hosszú ölelésben pihentem ki az utazás fáradalmait. Így indult közösen a napunk, ami már reggel 6-kor elkezdődött, amikor is én ébresztettem őt álmából egy telefonhívással. Luis ma is üde volt és jó kedélyű, érintése és hangja kellemes, a lelke pedig mindig magával ragad. Mivel a reggelim ma kimaradt, így teszkógazdaságos péksüteménnyel pótoltuk, amiből még ebédidőre is maradt. Egy jóleső tea után utat vettünk Pákozd felé, hogy ez a látvány tárulhasson szemünk elé:

Látkép: Velencei-tó

A kutyus neve: Kutya

 A falu végén, nagyjából az utolsó háznál egy aranylelkű kutya szegődött mellénk, s jó kalauzhoz méltóan egészen a célunkig vezetett:

A vidéken pedig rajtunk kívül egy lélek se járt. Legalábbis egy darabig. Később két ifjonc kirándult el mellettünk, s a kutyáról rögtön azt hitték, hozzánk tartozik, meg is ijedtek, mikor a kis jószág követni kezdte őket. Visszajött az egyikük, és meg akart bizonyosodni róla, hogy a kutya tudja, hova megy. Mi pedig csak engedtük, hadd vigyék. A szeretetünket úgyis magával vitte.

A Nap szépen sütött, és a szél sem volt olyan hűvös, szóval hamar megváltunk a vastag kabátunktól, s a bensőnket bensőképp melegítettük föl. Egész délután ott voltunk a sziklák között, hol erre, hol arra tekintve, de leginkább csak egymást nézve, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen nem kell, vagy nem is lehet kimondani.

Majdnem kimondani jobb, mert abban az ember önmaga van benne. Mert azt csak két ember, a belső nyelven érti. Vannak dolgok, amikről nem szabad, amikről nem kell, amikről nem illik, s amikről nem érdemes beszélni. Ez az utolsó kategóriába tartozik. Tudom én is, tudja ő is, de jobb nem kimondani. :) Mert unalmassá válna. Azt pedig nem akarja egyikünk sem. Jól megvagyunk mi így egymással. A Nap süt, a szellő fúj, a fű hajlik, mi meg élünk. :) S ha ki kell mondani, úgyis kimondjuk. :) Mert vannak dolgok, amiket ki kell mondani. Csak meg kell válogatni, hogy mikor.

Révedő tekintet

A késő délutáni órákban tértünk vissza Fehérvárra, némi élelem magunkhoz vétele után fürödtünk még egy kicsit a Napfényben, majd egymás tekintetében, s buszra szálltunk. Luis haza, én haza. Egyszerre. Csak két külön buszon. Sajnos. De a távolság is azért kell, hogy az ember értékelni tudja a közelséget. :) A szél is azért kell, hogy az ember értékelni tudja a szélcsendet. S a sötétség is azért kell, hogy értékelni tudja a fényt.

Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek az emberrel. Akár akarja, akár nem. Akár készül rá, akár nem. Akár vágyik rá, akár nem. Ezek a dolgok általában a két végletben vannak. Vagy a "nagyon jó", vagy a "nagyon rossz" jelzővel lehet őket illetni. Én azt hiszem, ami most velünk történik, az nagyon jó. Azt hiszem, ezt nevezik boldogságnak.

Majdnem jobb kimondani, de csak majdnem. Mert jobb majdnem kimondani. Majdnem kimondani pedig a legjobb.

Az élet egy csoda, minden nap tartogat valami meglepetést a számunkra. Nem mindenki tud mit kezdeni a meglepetésekkel. Azt is meg kell tanulni kezelni.

Nekem a meglepetés ma pár mozdulat volt. És én csak éneklem, hogy:

"Jó, jó, jó veled, jó veled"

Viszonyom a telefonhoz

Mondhatnám, hogy tudvalévő, de nem mondom, mivel ez csak az előző blogomból derülhetett ki a nyájas olvasónak, de lényeg a lényeg: dolgoztam telekommunikációs cégnél, mint telefonos ügyfélszolgálatos... Felemelő volt, naphosszat hallgatni az idióta ügyfelek idióta panaszait... Sikeresen meg is utáltam az amúgy is elég ellenszenves műveletet, a telefonálást. Azt sem díjazom túlzottan, ha engem hívnak, de azt sem, ha nekem kell valakivel telefonon keresztül beszélnem. Főleg, ha a vonal másik végén egy ismeretlen ember tartózkodik. Attól én is tartózkodó leszek. Szóval az évek alatt remekül kialakult a szokás, hogy ha valamit szeretnék elintézni, smst írok. Ha sehogy sem sikerül karakterizált üzenetben megoldani, akkor végső esetben folyamodok a kagyló felemeléséhez.

No, ez a rövid intermezzo csupán arra volt jó, hogy közöljem a tényt: Minden szabály alól van kivétel. Mert most még a telefonálás is átlépett a "Szükséges rossz" dicsköréből a "Leleményes megoldás" szentélyébe... Most inkább a lehetőséget látom benne, mint a nyűgöt. Persze, smst kapni is csudijó dolog, de hallani a másik hangját, az felbecsülhetetlen. :) Az idő megszépíti az emlékeket, Luis megcsodásítja a szörnyű telefonálást. :) Az eső elmossa a bánatot, Luis feloldoz a telefonálás okozta görcsök alól.

Az emlékek tisztulnak, a bánat elmúlik, s marad az örömteli beszélgetés, amit megkönnyít a technika. :)

Jó volt hallani a hangodat. Mindig jó. :)
(De nem akarok sok lenni neked.)

Valóságban is, nem csak virtualitásban

Új blog, új élmények. Mert mindennek oka van. Szóval úgy döntöttem, hogy most egy hosszabb bejegyzést szentelek annak, miért is vagyok itt, és mit akarok.

Ez a tavasz nem csak a természetnek hozott megújulást, hanem nekem is. Bezárkózva, távol minden közelségtől, a saját világomban éltem, egy üvegkastélyban, s onnan tekintettem ki, onnan szemléltem a nagyvilágot. Nem merészeltem elhagyni a portámat, csak az ajtók s ablakok mögül követtem figyelemmel a történéseket. De aztán jött valami szellő, jött valami napsugár, jött valami virágillat, s először csak az ablakomat tártam ki, majd az ajtómat is. Aztán szép lassan elindultam. Átjárt ez az újdonság, és most úgy érzem, hogy a madarak nekem csicseregnek, a szellő értem fújdogál, a Nap énrám ragyog, a virág miattam nyílik. Minden a lehető legjobban történik ebben a lehető legjobb világban. Pangloss mester is mindig ezt mondta Candide-nak.

Nekem újra meg kellett tanulnom közeledni a világ felé, újra meg kellett tanulnom bízni. A tavasz nem csak a természetet újította meg, hanem engem is. Mint ha lebegnék, 1 méterrel a föld fölött járnék, s innen látnék szerte. Mint ha úsznék a levegőben, s minden tárgy körülöttem valami kozmikus súlytalansági állapotban keringene. Egyszóval boldog vagyok. S ezt a boldogságot nem is akárminek köszönhetem. Nyilván az ember akkor tud boldog lenni, elégedett, örömteli, szárnyaló, ha van valaki, aki élteti benne ezeket a dolgokat. Engem is éltet most valaki. Valaki, hosszú idő óta az első, akit merek magamhoz közel engedni. Akinek merek megnyílni, mert finoman bontogat. Jó vele megosztani a részemet. Furcsa dolog ez, mert nem is most pottyant az életembe, de csak most vettek új irányt a dolgok. A blogom is új köntöst, új formát, új szobát kapott, de nem csak virtuálisan változik az életem, hanem valóságosan is. Szóval egy új kezdetnek meg kell adni a módját.

Nem mondom, hogy ezentúl csak vidám leszek, és soha nem fogok már elkeseredni, vagy elszomorodni, azt sem mondom, hogy többé már nem leszek ideges, vagy türelmetlen, mert az élet változik, de én én maradok. Viszont azt tudom, hogy mennyi mindent tanulok s tanulhatok ebben az új korszakban. Tanulok türelmet, kitartást, bizalmat, odaadást, empátiát, és gyermeki lelkesedést. Tanulok várni, adni, és elfogadni. Tanulok magamról, s tanulok róla. :) Lesznek biztosan szomorú napjaim is, leszek biztosan egyedül is, lesznek biztosan nehézségeim. De itt van bennem a tudat, hogy most minden megváltozhat, hogy most bízhatok újra, rábízhatok valamit, megbízhatok benne, és ez a bizalom erőt fog adni.

Most minden zizeg, minden zsibog, minden pezseg, minden pörög. :)

Azt hiszem, a kedvenc évszakom a tavasz. S remélem, ez a tavasz sokáig fog még tartani. :) Minden nap kinyílhat egy újabb kis virág. :)

A gólyák is költöznek...

Igaz, ők félévente, és mindig csak 2 hely között, de mégis azért teszik ezt, hogy az új helyen jól érezzék magukat. Alkalmazkodni kell az életkörülményekhez. S míg a világ egyik felén hűvös idők járnak, a másik felén kellemes nyári meleg van. Ők pedig a kellemes nyári meleget szeretik. No, én most úgy viseltetem, mint a gólya. Költözök: előző blogomból továbbállni kényszerülök, mert nem érzem már ott jól magam. Remélem, hogy ez az új hely kényelmes lesz, és segít megtalálnom a megfelelő életritmust.

Sok helyen blogoltam már, huzamosabb ideig (közel 3 évig) voltam a legutolsón, de már ott is terhes maradnom. Persze, a szívem egy darabja mindig ott lesz, abban a blogban; hiszen lelkemet tettem bele, önmagamat adtam, de az idők változnak, és kell tudni követni a változásokat.

Remélem, hogy most Pelepitia újraéledhet, s az új kezdet új dolgokat hoz az életébe. :)

X+n-edik blogomat ezennel megnyitom.