TÉ-vedés ottHO(N)ME...

Az tuti, hogy ha egyszer énnekem gyerekem lesz, soha, de soha nem fogok nélküle pakolni meg takarítani a szobájában. És másnak sem fogom engedni, hogy csinálja.... Semmi, de semmi nincs a helyén, mert anyám szétpakolt, hogy beköthessék ma az új kábeltévét... Hazajövök, és egy órát kell szenvednem, hogy minden visszakerüljön a helyére. Nem hogy leülnék nyugodtan a s*ggemre és élvezném az újdonságot... Egyébként egészen pofás az új szolgáltató, szép tiszta a kép, úgy hiszem, ezen a tévén ilyen szép az adás még soha nem volt, de egyelőre még nem jött el az Animal Planet és National Geogrpahic hőskora, mert fontosabb dolgom volt rendbetenni a tévészekrényt... Komolyan mondom, egész életemben emiatt szívtam, ha takarításról volt szó. Sosem voltak elégedettek a saját munkámmal, anyámnak mindig bele kellett kontárkodnia, és ha egyszer előfordult, hogy huzamosabb ideig nem voltam itthon (pl táborban voltam), akkor nekiesett a szobámnak portörlőronggyal meg porszívóval, meg kukászsákkal, és mire hazaértem, minden a feje tetején állt, de anyám szemüvegén keresztül tökéletes rendben és tisztaságban... Na, ez az, aminek a saját gyerekemet - ha lesz - soha nem fogom kitenni. Hogy én véletlen kidobjak valami nagyon fontos papírt? (megtörtént velem), vagy elrakjak valamit valahova úgy, hogy többé ne találjam meg? (velem megtörtént), vagy átrendezzem a szobáját, hogy azt se tudja, ott lakik-e még? (velem volt ilyen)... És ilyenkor mindig többet ártott vele, mint amennyit használt, mert általában kezdhettem elölről az egész rendrakási mizériát... Úgyhogy az öröm helyett (hogy megcsinálta helyettem, milyen szép lett a szobám, és köszönöm), csak bosszúságot éreztem és azt kívántam, bárcsak be se lépett volna a szobámba... Aztán mindig frissítettem a kiírást az ajtómon, hogy aki be akar jönni, kopogjon... De valahogy ez a mi családunkban soha nem volt szokás, és nem is lesz soha... Ha valamit akarsz, csak egyszerűen benyitsz... (Egyedül én kopogok, de én is csak nevelési szándékkal, mert más okom nincs rá...)

Na mindegy, szerencsére van net is, bár anyám riogatott vele, hogy nem működik, legalábbis mikor megpróbált visszalépni, már nem volt jó. Valahogy a dolgok sohasem működnek a gépen/interneten, ha anyukám próbálkozik vele... Amúgy a régi - általunk elnevezett és saját jelszóval ellátott - net is ilyen hologramszerűen még itt van, vagyis látszik, meg rá is lehet menni, de már nem ad jelet, az új rózsaszín internetnek pedig gyári neve van és előre beállított jelszava...  Jó lenne, ha sikerülne visszaállítani a régi állapotot, vagyis átnevezni és jelszót módosítani rajta, hogy a jövőben is ugyanúgy működjön minden, mint régen. Mert valahogy nem bírom, ha a dolgok az én beleegyezésem nélkül változnak, pláne azok a dolgok, amiket én használok.

P u f f ogás...

Persze, hogy pont az az egy tanmenet nincs fenn a neten, amire nekem a legnagyobb szükségem lenne... Minden vackot megtalálok, még azokat is, amiket nem én tanítok, vagy nem az én osztályom tanulja, de amire égető szükségem van e pillanatban, nem lelem sehol. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Én nem vagyok az a fajta pedagógus, aki úgy megy be az osztályba, hogy majd lesz valami. Becsületesen felkészülök minden alkalomra, amit gyermekeknek tartok, akár kötött, akár kötetlen dologról van szó. S most nem tudok felkészülni. Hogyan menjek be így holnap közéjük? A harmadik órát már nem lehet elblattolni. Sürgősen ki kell találnom valamit, ennek így nem lesz jó vége. A szeptember elejéből hamar szeptember közepe lesz, a közepéből vége, a végéből pedig már félév közepe... aztán félév vége, és én itt vergődök a semmi közepén. Nem akarok ilyen hanyag lenni, még a látszatát is el akarom kerülni!

A matematika, a környezet ismeret és az egyéb tölteléktárgyak rendben vannak, de a szívem csücske, a magyar nyelv és irodalom még úszik a levegőben...

A levegőről jut eszembe... Egyszerűen eszméletlen, milyen illatfelhővel képesek felszállni egyes nők a villamosra, metróra, HÉV-re... A szokásos illatot akarja magán érezni, ezért nem a szokásos mennyiséget önti magára, hanem a kétszeresét... Mert egy idő után az ember orra hozzászokik a saját illatához (ezért nem érezzük a saját testszagunkat sem), így a parfüm bizonyos idő elteltével már nem olyan intenzív illatú. Illett volna idézőjelbe tennem az intenzív kifejezést, mert a külső szemlélőnek (bocsánat, szaglászónak) elég jelentős illat a szokványos 2-3 puff is. S mivel én ezt tudom, sose lépem túl a "határt", mindig csak 3 puffot fújok. Különben sem magamat akarom elbűvölni az illattal. De a többi nő ezt miért nem tudja? Miért olyan erős pacsulit használnak? És miért olyan hevesen? Néha már komolyan úgy érzem magam, mint egy fekete üröm mező közepén egy szál semmi nélkül. (Tudniillik 4 keresztes allergiám van a nevezett gazra.) Facsarja az orromat az a rengeteg illatanyag, ami terjeng a levegőben. Az már nem illat, hanem bűz. Ráadásul kis mennyiségben sem kellemes... Mellém ül egy-egy ilyen "áldozat", és én is épp elég jó aromát kapok. A saját parfümömet akár el is felejthetem. Csak az a probléma, hogy nekem az én parfümöm illata tetszik, nem a nyanyás kölnivízé...

Tényleg sok időm van mindenféle eszetlenségen gondolkodni munkába menet. De inkább gondolkodjak, csak el ne aludjak, mert gondolkodás miatt még senki nem került bajba...

No, most inkább megyek vissza a tanmeneteim közé, és legalább a többit kisilabizálom magamnak. Ha 100 %-os teljesítményem nem is lesz holnap, de lesz legalább 90 %-os.

Valami nem változik.

Időről időre eszembe jut egy-egy elfelejtett oldal, aminek pár éve tagja voltam, vagy gyakori látogatója, felhasználója, és teszek egy próbát, hogy megnézzem, mi a helyzet arrafelé. Nos, valami nem változik. Utoljára emlékeim szerint nagyjából 2 éve léptem fel a Chat.hu nevezetű régi csevegős oldalra, amire még az ősidőben (mikor két nullát és két kettest írtunk az évszámba) regisztráltam. Akkoriban még teljesen más volt a világ, az internet, az internetezők is, de a világ elromlott, az internet felgyorsult, az internetezők pedig pofátlanok lettek. Így bő 4 év aktív csetelés után, a felgyorsult, és otthonokba beköltözött internet idején kiszálltam a mókuskerékből és felhagytam a csevegéssel. De mivel szinte matuzsálem vagyok az oldalon, a regisztrációmat nem töröltem, eldöntöttem, hogy amíg az oldal üzemel (mert a sok barom életben tartja - amire mindjárt kitérek) addig tag maradok, még ha föl nem is járok. Így történt, hogy nagyjából fél évente bekukkantottam, élek-e még, vagy ha kaptam egy figyelmeztető e-mailt (egy azóta már szintén hanyagolt fiókszolgáltatótól), akkor gyorsan beugrottam és kiugrottam. De elég hamar eljöttek a dolgos hétköznapok, és erre nem volt időm, és nagyjából 2010-11-ig tudtam éltetni ezt a rendszert. De mint említettem, eszembe jut újra meg újra a boldogult múlt, és ma vettem a fáradságot és beléptem. Jelentem, még megvan a nevem, és jelentem, a helyzet nyugaton változatlan. Mert valami nem változik. Annyira tudom, miért álltam odébb annak idején. Nem bírtam 2 percnél tovább elviselni a pofátlan gyökereket, akik rám írogattak, és nem találtam senkit sem, akivel két értelmes mondatot tudtam volna váltani, a régi barátokat már ne is említsem. Szerintem ők is olyan megfontolásból nem törölték még a profiljukat mint én. Vagy csak szimplán nem emlékeznek a jelszavukra és a hozzá tartozó e-mailfiók megszűnt... Azt hiszem, megint várok két évet hogy belépjek. Addig meg figyelem a levelet... Vagyis figyelném, de az az e-mailcím is megszűnt már, mert egyszer 3 hónapnál tovább vártam az ellenőrzésével. Rengeteg régi levelem veszett oda, amiket sajnáltam. Elnyelte őket a nagy büdös virtuál-tó. Itt kell szóljak a Freemailről is, mint olyanról. Ő csinálta velem ezt a gazságot. Mi az, hogy ha 3 hónapig nem nyitom ki akkor törlik? És ha valaki fél évre Kenyába költözik, ahol éhes gyerekeket etet és nem számítógépeken bütyköl? Akkor annak voltak levelei - nincsenek levelei? Na, szóval amikor rám jön ez a "nézzük meg mi a helyzet a múlttal" életérzés, a nevezett fiókszolgáltatót is felkeresem, és ott is csalódnom kell, mert valami nem változik. És most, hogy így írok, eszembe jutott még legalább 5 közösségi oldal, amik nem is tudom, üzemelnek-e még. Egyikről másikról kapok időnként valami hírlevelet, de jobbára olvasatlanul mennek a kukába, onnan meg a süllyesztőbe. Reggelig tudnék itt ülni, és böngészni egyik oldalt a másik után, mert az évek során annyi regisztrációt felhalmoztam... De gondolom ezzel a ténnyel nem vagyok egyedül. Ki az, aki ne emlékezne az Iwiw-re, vagy MyVip-re, vagy a HotDog-ra? És ez csak három a tömérdekből... Velem általában úgy van, hogy egy időben teljesen rá vagyok állva egy adott honlapra, és csak azt nézegetem, ott építek közösséget, ott élek virtuális életet. Aztán rövidebb-hosszabb idő után keresek/találok másikat. Mondanám, hogy csak egy állandó van, mert valami nem változik, de ez nem igaz. A Facebook is elkezdődött valahol, és annak is vége lesz egykor. A Gmail-ban bízhatok. 2006 óta, az első Gmail-es fiókom óta élnek és virulnak a rendszereim, s az összes levelemet megtalálom, amit ezalatt a röpke 7 év alatt kaptam s küldtem. De nem tudom, hogy a következő 7 évben is ugyanilyen jó lesz hozzám, és én is hűséges hozzá. Vannak változtatások, amiket nehezen nyelek le. Amikor teljesen új arculatot adnak az adott dolognak. S egy ideig örültem neki, hogy fenntartja a lehetőségét, hogy ragaszkodjak a régihez, de aztán a régi megszűnt. És minden oldal így működik. Egy ideig lebegés a kettő között félúton, aztán csak az új marad. És az újat mindig nehéz megszokni. Mert valami nem változik. Meggyőződésem, hogy a legtöbb portált azért hagytam "ott", mert túl erős volt a váltás. Persze, tudom én, hogy haladni kell a korral, meg ha egy weboldal nem fejlődik, akkor nem is él, de én szeretem a megszokott, jól bevált, ismert dolgokat használni. Volt korszaka a Demotivalo.net-nek, volt korszaka a Mindenki.hu-nak, volt korszaka a Rockerek.hu-nak, a Rocker.hu-nak, a Malha.hu-nak, a HotDog.hu-nak, a Shakes & Fidget-nek, a Gyakorikerdesek.hu-nak, a Honfoglalo.hu-nak, Youtube-nak és a többi fel nem vállalható illetve már emlegetett közösségi fórumnak, kép/zene/szöveg megosztó lapnak.. Hosszabb-rövidebb korszakok, tartalmasabb és kevésbé tartalmas időtöltések, kialakult és megőrzött vagy elveszített barátságok, és tömérdek tömérdek emlék. Valami nem változik. Az emlékek visszatérnek, én időről időre visszatérek, újra felfedezek, körülnézek, aztán felfedező körútra megyek. S ez nem csak az oldalak látogatására igaz, hanem a tevékenységeimre is. Blogok írása és olvasása, vagy egy bizonyos játék játszása, vagy levelezés és kapcsolatépítés ezerrel, zeneszövegek felkutatása, videóklipek nézése, amiket egyszer intenzívebben másszor csak alapfokon teszek, mert valami nem változik. Most például igen erős késztetést érzek arra, hogy megkeressem a kedvenc zenekarjaimat az egyik zenei portálon, mert ott is nagyjából tavaly ilyenkor jártam utoljára, de azt hiszem, egy napot ez még várni tud. Nagyjából tavaly ilyenkor volt az is utoljára, hogy hajnali 3-kor még a blogom előtt ültem és írogattam. Mert a blogolás is végigkíséri az internetes életemet, csak a helye változik. De valami változatlan.

Iz der enibádi der?

Múltkoriban összefutottam egy ismerősömmel a villamosmegállóban, s mivel nem vagyunk haragban, és nem is félünk a másiktól, beszélgetésbe kezdtünk. A fő témánk az volt, hogy mennyivel másabb a mai világban a kommunikáció, mint 10-15 évvel ezelőtt. Annak idején nem jelentett problémát megbeszélni egy találkozót, vagy bármilyen programot internet és mobiltelefon nélkül. Az ember felhívta a másikat vezetékes telefonon, reménykedve abban, hogy otthon tartózkodik éppen, vagy jobb esetben megbeszélték az utolsó találkozó végén, hogy mikor futnak össze legközelebb. Egyáltalán hogyan volt lehetséges bármilyen programot fixálni, ha a másikat nem tudtad utolérni mobilon? Milyen nehéz elképzelni ezt ma... Teljesen átalakult az életünk, digitalizálódott minden. Megbeszéljük a programot interneten (leginkább Facebookon, vagy e-mailen keresztül), s aztán pontosítjuk sms formájában. Ha pedig épp szedelődzködnénk, hogy nekiindulunk, még egy telefonhívást is megejtünk előtte, hogy "oda fogsz érni"? S ha odaértünk, és nem látjuk a másikat, már kétségbeesetten nyúlunk a mobilunkért... Elkényelmesedtünk. Támaszkodunk a mobiltelefonunkra, nem tudunk nélküle létezni. Vannak, akik szabadidős tevékenységet látnak benne, mások az élet alapvető dolgait megkönnyítő praktikusságot. Vannak, akik hobbiból használják, mások pedig célszerűen, esetlegesen. De egy biztos: az életünkbe szorosan beintegrálódott a hordozható telefon. Mielőtt kilépünk az ajtón, megtapogatjuk a zsebeinket: pénztárca, igazolványok, kulcs, mobil. Ha mind a négyet biztonságban magunknál tudjuk, akkor indulhatunk. De mi van akkor, ha valakit nem tudunk utolérni? Ha hiába csörög, csak a hangposta, vagy még az sem jelentkezik? Mi van akkor, ha csörög egyet, és aztán megszűnik bármilyen jelzést kiadni? Mi van akkor, ha nem tudunk hívást kezdeményezni, vagy fogadni? Akkor jön a kétségbeesés. Első fokon. Aztán a találgatás második fokon. Aztán a megnyugvás harmadfokon: régen is éltek az emberek, régen is megoldották a problémáikat, és még vezetékes telefonjuk se volt! A legjobb része az elméletgyártás: "biztos ellopták a telefonját", "annyira kiütötte magát az éjjel, hogy még azóta se tért magához, és nem kapcsolta be a mobilját", "lemerült, és elfelejtett magával töltőt vinni", "a szolgálató hibája, már ki se csöng", "elkobozták minden személyes tárgyát, és nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal". Egyre cifrább és cifrább "megoldásokat" találunk rá, miért is nem veszi fel azt az átkozott telefont. Aztán közben reménykedünk, hogy nincs is semmi baj, mindenre van logikus magyarázat, nem csak velünk akar szándékosan kibabrálni, valójában tök prózai az egész... S ha túl vagyunk a sokkon, meg az elméleteken, meg a logikus magyarázatokon, s végre ott vagyunk a tett színhelyén, akkor megnyugszik a lelkünk. Ó, igen, telefon nélkül is létezik az ember. Nem akarta átverni a fejemet, nem akart nekem bonyodalmat okozni, sőt, még őt magát is idegesítette, hogy nem tudja élek-e halok-e. De nincs gond, mert aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

S én csak néztem ki a vonat ablakán, és szorítottam a telefont, hogy ne mulasszam el, ha mégis csörög, és hallani akartam a mindent megmagyarázó szavakat, és bár a legrosszabbra számítottam, a legjobban reménykedtem. Aztán megérkeztem. S még nekem kellett megnyugtatnom őt. Mert félt, hogy nem szálltam föl a vonatra, vagy hogy el se mertem indulni. Pedig a telefon az csak Scotland Yard-osat játszik, és még nem jött el a felfedő kör ideje...

De aztán elindultunk, mert már nem volt szükség a rádióhullámokra, ott voltunk a valóságban, egymás hullámhosszán. :)

Dég, Festetics-kastély, park. Vízpart, és gyönyörű fák. De minden tót, parkot és fát a belőled kiváltott élmények tesznek széppé. Azok az élmények, amiket valaki mással élsz át. Vagyis levonva a konzekvenciát: valaki mással kézen fogva volt olyan gyönyörű ott minden. S hogy ki volt ez a valaki más? Luis. :)

Apró érintések, gyöngéd szavak, bizsergető illat, és elvarázsló tekintet. Titok. Sok kicsi, bájos, lelkesítő titok.

A boszorkánykonyhában nem szolgáltak fel hortobágyi húsos palacsintát, így a víziónkat csízió váltotta fel... Vagyis sajtot ettünk panírban, rizzsel, és áfonyalekvárral. Kicsit olyan volt, mint mikor vágysz egy jó kis vígjátékra, de csak egy olcsó komédiát kapsz... Nem szívvel teli a nevetésed. Egyáltalában is nem értem, milyen jogon tehetik ezt meg... Feltüntetik az étlapon, majd az asztalnál közlik veled, hogy csak egy adagot tudnak tálalni. Utána kiderül, hogy még azt az egyet sem... Megelégszel az állattal akkor is, ha csak iázik nyerítés helyett. A baj csak az volt, hogy ez még csak hangot se adott ki nyersen... 

De hamar elcsöndesült a vidék, s az éj leple beborította a tájat. Útra keltünk, s megérkeztünk. A találkozás pedig igen jól sikerült, elragadóak és tényleg befogadóak voltak, hamar elült bennem minden idegesség. A legszebb az egészben az, hogy nem kellett másnak lennem, mint amilyen vagyok, úgy voltam jó, ahogy voltam. Könnyű eleget tenni a kívánságoknak úgy, ha azt várják el tőled, amit nyújtani tudsz. Te pedig szívesen nyújtod önmagad, ha azt látod, hogy ezzel mások is elégedettek

A sötétségben fény gyúlt, a lélegzetben nevetés volt, a lélek pedig a testtel találkozott. Pár pillanat telt el úgy, mint ha az volna az örökkévalóság.

A röpke örökkévalóságból nehéz átlibbenni a valóságba, de meg kellett tenni, mert eljött a madárcsicsergős, enyhe napfényes, kellemes bizsergetéssel ébresztő nappal. Mennyei étkek, rövid beszélgetések, hosszú út, és egy érzelmek nélküli film. A vászonra legalábbis kevés érzelem jutott, és így a nézőkből is kevés érzelmet váltott ki, de azért voltunk ott ketten, hogy ezt is kompenzáljuk. Mindenesetre nem fogok a filmről kritikát írni, mivel az nem is az én stílusom, és a film sem volt akkora hatással rám, hogy arra karaktereket pazaroljak. Egyszer nézhető filmet sikerült látnunk, pár izgalmas jelenettel, de minden értelmét az adta, hogy nem egyedül néztem, hanem Luis-val. A valóság pedig sokkal érdekesebb mint a feliratozott képsorok.

Olyan gyorsan eltelik az idő, ha olyannal töltöd, amit/akit kedvelsz. Az idő relatív. Ha várnod kell valakire/valamire, akkor vontatókötéllel húzzák, ha pedig végre megkapod a rég áhított meglepetésedet, a nappalból hirtelen lesz éjszaka, s az éjszakából egy szempillantás alatt nappal. Eltelik 5 perc, s máris megfordult egyszer a Föld. Kora reggel, mikor csörög a vekker, s ébredned nem kell, mert az ágy már kivet. Indulni kell, hogy érkezzél, s hogy félúton se fékezzél.

Amikor odaérsz, olyan jelentéktelennek tűnik minden, ami előtte volt, s csak utólag veszed az értelmét. A világ nem létezik, csak a világban létezünk mi. Én az ő világában, ő az én világomban, s így együttesen lehetünk részesei egy olyan univerzumnak, ahova senki másnak nincs bejárása, de még betekintése sem. Ebben a világban létezünk. Mert jó együtt létezni. Jó a másik közelségét érezni, s jó érezni azt is, hogy fontos vagy valakinek.

Várva várni a pillanatra, s utána a következő pillanatig emlékezni arra az egyre... Ez a türelem.