Mennyire öreg és mennyire diák?

Már csak pár óra, és kezdődik az évfolyam-találkozónk, belegondolni is nehéz, hogy 5 év eltelt a diplomázás óta. Abba a városba megyünk, ahol az életünk zajlott, a vonatok még mindig óránként járnak, de még mindig nincs pontos létszám, hogy hányan is leszünk. Kreáltunk hozzá egy eseményt is a Facebook-on, ahol mindenkit nyomatékosan megkértünk, hogy jelezze részvételi szándékát, akár egy "talán"-nal is, ha még bizonytalan a helyzet, de a "látta 20 ember" közül csak 9-en voltak képesek bárminemű információval szolgálni. A maradék 10 nem is látta, legalábbis a Facebook nem jelezte. Az a szomorú az egészben, hogy ez már a harmadik, de végleges időpont. Hónapok óta beszélünk róla és próbáljuk megszervezni, és még így sem tudjuk, hogy kikre számíthatunk. Pedig olyan jó kis összetartó csapat voltunk. Az elszakadás pedig olyan hirtelen és egyszerűen történt, még egy pár hétig-hónapig tudtuk követni, hogy kivel mi történik/történt, de aztán az idő felőrölt mindent és minket is.

Most már - csak azért, mert a Facebook tényleg egy közösségi oldal, és így sok minden az emberek elé tárul - le tudunk vonni következtetéseket, azok alapján, amiket látunk. Egy-egy fénykép, vagy kiírás, és nagyjából tudjuk, hogy egyik külföldön van, másik a harmadik munkahelyén kezdett dolgozni, a harmadik éppen gyereket vár vagy szült, ők összeházasodtak, ők meg szétmentek... De ez édeskevés. Jó lenne mindenkivel beszélgetni legalább egy fél órát, hogy érezzük: valaha összetartoztunk. Remélem, erre minél több lehetőségem adódik ez alatt a másfél nap alatt, amit együtt tölthetünk. Izgatott vagyok már, mert amennyire én nem hallottam a többiekről szinte semmit, úgy ők se hallottak felőlem az elmúlt 5 évben. Reménykedem benne, hogy azért jelen lesznek olyanok is, akik a Facebookon nem adták ennek semmi jelét, és hogy nem hárman kell végül jobb híján egy presszóba/kocsmába beülnünk egy kávéra vagy sörre.

Az elmúlt években azért többször visszamentem Nagykőrösre, hol egy öregdiák találkozóra, hol egy könyvbemutatóra, hol egy iskolai rendezvényre, és találkoztam párakkal, azokkal, akik még koptatták a padokat mikor mi utoljára kiléptünk az épület ajtaján, és azokkal, akik már csak utánunk érkeztek. De most már pont annyi idő telt el, hogy senkit sem ismerek az ott tanulók közül, és a dolgozók is kicserélődtek. Visszatér a régi érzés, amit az egykori gimnáziumom révén is éreztem, hogy a távozásunk után minden megváltozott, és hogy mi voltunk az utolsó olyan osztály/évfolyam, akik még tudták ápolni a régi hagyományokat és öregbíteni az intézmény hírnevét. Mint ha a távozásunkkal együtt távozott volna minden élet is. Idegen tanárok, idegen szokások, idegen rend vette át a helyünket, és az általunk otthagyott dolgokat. A főiskolán minden évben szerveztünk egy 24 órás kosárlabda-mérkőzést, voltak művészeti napok, voltak szervezett programok, amikre az öregdiákokat is szívesen hívtuk meg. A ballagás után vártuk lelkesen, hogy majd minket is hívnak kosarazni, vagy megnézni egy színi előadást, bulizni a gólyabálon, táncolni a tavaszköszöntőn, részt venni az egyetemi napokon, és ezek a meghívások szépen sorban elmaradtak. Először azt hittük, csak figyelmetlenség. Később szomorúan vettük tudomásul, hogy egyszerűen nincs mire meghívni minket, mert ezek a programok utoljára akkor voltak jelen a főiskola életében, mikor mi megszerveztük. Első évesként ugyanúgy, mint végzősként. Az utódjainknak már nem voltak fontosak. Vagy csak mi nem tudtuk átadni az értékeket? A lelkesedést? Az egész a mi hibánk?

Szóval most vegyes érzelmekkel teli várom a ma estét, meg a holnapot, hogy lássam, tényleg mindennek vége van-e, vagy csak most kezdődik minden?

Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.

Iz der enibádi der?

Múltkoriban összefutottam egy ismerősömmel a villamosmegállóban, s mivel nem vagyunk haragban, és nem is félünk a másiktól, beszélgetésbe kezdtünk. A fő témánk az volt, hogy mennyivel másabb a mai világban a kommunikáció, mint 10-15 évvel ezelőtt. Annak idején nem jelentett problémát megbeszélni egy találkozót, vagy bármilyen programot internet és mobiltelefon nélkül. Az ember felhívta a másikat vezetékes telefonon, reménykedve abban, hogy otthon tartózkodik éppen, vagy jobb esetben megbeszélték az utolsó találkozó végén, hogy mikor futnak össze legközelebb. Egyáltalán hogyan volt lehetséges bármilyen programot fixálni, ha a másikat nem tudtad utolérni mobilon? Milyen nehéz elképzelni ezt ma... Teljesen átalakult az életünk, digitalizálódott minden. Megbeszéljük a programot interneten (leginkább Facebookon, vagy e-mailen keresztül), s aztán pontosítjuk sms formájában. Ha pedig épp szedelődzködnénk, hogy nekiindulunk, még egy telefonhívást is megejtünk előtte, hogy "oda fogsz érni"? S ha odaértünk, és nem látjuk a másikat, már kétségbeesetten nyúlunk a mobilunkért... Elkényelmesedtünk. Támaszkodunk a mobiltelefonunkra, nem tudunk nélküle létezni. Vannak, akik szabadidős tevékenységet látnak benne, mások az élet alapvető dolgait megkönnyítő praktikusságot. Vannak, akik hobbiból használják, mások pedig célszerűen, esetlegesen. De egy biztos: az életünkbe szorosan beintegrálódott a hordozható telefon. Mielőtt kilépünk az ajtón, megtapogatjuk a zsebeinket: pénztárca, igazolványok, kulcs, mobil. Ha mind a négyet biztonságban magunknál tudjuk, akkor indulhatunk. De mi van akkor, ha valakit nem tudunk utolérni? Ha hiába csörög, csak a hangposta, vagy még az sem jelentkezik? Mi van akkor, ha csörög egyet, és aztán megszűnik bármilyen jelzést kiadni? Mi van akkor, ha nem tudunk hívást kezdeményezni, vagy fogadni? Akkor jön a kétségbeesés. Első fokon. Aztán a találgatás második fokon. Aztán a megnyugvás harmadfokon: régen is éltek az emberek, régen is megoldották a problémáikat, és még vezetékes telefonjuk se volt! A legjobb része az elméletgyártás: "biztos ellopták a telefonját", "annyira kiütötte magát az éjjel, hogy még azóta se tért magához, és nem kapcsolta be a mobilját", "lemerült, és elfelejtett magával töltőt vinni", "a szolgálató hibája, már ki se csöng", "elkobozták minden személyes tárgyát, és nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal". Egyre cifrább és cifrább "megoldásokat" találunk rá, miért is nem veszi fel azt az átkozott telefont. Aztán közben reménykedünk, hogy nincs is semmi baj, mindenre van logikus magyarázat, nem csak velünk akar szándékosan kibabrálni, valójában tök prózai az egész... S ha túl vagyunk a sokkon, meg az elméleteken, meg a logikus magyarázatokon, s végre ott vagyunk a tett színhelyén, akkor megnyugszik a lelkünk. Ó, igen, telefon nélkül is létezik az ember. Nem akarta átverni a fejemet, nem akart nekem bonyodalmat okozni, sőt, még őt magát is idegesítette, hogy nem tudja élek-e halok-e. De nincs gond, mert aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

S én csak néztem ki a vonat ablakán, és szorítottam a telefont, hogy ne mulasszam el, ha mégis csörög, és hallani akartam a mindent megmagyarázó szavakat, és bár a legrosszabbra számítottam, a legjobban reménykedtem. Aztán megérkeztem. S még nekem kellett megnyugtatnom őt. Mert félt, hogy nem szálltam föl a vonatra, vagy hogy el se mertem indulni. Pedig a telefon az csak Scotland Yard-osat játszik, és még nem jött el a felfedő kör ideje...

De aztán elindultunk, mert már nem volt szükség a rádióhullámokra, ott voltunk a valóságban, egymás hullámhosszán. :)

Dég, Festetics-kastély, park. Vízpart, és gyönyörű fák. De minden tót, parkot és fát a belőled kiváltott élmények tesznek széppé. Azok az élmények, amiket valaki mással élsz át. Vagyis levonva a konzekvenciát: valaki mással kézen fogva volt olyan gyönyörű ott minden. S hogy ki volt ez a valaki más? Luis. :)

Apró érintések, gyöngéd szavak, bizsergető illat, és elvarázsló tekintet. Titok. Sok kicsi, bájos, lelkesítő titok.

A boszorkánykonyhában nem szolgáltak fel hortobágyi húsos palacsintát, így a víziónkat csízió váltotta fel... Vagyis sajtot ettünk panírban, rizzsel, és áfonyalekvárral. Kicsit olyan volt, mint mikor vágysz egy jó kis vígjátékra, de csak egy olcsó komédiát kapsz... Nem szívvel teli a nevetésed. Egyáltalában is nem értem, milyen jogon tehetik ezt meg... Feltüntetik az étlapon, majd az asztalnál közlik veled, hogy csak egy adagot tudnak tálalni. Utána kiderül, hogy még azt az egyet sem... Megelégszel az állattal akkor is, ha csak iázik nyerítés helyett. A baj csak az volt, hogy ez még csak hangot se adott ki nyersen... 

De hamar elcsöndesült a vidék, s az éj leple beborította a tájat. Útra keltünk, s megérkeztünk. A találkozás pedig igen jól sikerült, elragadóak és tényleg befogadóak voltak, hamar elült bennem minden idegesség. A legszebb az egészben az, hogy nem kellett másnak lennem, mint amilyen vagyok, úgy voltam jó, ahogy voltam. Könnyű eleget tenni a kívánságoknak úgy, ha azt várják el tőled, amit nyújtani tudsz. Te pedig szívesen nyújtod önmagad, ha azt látod, hogy ezzel mások is elégedettek

A sötétségben fény gyúlt, a lélegzetben nevetés volt, a lélek pedig a testtel találkozott. Pár pillanat telt el úgy, mint ha az volna az örökkévalóság.

A röpke örökkévalóságból nehéz átlibbenni a valóságba, de meg kellett tenni, mert eljött a madárcsicsergős, enyhe napfényes, kellemes bizsergetéssel ébresztő nappal. Mennyei étkek, rövid beszélgetések, hosszú út, és egy érzelmek nélküli film. A vászonra legalábbis kevés érzelem jutott, és így a nézőkből is kevés érzelmet váltott ki, de azért voltunk ott ketten, hogy ezt is kompenzáljuk. Mindenesetre nem fogok a filmről kritikát írni, mivel az nem is az én stílusom, és a film sem volt akkora hatással rám, hogy arra karaktereket pazaroljak. Egyszer nézhető filmet sikerült látnunk, pár izgalmas jelenettel, de minden értelmét az adta, hogy nem egyedül néztem, hanem Luis-val. A valóság pedig sokkal érdekesebb mint a feliratozott képsorok.

Olyan gyorsan eltelik az idő, ha olyannal töltöd, amit/akit kedvelsz. Az idő relatív. Ha várnod kell valakire/valamire, akkor vontatókötéllel húzzák, ha pedig végre megkapod a rég áhított meglepetésedet, a nappalból hirtelen lesz éjszaka, s az éjszakából egy szempillantás alatt nappal. Eltelik 5 perc, s máris megfordult egyszer a Föld. Kora reggel, mikor csörög a vekker, s ébredned nem kell, mert az ágy már kivet. Indulni kell, hogy érkezzél, s hogy félúton se fékezzél.

Amikor odaérsz, olyan jelentéktelennek tűnik minden, ami előtte volt, s csak utólag veszed az értelmét. A világ nem létezik, csak a világban létezünk mi. Én az ő világában, ő az én világomban, s így együttesen lehetünk részesei egy olyan univerzumnak, ahova senki másnak nincs bejárása, de még betekintése sem. Ebben a világban létezünk. Mert jó együtt létezni. Jó a másik közelségét érezni, s jó érezni azt is, hogy fontos vagy valakinek.

Várva várni a pillanatra, s utána a következő pillanatig emlékezni arra az egyre... Ez a türelem.