Már csak pár óra, és kezdődik az évfolyam-találkozónk, belegondolni is nehéz, hogy 5 év eltelt a diplomázás óta. Abba a városba megyünk, ahol az életünk zajlott, a vonatok még mindig óránként járnak, de még mindig nincs pontos létszám, hogy hányan is leszünk. Kreáltunk hozzá egy eseményt is a Facebook-on, ahol mindenkit nyomatékosan megkértünk, hogy jelezze részvételi szándékát, akár egy "talán"-nal is, ha még bizonytalan a helyzet, de a "látta 20 ember" közül csak 9-en voltak képesek bárminemű információval szolgálni. A maradék 10 nem is látta, legalábbis a Facebook nem jelezte. Az a szomorú az egészben, hogy ez már a harmadik, de végleges időpont. Hónapok óta beszélünk róla és próbáljuk megszervezni, és még így sem tudjuk, hogy kikre számíthatunk. Pedig olyan jó kis összetartó csapat voltunk. Az elszakadás pedig olyan hirtelen és egyszerűen történt, még egy pár hétig-hónapig tudtuk követni, hogy kivel mi történik/történt, de aztán az idő felőrölt mindent és minket is.
Most már - csak azért, mert a Facebook tényleg egy közösségi oldal, és így sok minden az emberek elé tárul - le tudunk vonni következtetéseket, azok alapján, amiket látunk. Egy-egy fénykép, vagy kiírás, és nagyjából tudjuk, hogy egyik külföldön van, másik a harmadik munkahelyén kezdett dolgozni, a harmadik éppen gyereket vár vagy szült, ők összeházasodtak, ők meg szétmentek... De ez édeskevés. Jó lenne mindenkivel beszélgetni legalább egy fél órát, hogy érezzük: valaha összetartoztunk. Remélem, erre minél több lehetőségem adódik ez alatt a másfél nap alatt, amit együtt tölthetünk. Izgatott vagyok már, mert amennyire én nem hallottam a többiekről szinte semmit, úgy ők se hallottak felőlem az elmúlt 5 évben. Reménykedem benne, hogy azért jelen lesznek olyanok is, akik a Facebookon nem adták ennek semmi jelét, és hogy nem hárman kell végül jobb híján egy presszóba/kocsmába beülnünk egy kávéra vagy sörre.
Az elmúlt években azért többször visszamentem Nagykőrösre, hol egy öregdiák találkozóra, hol egy könyvbemutatóra, hol egy iskolai rendezvényre, és találkoztam párakkal, azokkal, akik még koptatták a padokat mikor mi utoljára kiléptünk az épület ajtaján, és azokkal, akik már csak utánunk érkeztek. De most már pont annyi idő telt el, hogy senkit sem ismerek az ott tanulók közül, és a dolgozók is kicserélődtek. Visszatér a régi érzés, amit az egykori gimnáziumom révén is éreztem, hogy a távozásunk után minden megváltozott, és hogy mi voltunk az utolsó olyan osztály/évfolyam, akik még tudták ápolni a régi hagyományokat és öregbíteni az intézmény hírnevét. Mint ha a távozásunkkal együtt távozott volna minden élet is. Idegen tanárok, idegen szokások, idegen rend vette át a helyünket, és az általunk otthagyott dolgokat. A főiskolán minden évben szerveztünk egy 24 órás kosárlabda-mérkőzést, voltak művészeti napok, voltak szervezett programok, amikre az öregdiákokat is szívesen hívtuk meg. A ballagás után vártuk lelkesen, hogy majd minket is hívnak kosarazni, vagy megnézni egy színi előadást, bulizni a gólyabálon, táncolni a tavaszköszöntőn, részt venni az egyetemi napokon, és ezek a meghívások szépen sorban elmaradtak. Először azt hittük, csak figyelmetlenség. Később szomorúan vettük tudomásul, hogy egyszerűen nincs mire meghívni minket, mert ezek a programok utoljára akkor voltak jelen a főiskola életében, mikor mi megszerveztük. Első évesként ugyanúgy, mint végzősként. Az utódjainknak már nem voltak fontosak. Vagy csak mi nem tudtuk átadni az értékeket? A lelkesedést? Az egész a mi hibánk?
Szóval most vegyes érzelmekkel teli várom a ma estét, meg a holnapot, hogy lássam, tényleg mindennek vége van-e, vagy csak most kezdődik minden?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Pötyögj valamit körültekintően. :)