Süket a telefon...

Ma erőt vettem magamon, és felhívtam az oktatómat. Vagyis csak felhívtam volna, de nem volt sikerem. Kivártam az összes csöngést és nem vette fel. Nem tudom, ezt jelnek vegyem-e, mindenesetre nem próbálkoztam másodszor. Pedig már igencsak ideje lenne újra menni, és készülni a forgalmi vizsgára... Több mint 2 hónapot "pihentem", nem akarok ráhúzni még 2 évet. Februárban, az utolsó sikertelen vizsgám után úgy váltunk el, hogy pihenjem ki magam, menjek el pszichológushoz, neki most úgyis sok tanulója van, és majd térjünk vissza rá egy pár hét múlva. Nem tudom, mire gondolt, hogy majd ha kikúrálnak, újra megkeresem és ez lehet akár 10 év is, vagy inkább csak ő akart pihenni miattam, de jelentem: voltam pszichológusnál, össz-vissz háromszor, és nem hogy kevesebb problémám lenne azóta, de még több van neki köszönhetően. Szóval túl sokat nem javított rajtam, inkább csak rontott. És jelentem: ki is pihentem magam, már amennyire pihenni lehet a mindennapi menet mellett, de hamarosan itt a nyár, és én nem akarok egész nyáron a jogsimon szenvedni, sőt mi több, szeretném, ha idén nyáron már a kezemben lenne a papír.

Tehát megpróbáltam felhívni az oktatómat és beszélni vele, de nem vette föl a telefont, és nekem most újabb erőgyűjtésre van szükségem, hogy újra próbálkozzak. És elhatároztam, hogy csak akkor fogok elmenni vizsgázni, ha már olyan biztosan megy a vezetés, hogy T semmibe sem tud beleszólni. Húsvétkor a testvéreméknél voltunk, és az utcáról én álltam be az udvarba a kocsival. Volt kb 10 méter, de annyira leizzadtam, hogy elmondani sem tudom. És nem hiszem, hogy azért voltam bizonytalan, mert 2 hónap telt el az utolsó alkalom óta. Nem tudom, honnan van bennem ez a kimondhatatlan görcs a vezetést illetően, de tényleg csak úgy fogom tudni megszerezni azt a rohadék iratot, ha minden kétségemet eloszlatom. Mert én már attól kétségbe tudok esni, hogy nem tudom piros lámpánál melyik pedállal kell kezdeni a fékezést. Pedig mikor ott vagyok a lámpánál, rutinból megy minden. Na mindegy... Annyi bizonyos, hogy nem akarok egy harmadik iskolába is beiratkozni, most már itt kell végigcsinálnom. És megcsinálom, ha beleszakadok is. Csak legyen elég erőm újra felemelni azt a nyamvadék telefont.

Update 1: Ma (29-én) sikerült felhívnom és beszélnem vele,  de lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy "neki most rengeteg tanulója van/lesz"', meg azt is, hogy ha sikerült kikúrálnom magam, akkor jelentkezzek, mert az eddig megszokott "2-3 héttel előtte megbeszéljük, mikor megyek" most hirtelen 5-6 hétre rúgott. Vagyis június második hetében tud órát adni leghamarabb...
Szóval még mindig ne vegyem jelnek?

Update 2: Június közepén megyek először újra, és már akkorra vigyem magammal a vizsgadíjat is, mert nagyjából 3 hét, mire tudnak vizsgaidőpontot adni, és ha jól megy, akkor már egyből le kell foglalni... Tehát ha most az egyszer mellém áll a szerencse, akkor július elején meglehet a jogsim... Frankó. 5 hét, mire kiküldik, szóval augusztusban talán már vezethetek is. Szipi-szupi.

Megtörni a hagyományokat, vagy a hagyományoktól?

Kislánykoromban nem szerettem a húsvétot, mert igazságtalannak tartottam, hogy csokit csak a fiúk kapnak, és nekem - csak azért, mert nőnek születtem - csak a büdös kölnik jutnak. Aztán volt, hogy kisírtam a nagymamámnál a meglepetést, és kaptam két db kétszázast, ami még akkor nagyon nagy pénz volt (még papírból) és boldog voltam vele hetekig. Erős kifejezés azért a "kisírtam", mert csak odabújtam nagymamám ölébe, és kérdezgette hogy mi bajom van, és a kezembe nyomta a pénzt. Persze akkor is bűzlöttem már a sok pacsulitól. Érdekes módon valahogy húsvétkor mindig megjelentek azok a fiúk, akik pl születésnapomon elfelejtettek felköszönteni, névnapomat meg se említették, és egy egyszerű téli vagy őszi napon talán még a köszönésig se jutottak el, de tojást azért gyűjtöttek, és készek voltak minden versenyre, hogy kinek van jobb locsolóverse. Illetve versengtek azon, hogy ki gyűjtött több csokit/tojást/pénzt... Nekem meg maradhatott a versengés, hogy több locsolóm volt-e mint a többieknek, én meg már akkor is utáltam a locsolkodást. Ha előtte hajat mostam, hogy szép legyek, az sem használt, ha meg aznapra hagytam a hajmosást, ugyanolyan nyomorultul éreztem magamat. Ha valakinek csak festett főtt tojást adtam, húzta a száját, és ha nem kínáltam meg legalább egy pohár üdítővel, a tekintetével már a véremet lett volna képes meginni. Az utóbbi években próbáltam elmenekülni a húsvéti locsolkodók elől, és rejtélyes módon nem itthon lenni hétfőn délelőtt, de a szemfülesebbek bárhol utolértek... De idén azt mondtam, hogy nem. Megtöröm a hagyományt - amivel egyébként nem is értek egyet - és nem fogadok locsolókat. Megvettem előre a három csokit a három fontos férfinak (édesapám, bátyám és a szerelmem) és odaadtam nekik azzal a kikötéssel, hogy nem kérek cserébe semmilyen pacsulit és vizet a fejemre. Ja, meg édesapámnak még azt is mondtam, hogy a csokitojás papírját egy héten belül a kukában szeretném látni, mivel ő olyan igazi hörcsög típus, gyűjtögeti folyton a nassolnivalókat, és nem eszi meg, illetve csak akkor bontja ki őket, amikor már majdnem lejárt a szavatosságuk. De persze ha valami nyitva van (vagy éppen frissen készül(t) el a sütemény), abból rögtön és azonnal és mindig és sokat kell ennie. Na mindegy. Szóval odaadtam előre a csokoládékat és vártam, hogy elteljen a nap. Persze a kötelező rokonlátogatás alól nem tudtam magamat kihúzni, úgyhogy én is elmentem a családdal az idősebb bátyámékhoz, akik fél éve költöztek a kis panellakásukból az újonnan vásárolt nagy családi házukba, és nagy pechemre a locsolkodás idén is utolért. Mert a családom fiatalabb férfitagjai valahogy nem tudnak leszokni és én sem tudom lenevelni őket róla. D-nél már értem el sikereket, de a többiek még erősen tartják magukat... Még az sem riasztja el őket, hogy csokit nem adok... Ha teljes győzelmet nem is arattam, de azért egy valamit sikerült legyőznöm: a pacsuli-szagot. Ugyanis felkészülve a legrosszabbra elvittem magammal a kedvenc parfümömet (amiből reggel direkt egy cseppet sem fújtam magamra), hogy ha lesznek mégis olyan elvetemültek, akik mindenáron meg akarnak öntözni, legalább azzal tegyék. És ez sikerült is. Igaz töménytelen mennyiségben, de legalább jó illat áradt a hajamból. Ha valaha lányom lesz, nem tudom, hogyan fogom megszerettetni vele a locsolkodást, főleg akkor nem tudom, ha fiam lesz, mert egyik pedagógiai elvem, hogy csak arra lehet ránevelni a gyerekeket, amiket magad is vallasz. De ha valaha lesz gyerekem, nem tudom, hogy tényleg meg akarom-e fosztani az élménytől, amit a húsvét nyújt...hat. Mindenesetre ráérek még ezen dilemmázni. Egyelőre úgy néz ki, nem vagyok állapotos. :)

2 évért cserébe 2 nap :)

Egész szerdáig még arra készültünk, hogy rossz idő lesz hétvégén, eső és viharos szél, a kikapcsolódásra teljesen alkalmatlan viszonyok. De imáink meghallgattattak, mert már csütörtökön is olyan szépen sütött a nap, hogy bizakodóan várhattuk a pénteket. És tényleg gyönyörű idő volt, nem hogy eső nem esett, de még egy kis szellő sem szomorított el minket. Mint ha direkt nekünk készült volna az idő. Én már csütörtökön este robogtam le Luishoz, hogy egyetlen percet se vesztegessünk el a ránk váró csodákból. Igaz, korán kellett feküdnünk, mert pénteken a fodrásznál kezdtük a napot, de már az együtt fekvés is élmény, főleg ha a szerelmet csak hétvégén élheted ki igazán. Szóval mint mondtam, pénteken frizurafrissítéssel indítottuk a közös programunkat, ezzel is kitöltve az időt, míg a szállásunkat elfoglalhattuk. (Ugyanis Agárdon béreltünk ki egy apartmant a hétvégére, de csak 13:00-tól lehetett elfoglalni, és addig ki kellett tölteni az időt, még úgy is, hogy az utazásra számoltunk egy másfél órát.) Utána elmentünk bevásárolni, nagyon fontos kiegészítőket és eszközöket vettünk, úgy mint egy üveg bor, egy üveg pezsgő, tortilla, csoki, na meg egy napszemüveg (ami már az első alkalommal meghibásodott, de erről majd később) és már suhantunk is a Velencei tó felé. Hiába határoztam el, hogy majd mindent fényképen dokumentálok, mire odaértünk, annyira el voltam a látványtól, hogy egyből kiment a fejemből. Csodálatos helyünk volt, egy otthonosan berendezett kis tetőtéri apartman, hálószobával, nappalival, amerikai konyhával, egy hatalmas sarokkáddal és egy tolóajtóval leválasztott mosdóval. Két embernek pont elég, még lakni is akár. Igaz, hogy 2 lépcsőn kellett fölmenni, de olyan sokat azért nem is ültünk a szobában, hogy bántuk volna. Pénteken sétáltunk egyet a környéken, elintéztünk még egy-két apróságot, hogy minden tökéletes legyen, este étteremben vacsoráztunk, és megnéztünk egy filmet, hogy jól rákészülhessünk a másnapra. Mert szombaton kipróbáltunk valami újat, és annyira jól sikerült, hogy még azóta is sajog a hátsónk tőle. Fene se gondolta volna, hogy ilyen megerőltető körbetekerni a Velencei-tavat. Délelőtt kibéreltünk két (egyébként vadiúj, még addig használatlan) biciklit, és nekivágtunk a távnak, amit a kölcsönzős fickó javasolt térképen. Azt mondta, hogy a rutinosak balra indulnak, mert az elején van a nehezebb rész, nagyobb emelkedőkkel, de a vége szinte folyamatos suhanás a lejtőkön, és ha találkozunk szembe biciklisekkel, akkor ők mind buták vagy tapasztalatlanok... :) Egy laza 30 km, vagy én nem tudom, de nagyon sok. Már az elején éreztem, hogy meg fog fájdulni a lábam vagy a fenekem, esetleg mindkettő, mert nagyon kemény volt az ülés, de ellensúlyozta az örömöm, hogy napsütés van eső helyett és szélcsend van vihar helyett. Első pihenőnk Pákozdon volt, fagyiztunk egy cukrászdában, aztán kimentünk az Ingó-kövekhez, (ami az origó), és csak utána tértünk vissza a bicikliútra. Majd pihentünk egy kicsit Sukorónál is, fölmentünk a katonai emlékparkhoz, ott baromi sok pénzért megnéztünk egy kiállítást, amit interneten ingyen is láthattunk volna kis böngészés után, innen-onnan összeszedett információkból, de sebaj. Azután Velencén álltunk meg egy rövid időre, ahol elfogyasztottuk sajtos-tejfölös lángosebédünket, és Velencétől Agárdig már nem volt több nagyobb pihenőnk/kitérőnk, viszont már annyira elfáradtunk, hogy azt is kétségbe vontuk, egyáltalán bármire még képesek leszünk a nap hátralévő részében. Nagyjából fél 6 volt, mikor visszaértünk, szóval hosszabb-rövidebb pihenőkkel együtt nagyjából 7 órát tekertünk egyhuzamban. Mások biztos ráedzenek egy ilyen biciklitúrára, vagy többet gyakorolnak előtte, de mi élből megcsináltuk, és olyan jól éreztük magunkat, hogy elhatároztuk, nyáron megpróbáljuk újra, vagy keresünk valami más hosszú távot. (Mondjuk lehet, hogy a Balaton-túra kicsit sok lenne így második próbálkozásra, de biztos van valami köztes megoldás. Mit tudom én Keszthelytől Aligáig, vagy fordítva...)

A szombati étteremről lemondtunk, mert sem erőnk, sem étvágyunk nem volt hozzá, és még meg kellett ennünk az előző napról hozott maradékot is (ezek az éttermi adagok valahogy sohasem egy emberre szólnak), úgyhogy a napot csak a házban igénybe vehető szaunával és jakuzzival koronáztuk meg. Persze próbáltuk enyhíteni egymás fájdalmait is a kiváló és hatásos Voltaren krémmel is, és boldogan betelve az élettel tértünk nyugovóra. Sajnos vasárnap már délelőtt 10-kor el kellett hagynunk a szállást, de még várt ránk az egész nap. Elmentünk a Pákozd-Sukoró ölében fekvő arborétumba, ott sétáltunk és beszélgettünk legalább 2 órát, még a kötélpályát is kipróbáltuk, amit valahogy nem reklámoztak sehol, szóval ha mi nem vagyunk elég kíváncsiak, talán tudomást sem szerzünk róla, hogy ilyen is van. Felmentünk a kilátóba, megnéztük a természetrajzi kiállítást is, fényképeztünk egy tucat gyíkot, és miután bejártuk az egész területet, visszaballagtunk a kocsihoz, hogy kereshessünk egy vendéglőt éhező testünk kényeztetésére is. Igaz ugyan, hogy egész hétvégén egy jó kis húslevesre vágytam, de abban az étteremben, ahova végül betértünk pont nem volt étlapon. Ellenben a pincér valami hihetetlenül érdekes hibrid figura volt: egyszerre volt idegesítő és jópofa, furi és normális, idétlen és kedves. Kuki, Szikora Robi és Delhusa Gjoni keveréke egy személyben. De a végére mégis inkább az idegesítő és idétlen énje volt az erősebb, úgyhogy nem is bántuk, hogy desszertet már nem választottunk. Ez volt a hétvégénk záróakkordja, utána már csak a vonatom kiválasztása és a visszaút várt ránk. Pusztaszabolcsnál sajnos elváltak útjaink, de csak egy pár napra, míg újra hétvége nem lesz. (Sőt, ezen a héten hamarabb jön el a hétvége, mert csütörtöktől már tavaszi szünet. :D) Kicsit nehéz volt visszaesni ez után a pár nap után egy újabb hétfőbe, de akkor is minden fantasztikus volt. Illetve majdnem minden, mert az újonnan vásárolt napszemüvegem hiába áll tök királyul, és néz ki tök királyul, és van tök király tokja is (hogy ha már egyszer veszek egy rendes napszemüveget, legalább vegyek hozzá egy tokot is, hogy ne karcolódjon, meg sokáig szép maradjon...), az első alkalommal hogy a fejemen (még csak nem is a szememen!) volt, elhagyta az egyik kis csavart, ami a lencsét a kerethez fogja. Ez még a kisebbik baj, mert a szálláshelyen volt, azon belül is a hálószobában, és meg is találtuk, de a kis vacak, amit rá kell csavarni, az nem lett meg. Úgyhogy vehettem vissza a régi (és nagyon tré) napszemüvegemet (mert hála az Istennek, volt okom használni), és rakhattam vissza a tokjába az újat, hogy majd otthon megjavítsam. Megjegyzem sikerült is, egy itthoni régi, törött szemüvegről operáltuk le a kis csavart, hogy ráillesszük az enyémre. Erre ma semmi szükségem nem volt rá. Na sebaj, szemüveg ide, szemüveg oda, mi akkor is nagyon örültünk a hétvégénknek, de főleg egymásnak. :)

Jöjjön most egy pár fénykép, melyek azért mégiscsak tanúskodnak a hétvégénkről, és rólunk.