Pár keresetlen szó arról, miért is nem írtam 4 hónapja egy árva mukkot se'.
Piszkozatban elmentettem ezt-azt, pár kifejezés, egy-egy szó, amiből majd pontosan tudni fogom, hogy miről is akarok majd mesélni. Na, hát mese az nincs, valóság van, méghozzá kőkemény.
Szeptemberben - Istennek hála - új munkahelyen kezdtem, és már az első héten sikerült beilleszkednem, hiszen két idegen rögtön barát lesz, ha van egy közös ellenségük. Majd bővebben is kifejtem, lásd: Hamzsa-pont.
Szóval idén 3.-osaim vannak, én tanítom a készségtárgyakat és mellette még napközizek, és az a legfantasztikusabb az egészben, hogy amiket az előző helyemen utáltam, és gyomorgörccsel kezdtem el csinálni, azt itt egyenesen élvezem, és a kedvencemmé lett. Kezdjük rögtön az elején: 6 évvel a diploma után először van lehetőségem ének-zene tanítására, és a legdurvább rémálmaimból előlépve hirtelen a földi paradicsom lett. Tátott szájjal figyelik, ha valami szolfézs-ismeretet próbálok nekik átadni, vagy megmutatok egy új ritmust, vagy dallamjátékot. Nem elégszenek meg azzal, hogy énekelnek egyénileg-csoportosan-párban, hanem teljesíteni akarnak! A másik nagy mumus a testnevelés volt. (Előző iskolában a gyerekek mást se' csináltak, csak üvöltöztek, és lényegi munkát egyáltalán nem tudtam velük végezni. Volt olyan tesióránk, amin egész órán vigyázzban álltunk. Másikon a sorakozót gyakoroltuk. És nem tanultak belőle!) Ezek a gyerekek pedig szeretnek mozogni, és alig várják már, hogy testnevelés órájuk legyen. Hihetetlen érzés, hogy nem kell fegyelmeznem. A rajz és technika olyan, amilyen, az erkölcstan meg a legnagyobb humbug az egész közoktatásban, de nem baj, mert ezzel a társasággal még az ilyen tölteléktárgyak is értelmet nyernek. Igazából semmi bajom nem lenne, ha nem épp Hamzsa lenne a váltótársam. (Lásd: Hamzsa-pont)
Olyannyira belejöttem az ének-zene tanításába, hogy még az igazgatóhelyettes is ezt az órát szemelte ki, hogy eljöjjön meglátogatni, amin aztán annyira fellelkesült, hogy rögtön hívott hozzám egy szaktanácsadót is, aki hogy-hogy nem pont az énekórámra volt kíváncsi. Na jó, egy kicsit sarkítok: választhattam volna akármelyik más tárgyat is, de őszintén: egy technikaórán mi a lósz*rt tudok megmutatni? vagy egy erkölcstanon? Az általam tanított tárgyak közül a leglátványosabb az ének. És mindkét látogatás után olyan pozitív visszajelzést és dicséreteket kaptam, amiről álmodni sem mertem volna, és talán a főiskola óta nem is volt benne részem. Hihetetlen, milyen görcsössé tud tenni egyébként ez a pálya, a rengeteg elvárás, és a rengeteg hozzá nem értő dilettáns, aki belecsöppent egy vezetői székbe, vagy egy munkaközösségbe dirigálni... S most agyba-főbe dokumentálnom kell a bemutató órámat, mert nem elégedhetünk meg azzal, hogy tanácsadó jött és tanácsot adott. Nem elég a dicséret, el kell kezdeni az önfejlesztést. Fasza.
Annak ellenére kaptam a rengeteg dicséretet, hogy előtte-alatta-utána folyton valami más ragadta el a figyelmem (sajnos szó szerint is) S hogy mik is voltak ezek?
Szeptember-október körül édesanyám felvetette, hogy mi lenne, ha én meg Luis beköltöznénk a Nagymamám lakásába, ami gyakorlatilag április közepe óta (fél éve) áll üresen Zuglóban. Eleve is szó volt arról, hogy elköltözünk, albérletbe, közelebb a munkahelyünkhöz (viszonylag közel dolgozunk egymáshoz), de az első elképzelés szerint az unokatestvérem lakásába mentünk volna, aki egy évre elutazott a barátnőjével Afrikába, terepjáróval. Addig-addig húzódott ez a dolog, míg a lakás talált magának egy albérlőt, mi pedig megkaptuk a lehetőséget, hogy Mamócám valaha volt otthonába költözzünk. Úgyhogy november elején el is kezdtük kitakarítani, selejtezni, rendbe szedni a lakást, vásároltunk ezt-azt, csinosítottuk, holmikat hordtunk be és ki, míg végül a hónap közepén kialakult a végleges állapot, és az első éjszakát 20-án már itt töltöttük. Az azt megelőző három hét nem sok pihenőt adott, hol a lakásba jártunk valamiért, hol az egyik, hol a másik szolgáltatóhoz, hogy ne csak lakni, de élni is lehessen itt. Épp ezért nagyjából 3 héten keresztül minden nap autóval jártam dolgozni. Mert hogy ugye nekem van az csodaszép metálkék transzvesztita kocsim, aki belül Zsuzsi, de kívül Sanyi... Talán pont ez lett a vesztem.
November 18-án, péntek délután fél 5 körül tartottam hazafelé a Könyves Kálmán körúton, amikor is egy lámpás kereszteződést (zöld jelzésre haladva) elhagytam, és hátulról (keresztutcából kanyarodva) a bal oldalamnak csapódott egy másik autó, benne egy nagydarab fickóval és egy idióta nővel (sajnos nem a fickó vezetett). Ez még nem is lett volna akkora baj, csak hogy ezzel a mozdulattal annyira meglökött, hogy én nem tudtam irányítani a kocsim (ha tudtam volna sem tudtam, hogyan kellene viselkedni), és legalább 30 métert csúsztam a villamossín és az úttest közötti padkán, ami az egész alvázamat felszántotta, és benzinnel locsolta meg a betonvetést. A kocsi orra elkaszált egy haladási irányt jelző táblát, búcsúzóul kezet fogott vele a motor, a váltó, és a jobb oldali első lámpám, a fékcsövek és a benzintartály csak a hab volt a tortán, a gyertya pedig maga a benzinsapka és a hátsó lökhárító volt. Egyetlen ép rész maradt a kocsiban: ÉN. Saját lábon, bár remegve-zokogva szálltam ki, és örülhetek, hogy sem a benzin nem kapott szikrát, sem az autó villamost a hátsójába, és még tömegbaleset sem lett belőle.
Az autóm sajnos gazdasági totálkár (duplán), a másik fél pedig nem ismeri el a felelősségét, úgyhogy rendőrségi ügy lett belőle, most már csak a határozatra várok, hogy a biztosító is fizessen. Javíttatni nem érdemes, ezért egy buta ember megveszi majd a roncsokat (lehet, hogy a kertjébe akarja tenni dísznek), én pedig annak az árából és egy hasonló tulajdonságú, üzemképes autó árának a különbözetéből vehetek magamnak egy másik járgányt. Hogy mikor? A rendőrség szerint 1-6 hónap, a biztosító szerint 2-3 hónap, de szerintem jövő ilyenkorra már lesz egy Emilem aki Emília. Remélem.
Csak sajnos a kárba nem veszik bele azt, hogy előtte való csütörtökön tankoltuk az autót fullra, és szeptember elején vizsgázott le két évre. A riasztó meg az indításgátló már csak részletkérdés.
Talán túl büszke voltam erre a járműre? Vagy miért kellett ezt átélnem?
Pont azon a hétvégén költöztünk (volna) Zuglóba, hát így kényszermegoldást kellett választanunk, és a szüleim Daewooját kellett kölcsönkérnünk. Az én drága Sanyim meg ott áll a parkolóban (éppen a kedvenc helyén, ahol előtte legalább fél évig állt egy csotrogány Citroën, amit a közteresek szállítottak el) Most már legalább nem kell attól félnem, hogy ellopják, vagy feltörik. :(
Szóval eléggé zaklatott lelkiállapotban kezdtem bele ebbe az ének-tanításba, és ennek ellenére kaptam csupa elismerést. Hát még milyen jó lett volna az órám, ha előtte nem történik ennyi minden egyszerre?
Hamzsa-pont. A váltótársamat (továbbiakban Hamzsa) mindenki jól ismeri. Sajnos túl jól. Annyit mondhatok, hogy nem a kollégák kedvence, habár lehet ezt ő magáról nem tudja. Szuper pedagógus, de lélektelen ember. Nem is tudom pár szóval jellemezni, vagy bemutatni, inkább elmesélek vele kapcsolatban pár szösszenetet. Ezek határozzák meg őt, és sajnos a kollegiális viszonyunkat is.
Október közepén volt egy kézműves foglalkozás a kézmosás világnapja alkalmából. Osztályonként egy pedagógus vállalta, hogy pár gyerekkel barkácsol valamit, a gyerekek szabadon választhattak a feltáruló 8 lehetőség közül. Lépkedniük kellett volna a folyosón, és amelyik stand megtetszik nekik, oda leülni, és a munkadarabot tanítói vezetéssel elkészíteni. Na, Hamzsa kivezényelte az egész 3. a osztályt, mind a 15-öt, akik jelen voltak (ehhez természetesen az általam tervezett 8 szék helyett 16-ot tetetett oda az asztalok köré), és kötelező jelleggel mindannyiuknak el kellett készíteni azt a munkát, ami talán nem is tetszett nekik. (Oké, én direkt olyan egyszerű dolgot választottam, amiről reméltem, hogy nem fog sokakat odavonzani, szóval egyáltalán nem terveztem egyszerre 20 gyerekkel dolgozni.) Merthogy összesen kellett 30-35 darabbal készülni, és ezt mondjuk 5-10 fős csoportokban elkészíteni. Ehhez képest én legalább 40 darabban segédkeztem, egyszerre majdnem 20 gyereknél. Mert hát nyilván Hamzsa jobban tudja.
Hétfőnként úszni járunk a csoporttal (ez kivált heti egy tesiórát), de múltkor pont halaszthatatlan értekezlet volt hétfőn, ezért velem már pénteken lemondatták az úszást, ha az iskola vezetősége ezt kívánja, legyen. Rákérdeztem, hogy szülők nem vihetik-e a gyermekeket, s a válasz nem volt. Oké, már intézem is.
A nevezett hétfőn Hamzsa rákérdezett, hogy miért mondtam le az úszást. Mondom, vezetői utasításra. Erre ő: Ki mondta? Mondom: az igazgatónő. Erre ő: Miért nem kérdeztél meg engem? (WTF?) Mert hogy elvihettem volna őket (és maradjak le az értekezletről? - kérdezek közbe). Várd meg a végét - mondja ő. (Szerintem nem így akarta volna mondani, csak hát az nem lehet, hogy neki nincs igaza...), És szülő visszahozta volna őket. Erre én: megkérdeztem, hogy szülővel mehetnek-e, és azt mondták, nem. Erre ő: Hát jó. De legközelebb kérdezz meg engem! (Pff.)
Járok be hozzá matematika órára hospitálni (mivel azt év elején nem merte rám bízni, ezért 30 év magyartanítás után bevállalta azt is), és a gyerekek most éppen a fejszámolást és az írásbeli összeadást-kivonást gyakorolják. Ugye ehhez becslés is kell. A számunk a 997. Mutassuk be a számot tulajdonságai alapján. Páros-páratlan, hány jegyű, valódi-, alaki-, helyi érték, kisebb-nagyobb számszomszédok, kerekített értékek, stb. Alaki értéke 9+9+7=25 (Gyermek 26-ot mondott, Hamzsa leokézta.) Mert nem forognak már úgy az agytekervényei. Megértem én, 60 év az mégiscsak 60 év. Na de. Mikor a gyereknek fejben kell összeadnia két számot. Mondjuk 340 + 270... Gyerek: 610. Hamzsa: Gondold csak át még egyszer! Gyerek: (kis fejszámolást követően) 610. Hamzsa: Igen. Ne hagyd magad becsapni! (Vagy másik lehetőség: "Na ugye?") Mert hogy neki ennyi idő kell, mire utánaszámol, és következtet a helyes megoldásra.
Értem én, hogy nem megy olyan gyorsan a fejszámolás. Nekem se mindig. De akkor basszus legalább számolja ki előre, és írja le egy cetlire! Legalább a megoldásokat, amiket hallania kell. Utána már lehet együtt számolni a csoporttal, vagy követni a lépéseket...
Lehet, hogy ez csak a gyakorlatlanságom, de én minden órára úgy készülök fel, hogy felírom előre a lehetséges válaszokat, még azokra a kérdésekre is, amikre kapásból rá tudom vágni a jó megoldást. Lehet, hogy a pályánk végén erre ugyanúgy rá kell szokni.
635-nél múltkor leokézta, hogy a gyerek 630-hoz kerekítette. Nekem kellett beleszólnom az órába, hogy (nehogy megbántsam az ő felséges voltát), bocsi, Hamzsa, mi volt a szám? És akkor ő visszaszól, 635. Jajj, akkor gyermek, ez nem jó. Hova kell kerekíteni?
Hoppácska...
Egyéni fényképezés volt iskolánkban november végén (karácsonyra). Direkt kiemeltük, hogy most barátos, meg csapatos fénykép nincs, csak egyéni. Erre Hamzsa odasétálgat: Ne haragudjatok, akkor ahogy megbeszéltük, szeretnék magamnak emlékeket gyűjteni, akkor lesz egy közös kép velem és az osztállyal (hogy én hol vagyok ebben a kérdésben, az már lényegtelen. Kb mint ha jelen se lennék) "És tudjátok: fiatalnak, szépnek és vékonynak kell látszanom a képen." És ott virít az osztály közepén, a karácsonyi fotón, és kedves szülők, rendelhető!
Kidíszítette az osztálytermet karácsonyra. Összeszámoltam, 50 db kis bizbazt rakott ki ide-oda, annyi giccses sz*t, hogy az három osztály díszítésére elegendő lett volna. Szóval kissé barokkosra sikerült. És akkor még számon kérte rajtam, hogy én miért nem készítek Mikulásra meg a télre valamit a gyerekekkel. Készítek, B+, csak nem rakom ki, mert a vackaidtól nem fér sehova! Konkrétan hányingert kaptam a terem képétől. Most csak mutatóba beteszek ide pár képet. Ez EGY falrészlet és a hozzá tartozó plafon.
Szóval most már talán mindenki érez valamit abból, miért is mindenki "kedvence" ez a tanerő. Remélem, januárban már kiteszi a nyuszikat is húsvétra! Én meg előszedem a kis hóembereket, hogy azért valamit én is alkossak már...
Arról
meg ne is beszéljünk, hogy 30 éve tanít magyart, ez a szenvedélye, és olyan
elírásai és nyelvhelyességi hibái vannak (Facebookos megosztásaiban,
gyerekeknek/szülőknek írt üzenetekben, vagy ha nekem ír valamit), hogy a hajam
égnek áll. Szóhasználat, központozás, mondatvégi írásjelek, szavak jelentésbeli
különbségének nem ismerete, toldalékolás... És nem puszta elírásokról van szó!
Egy magyartanár nem engedheti meg ezt magának!
Egyébként nagyon sokszor van úgy, egy-egy pillanat, amit rögtön megírnék a blogomba, talán csak két mondat az egész, vagy egy apró történet a napomból, hetemből, és mindig a piszkozatban végzi, mert előtte még ezt is meg azt is és amazt is meg kellene írnom. Nos, most összefoglaltam tömören az elmúlt 3-4 hónapomat, és ezentúl megpróbálok gyakrabban írni. Mert hát látjátok: van mit.
