Mennyire öreg és mennyire diák?

Már csak pár óra, és kezdődik az évfolyam-találkozónk, belegondolni is nehéz, hogy 5 év eltelt a diplomázás óta. Abba a városba megyünk, ahol az életünk zajlott, a vonatok még mindig óránként járnak, de még mindig nincs pontos létszám, hogy hányan is leszünk. Kreáltunk hozzá egy eseményt is a Facebook-on, ahol mindenkit nyomatékosan megkértünk, hogy jelezze részvételi szándékát, akár egy "talán"-nal is, ha még bizonytalan a helyzet, de a "látta 20 ember" közül csak 9-en voltak képesek bárminemű információval szolgálni. A maradék 10 nem is látta, legalábbis a Facebook nem jelezte. Az a szomorú az egészben, hogy ez már a harmadik, de végleges időpont. Hónapok óta beszélünk róla és próbáljuk megszervezni, és még így sem tudjuk, hogy kikre számíthatunk. Pedig olyan jó kis összetartó csapat voltunk. Az elszakadás pedig olyan hirtelen és egyszerűen történt, még egy pár hétig-hónapig tudtuk követni, hogy kivel mi történik/történt, de aztán az idő felőrölt mindent és minket is.

Most már - csak azért, mert a Facebook tényleg egy közösségi oldal, és így sok minden az emberek elé tárul - le tudunk vonni következtetéseket, azok alapján, amiket látunk. Egy-egy fénykép, vagy kiírás, és nagyjából tudjuk, hogy egyik külföldön van, másik a harmadik munkahelyén kezdett dolgozni, a harmadik éppen gyereket vár vagy szült, ők összeházasodtak, ők meg szétmentek... De ez édeskevés. Jó lenne mindenkivel beszélgetni legalább egy fél órát, hogy érezzük: valaha összetartoztunk. Remélem, erre minél több lehetőségem adódik ez alatt a másfél nap alatt, amit együtt tölthetünk. Izgatott vagyok már, mert amennyire én nem hallottam a többiekről szinte semmit, úgy ők se hallottak felőlem az elmúlt 5 évben. Reménykedem benne, hogy azért jelen lesznek olyanok is, akik a Facebookon nem adták ennek semmi jelét, és hogy nem hárman kell végül jobb híján egy presszóba/kocsmába beülnünk egy kávéra vagy sörre.

Az elmúlt években azért többször visszamentem Nagykőrösre, hol egy öregdiák találkozóra, hol egy könyvbemutatóra, hol egy iskolai rendezvényre, és találkoztam párakkal, azokkal, akik még koptatták a padokat mikor mi utoljára kiléptünk az épület ajtaján, és azokkal, akik már csak utánunk érkeztek. De most már pont annyi idő telt el, hogy senkit sem ismerek az ott tanulók közül, és a dolgozók is kicserélődtek. Visszatér a régi érzés, amit az egykori gimnáziumom révén is éreztem, hogy a távozásunk után minden megváltozott, és hogy mi voltunk az utolsó olyan osztály/évfolyam, akik még tudták ápolni a régi hagyományokat és öregbíteni az intézmény hírnevét. Mint ha a távozásunkkal együtt távozott volna minden élet is. Idegen tanárok, idegen szokások, idegen rend vette át a helyünket, és az általunk otthagyott dolgokat. A főiskolán minden évben szerveztünk egy 24 órás kosárlabda-mérkőzést, voltak művészeti napok, voltak szervezett programok, amikre az öregdiákokat is szívesen hívtuk meg. A ballagás után vártuk lelkesen, hogy majd minket is hívnak kosarazni, vagy megnézni egy színi előadást, bulizni a gólyabálon, táncolni a tavaszköszöntőn, részt venni az egyetemi napokon, és ezek a meghívások szépen sorban elmaradtak. Először azt hittük, csak figyelmetlenség. Később szomorúan vettük tudomásul, hogy egyszerűen nincs mire meghívni minket, mert ezek a programok utoljára akkor voltak jelen a főiskola életében, mikor mi megszerveztük. Első évesként ugyanúgy, mint végzősként. Az utódjainknak már nem voltak fontosak. Vagy csak mi nem tudtuk átadni az értékeket? A lelkesedést? Az egész a mi hibánk?

Szóval most vegyes érzelmekkel teli várom a ma estét, meg a holnapot, hogy lássam, tényleg mindennek vége van-e, vagy csak most kezdődik minden?

Végre egyszer nem a problémák elől fogok futni...

Túlságosan eltunyultam az utóbbi időben. Meg sem merem mondani, mennyi ideje nem iktattam be semmilyen mozgást az életembe, azon a pár km sétán kívül, amit egy héten megteszek munkába menet, vagy hazafelé jövet. Érzem valahogy belül is már régóta, hogy ez az állapot nem ideális, és hogy jó lenne rajta mielőbb változtatni, de mindig ott maradt abba a történet, hogy magamra nézve nem vagyok olyan húzóerő, mint rám nézve valaki más lenne. Úgy értem, egyedül nem buli a sport, olyan ember meg nagyon kis számban van a környezetemben, aki jobb híján szintén egyedül sportol és ezért "érdeke" lenne a magányos elfoglaltságból társas programot csinálni. Ja, várjunk, én még egyedül sem sportolok. Mert nem buli. Szóval legalább olyan emberre lett volna szükségem, aki szintén eme megfontolásból nem mozog semmit, és így az egyedül-nem-mozgás (vagyis nem együtt-mozgás) okozhatná a közös-mozgást.

S most úgy látszik, megtaláltam azt a személyt, aki képes kirángatni a begubózottságomból, bír akkora meggyőzőerővel, hogy rábólintsak önszántamból a sportra. Bár azt még nem tudom, mennyire leszek kitartó és mennyire lesz rendszeres a mozgás, de az elhatározás már megszületett: B-vel fogunk együtt mozogni, ami mindkettőnknek jó lesz, testileg első sorban, aztán abból egyenesen következik majd az, hogy lelkileg is helyrepofoz. Mert a testnek és a léleknek harmóniában kell lennie. Azt hiszem, régen voltam már ennyire lelkes valami új iránt. 

Egy kis mozgás senkinek sem árt, tartja a mondás, hát legfeljebb majd előveszem a térdvédőmet (amit - mióta odafigyelek, hogy kíméljem a térdem - mostanában a szekrényben tárolok, mert nincs szükségem rá) és nekivágok. Az elsődleges terv az, hogy biciklizni fogunk, meg futni, egymás mellett, egymásra hatva, de aztán ki tudja, lehet, hogy annyira beválik a sportolás, hogy minden mást kipróbálunk majd. :D

Ja, annyit még hadd mondjak, hogy elég erős motiváció volt az, hogy nem jött rám az egyik nyári nadrágom. Aztán a másik sem. Úgy tűnik, télen mindig kicsit húsosabb vagyok, mint nyáron, mert összehasonlítottam a két ruhatáramat, és elképedtem a különbségen. Szóval most az elsődleges cél mellé bejön a másodlagos cél is: fogyni, legalább egy pár kilót. De már attól jobban érzi magát a lelkem, hogy eltervezem, mit fogok csinálni. Érzem, hogy felüdítő folyamat vár rám. :)

Szobafestőmázolókőművesszakmunkás

Sose értettem, hogy a munkások, legyenek akár kőművesek, falfestők, szerelők, vagy bármilyen erős szennyeződéssel járó fizikai munkát végző emberek miért közlekednek az utcán és a tömegközlekedési eszközökön festékes/olajfoltos/szakadt ruhákban. Nincs bennük annyi önkritika vagy igényesség, hogy emberek közé normális ruhában menjenek? Nyilván nem arra gondolok, hogy mindegyiküknek öltönyt kellene viselniük, vagy a legmárkásabb farmert és parfümöt, de azért egy tiszta és nem kopott nadrág meg egy pulóver egészen más képet nyújtana róluk. Ma délután is, ahogy tartottam hazafelé és ültem a - nem annyira tömött - metrókocsiban, felszállt két férfi, az egyikük overallban, a másikuk egy kötött pulóverben és mintás farmerben, acélbetétes munkavédelmi bakancsban, és mindketten tele voltak fehér- csont- és tojáshéjszínű festékfoltokkal. A cipőjükön annyi festékkel, hogy már azt sem lehetett megállapítani, a cipő eredeti színe milyen. Szobafestő-mázolók. Csak a szakmunkásbajusz hiányzott róluk. És végig ezen gondolkodtam, hogy miért utaznak ebben a ruhában? Pusztán lustaság? Vagy csak megszokás? Nem tudnának a hátizsákjukban legalább egy váltás nadrágot meg pulcsit vinni magukkal? Esetleg nem lenne módjuk átöltözni a munka végeztével? Annyira igénytelen és már-már gusztustalan szokás. Miért kell minden embernek tudnia, hogy mivel keresik a kenyerüket? Mondjuk ők még egész tűrhetően néztek ki, mármint arcra, nem voltak borostásak, nem volt borvirágos az orruk, és nem bűzlöttek sem a piától sem a dohányszagtól. Szóval talán otthon várta őket a kedves feleség meg a két-három poronty, talán náluk volt az aznapi vacsorához való hagyma és sertéshús is, de mégis bántotta a szemem az öltözékük. Tudom, túl kritikus vagyok, mindig mindenkit megkritizálok, legalábbis magamban, ezt örököltem apai ágon, de szerintem ez több embernek szemet szúr. Vagy tényleg csak én teszem szóvá az ilyesmit? Vagyis szóvá éppen nem, mert meg sem szólaltam, és még csak fintort sem vágtam, csak ahogy ott ültem, elgondolkodtam ezen. Néhány emberről első ránézésre meg lehet állapítani a foglalkozását. Könyvtáros. Matematika-fizika szakos tanár. Ügyvéd. Titkárnő. Üzletkötő. Kőműves. Alkoholista. Munkanélküli. Mindezt az öltözékből, és mégsem ruha teszi az embert...?!

Hibridencia.

Azt hittem, hamar lecseng ez a dalfesztiválos barbárság, és nem kell vele sokat foglalkoznom. Eredetileg nem is akartam írni róla a blogomban, mert annyira felháborított a dolog. Emellett biztos voltam benne, hogy ha írnék róla akár csak egy sort is, kommentek tucatjai jönnének, vagy vadul támadva engem, vagy velem mélységesen egyetértve. Annyi bizonyos, hogy az a hibrid, aki megnyerte a versenyt (és hangsúlyozom, hogy ő és nem a dala) megosztja az embereket, sőt mi több: a társadalmat. Nem maradhatsz semleges szemléletű.

Így most mégis úgy döntöttem, hogy leírom, ami belül feszít, akkor talán könnyebb lesz a feldolgozása nekem is. Tudom, sokan megtették előttem, talán már éppen aznap, mikor az esemény lezajlott, talán másnap, de nekem akkor sem ad megnyugvást más, csak ha magam is kifejtem a véleményemet.

Szóval figyelem: most a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek, és csak az olvassa el a bejegyzést, aki nem veszi zokon, hogy valaki ki meri nyilvánítani a csöppet sem toleráns véleményét a témával kapcsolatban!

Nagyon nehéz azon túllendülni, hogy ez egy dalverseny, és mégsem egy dal győzött. Nem tudom, ez a régebbi évadokban is így volt-e, vagy csak a modern kor vívmánya, de elég egyértelművé vált szombat este. Meggyőződésem, hogy ha színfalak mögött, csak a hangjukat hallatva, de semmi látványt nem társítva a produkcióhoz versenyeztek volna a résztvevők, nem ez a valaki nyert volna. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy ha bármelyik másik állam delegált volna egy hasonló szerzetet, diadalmaskodott volna. Nagyon nehéz visszafogottan és kulturáltan fogalmazni, de azért megpróbálom. Megpróbálom a körültekintő és mindenre kiterjedő véleményemet leírni azzal kapcsolatban, ami történt és amit láttam a dalfesztivál döntőjében.

Első körben térek ki a nyertes személyére. Ugye azt mindenki tudja, hogy egy szakállas férfi nőnek öltözve lépett színpadra, és tarolt a megjelenésével. Nos. Ha ő úgy érzi, hogy véletlen született férfi testbe, de valójában nő, akkor operáltassa át magát! És ne viseljen magán férfias jegyeket (szakáll és egyéb feltűnő szőrzetek)! Ha meg csak simán "poénból" öltözik be nőnek, és viselkedik úgy, mint egy nő, akkor ne a szakállával akarjon kitűnni. Szóval nekem semmi bajom nincs a homoszexuálisokkal egészen addig, míg ezt a másságukat nem az orrom előtt élik ki/meg. És még talán ezzel a hibriddel sem lenne gond, ha nem akarna egyszerre mind a kettő nembe tartozni. Nem tudom minek nevezni, egyszerűen csak hibridnek, mert ez is és az is, és mégis sem ez sem az. Engem mégis leginkább a viselkedése zavart, a szakálla talán csak feleannyira. Biztosan többen felfigyeltek rá, hogy végig affektált. Nem nőiesen viselkedett, hanem természetellenesen. Mint egy rossz ripacs... Szégyent hozott a férfi- és a női nemre egyaránt. Egyetlen nő sem viselkedik ennyire nőiesen, mint ez a valaki. Krokodilkönnyek, túlságosan kecses kéztartások, fülsüketítő sápítozás, és egy jó adag meghatódottság jellemezte, amikből ekkora "mennyiség" még egy színpadra is sok lenne. Mesterkélt volt, és túlzó. Ugye ő egy bevallottan homoszexuális ember. De tudtommal a homoszexuálisok nem öltöznek be ellenkező neműnek. Sokkal nagyobb elismerést vívott volna ki (legalábbis az enyémet biztosan), ha nem viselkedik ilyen kifacsartan, hanem megpróbál természetes lenni. De ő nem tudja eldönteni, hogy transzvesztita, hermafrodita, biszexuális, homoszexuális, heteroszexuális, aszexuális, férfi, nő, vagy egyáltalán ember-e. Mindegyikből kér egy kicsit magának. Ezzel egyiket se birtokolja egészen. Szomorú. Az ilyen embernek pszichiátriára kellene mennie, nem dalversenyre.

Másodszor kitérek magára a rendezvényre. Ugye mint említettem, szomorú megállapítást kellett tennem: ez az esemény már (régen?) nem arról szól, amiről kellene. Itt nem dalok versenyeznek egymással, hanem nemzetek, és azon belül is előadók. Idén is egy előadó nyert. Még csak azt sem mondanám, hogy egy ország, mert - mint fentebb is említettem - bármelyik nemzet képes lett volna ekkora győzelemre, ha a delegáltja hasonlóan meghökkentő személyiség. Ha a szereplők kinézetét elrejtették volna, és ő sem a megjelenésével szeretett volna sikert aratni, akkor egészen máshogy alakult volna a verseny.  Akkor talán Kállay-Saunders Andrásnak sem lett volna ilyen előkelő helyezése, vagy ekkora esélye. Ha a dal maga lett volna a "szereplő", szerintem például Norvégia nyert volna. Szerintem az ő daluk volt a legértékelhetőbb, és talán pont azért gondolom így, mert nem akartak hatást kelteni mindenféle színpadi megjelenéssel és effekttel, hanem csak az emberek fülére és hallására hagyatkoztak. És mondom mindezt úgy, hogy nagyon is tetszik nekem a magyar dal, és a mondanivalójával is egyetértek, és fontosnak tartom. Mindemellett nagyon is szurkoltam Kállay-Saunders Andrásnak, de be kell látnunk: levetkőztetve a színpadi elemektől a csupasz dalt hallva egészen máshogy alakulna a tabella. De próbáljunk meg túllendülni a tényen, hogy itt nem dalok versenyeztek! Sajnálatosnak tartom, hogy az osztrákok csak ezzel a hibriddel tudtak kitűnni, azt pedig még szomorúbbnak látom, hogy Európa elvesztette a józan eszét és ítélőképességét. Még a magyarok is 10 pontot adtak neki, sőt, az izraelitáktól is ennyit kapott, mindezt a tolerancia jegyében. Pedig ezt a két nemzetet én elég konzervatívnak hittem. De a tolerancia jegyében kifütyülték például az orosz versenyzőket, és az ukrán leányra is fújoltak. Íme, az országok versengése. Vajon ha az oroszok énekeltek volna az elfogadásról, ők is sikert arattak volna? Jövőre talán valaki majd arról fog énekelni, hogy fontos az elfogadás, ezért fogadjuk el, ha egy családban alkoholista az apa és veri a feleségét meg a gyerekeit, fogadjuk el, ha valahol tisztességtelen forrásból (például betöréssel) szereznek vagyont, és erre nevelik a gyerekeiket is... Lassan már mindenkinek mindenhol mindent szabad, mi meg libáknak érezzük magunkat, mindent lenyomnak a torkunkon, ügyet sem vetve arra, hogy meg akarjuk-e enni.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon ha mindegyik dalt ugyanaz az ember énekelte volna el, vajon melyik diadalmaskodott volna. Vagy ha összekevertük volna a dalokat, és mindegyik nemzet valamelyik másik országét vitte volna színpadra. Tudom, fölösleges ezen gondolkodni, de egyszerűen nehéz elhinnem, hogy ez megtörténhetett. És most már az osztrák üzletekben lehet kapni punci kolbászt is, vagyis conchita wurst-ot, ott virít a felvágotton a stilizált feje, kisminkelve - szakállal.

Jövőre minden indulónak fel kell kötnie a gatyáját, és nagyon durva dolgokkal kell előállnia annak a valakinek, aki nyerni akar. Ezt a poént Ausztria már lelőtte (kár, hogy viccnek is csúnya, és nem lehet nevetni rajta), most már valami mást kell kitalálni. Például énekeljen valaki mezítelenül. Vagy az már sok lenne a vén Európának? Kíváncsi leszek, mivel próbálnak meg jövőre "hatni".

Addig pedig próbálom feldolgozni a sokkot, és utána elfelejteni az egészet.

"Maga a játék az igazi ajándé-é-é-ék" :)

Az a baj minden ünnepi készülődéssel, hogy már napokkal, esetleg hetekkel az esemény előtt lázban égek, és alig bírom türtőztetni magam, hogy ne fecsegjem ki az éppen érdekelt személynek, mivel is készülök, mivel is fogom meglepni... Luisnak nagyjából 2 hét múlva lesz a születésnapja, és én nagyjából karácsony óta azon töröm a fejem, hogy mivel lepjem meg. Ahogy Petőfi mondaná: "S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat", de valahogy egy sem volt az igazi. Illetve sok igazi lett volna köztük, amikkel nagy nagy örömet szerezhettem volna annak, akit szeretek, de többnek igen kétséges lett volna a megvalósítása, vagy egyenesen kivitelezhetetlennek tűnt, és olyan is akadt az ötletek között, amit miután alaposan átgondoltam, mégis elvetettem, mert nem a legmegfelelőbb örömszerzésre. Telt múlt az idő és már hirtelen május lett, ilyenkor azért már egy biztos elképzelésnek kellene lennie, mert szűkül az idő és én kapkodni nagyon utálok, elkésni meg még annál is jobban. Úgyhogy ismét gondolkodóba estem, de ezúttal már csak olyan dolgokon járt az eszem, amiket május végéig meg is tudok csinálni. És tegnap villámcsapásként hasított belém a felismerés, mi legyen idén az ajándék. Délelőtt éppen semmi dolgom nem volt, úgyhogy volt lehetőségem több dolognak utána járni, aztán a nap végére teljesen körvonalazódni látszott az egész. Ma pedig - mivel órákkal előbb elengedtek - hazafelé betértem az üzletbe, és megvásároltam minden kelléket a tökéletes ajándék elkészítéséhez. Jelentem, ma el is készült, (mivel nagyjából 4 órával hamarabb itthon voltam mint más munkanapokon) és már ott pihen a polcon. Annyira szívesen leírnám, mit találtam ki, de sajnos (nem sajnos!) Luis is látogatja a blogomat. És ha kiderülne, akkor oda lenne a meglepetés! Szóval most nagyjából 2 hétig kell görcsösen titkolóznom előtte, mert azt akarom, hogy az öröme teljes legyen. És remélem, sikerül is a tervem. Mármint nem a titoktartásra vonatkozóan, hanem az örömszerzésre. Azt mondta, mindennek örül, hát majd ez szépen kiderül idejében. Én megtettem, ami tőlem telt.

Ilyenkor már kérdezgetni szokta, hogy mit fog kapni? Én meg visszakérdezek, hogy tényleg eláruljam-e, és ő gyorsan rávágja, hogy ne. Ezt játsszuk a születésnapjáig, ezt játszottuk karácsony előtt is, és a játéknak mindig akkor van vége, amikor végre elérkezik az ajándékbontás ideje. Úgy tudom, pont azt, amire éppen vágyott még nem adtam soha, de olyat, aminek nagyon örült, kétség kívül.

Egyébként a jó ajándéknak kettő ismérve van. Az egyik az: Olyan, aminek te is örülnél. Mert aminek te örülnél, biztosan örülne a másik is. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit ha te kapnál szíved szerint visszautasítanád. A másik pedig: Olyan, aminek a kiválasztásakor a másikra gondoltál, és neki szántad. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit igazából valaki másnak szántál. Ha ezeket tartod szem előtt, nagy csalódásban nem lehet részed, nem lőhetsz nagyon félre.

Én az ajándékozásban mindig a másik embert szeretem, és azért megyek hetekig az ajándékok után, hogy mindig megtaláljam a tökéleteset. Persze az évek múlásával az ötletek is fogynak, de talán jönnek helyettük újak.

A nagymamám születésnapja (89.) pedig a jövő hétvégén lesz, és arra még semmit nem találtam ki. Azért vagyok gondban, mert az elmúlt években az összes karácsonyi és születésnapi ajándékot én találtam ki neki, és mind egytől egyig hasznos és boldogító volt. Most pedig édesanyám is rám bízta ezt a dolgot, úgyhogy jó sokat kell rajta gondolkodnom.

Szóval most nagy ünnepi készülődésben vagyok, és már alig bírom kivárni az alkalmat. Pedig nem is az én születésnapom lesz... Lehet, hogy abban az üzletben, ahol Luis ajándékát beszereztem, Mamócának is találnék valamit, de az csak az én személyes részem lenne, viszont a nagy családi meglepetést nem pipálhatnám ki vele. Neki azért nehéz olyat adni, aminek én is örülnék, mert elég nagy közöttünk a korkülönbség... Majdnem 60 év. Inkább a másik ismérvet kell figyelembe vennem: sokat kell Mamára gondolnom (már egy hete csak...) és meglesz a meglepetés.

Derül a ború

Mindig jól nézzétek meg, hova ültök le! Szerintem étteremben ugyanúgy, mint moziban vagy az utcán, de a tömegközlekedési eszközökön is. MINDIG! Akkor talán nem fogtok úgy járni, mint én jártam. (Bár a végén egész jól jártam.)

Hétfőn ugyanis hazafelé a munkából felszálltam a HÉV-re, és - bár mindig meg szoktam nézni, hova ülök, és ezúttal is megnéztem - sikerült beleülnöm valamibe. Észre se vettem. Volt mellettem egy műanyag tubus, meg is néztem, micsoda: valami szájfény vagy mi lehetett, úgyhogy arrébb is raktam, nehogy ráüljek. Még a kupak is rajta volt, tehát eszembe se jutott, hogy aggódnom kellene. Aztán átszálltam a villamosra, majd a metróra, majd újabb villamosra, még bementem a drogériába egy-két dologért, és csak ezután értem haza. Jó kislányhoz illő módon azonnal át is öltöztem itthoni (játszós) ruhába, és a napi szerelésemet az ágyra tettem szépen sorban. Akkor döbbentem halálra: valami bordós folt van a homokszínű nadrágomon. De egy jó tenyérnyi méretű. Baloldalon, combon, hátul. Rögtön mutatom is édesanyámnak, mire ő halál nyugodt hangon: "beleültél valamibe". Gondolkodtam, vajon mi lehetett az. Villamoson nem ültem le - kilőve. Metrón bőrülés volt, nem volt ott semmi - kilőve. Másik villamoson nem ültem le - kilőve. A HÉV... Akkor hasított belém a tudat: a szájfény volt az. De nagyon csalóka volt egyébként, mert a HÉV huzatja ugyanolyan színárnyalatú, mint az a krém, és még olyan csillogó foltok is vannak benne, mint a krémben. Szóval ezért nem vettem észre, hogy ráülök. És úgy mentem végig a városon, egy tenyérnyi folttal a hátsómon. Még jó, hogy nem olyan területen volt, hogy másnak gondolják a népek. Édesanyám nyugodt volt: szerinte ki lehet mosni. Be is áztatta, folttisztítót is használt rá, betette mosásba is, és tegnap mikor néztem a szárítón, láttam, hogy nem jött ki a folt. (Sőt, szerintem azáltal hogy kimosta, még jobban beivódott az anyagba...) Ejtettem egy pár könnycseppet a nadrágért, mert hiszen az volt a kedvencem (de egyébként mindig az éppen sérülő darab/tárgy/holmi a kedvenc...) és elhatároztam, hogy elmegyek az üzletbe ahol vettem, viszem magammal a roncsot is, és megérdeklődöm, árulnak-e még ugyanolyan darabot, vagy valami nagyon hasonlót. Így is tettem ma: és láss csodát! volt éppen ugyanolyan nadrág (pedig egy kb 3 éves darabról van szó!) és még méret is volt belőle, szóval uzsgyi felpróbáltam, éppen passzolt, vettem hozzá egy övet is (mert azt amúgy is akartam már) és negyed óra alatt végeztem a folyamattal. Szerintem ilyen hatékony vásárlójuk még sose volt, és szerintem egy doboz tejfölt se vettem még ilyen rövid idő alatt. Mondtam is az eladóhölgynek, hogy velem az a probléma vásárláskor, hogy mindig határozott elképzelésem van, hogy mit szeretnék, és addig nem nyugszom, míg nem találok pont olyat. Azt válaszolta, hogy ez nekik csak jó, mert az ilyen vásárlónak tudnak segíteni. De aki nem tudja eldönteni, hogy mit is akar, annak nagyon nehéz eladni bármit is. A pénztárnál lévő férfi meg hozzátette még azt is, hogy a kedvence az, amikor bemegy valaki egy világos színű szűkszárú nadrágért, és távozik egy sötét bőszárúval. :)

Szóval egész jól jártam a végén, mert lett egy új nadrágom, ami pont olyan mint a régi, és talán a régivel is tudok még valamit kezdeni. Pl összefestékezem az egészet hogy jó mintás legyen, úgyis az most a divat. :D

Úgy látszik, a mai napom a "pozitív zárásról" szól, mert az iskolában is kaptam egy jó hírt. Ahogy egyik gyerekem mondaná: arany-hírt. Ugyanis tanulási időben bejött É., az osztályfőnök, és kihívott egy pár percre. Már akkor megfagyott bennem a vér, mit akarhat, és halálra vált arccal mentem ki. A kérdés amit feltett még talán a koporsót is megnyitotta előttem: "Ági, te akarsz maradni jövőre?" (Tudjátok, úgy hangzott, mint egy fenyegetés, hogy "ha akarod ezt a munkát, és nem akarod, hogy azonnal elbocsássanak, akkor ezt és ezt csináld, mert különben bajok lesznek") Én meg válaszoltam szinte suttogva, hogy igen, szeretnék. Erre É.: "Jó, mert I. (igazgatóhelyettes) engem kérdezett, hogy szerintem te maradnál-e, és hogy én mit szólnék hozzá, és én azt mondtam neki, hogy igen, maradnál, és szerintem jól érzed itt magad, bár egy picit még kell tanulnod, de azért jó munkaerő vagy... és azt felelte rá I., hogy akkor jó, már ezzel sem kell foglalkoznia, lekerült egy nyűg a nyakáról, és akkor jó, nem kell keresniük helyetted mást. És szerintem nem is fognak már akkor ezzel foglalkozni, ez le van tudva." - Közben még azt is megkérdezte, hogy keresek-e már másik munkahelyet. Én meg mondtam, hogy nem, eszembe se jutott. Hát nagy kő esett le a szívemről, és még válaszoltam, hogy örülnék, ha nem kellene elmennem máshova és nem keresnének helyettem mást. Szóval most úgy néz ki, maradhatok jövőre, és ennek nagyon örülök. Csak azt nem értem, hogy ezt miért É.-vel üzenik meg, és miért nem hívnak be az irodába személyesen? Bár biztosan meg fog történni ez is. Legalábbis remélem. A szerződést valamikor csak alá kell írni.

Igazából néha parázok azon, hogy mik jutnak el az irodába rólam meg a csoportomról, például hogy nem vagyunk-e néha túl hangosak, vagy nem késünk-e sokat programokról/programokkal, vagy nem csinálok-e nekik kevés foglalkozást, vagy nem vagyunk-e túl sokat az udvaron szervezett programok nélkül, és hasonlók. Néha azt érzem, hogy hiába próbálom őket összefogni, nem sikerül, máskor meg olyan gördülékenyen megy minden. Amúgy én vagyok az egyetlen, aki a hospitálásokból kimaradt, vagyis nálam sem az igazgató, sem az igazgatóhelyettes nem járt, és valószínű már nem is fognak jönni. Azt meg valószínűleg tudják, hogy sokkal jobban megy a munka ezzel az osztállyal mint az elsővel, és hogy én is jobban érzem magam. Szóval ha ők azon aggódtak, hogy én keresnék magamnak más helyet és szeretnék elmenni: megnyugodhatnak, én maradni akarok, és ha rajtam múlik, fogok is. Igaz, hogy elég messzi van az otthonomtól és sokat kell utaznom, meg az is igaz, hogy sok nyűgöm van bizonyos rendszerekkel és megoldásokkal, de az is igaz, hogy jól érzem magam a kollégáim között, mindegyikükkel jól kijövök, eggyel-kettővel még baráti viszonyt is tartok, és hatalmas előrelépés pl a tavalyi munkahelyemhez képest, hogy nagyjából mindnek tudom a nevét. A gyerekek is aranyosak, és még nem készültek ki tőlük az idegeim, az egész osztályból egyetlen egy lány van, akivel valahogy nem tudok megbirkózni, szerintem jobban járt volna ha fütyivel születik, mert semmi lányos nincsen benne (eltekintve a hosszú hajától, amit mondjuk mindig összekötve visel), és egy egész posztot tudnék róla írni... Szóval ha + - listát kellene írnom, hogy menjek-e vagy maradjak, mindenképpen a maradni oldal győzne.

Már csak egy valaminek kellene jól végződnie, és teljes lenne az öröm. De egyelőre beérem ennyivel is. :)

(Ja, amúgy ma felhívott a pszichológusnő, akinél voltam háromszor, és szerintem majd ennek is fogok szentelni egy egész bejegyzést.)