Apró jó dolgok :)

Nem fogok hosszas élménybeszámolóba kezdeni, csak pár példamondatban (mint egy jó nyelvtankönyvben) közlöm, mi mindenen vagyok túl. :)
'

A vonaton sok ember utazik egyik városból a másikba, olykor annyian vannak, mint az albán menekültek.

Jó dolog elmenni úgy üdülni valahova, hogy először vagy ott, mégis úgy bánnak veled, mint ha visszatérő kedves vendég lennél.

Hogyan tudták felhordani azt a rengeteg követ és sziklát a várépítők a hegyre?

A kis bogarak szeretik a pipacsokat, valószínűleg a virág élénk színe miatt is.

Ha süt is a nap, még lehet hűvös az idő, ezért nem árt, ha van nálad egy pulcsi, na meg zokni a lábadon.

Néha egész falukon át kell utaznod ahhoz, hogy ehess jóízűen egy fagyit.

A bivalyok nagyon veszélyes állatok, főleg, ha igazinak látszó szarvakkal fenyegetőznek!

A gorillákkal nem illik viccelődni!

Jobb a kocsiban ülve szemlélni az esőt, mint ázni-fázni az utcákon.

Mindenki született sziklamászó?

Nem a születésnapi tortán látható gyertyák száma határozza meg egy ember korát.

Milyen hideg a Balaton vize, ha sokáig nem süt a nap!

Néha kell egy kis lazítás, néha kell, hogy idétlenül bambulj bele a kamerába.

Nem biztos, hogy olyan finom egy étel, ha kacifántos a fantázianeve.

Aki szerencsétlen a kártyában, az szerencsés a szerelemben, tartja a mondás.

Homoki gőte márpedig igenis létezik!

Ne felejtsd el magaddal vinni a cóki-mókidat tusoláshoz!

Túrázáshoz elengedhetetlen tartozék egy svájci bicska, egy kenőkés, szalvéta, és egy pár nejlonzacskó.

Bárcsak visszamehetnék még oda egy pár napra!

Ha az ember a szíve választottjával lehet, nem számít sem tér, sem idő.

Boldogan indulj el, s boldogan érkezz meg. A kettő közötti időt pedig töltsd meg értelemmel.

Nekem te vagy az Unikum!

Blog-dolgok

Nos, a blogírás művészetéhez a kommentálás lehetősége is szorosan kapcsolódik. Így szeretnék bátorítani tehát mindenkit, aki erre jár, hogy hagyjon nyugodtan nyomot maga után!

Ma fedeztem fel ugyanis, hogy van egy új feliratkozott olvasóm, s nem tudom, hogyan s miként jutott el a blogomig, azt sem tudom, hogyan tudott feliratkozni. De a statisztikák szerint mint ha mások is lennének, akik olvasták egyik-másik posztomat, jelét mégse látom sehol sem. Szóval kedves rejtőzködő olvasók, ne legyetek olyanok, mint a buszon ücsörgő középkorú emberek, akik a mellettük ülő újságját bújják titokban, sandán oldalra pillantgatva! :)

Betettem egy új modult: fel lehet iratkozni rendszeres olvasónak az olvasó-klub alatt, tessék bátran használni! (Így már előttem sem maradna rejtve, hogy hogyan tudott valaki feliratkozni, illetve fény derülhetne arra is, hogy tényleg vannak-e rendszeresen visszatérő olvasóim.)

Gondolkodtam rajta, hogy beteszek még ezt-azt, áttanulmányozom, mivel lehet megörvendeztetni az olvasóközönséget, de egyelőre csak a "keresőmezőt" találtam meg, az is alkalmazható, ha valakinek oka van rá. No de az is lehet, hogy én hallucináltam csupán, s nincsenek olvasóim, amiket tapasztalok, az csak fantomjáték. Így tehát hangsúlyozom a kommenthagyás lehetőségét újra. Ne féljetek tőle, nem tilos, és még csak nem is szégyenteljes dolog!

3. Hasonlóság

Korábban közölt terveim szerint most a soron következő témát fejteném ki. Ez pedig a hasonlóság.

Ha az ember ezt a kifejezést meghallja, sok mindenre gondolhat. Nekem pl általában a Similis simili gaudet mondás jut eszembe először: Hasonló a hasonlónak örül. De most mégsem erről a mondásról szeretnék írni. Más aspektusból közelítem meg a kérdést. A fő irányvonal most az lesz, hogy milyen negatív érzéseket vált ki belőlem, ha valaki görcsösen akar hasonlítani hozzám, vagy velem egyetérteni valamiben.

Képzeljük el az alábbi szituációt: Egy társaság egy filmről beszélget. Nem egy új film, sokak szerint igen meghatározó alkotás a filmgyártás történetében, de a vélemények róla megoszlanak. A csoport egyik fele azt tartja róla, hogy díjnyertes film, több kategóriában is korszakalkotó, igen eltalálták a szereplőket is és a történetet is. De a csoport másik felében van egy (vagy több) valaki, aki(k) szerint ez a film még csak nem is jó. Bugyuta, erőltetett, és semmivel sem jobb, mint pl egy másik hasonló kaliberű alkotás. Ugye normális esetben egy ilyen helyzetben kialakul egy kis vita, vagy inkább csak egy beszélgetés az adott filmről.A két táborra szakadt társaság mély eszmecserébe kezd, az egyik tábor a saját véleményét próbálja alátámasztani, míg a másik próbál ellenérveket felsorakoztatni. De esetünkben a csoport első feléből valaki, aki korábban még kedvelte a szóban forgó művet, hirtelen átáll a másik oldalra, s "rájön", hogy voltaképpen nem is annyira nagy szám. S sorra igazat ad az ellenérveknek, s fokozatosan beismeri, hogy túlértékelte a filmet. Persze próbál még kitartani a véleménye mellett, de egyre kevésbé tud meggyőzően érvelni. S mi áll a háttérben? Vagy imponálni akar a másik tábornak, személynek, vagy megfutamodik, hogy az ő véleménye eltér a többiekétől, s megijed, hogy így kirekesztik majd a társaságból. Én pedig azt mondom, hogy a vélemény attól jó, hogy mindenkinek van sajátja. Vannak tények, amiken nem változtatunk, amiket elfogadunk, s vannak vélemények, amik alakulnak. De akkor jó, ha mindenkinek van egy saját kialakult véleménye egy adott dologról. (Mint pl könyv, zene, film, festmény, művészeti ág, etc.) S hogy hogy kerül mindez a "hasonlóság" témaköréhez? Nagyon egyszerűen: tanúja voltam én is ilyennek. Volt egy kialakult véleményem egy műalkotásról, s mikor az illető megtudta, hogy én nem úgy gondolom, mint ő, rögtön megváltoztatta a véleményét, s kezdett velem egyetérteni. Ezt pedig én nagyon utálom. Érezni lehet az ilyenben a görcsösséget, a mindenáron megfelelni akarást. Ettől lesz az egész mesterkélt, és taszító. Szeretem, ha hozzám hasonló emberekkel találkozom, ha valamiről nem kell vitáznom, mert egyetért velem a másik, de nem szeretem, ha ez az egyetértés csak akkor "derül ki", amikor a másik fél rájön, hogy én máshogy gondolkodom, mint ő. Nem szeretem, ha valaki csak nekem akar imponálni, s csak azért mond valamiről valamit, mert azt hiszi, hogy nekem majd úgy szimpatikusabb lesz. Az ilyen embereket nem tartom egyenesnek, s őszintének. De az is lehet, hogy csak gyávaság a részükről. Félnek, hogy majd kevésbé fogom őket elfogadni, ha kiderül, hogy valamiben különbözik a véleményünk... Félnek, hogy majd nem fogom megérteni az ő álláspontjukat... Félnek, hogy majd veszítenek az értékükből a szememben csak azért, mert valamiben eltérnek tőlem... Ki tudja. De ha ez az ára annak, hogy hozzám hasonló emberek legyenek a környezetemben, akkor inkább maradok egymagam, maradok különc. Akkor rám nem igaz a mondás, hogy hasonló a hasonlónak örül. Az ilyen esetben inkább ellenszenves lesz a másik a szememben, és már a vele való kommunikációtól is megrettenek. Mert nem akarom, hogy "utánozzon". Szokták mondani, hogy az utánzás a legőszintébb dicséret. Csak hogy szerintem ilyenkor nem lehet őszinteségről beszélni. Hiszen nem az a dolog tetszik neki, amit "leutánoz", hanem én, akinek tetszeni akar, s így már a vélemény nem lesz a sajátja, hanem egy felvett vélemény lesz, amivel csak hasonulni akar valakihez, akire valójában nem hasonlít. Lehet ezt őszinteségnek nevezni?! Lehet őszinte egy olyan ember, aki nem a saját véleményét mondja ki?!

Könnyen megutáltathatja magát az ember így akárkivel.

Persze nem azt mondom, hogy annak örülnék, ha valakivel mindenben a szöges ellentétei lennénk egymásnak, és semmiben sem vélekedne hasonlóan, mint én; hiszen tényleg jó dolog együtt örülni valakivel, vagy együtt gyönyörködni valamiben, sőt, még együtt undorodni is jó dolog. De ezek a dolgok akkor jók, ha erőlködés mentesek, spontánok. Ha rácsodálkozhatsz, hogy "nahát, ez neked is tetszik?", vagy "nahát, nem gondoltam volna, hogy más is létezik rajtam kívül, aki ezt utálja".

Így hasonlítson rám akárki!

Sokat ittál?

Az ittas emberekkel valahogy úgy vagyok, hogy nem szívlelem őket. Főleg, ha idegenek. Valahogy ódzkodok a részegektől, mert kiszámíthatatlanok. Persze teljesen más, ha együtt iszok egy társasággal, és úgy részegedik le valaki. Őt feltehetően már régebb óta is ismerem, meg persze máshogy tekintek én is a másikra, ha már bennem is van egy kis alkohol. De alapjában véve még a piaszagú emberektől is tartok. Nem szívesen kommunikálok velük, és ha tehetem, kerülöm a társaságukat. Persze egy másnapos ember teljesen más kérdés. A másnaposság is máshogy hat az egyes emberekre. Valaki csak egész nap fetreng és bámulja a plafont, másnak a feje hasad szét a fájdalomtól, megint más csak kis szédülésre panaszkodik, meg arra, hogy nehéz a feje. Én például sosem vagyok másnapos. Talán kicsit fáradtabbnak érzem magam az átlagosnál, de ez minden. Sosem fájt még a fejem az italtól, és hánynom sem kellett még soha azért, mert túl sokat ittam. Nem tagadom, kerültem már én is illuminált állapotba, olyanba is, hogy az estének csak homályos részleteire emlékszem. De talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy másnapos még sosem voltam. Viszont az ismeretlen emberek részegségétől félek. De már attól is, ha csak egy pár kortyot isznak. Mert nem tudom, hogy kire hogyan hat a pia. Nem tudom, kinek mennyi a sok, ki mennyire bírja, kinek milyen szokásai lesznek.

Alapvetően több kategóriát különböztethetünk meg egymástól. Van a bealvós részeg, aki a kocsmában/házi buliban/rendezvényen először adja be a kulcsot, és félrevonul egy csöndesebb sarokba, és egyszerűen elalszik. Van az agresszív részeg, aki ha túl sokat iszik, agresszívvá válik, kötekedni kezd, verekedni, provokálni másokat. (Talán tőlük halmozottan jobban félek.) Van a dumás részeg, aki meg csak összefüggéstelenül, vagy épp mások számára követhetetlen összefüggésekben beszél és beszél és beszél. Vagy mindenről, ami épp eszébe jut, vagy valami távoli univerzumról, jetikről és csillámpónikról, vagy egy komoly elméletről... (Talán még ez a típus az, amit a legkönnyebben kezelek). Van a megnémulós, befordulós részeg, aki ha iszik, csak szótlanul megül a széken, s nem csinál semmit, nem mond semmit, nem figyel semmire. Biztos sok típust meg lehetne még egymástól különböztetni, de nekem most ezek jutottak eszembe. Azt mondják, hogy az alkohol felerősíti a bennünk lakozó érzelmeket, érzeteket. Vagyis ha valaki alapjában véve kiegyensúlyozott és jól érzi magát, az részegen még jókedvűbb lesz. Ha valaki pedig maga alatt van, és eszi a bánat, a szesztől még inkább megszomorodik. De a legfontosabb dolog a kérdésben az, hogy "ökör iszik magában", s ha mindenképp inni akarsz, válassz magad mellé olyan társakat, akik előtt nem kell szégyellned magad. Vagyis a két véglet között keresgélj: vadidegenek között, vagy a legjobb barátaid között. Előzők nem fogják tudni, utóbbiak nem fogják akarni a szemedre vetni a hülyeségeidet.

Szólnom kell még egy pár szót a másnaposságról is, mint jelenségről. Valahogy könnyebb kedvelni valakit, aki másnapos, mint aki éppen ittas. Az már más kérdés, hogy egy másnapos ember nehezebben viseli el a környezetét, mint egy részeg. Akkor kapja vissza azt, amit részegsége alatt a többiek elszenvednek tőle. Na de kérdés, hogy mely esetben könnyebb palástolni a helyzetet? Ki tudja jobban mutatni a külvilág felé, hogy "nincs semmi baj": Az alkoholos mámorban úszó, vagy a fejfájással küszködő macskajajos?

S hogy stílszerűen zárjam le ezt a bejegyzést, íme a leginkább idevágó idézet s zene:

(Kölcsönözve D. Nagy Lajostól, hiszen ő konferálja be mindig ezzel a verssel a nótát)

Petőfi Sándor: Részegség a hazáért

 

Fiuk, az isten áldjon meg,
Én is iszom, igyatok!
Én nem nézhetek vidámon
Végig elhagyott hazámon,
Csak mikor részeg vagyok!

Ekkor úgy látom hazámat,
Amint kéne lennie;
Mindenik pohár, amelynek
Habjai belém ömölnek,
Egy sebét hegeszti be.

S ha, mig részeg vagyok: boldog
Volna a hon csakugyan,
Bár örökké kéne élnem,
Fiuk, nem láthatna éngem
Soha senki józanan.

Modernkori emigráció?

A történelem állandóan ismétli önmagát, a világ egy örökös körforgás... Vagyis most ismétlődik meg az, ami 50-60 évvel ezelőtt is bevett szokás volt... Tényleg ez történik?

Lépten-nyomon azzal találkozom, hogy "elmegyek külföldre, mert itt nem lehet megélni". Mindenki megfutamodik. Már egyfajta népbetegség lett a "kivándorlás", mondhatnók politikai okok miatt... Az emberek emigrálnak. Elüldözi őket a haza, az állam, a kormány, a politika, az élet. Mert Magyarországon nem lehet megélni, mondják. Nem kap állást, nem tud a pályáján elhelyezkedni, nem keres annyit, hogy abból megéljen, nem tudja eltartani a családját, nem tudja eltartani önmagát sem, nem tud gyűjteni-félretenni, nem tud a létminimum fölé emelkedni. Ezért fölkerekedik, veszi a holmiját, a "sátorfáját", és elindul szerencsét próbálni egy új, választott hazába. Nyugatra. Vagy a tengeren túlra.

Komolyan, egyre több ismerősömtől hallom. Valakinél csak üres fenyegetőzés, fecsegés; tudom, hogy soha nem lesz belőle semmi, másnál meg csak a papírok hiányoznak hozzá. Valaki csak mondogatja, hogy "elmegyek, el én, bizony", de marad, más meg már intézkedik, szervezi az utat, veszi a repülőjegyet, keresi a szállást... Mi ez? Miért lett ennek ekkora divatja? Miért gondolja egyre több ember, hogy fogja magát, és kiköltözik egy tök idegen országba?

Nem mondom, hogy én nem mennék el világot látni, hogy én nem próbálnék szerencsét, nem szívesen tanulnék nyelvet külföldön, nem akarnék tapasztalatot szerezni a világ egy másik pontján... De hogy ott képzeljem el öregségemet is?! Na, azt már nem. Én talán kimennék 1 évre. Max 2-re. (Főleg, ha visszatekintek, hogy az életem utolsó 2 éve milyen gyorsan telt el), talán kipróbálnám magam több területen is, talán elsajátítanék egy új szakmát valahol a messze idegenben. De nem tudnék emigrálni, véglegesen elhagyni az országot, a hazát, ahol világra szült édesanyám.

Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik megfutamodnak. S az a szomorú, hogy egyre több olyan ember van, akit személyesen is ismerek. EL AKAR MENNI. Nem tudja hova, csak valahova, ahol szebb és jobb lesz az élete. S akkor itt van a másik tábor is, aki meg sanyarúsága ellenére is kitart a hazája mellett...

Nehéz ebben az esetben pártatlannak maradni... Mindkét felet meg lehet érteni, de valójában egyiket sem. Népbetegség. Csoportos kivándorlás. S a végén már nem lesz Anglia, nem lesz Hollandia, nem lesz Franciaország, Svájc, Finnország, Norvégia... Nem lesz már Magyarország sem. Mert mindenhol fog élni mindenféle ember, s ha bárkit megszólítasz az utcán, csak reménykedni fogsz benne, hogy azt a nyelvet beszéli, amely az adott országban a hivatalos nyelv... Nem lesz egy ország sem "haza", csak lesznek országok, ahol élnek az emberek... Házat építhetsz, de otthont nem.

S hogy miért kezdtem el ezen gondolkodni? Mert pont most olvastam egy történetet arról, hogy a férj külföldre menne dolgozni a jobb megélhetésért, de a felesége (aki csak pár hónapja az asszonya) maradni akar. S ezt nem tudták egymásról, mielőtt egybekeltek? S ez elindított bennem egy egész gondolatfolyamot... Mindenki jövőképében a nagybetűs ANGLIA szerepel? Miért? S ki a felelős ezért? S mit lehet ellene tenni?

Azt hiszem, ezt a gondolatmenetet most egy egyszerű lépéssel félbeszakítom.

Mint a gyerekek a szülinapjukat...

Május közepe van. Alapvetően nagyon szeretem a májust, a kedvenc hónapom. De most már inkább a végét várom. Elfáradtam. A múlthéten végre elkészültünk a naplókkal, minden adminisztrációval, amivel el voltunk maradva. Péntekre végeznünk kellett, ennél fogva csütörtökről péntekre virradóan alig aludtam 3 órát. Azt is kb. hajnal 3/4 6-tól kb. 1/2 9-ig. Persze az utolsó utáni pillanat után is volt még lehetőség kicsit javítgatni, toldozgatni-foltozgatni a hiányosságokat, szóval hamar élőhalottá váltam. Tegnap jöttek is ellenőrizni a fejesek, állítólag egy házaspár volt, s a férfi a pénzügyeket, meg a könyvelést nézte át, a hölgy pedig a naplókat, meg egyéb adminisztrációkat. Nem találtak semmi durva hibát. (Ha találtak volna, akkor én most nem írogatnék itt ilyen nyugodtsággal... Meg talán szóltak is volna róla.) De tavaly szemellenzősebbek és kekeckedősebbek voltak.
Május végéig kell még óvodákba járnom órát tartani, de ellentétben azzal, amire ősszel számítottam, egyre nehezebb... Pedig én azt hittem, hogy majd könnyebb lesz idővel, hogy beleszokok, belejövök, és a végén már könnyedén veszem ezeket az akadályokat is... De hát nem vagyok óvópedagógus, és ez egyre világosabban látszik. Nem könnyebbül a dolgom, hanem inkább azt érzem, hogy most még nehezebb, mint ősszel volt. Egyszerűen nem tudok fegyelmet tartani köztük, nem tudom őket lekötni, nem tudok hatni rájuk. Nagy ritkán vannak jó pillanatok, amikor úgy érzem, érdemes volt értük felkelni és bemenni... Akkor csöndben ülnek és figyelnek, és nem kell még a hangomat se felemelnem... De az a baj, hogy ezek az esetek ritkábban fordulnak elő. Van összesen 7 csoport, ahol tanítok (ebből 2-ben csak helyettesítek), és csupán 1 van, ahova szívesen megyek be. Ők a péntek reggeli csoport. A másik 6 rendesen leszívja az energiáimat, és minden alkalommal rájövök, hogy nem véletlen lettem én tanítónő, nem pedig óvónő... Fogalmam sincs, mi lesz, ha nekem lesz ilyen korú gyermekem... Ő is a fejemre fog nőni? Vagy tényleg minden csak nevelés kérdése? Hogyan higgyem el magamról, hogy jó szülő leszek ha eljön az ideje, amikor ilyen kudarcaim vannak minden egyes alkalommal, hogy kisgyerekek közé teszem a lábam? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy üvöltöznöm kell, de semmi más módszer nem hat... Tényleg, néha megszállja őket valami angyali erő, és elcsöndesednek, békében megülnek végig, de az esetek többségében inkább butáskodnak, rohangálnak, játszadoznak, és egymást bántják... Basszus, ezek a gyerekek agresszívak... :( Sokat kell még tanulnom, de nem hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Szóval úgy várom már a végét, mint a gyerekek a szülinapjukat. Számolom vissza addig a napokat, hogy hány alkalommal kell még találkoznom velük... De normális ez? A pedagógus inkább azoknak az időknek örül, amiket gyerekek között tölthet... Én meg inkább azt látom ünnepnapnak, amikor nem kell óvodába mennem... Ahh, nem jó ez így.

Kell néha a lazítás, mondják, tehát ennek eleget téve vasárnap este újfent koncerten voltam Bátyussal, Epica a Club 202-ben. Persze, nem volt felhőtlen a szórakozás, mert ott meg a tömegből kiszúrt az utolsó exem... Akivel semmi kedvem nem volt találkozni. Nagy lelkesen integetett, meg mosolygott, én meg egy egyszerű mozdulattal elfordítottam a fejem, és mély beszélgetésbe kezdtem a testvéremmel. Alapjában véve nem váltunk el haragban, sőt, baráti maradt a viszonyunk... Vagyis az én viszonyom hozzá maradt baráti. Az ő viszonya hozzám meg azt hiszem (vagyis inkább csak félek tőle) még mindig nem baráti, hanem annál mélyebb... Én meg ezt nem akartam, és ezért szakítottam vele. S az ő érdekében kerültem a társaságát az utóbbi időben. A koncert ideje alatt nem jött oda hozzám, talán  nyugtázta, hogy nem vagyok egyedül, talán nem akarta ott hagyni az ő társait, talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha nem beszélünk... Igazából én azt hittem, hogy csak elvesztett a tömegben. Ó, én kis naiv. Valójában semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak látta rajtam, hogy nem szívesen látom. Ezt persze utólag közölte velem egy kedves üzenet formájában a Facebook-on. Amit most szó szerint idézek: >Szia! Ahhoz képest, hogy "semmit nem csináltam rosszul, és maradjunk barátok", tegnap este mikor megláttál a tömegben, mégis az futott át az arcodon, hogy "b+ ez meg mit keres itt?" Szóval még mindig érdekelne, miért haragszol rám.< - Erre én egy korrekt üzenettel válaszoltam, megírtam neki, hogy mitől félek, és hogy miért gondolom úgy, hogy jobb egy ideig nem tartani a kapcsolatot. Persze azóta nem írt. Mondjuk én ennek csak örülök. A múltkor skype-on talált rám írni, hogy mennyire hiányzik neki a társaságom, és mi újság velem, és beszélgethetnénk, és rég hallott felőlem... Arra sem reagáltam. Persze, mert azóta nem láttam őt elérhetőnek. Márpedig ha nincs fönn, én nem fogok neki írni. De az igazság az, hogy minél jobban keresi a társaságomat, minél nagyobb az esélye annak, hogy találkozunk és beszélünk, annál ellenszenvesebb lesz a szememben... Már az a csöppnyi kis jóindulat is kezd kiveszni belőlem, ha róla van szó... Pedig tényleg nem csinált semmit rosszul, egyszerűen nem én voltam neki rendelve, és erre hamarabb rájöttem, mint ő. Az a lelkesedés, az a figyelem és odaadás, amivel viseltetett irányomban, biztos imponálni fog majd valakinek. Lesz olyan lány, aki értékelni fogja, és aki meg is fogja érdemelni. De nekem ő már sok volt. Mert nem tudtam szeretni. S én voltam azon az oldalon, ahol most ő áll. Én voltam ugyanilyen helyzetben. Van bennem annyi empátia, hogy nem akarom őt kitenni ugyanannak a szenvesés-sorozatnak, amit én éltem át annak idején. Viszont ha tovább fog folytatni részéről ez a sértődöttség, meg ez a kapálózás, akkor előveszem a szigorúbbik énem...

Ebből is látszik, mennyire fáradt vagyok már. Mennyire jól esne egy kis pihenés. De nem egy kiadós éjszakai alvásról beszélek (bár az is rám férne már, hiába aludtam tegnapról mára virradóan is 8 órát), hanem valami kikapcsolódásra, amikor magam mögött hagyhatok minden nehézséget, minden hétköznapi hegymászást... Amely időt magammal tölthetek, magamért, töltődni... Kis szeletet fogok belőle kapni Pünkösd hétvégéjén, mert akkor elmegyünk kempingezni Luis-val, s várom már nagyon. De addig s utána maradnak a szürke hétköznapok... Amik mostanában elég feketék, mert nincs bennük öröm, nincs bennük sikerélmény... Már ami a karriert illeti. De a magánéletem legalább szép rendben van. A szürke-fekete hétköznapokat színnel tölti meg Luis, ő az én életem szinten tartója, és tartja bennem a lelket is. Jó, hogy támaszkodhatok rá, jó, hogy lelkesít, és támogat, jó, hogy biztat, és kitart mellettem. Jó, hogy van nekem. Szeretem.

Még ezzel a héttel együtt 5 hét az iskolából, 3 az óvodából. Sok tervem van a nyárra. Várom már a tanév végét. Pedig én a pedagógus vagyok, nem a diák...

El akarok utazni, élvezni akarom a napsütést (csak sütne már), a szabadságot (csak lenne már), az életet (csak élnék már), a világot (csak látnám már). Jöhetne már a "szülinap".

Újabb "lopott" kérdőív

1. Mikor nevettél utoljára úgy igazán, teljes szívből?
Éppen tegnap este, a kölyök macskákon, ahogy igyekeztek használatba venni lábaikat. (3 és fél hetesek)

2. Mikor sírtál utoljára?
Múlt héten. Sok volt a feszültség.

3. Min tudsz igazán felháborodni?
Azon, ha a szüleimet bántják a hátuk mögött. Vagyis őket szidják pl az én jelenlétemben.

4. Minek tudsz leginkább örülni?
Annak, ha a dolgok a maguk rendje szerint haladnak. A csodáknak. A létezésnek.

5. Mi az, ami a legjobban elkeserít?
A mai divat, és amit a fiatalok  művelnek magukkal és a környezetükkel.

6. Mi a kedvenc színed?
Narancssárga (feketével párosítva, vagy önmagában)

7. Mi a kedvenc ételed?
Karfiolleves, gyümölcsleves, rakott zöldbab, mákos guba, tiramisu, somlói galuska.

8. Mi a kedvenc italod?
Természetes ásványvíz, és a gyümölcsteák.

9. Ki a kedvenc zeneszerződ/zenészed/együttesed?
Minden műfajból és stílusból tudnék mondani neveket. De akkor legyen mondjuk Ákos, na őtőle még rossz zenét nem hallottam.

10. Ki a kedvenc íród/költőd?
Szabó Magda, Gárdonyi Géza, Dsida Jenő. 

11. Ki a kedvenc festőd?
Egyszer láttam egy gyönyörű festményt, amit majdnem 1 órán keresztül néztem. Franz von Lenbach: Titus diadalkapuja Rómában. Szóval kikiálthatom kedvencnek egy kép alapján Lenbachot?

12. Melyik a kedvenc filmed?
Élet, vagy valami hasonló (mondjuk).

13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tudsz lenni?
Amiért bocsánatot kérnek, vagy amiről az elkövetők maguk sem tudják, hogy hiba.

14. Mi az a hiba, amit nem tudsz megbocsátani?
A hibák megbocsáthatók.

15. Kivel nem szeretnél találkozni a szaunában?
 Józsival a közértből. Na jó, csak vicceltem, igazából fogalmam sincs.

16.  Kivel békülnél ki a legszívesebben?
 Rekivel.

17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodálsz?
Sok csodálatraméltó történelmi személy van. Az ősmagyaroktól elkezdve a misszionáriusokon át egészen Petőfi Sándorig... Nem ragadok ki egyetlen nevet sem a többi közül.

18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvetsz?
Megvetni? Nincs jogom történelmi személyeket megvetni. Talán csak értetlenül állok a tetteik felett. Pl akik meg akarták égetni Keplert vagy Galileit... 

19. Kit vagy kiket tartasz hősnek a mindennapi életben?
Az édesanyákat. Az édesapákat. S azokat a gyerekeket, akik szülők nélkül nevelik fel egymást.

20. Melyek szerinted egy férfi legfontosabb tulajdonságai?
Határozottság, magabiztosság (de nem erőszakosság és elbizakodottság), megbízhatóság, erő, tisztelettudás, és kellő gyengédség (de nem gyengeség)

21. Melyek szerinted egy nő legfontosabb tulajdonságai?
Empátia, báj, türelem.

22.. Mit tartasz a legfontosabb erényednek?
Talán azt, hogy mindig betartom az ígéreteimet.

23. Mit tartasz a legnagyobb hiányosságodnak?
A halogatásaim, hogy mindig nehezen kezdek bele a feladataimba.

24. Mi az, amitől a legjobban félsz?
A valóságban a pókoktól és a sötét utcáktól egyedül. Lelki síkon attól, hogy magamra maradok, bezárva egy láthatatlan kalitkába, távol mindenkitől, akit valaha szerettem, vagy aki valaha szeretett.

25.  Hol élnél a legszívesebben?
Andorrán. :D (Na jó, igazából több kis országot, városkát megnéznék, eltöltenék ott egy kis időt, aztán hazaköltöznék.)

26. Hogyan képzeled el a földi boldogságot?
Boldog család, karrier, rendezett rokoni viszonyok, békés szomszédok, és egy pár kecske társaságában. Egyébként most is boldog vagyok. Bár nincsenek kecskéim, és vannak rendezetlen rokoni viszonyaim is. :(

27. Történt-e a te életeben igazi csoda?
Az, hogy megszülettem, szerintem már csoda. Az egész élet egy csoda. Egy pillanat is lehet csoda.

28. Miben vagy kiben hiszel?
Istenben, aki teremtett és gondot visel rám is.

29. Milyen feliratot látnál szívesen a sírköveden?
Ő már hazaért. De szeretném, ha feltüntetnék a születési dátumomat és a halálom napját is.

30. Ha visszamehetnél a múltba egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választanád?
Franciaország az 1800-as években. Vagy a születésem napjára.

31. Ha előremehetnél a jövőbe egy napra, évre, évszázadra, melyiket választanád?
Nem mennék előre. Nem akarom előre látni egyetlen napomat sem.

32. Mit kívánnál magadnak egy jó tündértől?
Magamnak semmit. A családomnak és a népemnek megigazulást.

33. Kinek a sorsára cserélnéd el az életed?
A sorsom azért az enyém, mert nekem kell viselnem. Van egy mondás, miszerint ha az emberek összegyűjtenék a problémáikat egy kupacba, s azután mindenki tetszőlegesen vehetne ki magának valamit a kupacból, mindenki a sajátját venné vissza. Szóval nem cserélnék senkivel.
Egyébként is boldog vagyok. :)

Szeretés van :)

2. IQ-EQ

No, íme a témák közül a 2. IQ és EQ. Vajon melyik mennyit ér? Mivel lehet többet elérni az életben? Ki számít többet az életben?

Az én IQ-mat még sosem mérte senki. Legalábbis hivatalos módon. Szóval könnyen meglehet, hogy a butábbak közé tartozom. Vagy zseni is lehetek éppen. Lehet, hogy sokkolna az is, ha kiderülne, hogy középszerű vagyok. Viszont tényleg ennyit számít az IQ, intelligencia kvóciens? Abból, ha valaki tudja, hogy mennyi az IQ-d, már azt is tudja, milyen ember vagy? Hogy mennyire lelkesen tudod elvégezni a rád bízott feladatokat? Vagy hogy mennyire végzel alapos munkát? Vagy hogy mennyire vagy megbízható? Vagy hogy mennyire tudsz felülkerekedni a nehézségeken? Ha valakinek magasan az átlag fölött van az IQ-ja, az többet ér, mint az, akinek alulról súrolja a középértéket? Az IQ esetleg a logikát, meg a tárgyi tudást vizsgálja. De sose fogja kimutatni, hogy mennyire könnyen jegyzel meg egy verset, vagy egy telefonszámot, és hogy mennyire könnyen látod meg a lényeget egy irodalmi műben, vagy hogy mennyire hamar látod meg a történelmi összefüggéseket. Szerintem nem kell ahhoz lángésznek lenni, hogy valaki ezekre hajlamos/képes legyen. S nem feltétlen tesz képtelenné rá az, ha butább vagy, mint a többség. Mindenkinek másvalamiben van erőssége. Ha az egyik telefonszámokat tud könnyedén megjegyezni, a másik fejből rittyent össze olyan 3 fogásos ebédet, hogy a király szakácsa is megirigyelné... Az egyik tudja folytatni a logikai sort, a másik el tud énekelni egy több strófás dalt is segítség nélkül. Nem tesz az IQ-d értékesebb emberré. Főleg akkor nem, ha nem társul mellé elegendő EQ, vagyis érzelmi intelligencia. Az EQ-ról ezt olvashatjuk meghatározásként:
"Az érzelmi intelligencia (EQ) olyan képességek összefoglaló megnevezése, mint az önmagunk ösztönzése, a csalódásokkal dacoló, rendíthetetlen kitartás, az indulatok lefékezése, a vágykielégíté késleltetése, hangulatváltozásaink kiegyensúlyozása, az empátia és a remény."  Vagyis olyan érzelmi megnyilvánulások, amikkel másokhoz, önmagunkhoz, és a minket ért hatásokhoz viszonyulunk. Konkrétabban fogalmazva az érzelmeink kezelése. Ha valaki nem tud mit kezdeni az érzelmeivel, és nem tud hogyan reagálni a történésekre, az szerintem sokkal szegényebb ember, mint az, akinek alacsony az IQ-ja. A titkomat sokkal szívesebben bízom rá egy olyan emberre, akiben meg tudok bízni, akinek vannak érzelmi kötődései, akiben él a remény és az empátia, mint olyanra, aki okos, és nagy tudású, de hiányzik belőle az együttérzés és a szeretet. Az IQ-t mérik az intézményekben, az EQ-nak pedig vagy van egy szintje, vagy nincs. Biztos vagyok benne, hogy vannak módszerek az intelligencia fejlesztésére is, de az érzelmeket ki tudja kiművelni egy emberben? Ki tudja a költészetet, irodalmat, művészetet, zenét, alkotás örömét megismertetni és megkedveltetni valakivel? Ki tudja növelni az érzelmi intelligenciahányadost? Ismerek olyan embert, akiből hiányzik mindenféle empátia, aki soha nem tud gondolni másokra, csak önmagára, aki nem tud sem kötődni a másik emberhez, sem őszintén szeretni. Olyan szegényes az érzelmi világa, hogy tényleg már sajnálom miatta őt. Olyan embert is ismerek, aki nem tudja a problémáit kezelni, a hangulatváltozásai követhetetlenek, és nincs benne semmi kitartás a dolgait illetően. Egy dologhoz ért igazán: a panaszkodáshoz, és az önmarcangoláshoz. Egyetlen érzelem, amit rendszeresen kimutat: a szánakozás. De egyedül önmagát sajnálja. Nehéz lehet így élni. Örömök és tiszta érzelmek nélkül.

Lehet, hogy én nem vagyok lángész, lehet, hogy az IQ-m csak az erős középmezőnybe tartozik, de azt tudom, hogy az EQ-m a helyén van. Nem tartanám sem magamat, sem mást kevésbé értékes embernek csak azért, mert agyi kapacitásunk nem vetekszik Albert Einsteinével. Az értéket a szememben nem az ész, hanem az érzelem képviseli.

és a mocskos bürokrácia...

Pár hete közölték velem a remek hírt: május elején ellenőrzést kapunk, ami azt jelenti, hogy le kell adni az összes naplót, amit minden egyes csoportról vezetni kellett volna... Teljes jelenléti ívvel, és tematikával... Dátumokra lebontva, egzakt módon kitöltve egészen szeptembertől. Ez az esetemben összesen 11+3, vagyis 14 naplót jelent. A hangsúly azon van, hogy "kellett volna". Mert hogy ezt egyikünk se vette igazán komolyan. De nincs mese, a fejesek jönnek, és lesz haddelhadd, ha nem készülünk el velük. Szóval ez így megpecsételte az utóbbi időszakot, de még az elkövetkező másfél hétre is rányomja a bélyegét. 11 napló helyett 14-et kell kitöltenem, mert január óta még M asszonyt is én helyettesítem, így az ő naplóit is ki kell egészítenem. Ez foglalja le minden szabadidőmet, amit nem foglal le más. Persze a többi lefoglalt szabadidőm is eltelik, egy baj van csak vele: túl gyorsan és kicsit sem megragadhatóan.

Csütörtökön délután vettem a nagy pakkot (meg a naplók jelentős hányadát), és nekivágtam az útnak, hogy a szabadidőmet Luis-val (és persze a naplókkal) töltsem el. Pénteken ugyanis nem volt tanítás, mivel a tantestület kirándulni ment. 5 és fél nap teljes szabadság. (Amit csak a naplók árnyékoltak be.) A vonatra már eleve megvolt a jegyem, csak a jegypénztáros egy süket banya, szóval a vonaton derült ki, hogy 2 órával korábbi járatra szólt volna... A kalauz csöppet sem volt kedves és segítőkész, és még az sem volt enyhítő körülmény, hogy beismertem bűnösségemet... Hiába szóltam neki időben, előre, hogy szeretnék majd tőle egy pótjegyet váltani, mert félrehallotta a pénztárban a nő, blablabla... Lehet, hogy az egész jegyvásárlási históriát meg kellett volna osztanom vele? Akkor belátóbb lett volna, és megenyhült volna? Mindenesetre jó bosszúsan szálltam le a vonatról, és a ruhám is majdnem spontán égésbe kezdett rajtam. De elég volt egy mosoly, meg egy ölelés, és máris jobb kedvem lett. Hamar eltelt az első nap, meg a második is...Közös főzés, filmezés, egymás álmainak álmodása, lusta henyélkedés, és persze a naplók...

Szombaton délelőtt belefeledkeztem teljesen a dátumok bogarászásába, szeptemberig visszamenőleg azért elég megterhelő összesíteni, hogy mely napokon volt óra, mely napokon nem, és amiről nincs jelzés, az csak hanyagság miatt maradt el, vagy tényleg nem tartottam aznap egy csoportnak sem alkalmat... Persze a határidőnaplómnak is csak a fele volt nálam, természetesen a hiányzó dátumokat a másik feléből kellett volna kiszemezgetnem. Úgyhogy hiányosan, de annál nagyobb lelkesedéssel elkezdtem kitöltögetni őket. Délután már nem kellett vele foglalkoznom, mert elindultunk Bajára, hogy zenéljünk, vagyis inkább ő zenéljen, én meg hallgassam. :) Hónapok óta nem voltam sehol így kikapcsolódni, sem koncerten, sem egyéb összejövetelen, szóval igen jól esett most ez, és jól is éreztem magam. A társaság nagyon szimpatikus volt, és elég befogadó is. Persze, nem nehéz befogadónak lenni olyan esetben, ha az emberünk kedvelt figura. Valahogy mindig is ezt gondoltam, éreztem: sokkal könnyebb betagolódni egy társaságba akkor, ha a kapocs-fél maga is a társaság egy kedvelt tagja. Persze, mondhatnók, hogy eleve nem barátkoznak egymással olyan emberek, akik nem tartják egymást jófejnek, vagy nem kedvelik egymást, de ez valami más. Nem mindegy, hogy ki viszi az új embert, és milyen apropóból. Nem csak az új ember személyiségén vagy viselkedésén múlik, hogy hogyan fogadják be. De engem elfogadtak, legalábbis úgy éreztem. (Persze ki tudja, mi a valóság. Csitt.) A koncert tetszett, és habár a zenék 96%-át nem ismertem, azért mégis élveztem. Egészen királyi koncert volt, már ami a közönséget illeti. :)

Vasárnap délután robogtam vissza Pest felé, mert ha még nem volt elég a zenei élményből a hétvégére, a Nightwisht is meg kellett hallgatnom az Arénában. Szóval aznapra még a mocskos bürokráciát is magam mögött hagytam, már csak azért is, mert a teljes napom egy rohanás volt, és semmi időm nem volt foglalkozni velük. 6-kor kapunyitás, 7-kor kezdés, 9-kor a főbanda, és háromnegyed 11-ig töretlen muzsika. Töretlen? Elég sokszor megtörték a hangulatot az instrumentális számokkal, és a közönséget sem énekeltették agyon. Anette megint hozta a kislányos formáját, és az idétlen mozgáskultúráját, és persze a 2 nagy slágerükön kívül egyik kedvenc dalomat se játszották... (Vagyis volt a Nemo, meg az I wish I had an angel, de nem volt a Bless the Child, meg a Wishmaster.) Zs elég kacifántos úton talált oda hozzánk... Meg volt beszélve, hogy majd keressük egymást, ha beért a busza, és közel jár, de én hiába írtam neki sms-t, ő arra nem reagált. Persze, hiszen nem arra a számra küldte el. Aztán mikor 1 óra elteltével már felhívtam, hogy ugyan merre jár, miért nem ért még mindig oda, akkor derült ki, hogy már egy ideje vár ott ránk az általa biztosnak tartott helyen... Lényeg a lényeg, bátyusék lovagiasak voltak, és felvettek a nyakukba, hogy körül tudjak nézni a tömegben, s egy vad integetési roham után végre kiszúrtuk egymást a távolból, s Zs utat tört magának hozzánk. Végső soron nem volt egy rossz koncert, sőt, voltaképpen egészen élveztem is, a nyakam meg még azóta is fáj, de azért kicsit jobb műsorra számítottam. Bár, nem is a műsorral volt baj, mert az előzenekarok is színvonalasak voltak, meg a színpadkép is. Inkább a set-list-tel volt bajom. Túl kevés régi klasszikust nyomtak, és túl sok instrumentális rész volt...

A koncert után még bevágtunk egy gyrost a körúton, és éjjel 1 volt, hogy hazaértünk. Persze akkor aztán beszélgetés hajnalig, amíg volt bennünk szusz, és már reggel fél 8-kor útra készek voltunk. Zs Népliget felé tartott, én meg Kelenföldre. Zs haza, meg én is haza. :)

Fél 9-kor találkoztunk Luis-val a pályaudvaron, s úgy indultunk el. Először reggeliztünk a Nyugatinál, aztán fölmentünk Zugligetbe. IGEN! :) Elvitt (pontosabban eljött velem) libegőzni, pedig nem ápol szoros barátságot a magasságokkal. Return jeggyel ültünk föl, föllibegtünk, aztán fölsétáltunk a kilátóba, aztán visszasétáltunk a libegőhöz, és lelibegtünk... Lib-lib... :) Csodálatos volt. :) Képet is tennék be, de már így is elég hosszúra sikerül ez a poszt... Mert még mindig nincs vége.

Kora délután érkeztünk meg második otthonomba (amiről már tettem említést korábban), s nem várt ránk más, csak a 2 hetes kiscicák. :) Lakótársam nem volt itthon akkor még, késődélután érkezett meg.

S míg Luis pihegett és pihent, addig én visszaültem a naplóim közé, és igyekeztem fölvenni az elejtett fonalat... Még mindig voltak hiányzó dátumaim, de legalább a kezemben volt már a másik naptáram is, ami segítségemre volt. S végül még örömhírt is kaptam: megvan a végső dátum, május 11.-ig kell elkészülnünk.

Ez egyfelől könnyebbség, másfelől nem örvendetes, mert ha tudom, hogy van még időm, nem iparkodok annyira, mint ha már végső kétségbeesésemben lennék, hogy nem fogok időben elkészülni. Példának okáért ma (szerdán, este 23:41-kor) is úgy állok, hogy hozzá sem nyúltam... Pedig lett volna rá időm, ha nagyon akartam volna. Holnapra már nem lesz mentségem.

Este rövid séta után - mely alatt megismerkedtünk városunk újabb fagylaltkülönlegességeivel - hazaérve nekiálltunk krumplit pucolni és mosni és reszelni, és gyúrni, és liszttel összekeverni, és fokhagymával megspékelni, hogy ízletes tócsnit készíthessünk belőle. Sült is egészen fél 10-ig, amikor is nekiálltunk végre falatozni. De megérte, mert finom lett. (Állítólag. És még mindannyian élünk.) Persze utána még belefért egy film is az esténkbe, meg egymás inspirálása... :)

Hamar jött el a kedd, az idő röpül, ha olyannal töltöd, akit szeretsz. Csodálatos reggelre ébredtünk, megettük a maradék tócsnit, majd sétáltunk egyet a napfényben, és meglátogattuk a helyi büfét, ami az ünnep ellenére is nyitva volt, s ahol standard ételeket lehet kapni, úgy mint hamburger, hot-dog, melegszendvics, gyros... Ez utóbbit választottuk, majd a fagyizáshoz is kedvet kaptunk. Nyilván nagy volt a kedv, hiszen a kedvencemet leltem meg: Túró. Egyből két gombócot is kértem. :) S milyen hamar este lett... Éjjel-nappali boltban bevásárolni, mert kell a muníció... :) Aztán reménykedni benne, hogy a szerda reggel nem is jön el olyan hamar.

De a szerda reggel elég hamar eljött, és még az a visszanyert fél óra is gyorsan eltelt, és 11:45-kor a vonat elrobogott... :/ Én pedig visszazökkentem a hétköznapokba, és a naplók közé... Mert az a mocskos bürokrácia... Amivel persze egész nap nem foglalkoztam. De holnapra már nem lesz mentségem.

Ezek a napok pedig mindig olyan gyorsan telnek el, visszafordíthatatlanul.

Ez egy gyönyörű hónap volt. :)