Sanyi aki Zsuzsi, avagy egy korszak lezárult.

Szóval tudva lévő, hogy novemberben autóbalesetem volt (nyugi, személyi sérülés nem történt, csupán vagyoni kár). Szegény kis Sanyikámat, aki valójában Zsuzsi egy évig sem használhattam. Az eset után hosszú hetekig pihent a kedvenc parkolóhelyünkön (meggyőződésem, hogy őneki is az volt a kedvence, nem csak nekem, éppen ezért az esetek többségében foglalt volt), mert oda könnyű volt begurulni. (Azért is szerettük.) Szórólapok tömkelege lepte el a szélvédőt, karosszérialakatosoktól elkezdve autóbontók és autópiacok névjegyein át egészen az "autóját jutányos áron elszállítjuk, árát beszámítjuk" hirdetésekig, s mikor az egyiket nagy reményekkel felhívtam, jóformán rám csapta a telefont, hogy ezzel a típussal, ezzel a modellel nem foglalkozik. A biztosítási ügyekre specializálódott jogi tanácsadó meg azután hajtott el, miután közöltem vele, hogy a károm kevesebb mint másfél millió forint. Basszus, másfél millából 4 Sanyit is tudnék venni. Szóval magamra maradtam a nyomorommal. S a végén feltettem a hirdetést a legismertebb portálra, nagyjából a biztosító által ajánlott vételár háromszorosáért. (Ez csak a maradványokra vonatkozik.) Hetekig vártam, mire olyan komoly érdeklődő jelentkezett, akit komolyan is lehetett venni, és akinek jó szívvel mertem volna eladni a drágát. Kialkudtunk egy köztes árat (többet, mint amit a biztosító fizetett volna, de kevesebbet, mint amit valójában szerettem volna kapni érte), és önköltségen elvontatta. Utoljára még becézgettem egy kicsit, és megszeretgettem, de végül búcsút kellett vennem tőle. Megsirattam a balesetkor is, másnap is hogy megláttam, és megsirattam akkor is, mikor utoljára láttam kikanyarodni az utcánkból. A szeme ragyogott, de a szíve vérzett. Meg az enyém is.

Kérdezte is az új tulaj, hogy megvan-e már a következő jelölt, maradok-e a márkánál. Én pedig udvariasan közöltem vele, hogy szakítottam ezzel a népcsoporttal. Honfitársak még szóba jöhetnek, de rokonok már nem. Mert az életem többet ér. És engem nem érdekel, ha olcsó az alkatrész, meg ha megbízható és nem hagy ott az országúton. Engem csak az érdekel, hogy ha belém tolat egy őrült, vagy hátulról próbál bevágni elém, akkor ne maradjak ott se én, se az autó. Ebből a szempontból meg sajnos Sanyi és családja megbízhatatlan.

Úgyhogy nem csak az a korszak zárult le, hogy én és az autóm, hanem az a korszak is, hogy én és Sanyi.

De azért ha az utakon találkozunk, még köszönni fogok nekik. Elvégre valószínű, hogy a szomszéd faluból választok magamnak új társat.

Isten nyugosztalja Sanyit, és adjon neki feltámadást szebb testben, jó kezekben!

Byb-bye '16!

3 héttel újév után megírni a visszatekintő postot azért elég meredek... De mit tegyek, ha annyira sűrű mostanában az életem, hogy eddig nem jutottam hozzá? Márpedig aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.

Nagyon nehéz évet zártam le, minden tekintetben embert próbáló volt. Sok mindenről már tettem említést, de sok minden még így is háttérben maradt. Az év első fele nagyon negatív volt, azt hittem rosszabb már nem jöhet, és a második félév erre rácáfolt. Sajnos az egész évből egyetlen pozitívumot tudok kiemelni, az pedig Ági, az én új munkatársnőm a volt munkahelyemen. Na de mindent csak szépen sorjában.

Januárban vették föl mellém, úgy jött be bemutató órát tartani, hogy nagyjából előző nap adta be az önéletrajzát. Még egy normális ruhája sem volt, ugyanis csak átutazóban járt Pesten (költözködés közben voltak). Szóval szó szerint mondhatjuk, hogy éppen csak beesett az iskolába, és olyan hirtelen kapott választ az érdeklődésére, hogy semmi ideje nem volt fölkészülni rá. És mégis, egyik napról a másikra olyan matek órát tartott a gyerekeknek, hogy egyöntetű volt a döntés: alkalmazni fogják. Őszintén megmondva nekem elsőre nem volt szimpatikus, talán csak azért, mert nem tudtam a körülményekről, s csak azt láttam, hogy nem készült fel elég alaposan az órára. De mikor kérdezték a véleményemet, hogy szívesen dolgoznék-e vele, hirtelen magamat képzeltem a helyébe, hogy nekem milyen lenne ez a bizonytalanság, és egyből igent mondtam. Azóta sem bántam meg. 6 éve dolgozom már, de még soha nem volt olyan kollégám, akivel ilyen jó volt együtt dolgozni. Szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk, és rögtön megértettük egymást. Fantasztikus érzés volt, hogy minden döntést együtt hozunk meg, és egyből tájékoztatjuk a másikat bármiről, ami a munkát, vagy az osztályt érinti. (Később már akkor is mindenről beszámoltunk egymásnak, ha semmi köze nem volt sem a munkához, sem máshoz.)

Márciusban rám szállt az igazgatóhelyettes, és megjegyzéseket tett a hajamra, a zenei ízlésemre, és ha eljárnék hétvégente szórakozni, akkor még azt is belevette volna a panaszaiba. Nem gondoltam, hogy ennél lehet rosszabb is. Főleg, hogy nem is volt igaza, és még csak azt sem vette észre, mennyire megbántott a figyelmeztető megjegyzéseivel. És utána az aljas bocsánatkérő sms-ével, amivel még egyszer megforgatta bennem a kést.

Áprilisban kiderült, hogy a Mamám nagyon beteg. Hozzánk költözött. Aztán májusban az Úrhoz. Ahogy az ő élete megtört, úgy az enyém is, más értelemben. És hiába akartam a munkával gyógyítani a lelkemet, nem engedték. Sokat gondolkodom azon, vajon akkor is váltottam-e volna munkahelyet, ha nem történik mindez. Ha nem alakulnak úgy a körülmények. Vajon magamtól is eljöttem volna? Hogyan alakult volna az életem, ha ő még mindig élne? Luis odaköltözött hozzánk, pont ugyanazon a héten. Furcsa az időzítés, igaz?

Júniusban üdültem a szüleimmel, és megpályáztam egy állást.

Júliusban megkaptam az állást, és nyaraltam tovább. Ja, bocsánat, előtte még elmentem munkanélkülibe, és 2 hónapra kaptam nagyjából a felét az azelőtti fizetésemnek.

Augusztusban pedig betöltöttem a 30-at, és ennek örömére jól kisírtam magamat. A születésnapomon a bátyáim közül az egyik (5 tagú családjával egyetemben) még csak nem is képviseltette magát. Azért nem erre számítottam. Az ajándékot meg, amit kaptam, még azóta is "költöm", ugyanis ajándékkártya egy márkás ruhaüzlet-láncba, csakhogy pont nem az én stílusomban. (Nem baj, karácsonyra abból vettem pulcsit Luisnak. Pszt.) Készpénzre nem váltható, 5 éven belül levásárolandó. Nos, ha 5 éven belül lesz mondjuk gyerekem, akkor már tudom, hol szerezzem be neki az első rugdalózót. Mondjuk többet nem is hiszem, hogy tudnék venni, mert hiába szép nagy összeg, ott a ruhák méretei kicsik és az áruk nagy. Nem hogy fordítva lenne... Hm...

Ősszel elkezdtem dolgozni a csodás új munkahelyemen, csodás kollégák mellett, köztük a legelbűvölőbb Hamzsával, akivel azóta is piszkolom, akarom mondani piszkozatolom a blogomat...

Novemberben összetörtem Zsuzsit aki Sanyi, és muszáj volt neki új szerető gazdát találnom. (Jelentem, 1 hete elkelt!) Az ügynek még nincs lezárása, talán jövő hónap végére várható valami. Annyit azért elöljáróban elárulok: én csak mint tanú vagyok érdekelt.

Közben beköltöztünk Mamócám lakásába, és most már nem élünk dobozban. Csak még néha dobozok között.

A tavalyi karácsony az öntudatra ébredésem óta a legpuritánabb volt. Sajnos nem voltak sem nagy örömök, sem nagy örömszerzések. De megelégedtünk azzal, amire futotta. Mi Luissal pl két főzőedényt kaptunk. (A gyerekek meglepetten kérdezték is, hogy "Ági néni, csak ennyit kaptál?", mire én válaszoltam nekik: "Jó étel elkészítéséhez jó edény is kell. Szóval örülök neki.")

Szilveszterkor Egerbe utaztunk, és az is csendes, szolid ünneplés volt. Kettesben, távol minden súrlódástól és konfrontációtól. Szokás mondani, hogy amilyen a szilvesztered, olyan lesz a következő éved is. Nos, én pont fordítva érzem: a szilveszterünk volt pontosan olyan, mint az egész évünk. Csendes, konszolidált, néha kicsit fájdalmas.

De most új erőre kapva ígérem (bár nem újévi fogadalom), hogy rendszeresen fogok jelentkezni. És remélem, hogy 2017 több örömet tartogat a számomra, mint amennyit 2016-ban kaptam.

Egy korszak lezárult. Bővebben kifejtem hamarosan.