Things.

Sok írnivalóm lett volna az elmúlt hetekben, de amikor időm lett volna rá, erőm nem volt, amikor meg erőm teljében voltam, nem voltam net-közelben... úgyhogy csak röviden közlöm a tényeket.

- Vannak, akik feltöltenek az internetre (Facebookra) képeket ételekről, hogy "ilyennek kellene lennie - ilyen lett", és nagyon mosolyognak/siránkoznak rajta. Szokás megmutatni az otthoni próbálkozásokat, mikor például valaki süt egy újfajta pogácsát, és az eredmény nem olyan, mint a recepten látható fotón. Na, én nem ételekkel próbálkozom, hanem olyan barkácsötletekkel, amiket gyerekekkel is tudok hasznosítani az iskolában. Ugye nagy örömömre idén tartok heti egy technika órát a kis 3.-osaimnak, és az ötleteket jobbára az emlékeimből merítem, de néha előveszek egy-egy internetes oldalt is, ahol láttam valami jót és használhatót. A legutóbb példának okáért egyszerű őszi faleveleket készítettünk. Ez volt az ötlet: 

 és ilyen lett az, ami nekünk sikerült. Vagyis a mintapéldány, meg a sablonokból készített darabok. (Ki lehet találni, melyik volt az első, és melyikek voltak azok, amikkel a gyerekek ügyeskedhettek.)

Valahogy az otthoni megoldások sosem egyeznek az ötletadóval. (Lehet, hogy az volt a gond, hogy az eredeti megvalósításban maradék papírokat használtak, nekem meg muszáj volt újakat bevetnem?)

- Volt egy tüszős mandulagyulladásom, mellette jól meg is fáztam, úgyhogy egy hétig nyomtam itthon az ágyat. Igaz ugyan, hogy már két hete volt, de még mindig köhögök, és szerintem ez még egy pár hétig el fog húzódni. Tavaly ugyanez volt. Ugyanígy kezdtem, és hetekig tartott, mire kimásztam belőle. Sosem tudom megúszni. Vagy az allergia kínoz, vagy valami hülye vírus.

- Elmentünk a főzdefesztre, és megkóstoltunk megint egy pár kézműves sört, de én akkor is maradok a Fótinál. :) Aztán voltunk az @rc plakátkiállításon is, de az nekem nem jött be. Volt egy pár ötletes kép, köztük például az egyik ismerősöm plakátja is, de egyébként nem szeretem, ha már a csapból is a politika folyik....

- Fejembe vettem, hogy veszek egy kocsit. Mert ugye van nekem egy autóm, illetve fogalmazzunk úgy, hogy van egy autó, ami állítólag az enyém, mert hogy amit ajándékba kap az ember, az általában a tulajdonát is képezi neki... De ezt az autót sose éreztem, és sose érezhettem igazán a magaménak. Nem a nevemen van, nem én járok vele, és még csak nem is olyan, amilyennek én szeretném, ha lenne. De a legnagyobb hibája mégsem ez, hanem, hogy mikor vettem két ragasztható matricát, mint tanuló vezető, hogy majd akkor ráragasztom az elejére meg a hátuljára, közölte az én édes testvérem (aki egyébként maga az ajándékozó volt), hogy ne ragasszam már rá, mert még ő is szeretne vele járni. Mármint a kocsival. Gondolom ide-oda, dolgozni, haverokhoz, csak úgy "csapatni", akármi. Hát jó, b*szd m*g, majd veszek magamnak egy saját autót, amire azt ragasztok fel, amit akarok, és ÉN járok vele ide-oda, dolgozni, haverokhoz, vagy akármi. Úgyhogy már nézelődök is itt-ott, jó lenne eleve kigondolni, hogy milyen autót is szeretnék, meg hogy akkor mennyi pénzt kell rá összegyűjtenem. Valószínűleg valami kölcsönt is kell majd felvennem, de ha egy nekem tetsző árfekvésű autót találok, talán családon belül is megoldhatom a pénzügyeket. S hogy milyen kritériumai legyenek az autónak? Jó nekem a használt is, de új legyen - úgy is mondják: újszerű, vagy jól karbantartott - (előre bocsánat a Trabantosoktól meg Wartburgosoktól, de nekem ezek a kocsik már nem újak, akármikor is lettek forgalomba helyezve), kicsi legyen, keveset fogyasszon, és könnyen lehessen kezelni a sebességváltót, vagyis csak megpöckölni kelljen, de ne arrébb passzírozni. Azt hiszem, a többi már részletkérdés. Sem a típusa nem érdekel, sem a gyártási éve, sem az alvázszáma, sem a színe, sem a futott kilométerei, és még csak az sem, hogy hány ajtó van rajta. De az biztos, hogy nekem lesz egy autóm, és a kedves testvéremnek nem fogom az orrára kötni. Egyszer csak hazaállítok az új járgánnyal. Ami csak az enyém lesz!

Az ember mindig vár...

Gyááá, megint panaszkodni akartam, de inkább nem írok semmit, inkább csak magamban puffogok. Mert még ahhoz is elég dühös vagyok, hogy itt leírjam. Inkább írok két jóhírt.

Egyik: végre ki tudtam cseréltetni az óraszíjamat, igaz, hogy emiatt másfél órával később értem haza, mint amúgy szoktam, de legalább szép narancssárga bőrszíj van rajta. És ehhez egy másik útvonalat is próbáltam ki hazafelé, amit lehet, hogy népszerűsíteni fogok, mert bármit hajlandó vagyok megtenni, csak elkerüljem a 4-6-os villamost. Sőt, ha jól számoltam, akkor talán 10 perccel le is rövidíthetem az utat. Na majd holnap odafelé is letesztelem.

Másik: hazafelé jövet a metró aluljáróban megláttam egy srácot, amint egy nagy A4-es lapon a volt iskolám rövidítését mutogatta, vagyis gondolom várt valakiket, és ez volt a kulcsszó, mint pl a repülőtereken és pályaudvarokon, amikor várják a cserediákot, vagy akárkit.

Muszáj volt odamennem hozzá és megkérdeznem, hogy kiket vár, mire azt válaszolta, hogy ő most kezdi a sulit ott, és a leendő csoporttársaival szeretne találkozni, hogy kicsit felfedezzék a környéket. Ezt a részt nem annyira értettem, mivel ez a suli nem Budapesten van, úgyhogy utána néztem, és láss csodát, mióta végeztem, elég sok minden átalakult a képzésben, mivelhogy most már nem csak Nagykőrösön, hanem Budapesten is van képzés nappali tagozaton. Bezzeg mikor én jelentkeztem, még szó sem volt róla... Csak ott volt kihelyezett tagozat, illetve pár évvel később már Kolozsvárott is. No hát, szépen fejlődik a világ, úgy látszik. Csak le ne maradjak!

Utánozás: majomszokás

Attól még, hogy a televízióban nyugati műsorokat vetítenek, és nyugatról beáramlott szövegekkel és reklámokkal akarnak nekünk eladni, legyen az akár szellemi termék, akár kézzel fogható dolog, még nem biztos, hogy nekünk, magyaroknak valóban erre van szükségünk és igényünk. Egyesek szerint le vagyunk maradva a többi civilizációtól több évtizeddel - ha nem évszázaddal - de szerintem nem mi maradtunk le, hanem ők siettek túlságosan előre. Gondolok itt például az egyik kereskedelmi csatorna új műsorára, ami nem kicsit hajaz Gordon Ramsay konyhájára.... Az eredeti műsornak valami olyasmi címe van, hogy Pokolkonyha, a magyar műsor címe meg azt hiszem Konyhafőnök, de most ennek nem néztem utána rendesen. Mindenesetre a műsor - bemutató alapján - úgy épül fel, hogy bizonyos számú szakács (akik gondolom a magyar vonatkozásban nem hivatásos szakácsok, csak emberek, akik szoktak főzni) versenyzik egymással talán ugyanannak az ételnek a többféle elkészítésében, vagy bizonyos ételek tálalásában, stb. Akinek a munkája pedig a séf szemében nem éri el a szintet, az hatalmas szidást kap, de olyan minősíthetetlen stílusban, hogy le sem tudom írni. Vagyis elhordják mindennek, és sértegetik, hogy jól szálljon magába... Értem én, hogy az alapötlet szerint igen szigorú és már-már drákói stílusa van a vezetőnek, és ez adja a "nevet", de nem vagyok benne biztos, hogy szükségszerű ezt teljes valójában átvennünk. Szerintem a magyar ember nem szereti az ilyesmit. Lehet, hogy azt gondolják, felnövünk a nagyokhoz, és mi is olyan dolgokat szeretnénk látni a tévében, mint az amerikai otthonokban láthatók, de az én gyomrom ezt nem tudja bevenni. Miért kell nekünk mindenkit majmolnunk, és magunkra erőltetni egy másik nemzet/nép/társadalmi csoport/közönség igényeit vagy ízlését? Miért kell nekünk mindenkihez igazodnunk? Nem minden jó, amit ránk akarnak tukmálni! Különben abban sem vagyok biztos, hogy az amerikaiak szeretik ezt. El tudom képzelni, hogy ők is csak azért nézik ezeket a fajta műsorokat, mert nincsen más. Most hirtelen egy film jutott eszembe, a magyar címe: Hülyék paradicsoma, na az pont erről a népbutításról szól. Példának okáért a moziban megy egy új film, melynek címe: A segg. És mit lehet látni a filmben? Másfél órán keresztül egy pucér férfihátsót... Premier plánban. Na, most ez a műsor szerintem pont ilyen lesz. Csak éppen több segget nézhet, aki akar, ráadásul olyanokat, akik egymást sértegetik.

Eleve sem értem ezt a liberalizmust, hogy a külföldről jövő szennyet miért kell nekünk zokszó nélkül lenyelni. Akár filmről van szó, akár könyvről, akár zenéről, vagy bármilyen termékről... Ha másnak jó, akkor kötelező jelleggel jó kell lennie nekünk is? Sőt, másnak jó egyáltalán? Bárkinek?

Bátyám is elment tetováltatni, mind a két alkarjára, külső oldalra. Az egyik karján egy olyan idézet, amiről tényleg elhiszem, hogy sokat jelent neki, ezért azt annyira nem is firtatom, bár kíváncsi lennék rá 10-20-50 év múlva. Viszont a másik karján... Ott is egy idézet, ami annyira de annyira hétköznapi, ugyanolyan tucatáru, mint azok a tetoválások, amiket ő lekicsinyelt, sőt, baromságnak és értelmetlenségnek titulált. Jelen esetben én inkább azon vagyok, hogy a nonfiguratív ábrák még 50 év múlva is nonfiguratívak lesznek, vagyis sem most, sem akkor nem fognak olyasmit jelenteni az embernek, amivel nem tudnak azonosulni. Bátyám azért szidta ezeket az ábrákat, mert szerinte nincs jelentéstartalmuk, és az emberek csak azért varratják magukra, hogy legyen rajtuk valami, hogy ők is büszkélkedhessenek azzal, hogy tetoválva vannak. Épp ezért ezeket az embereket sem tartotta sokra. Erre most ő magára varrat egy ugyanolyan sablontetoválást, csak éppen nem kacskaringós vonalak, hanem értelmes magyar szavak formájában. Most még van jelentése, de később majd olyanná válik, mint a szidott minták. Akkor mit fog mondani? Most még lehet, hogy elégedett, de nem tudom, vajon később is az lesz-e. Azt mondani meg badarság rá, hogy "a később nem érdekel". Az -élj a mának- nem az én életfilozófiám.

Majmolni a nyugatot, hódolni a divatnak, csak azért, mert mindenki ezt csinálja...

Szerintem nem éri meg.