Én csak színezek meg rajzolok...

Most már ott tartunk, hogy a gyerekekkel üzenget nekem, hogy mit is kellene csinálnom. Jön oda hozzám énekóra előtt pár kislány az osztályból, hogy "Hamzsa mondta, hogy énekeljünk karácsonyi dalokat az órán." Én meg rájuk néztem, mosolyogtam, és megkérdeztem: "Ki tanítja az éneket?"

"Hát te, Ági néni." - felelik mosolyogva. "Akkor?" - kérdezek vissza...

Majd én szépen eldöntöm, hogy melyik énekórán mit csinálok. Én sem üzengetek Hamzsának, hogy matekórán milyen példákat oldjanak meg, vagy olvasáson milyen szöveggel ismerkedjenek meg. Vagy ez felhívás keringőre? Én is lássam el őt jó tanácsokkal a munkájához? Pl üzengessek neki, hogy mikor milyen nyelvtani hibákat vétett egy-egy nyílt szövegben? Vagy mi?

Aztán technikaóra előtt megint csak odaállt az asztalomhoz az a pár gyermek, és kérdezték, hogy mit fogunk csinálni. (Én erre mindig azt válaszolom, hogy "majd kiderül". Vagy hogy "meglepetés".) Mert hogy Hamzsa panaszkodott, hogy mi technikán és rajzon csak rajzolunk meg színezünk. (És hozzátette, hogy ő mennyi mindent csinálna velük, ha technika órát tarthatna. Aztán ki a kis f*szom tartja vissza attól, hogy kézműveskedjen?) Na sebaj. Úgy látszik, rajzolni és színezni nem szabad.
Nem is tudom. Talán számtan példákat kellene oldanunk? Vagy énekelnünk kellene? (Apropó: tavaly énekórán mindig csak énekeltek. Ritmusgyakorlat? Kottaírás? Szolmizáció? Ugyan, kérem... Mégse tettem neki szóvá.) Egyébként meg "hozott anyagból dolgozom", vagyis olyan dolgokat csinálunk technikán és rajzon is, amihez van anyag meg keret. Ez jobbára papír, olló,  és ragasztó felhasználásával történik. De igazán nem tudom, ki vitt a gyerekeknek fél dióhéjakat festeni és domborművet készíteni, vagy ki sóliszt-gyurmázott velük, vagy ki dolgozott hurkapálcikával... Igazán nem tudom, ki vitt nekik zoknikat, hogy bábot készítsünk belőle, és ki tanította meg őket hajtogatni... Mert hát mi technikán és rajzon csak rajzolunk és színezünk...

Na mindegy. Szóval most technikaórán rajzoltunk és színeztünk egy karácsonyi üdvözlőlapot, amint a mellékelt ábra is mutatja...

Úgyis előre tudom, hogy év végén majd a fejemhez vágja, hogy egész évben nem csináltam semmit. Nem baj. Majd szépen összegyűjtöm egy mappába, hogy mennyi mindent csináltam, és mennyi mindent csináltam helyette, mert hogy például tegnap is (sőt, ma is) késett a matematika órájáról, mert a kis színjátszósokkal gyakorolnak karácsonyra műsort, és hát ő a vezető... ezért én kezdtem el az órát. Pedig nem szólt senki előre, hogy tovább kell maradnom. Nem baj, csináltam. Egy köszönöm, vagy bólintás vagy bármi a részéről? Ugyan, kérem... Már bánom, hogy én nem rajzoltam meg színeztem velük matek helyett.

Annyira vidám vele az élet. Minden napra jutna valami mesélni való. Fogok is mesélni. A színezésről és rajzolásról.

Áj láv máj dzsob.

Annyira szeretném látni, ahogy az a gyönyörű felépített kristályhegy megreped, összeomlik és darabjaira hullik szét.

Beszélgetés részlete (melynek nem voltam tanúja, csak elmesélték):

- Mikor fogom tudni bepótolni az elmaradt angolórákat?

- Hát az én órámon biztos nem. Majd annak a szerencsétlennek az óráján.

Jól sejtitek: az a szerencsétlen én lennék. Nos, valóban az is vagyok, hisz vele kell dolgoznom...

Litánia mostanából

Pár keresetlen szó arról, miért is nem írtam 4 hónapja egy árva mukkot se'.

Piszkozatban elmentettem ezt-azt, pár kifejezés, egy-egy szó, amiből majd pontosan tudni fogom, hogy miről is akarok majd mesélni. Na, hát mese az nincs, valóság van, méghozzá kőkemény.

Szeptemberben - Istennek hála - új munkahelyen kezdtem, és már az első héten sikerült beilleszkednem, hiszen két idegen rögtön barát lesz, ha van egy közös ellenségük. Majd bővebben is kifejtem, lásd: Hamzsa-pont.

Szóval idén 3.-osaim vannak, én tanítom a készségtárgyakat és mellette még napközizek, és az a legfantasztikusabb az egészben, hogy amiket az előző helyemen utáltam, és gyomorgörccsel kezdtem el csinálni, azt itt egyenesen élvezem, és a kedvencemmé lett. Kezdjük rögtön az elején: 6 évvel a diploma után először van lehetőségem ének-zene tanítására, és a legdurvább rémálmaimból előlépve hirtelen a földi paradicsom lett. Tátott szájjal figyelik, ha valami szolfézs-ismeretet próbálok nekik átadni, vagy megmutatok egy új ritmust, vagy dallamjátékot. Nem elégszenek meg azzal, hogy énekelnek egyénileg-csoportosan-párban, hanem teljesíteni akarnak! A másik nagy mumus a testnevelés volt. (Előző iskolában a gyerekek mást se' csináltak, csak üvöltöztek, és lényegi munkát egyáltalán nem tudtam velük végezni. Volt olyan tesióránk, amin egész órán vigyázzban álltunk. Másikon a sorakozót gyakoroltuk. És nem tanultak belőle!) Ezek a gyerekek pedig szeretnek mozogni, és alig várják már, hogy testnevelés órájuk legyen. Hihetetlen érzés, hogy nem kell fegyelmeznem. A rajz és technika olyan, amilyen, az erkölcstan meg a legnagyobb humbug az egész közoktatásban, de nem baj, mert ezzel a társasággal még az ilyen tölteléktárgyak is értelmet nyernek. Igazából semmi bajom nem lenne, ha nem épp Hamzsa lenne a váltótársam. (Lásd: Hamzsa-pont)

Olyannyira belejöttem az ének-zene tanításába, hogy még az igazgatóhelyettes is ezt az órát szemelte ki, hogy eljöjjön meglátogatni, amin aztán annyira fellelkesült, hogy rögtön hívott hozzám egy szaktanácsadót is, aki hogy-hogy nem pont az énekórámra volt kíváncsi. Na jó, egy kicsit sarkítok: választhattam volna akármelyik más tárgyat is, de őszintén: egy technikaórán mi a lósz*rt tudok megmutatni? vagy egy erkölcstanon? Az általam tanított tárgyak közül a leglátványosabb az ének. És mindkét látogatás után olyan pozitív visszajelzést és dicséreteket kaptam, amiről álmodni sem mertem volna, és talán a főiskola óta nem is volt benne részem. Hihetetlen, milyen görcsössé tud tenni egyébként ez a pálya, a rengeteg elvárás, és a rengeteg hozzá nem értő dilettáns, aki belecsöppent egy vezetői székbe, vagy egy munkaközösségbe dirigálni... S most agyba-főbe dokumentálnom kell a bemutató órámat, mert nem elégedhetünk meg azzal, hogy tanácsadó jött és tanácsot adott. Nem elég a dicséret, el kell kezdeni az önfejlesztést. Fasza.

Annak ellenére kaptam a rengeteg dicséretet, hogy előtte-alatta-utána folyton valami más ragadta el a figyelmem (sajnos szó szerint is) S hogy mik is voltak ezek?

Szeptember-október körül édesanyám felvetette, hogy mi lenne, ha én meg Luis beköltöznénk a Nagymamám lakásába, ami gyakorlatilag április közepe óta (fél éve) áll üresen Zuglóban. Eleve is szó volt arról, hogy elköltözünk, albérletbe, közelebb a munkahelyünkhöz (viszonylag közel dolgozunk egymáshoz), de az első elképzelés szerint az unokatestvérem lakásába mentünk volna, aki egy évre elutazott a barátnőjével Afrikába, terepjáróval. Addig-addig húzódott ez a dolog, míg a lakás talált magának egy albérlőt, mi pedig megkaptuk a lehetőséget, hogy Mamócám valaha volt otthonába költözzünk. Úgyhogy november elején el is kezdtük kitakarítani, selejtezni, rendbe szedni a lakást, vásároltunk ezt-azt, csinosítottuk, holmikat hordtunk be és ki, míg végül a hónap közepén kialakult a végleges állapot, és az első éjszakát 20-án már itt töltöttük. Az azt megelőző három hét nem sok pihenőt adott, hol a lakásba jártunk valamiért, hol az egyik, hol a másik szolgáltatóhoz, hogy ne csak lakni, de élni is lehessen itt. Épp ezért nagyjából 3 héten keresztül minden nap autóval jártam dolgozni. Mert hogy ugye nekem van az csodaszép metálkék transzvesztita kocsim, aki belül Zsuzsi, de kívül Sanyi... Talán pont ez lett a vesztem.

November 18-án, péntek délután fél 5 körül tartottam hazafelé a Könyves Kálmán körúton, amikor is egy lámpás kereszteződést (zöld jelzésre haladva) elhagytam, és hátulról (keresztutcából kanyarodva) a bal oldalamnak csapódott egy másik autó, benne egy nagydarab fickóval és egy idióta nővel (sajnos nem a fickó vezetett). Ez még nem is lett volna akkora baj, csak hogy ezzel a mozdulattal annyira meglökött, hogy én nem tudtam irányítani a kocsim (ha tudtam volna sem tudtam, hogyan kellene viselkedni), és legalább 30 métert csúsztam a villamossín és az úttest közötti padkán, ami az egész alvázamat felszántotta, és benzinnel locsolta meg a betonvetést. A kocsi orra elkaszált egy haladási irányt jelző táblát, búcsúzóul kezet fogott vele a motor, a váltó, és a jobb oldali első lámpám, a fékcsövek és a benzintartály csak a hab volt a tortán, a gyertya pedig maga a benzinsapka és a hátsó lökhárító volt. Egyetlen ép rész maradt a kocsiban: ÉN. Saját lábon, bár remegve-zokogva szálltam ki, és örülhetek, hogy sem a benzin nem kapott szikrát, sem az autó villamost a hátsójába, és még tömegbaleset sem lett belőle.

Az autóm sajnos gazdasági totálkár (duplán), a másik fél pedig nem ismeri el a felelősségét, úgyhogy rendőrségi ügy lett belőle, most már csak a határozatra várok, hogy a biztosító is fizessen. Javíttatni nem érdemes, ezért egy buta ember megveszi majd a roncsokat (lehet, hogy a kertjébe akarja tenni dísznek), én pedig annak az árából és egy hasonló tulajdonságú, üzemképes autó árának a különbözetéből vehetek magamnak egy másik járgányt. Hogy mikor? A rendőrség szerint 1-6 hónap, a biztosító szerint 2-3 hónap, de szerintem jövő ilyenkorra már lesz egy Emilem aki Emília. Remélem.

Csak sajnos a kárba nem veszik bele azt, hogy előtte való csütörtökön tankoltuk az autót fullra, és szeptember elején vizsgázott le két évre. A riasztó meg az indításgátló már csak részletkérdés.

Talán túl büszke voltam erre a járműre? Vagy miért kellett ezt átélnem?

Pont azon a hétvégén költöztünk (volna) Zuglóba, hát így kényszermegoldást kellett választanunk, és a szüleim Daewooját kellett kölcsönkérnünk. Az én drága Sanyim meg ott áll a parkolóban (éppen a kedvenc helyén, ahol előtte legalább fél évig állt egy csotrogány Citroën, amit a közteresek szállítottak el) Most már legalább nem kell attól félnem, hogy ellopják, vagy feltörik. :(

Szóval eléggé zaklatott lelkiállapotban kezdtem bele ebbe az ének-tanításba, és ennek ellenére kaptam csupa elismerést. Hát még milyen jó lett volna az órám, ha előtte nem történik ennyi minden egyszerre?

Hamzsa-pont. A váltótársamat (továbbiakban Hamzsa) mindenki jól ismeri. Sajnos túl jól. Annyit mondhatok, hogy nem a kollégák kedvence, habár lehet ezt ő magáról nem tudja. Szuper pedagógus, de lélektelen ember. Nem is tudom pár szóval jellemezni, vagy bemutatni, inkább elmesélek vele kapcsolatban pár szösszenetet. Ezek határozzák meg őt, és sajnos a kollegiális viszonyunkat is.

Október közepén volt egy kézműves foglalkozás a kézmosás világnapja alkalmából. Osztályonként egy pedagógus vállalta, hogy pár gyerekkel barkácsol valamit, a gyerekek szabadon választhattak a feltáruló 8 lehetőség közül. Lépkedniük kellett volna a folyosón, és amelyik stand megtetszik nekik, oda leülni, és a munkadarabot tanítói vezetéssel elkészíteni. Na, Hamzsa kivezényelte az egész 3. a osztályt, mind a 15-öt, akik jelen voltak (ehhez természetesen az általam tervezett 8 szék helyett 16-ot tetetett oda az asztalok köré), és kötelező jelleggel mindannyiuknak el kellett készíteni azt a munkát, ami talán nem is tetszett nekik. (Oké, én direkt olyan egyszerű dolgot választottam, amiről reméltem, hogy nem fog sokakat odavonzani, szóval egyáltalán nem terveztem egyszerre 20 gyerekkel dolgozni.) Merthogy összesen kellett 30-35 darabbal készülni, és ezt mondjuk 5-10 fős csoportokban elkészíteni. Ehhez képest én legalább 40 darabban segédkeztem, egyszerre majdnem 20 gyereknél. Mert hát nyilván Hamzsa jobban tudja.

Hétfőnként úszni járunk a csoporttal (ez kivált heti egy tesiórát), de múltkor pont halaszthatatlan értekezlet volt hétfőn, ezért velem már pénteken lemondatták az úszást, ha az iskola vezetősége ezt kívánja, legyen. Rákérdeztem, hogy szülők nem vihetik-e a gyermekeket, s a válasz nem volt. Oké, már intézem is.

A nevezett hétfőn Hamzsa rákérdezett, hogy miért mondtam le az úszást. Mondom, vezetői utasításra. Erre ő: Ki mondta? Mondom: az igazgatónő. Erre ő: Miért nem kérdeztél meg engem? (WTF?) Mert hogy elvihettem volna őket (és maradjak le az értekezletről? - kérdezek közbe). Várd meg a végét - mondja ő. (Szerintem nem így akarta volna mondani, csak hát az nem lehet, hogy neki nincs igaza...), És szülő visszahozta volna őket. Erre én: megkérdeztem, hogy szülővel mehetnek-e, és azt mondták, nem. Erre ő: Hát jó. De legközelebb kérdezz meg engem! (Pff.)

Járok be hozzá matematika órára hospitálni (mivel azt év elején nem merte rám bízni, ezért 30 év magyartanítás után bevállalta azt is), és a gyerekek most éppen a fejszámolást és az írásbeli összeadást-kivonást gyakorolják. Ugye ehhez becslés is kell. A számunk a 997. Mutassuk be a számot tulajdonságai alapján. Páros-páratlan, hány jegyű, valódi-, alaki-, helyi érték, kisebb-nagyobb számszomszédok, kerekített értékek, stb. Alaki értéke 9+9+7=25 (Gyermek 26-ot mondott, Hamzsa leokézta.) Mert nem forognak már úgy az agytekervényei. Megértem én, 60 év az mégiscsak 60 év. Na de. Mikor a gyereknek fejben kell összeadnia két számot. Mondjuk 340 + 270... Gyerek: 610. Hamzsa: Gondold csak át még egyszer! Gyerek: (kis fejszámolást követően) 610. Hamzsa: Igen. Ne hagyd magad becsapni! (Vagy másik lehetőség: "Na ugye?") Mert hogy neki ennyi idő kell, mire utánaszámol, és következtet a helyes megoldásra.

Értem én, hogy nem megy olyan gyorsan a fejszámolás. Nekem se mindig. De akkor basszus legalább számolja ki előre, és írja le egy cetlire! Legalább a megoldásokat, amiket hallania kell. Utána már lehet együtt számolni a csoporttal, vagy követni a lépéseket...

Lehet, hogy ez csak a gyakorlatlanságom, de én minden órára úgy készülök fel, hogy felírom előre a lehetséges válaszokat, még azokra a kérdésekre is, amikre kapásból rá tudom vágni a jó megoldást. Lehet, hogy a pályánk végén erre ugyanúgy rá kell szokni.

635-nél múltkor leokézta, hogy a gyerek 630-hoz kerekítette. Nekem kellett beleszólnom az órába, hogy (nehogy megbántsam az ő felséges voltát), bocsi, Hamzsa, mi volt a szám? És akkor ő visszaszól, 635. Jajj, akkor gyermek, ez nem jó. Hova kell kerekíteni?

Hoppácska...

Egyéni fényképezés volt iskolánkban november végén (karácsonyra). Direkt kiemeltük, hogy most barátos, meg csapatos fénykép nincs, csak egyéni. Erre Hamzsa odasétálgat: Ne haragudjatok, akkor ahogy megbeszéltük, szeretnék magamnak emlékeket gyűjteni, akkor lesz egy közös kép velem és az osztállyal (hogy én hol vagyok ebben a kérdésben, az már lényegtelen. Kb mint ha jelen se lennék) "És tudjátok: fiatalnak, szépnek és vékonynak kell látszanom a képen." És ott virít az osztály közepén, a karácsonyi fotón, és kedves szülők, rendelhető!

Kidíszítette az osztálytermet karácsonyra. Összeszámoltam, 50 db kis bizbazt rakott ki ide-oda, annyi giccses sz*t, hogy az három osztály díszítésére elegendő lett volna. Szóval kissé barokkosra sikerült. És akkor még számon kérte rajtam, hogy én miért nem készítek Mikulásra meg a télre valamit a gyerekekkel. Készítek, B+, csak nem rakom ki, mert a vackaidtól nem fér sehova! Konkrétan hányingert kaptam a terem képétől. Most csak mutatóba beteszek ide pár képet. Ez EGY falrészlet és a hozzá tartozó plafon.

Szóval most már talán mindenki érez valamit abból, miért is mindenki "kedvence" ez a tanerő. Remélem, januárban már kiteszi a nyuszikat is húsvétra! Én meg előszedem a kis hóembereket, hogy azért valamit én is alkossak már...

Arról meg ne is beszéljünk, hogy 30 éve tanít magyart, ez a szenvedélye, és olyan elírásai és nyelvhelyességi hibái vannak (Facebookos megosztásaiban, gyerekeknek/szülőknek írt üzenetekben, vagy ha nekem ír valamit), hogy a hajam égnek áll. Szóhasználat, központozás, mondatvégi írásjelek, szavak jelentésbeli különbségének nem ismerete, toldalékolás... És nem puszta elírásokról van szó! Egy magyartanár nem engedheti meg ezt magának!
 
Egyébként nagyon sokszor van úgy, egy-egy pillanat, amit rögtön megírnék a blogomba, talán csak két mondat az egész, vagy egy apró történet a napomból, hetemből, és mindig a piszkozatban végzi, mert előtte még ezt is meg azt is és amazt is meg kellene írnom. Nos, most összefoglaltam tömören az elmúlt 3-4 hónapomat, és ezentúl megpróbálok gyakrabban írni. Mert hát látjátok: van mit.

Mennyi?! Harminc!!

Ma szakaszokban tört rám a zokogás. Na jó, azért ez erős túlzás, de igencsak elszontyolodtam, mert reggel arra ébredtem, hogy már nem vagyok huszonéves... Ez egy nagyon sokkoló dolog. Lesz egy egész évem, hogy hozzászokjak. Gondoltam, hogy fájni fog, de azt nem gondoltam, hogy ennyire szíven üt majd. Nem készültem rá, hogy ennyire megvisel. Kimondani is iszonyat. 30 éves lettem. Egy szempillantás alatt odalett az ifjúságom. Könnyek között búcsúztattam el.

Egy szűk 10 évvel ezelőtt még elkérték a személyimet, ha alkoholt vagy mondjuk édesapámnak cigarettát vettem a boltban. Rég betöltöttem már a 20-at, sőt, a 22-t is, és még mindig 16 évesnek néztek. Akkor azt mondták, fogok én még ennek örülni. Nos, nem örültem. Én mindig annyi idősnek akartam látszani, amennyi valójában voltam. Na, kérem, ez az álláspontom ma megtört. Nem akarok 30-nak látszani, és nem is akarok 30 lenni. Egyáltalán nem akarok "nagy" lenni. Most van az az időszak, hogy szívem szerint letagadnék 5, de inkább 10 évet. Akárki, valaki, bárki! Mondjátok, hogy ez még nem a vég!

Mindig is szánakoztam az olyan nők felett, akik nem tudják elfogadni a korukat, és 10, vagy akár 20- 30 évvel is fiatalabbnak akarnak látszani a valós életkoruknál. És most vizionáltam, hogy én pontosan ilyen leszek. Mint ez a néni itt. (Igazából a képen látható hölgy 80 éves, és nagyjából 60-nak látszik, de ő még ezt is le akarta redukálni 40-re. A valóságban csak az unokája sminkelte ki, gondolom a hecc kedvéért.) De akkor is. A világ tele van olyan nőkkel, akik egyszerűen nem viselik el az öregedést, hogy ráncosodik a bőrük, megereszkedik a mellük, a szemhéjuk, változik a testük, és már nem áll jól nekik a bőrszerkó meg a vörös rúzs. Aztán feltupírozzák a hajukat, a tejfehér hajat is vörösre vagy feketére festik, amitől úgy néznek ki, mint ha megrágta volna és aztán kiköpte volna őket egy hal... Erős sminket használnak, pirosítót, vörös rúzst, lila szemfestéket, és fekete körömlakkot, tűsarkú cipőben járnak, bőrmelltartót vesznek fel, és a fél arcukat eltakarja a "napszemcsi". Aztán feltotyognak a buszra, és kikövetelik maguknak az ülőhelyet. 60 évesen is 40-nek képzelik magukat, és zokon veszik, ha nem kérik fel őket egy buliban táncolni. Ez a sors vár rám is? Olyan leszek, mint Lorán Lenke? Nem akarok ilyen véget! Egyáltalán. Nem akarok 30 éves lenni! Így nem. Sehogy sem. Hogy lehet ezt feldolgozni?

Én mondom, a negyed évszázad nem volt ennyire megrázó. Pedig az éppen egy emberöltő. Mondták, hogy nehéz lesz. Na de ennyire?

És mikor édesanyámnak is elpanaszoltam, hogy mennyire kiábrándító a valóság, könnyedén csak ennyit szólt: "Az 50. sokkal rosszabb lesz." - Hát köszönöm. Van még 20 évem, használjam ki...

Oké, az én gyerekem - lévén hogy még nincs - nem álmodja tovább az álmaimat, de attól még igencsak elmúltak a gyermekévek, és már nem várnak rám új mesék. Ez van. Megöregedtem. Visszavonhatatlanul. És most sírni volna kedvem.

Rövid melódia

És hála Istennek, a nyarat nem kell végigizgulnom. Idén sem.

Megpihenni - nincs idő?

Mozgalmas volt az utóbbi fél év, mialatt egyetlen szót sem írtam a blogomba. (Ha ez megnyugtat bárkit, még piszkozatba sem...) És nem azért, mert nem lett volna miről írnom, vagy mikor írnom... Esemény is volt bőven, és még időm is (mondjuk ez utóbbi inkább az események szoros következménye...), csak hát úgy voltam vele, hogy ha majd lezárul ez vagy az a dolog, megírom. És aztán mindig jött újabb és újabb helyzet, ami fontosabbnak tűnt az előzőnél, így aztán az előzőeket már el sem akartam mesélni. De most már muszáj előrukkolnom valamivel. Nem is azért, mert hiányoznak az olvasóim (nincsenek is), hanem mert én akarok emlékeztetőt írni magamnak.

Decemberben már elkezdődtek a viharok, de csak januárban bontakozott ki igazán a helyzet, ugyanis a kolléganőm, aki addig az osztályfőnöki teendőket ellátta, nem csak lebetegedett, hanem fel is mondott (vagy őt küldték el, ez már sosem fog kiderülni), ezért egyedül maradtam a gyerekekkel, és hirtelen minden főtárgyat megkaptam. Január közepéig tartott az áldatlan állapot, amikor is felvettek mellém egy másik tanítónőt, aki aztán a reál oldalt vállalta magára, és rákerült az osztályfőnöki szerep is. Viszont a feladat nem lett kevesebb, és a gyerekek sem lettek kezelhetőbbek, úgyhogy rendesen meg kellett küzdenünk mindennel. Azelőtt sosem éreztem, milyen az igazán jó szakmai kapcsolat, és el sem tudtam képzelni, hogy munka mellett barátok is lehetnek az emberek. Hát a páromban, druszámban nem csak egy kiváló munkatársat kaptam, hanem egy remek barátnőt is, és már szinte az első naptól olyan egy húron pendültünk, mint ha világéletünkben egymással dolgoztunk volna. (Lehet ennek az az oka, hogy ugyanaz volt az Alma Materünk?)

Egészen március közepéig minden haladt a legnagyobb rendben, munkában is, magánéletben is, mígnem aztán az egyik vezető beosztásban lévő kolléganőm bántó megjegyzést tett a kinézetemre, azon belül is a hajviseletemre, hogy én azzal hogyan tudok jó példát mutatni a gyerekeknek, ha a gyerekeket ilyen hajjal látnák iskolába jönni, hazaküldenék őket, és ezzel a sehova sem tartozó frizurával és nem tudok jó példát mutatni, pedig nekem ez lenne a feladatom, és legközelebb ne legyen ilyen rövid a hajam, etc. Aztán mikor volt "pofám" félrevonulni és sírni, utánam jött, hogy én szedjem össze magam, felnőtt nő vagyok, ne sírjak, és rendesen kiosztott. Aztán még nem szégyellt este sms-t küldeni, hogy sajnálja, hogy megbántott, csak figyelmeztetni szeretett volna, hogy erre legközelebb jobban figyeljek. Jaaaa, és mindezt a tantestület szájába adta, vagyis azzal kezdte a mondókáját, hogy a tantestületben többen szóvá tették, hogy nem tetszik nekik a hajam, és túl rövid.

Mint később kiderült, a zenei ízlésemmel van baja, hogy én a hétvégéken úgy élem ki magam, ahogy akarom, meg olyan helyekre járok, ami nekem tetszik, de ezt nem vihetem be a munkahelyemre, a gyerekek közé... (Na most, én egyetlen gyereket sem fenyegettem meg, hogy rosszabb osztályzatot kap, ha nem hallgat Metallicát, vagy Iron Maident... Sőt, a 3 év alatt, hogy nekem rövid a hajam, még egyetlen tanítványom sem jött oda hozzám, hogy "neked milyen szép a hajad, én is ilyen rövidet szeretnék" - nekik egyébként is a hosszú haj az etalon, teljesen mindegy, hogy én az enyémmel mit csinálok, nem fog nekik tetszeni... De mindegy.) Hadd tegyem még hozzá azt is, hogy amikor felvettek ide, akkor is ilyen volt a hajam, sőt, akkor még vörös volt! Egyszer még padlizsán-lila is. Csak pár hónapja szolidabb fekete, mert szerintem jobban áll, és természetesebb. De hát ők tudják...

Azt meg, hogy én rocker vagyok, nem tudom, honnan szedték, és nem értem, hogyan lehet egy haj túl fekete. Szerintem ekkor kezdődött igazából minden...

Április közepén kiderült, hogy a Mamám nagyon beteg, és már nem tud magáról gondoskodni, ezért hozzánk költözött. Ápolásra szorult, és kellett, hogy mindig legyen mellette valaki. Ez nagyon megviselte az egész családot, hiszen hirtelen és váratlanul történt. A Teremtő mindössze két hetet adott nekünk, május 4-én haza szólította az én drága Nagymamámat. Én meg pont az iskolában voltam, és éppen nem nekem volt órám a gyerekekkel, amikor megtudtam a hírt. Természetes, hogy kiborultam, és nem tudtam a könnyeimet visszatartani. Nem tudtam semmi másra figyelni, sem gondolni, csak az én egyetlen Mamámra, akit nagyon szerettem. Szóval lehet, hogy nem voltam eléggé higgadt a helyzetben. Na, és ez már a vezetőségnek nem tetszett.

Először csak annyit mondtak, hogy azon a héten maradjak itthon, pihenjem ki magam, és majd meglátjuk, hogyan tudok visszaállni a munkába. Utána való hétfőn már elküldtek táppénzre, hogy írassam ki magam, mert nekem most pihenésre van szükségem, nagyon felzaklatott a gyász, és először egy hét, aztán majd kiderül, hogyan tovább. Az egy hét leteltével már csak az igazgatóval beszélgettem, aki még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy én munkaképes vagyok, és "nem szabadna, hogy a nagymamád halála ennyire felzaklasson" címszóval megkért, hogy már ne menjek be dolgozni, de azért a gyerekektől még elköszönhetek, ha szeretnék, csak ne legyek velük egyedül. A béremet természetesen még megkapom, amíg a szerződés szól, de utána már nem hosszabbítják meg. De úgy látja, hogy én nem kerültem megnyugtatóan olyan állapotba, hogy a gyerekek közé engedjen, és nekem nagyon gyengék az idegeim, pihenésre van szükségem. És még olyan dolgokat is a szememre vetett, amik nem is voltak igazak, vagy nem is úgy történtek, ahogy ő tudja, és még képes volt szeptemberi (!) sérelmeket is felhozni ellenem. Az már nem volt érdekes, hogy december és január idején hetekig (!) voltam egyedül a csoporttal, és dolgoztam kétszer annyit, mint a többiek. Szóval így maradtam május közepén (4 héttel a tanév vége előtt) munka nélkül.

Ez most a nagyon vágott verzió, de annyi energiám nincs, hogy mindent pontosan, szó szerint megírjak. Meg talán nem is akarom. (Hiszen csak felzaklatna... Mert tudjátok, nekem nagyon gyengék az idegeim...)

Ezért ha már így alakult, kapva kaptam az alkalmon, hogy a szüleimmel elutazhatok két hétre Bükfürdőre. Rendszeresen szoktak menni, mert egy kedves rokonunknak van ott üdülési joga, de betegsége miatt nem tudja kihasználni, ezért mindig rájuk testálja. Üröm az örömben, hogy eddig mindig a Mamám ment velük, most sajnos megüresedett a helye, és - mivel nekem úgyis pihenésre van szükségem, ugye? - hát elmentem helyette. Ez egy ajándék volt. És azért sikerült jó alaposan kiáztatnom magam. Azt nem mondom, hogy ki is pihentem a fáradalmakat, mert most nagyon úgy néz ki, hogy nem a tanévet kell kipihennem, mint rendesen a pedagógusoknál szokott lenni, hanem azt a szemétséget, amit velem műveltek. (A vágatlan verzió szerint.)

Mellette pedig még egy fontos dolog történt, ami más körülmények között talán a legfontosabb lenne, de most valahogy elnyomta a többi. Minden egyszerre zúdult a nyakamba. Szóval május elején Luis munkát kapott Pesten, és ezért - míg jobb megoldás nem kínálkozik - hozzánk költözött. Ezért - ugyan nem hivatalos formában - de együtt élünk a kedvesemmel. Hát nem csodás? Mennyivel jobban tudtam volna neki örülni, ha mondjuk egy fél évvel korábban történik meg. Vagy egy fél évvel később. De most történt, szóval most kell neki örülni. És nézzük a dolgok jó oldalát: Most majd lesz időm rendesen kitakarítani neki az egyik szekrényt, hogy a ruhái elférjenek. Azt hiszem, neki is látok.

Egyébként pedig büszke vagyok a focistáinkra, és mondjon bárki bármit, ez akkor is az ő sikerük, és őket illeti a dicséret.

Ma lesz a következő mérkőzésük, ami hamarosan kezdődik, úgyhogy itt most a beszámolót félbeszakítom, és ha megjön az ihlet a folytatásra, majd újra nekiveselkedem.

Béke belétek!

Adj egy 5-öst!

Igazából ezt a bejegyzést meg kellett volna már írnom Óév napján, vagy az Újév első sugaraival, de nem jutottam el addig... Szóval most pótolom, egy éve pont egy nappal korábban írtam... Ha ez így megy, jövőre csak vízkereszt napján jutok el oda, hogy számba vessem az elmúlt évet. :)

Egy pedagógusnak roppant nehéz naptári években gondolkodni, mert az év igazából a tanévet jelenti. A visszaemlékezés is sokkal könnyebb lenne szeptembertől augusztusig, mint januártól decemberig... Lehet, hogy jövőre taktikát váltok? :D

Január: Nagyon szomorúan indult a 2015-ös évem, mert az én hőn szeretett, rajongásig bálványozott kiscicám megbetegedett, és örökre el kellett válnom tőle. Nagyon megviselt, még egy gyásznaplót is vezettem róla, és ennek a szomorú eseménynek pont ma van az évfordulója. Letelt a gyászév, és a hiányát még mindig nem tudtam teljesen megszokni. Az egész hónapom ebben a szomorúságban telt, és mellette több rokont és kedves ismerőst is meggyászoltam az év során. Vidám dolgokra most nem szívesen emlékszem vissza.

Február: Édesanyám születésnapja, és az ő remek ajándéka, ami kicsit ajándék volt nekem is: Nabucco. Farsangolás az iskolában, ahol rocksztárnak öltöztem.

Március: Szó szerint tavaszi nagytakarítás, akkora hatása volt rám, meg a szobámra, hogy azóta is emlegetem, és tisztán emlékszem rá. Még a pontos dátumára is. (Hadd ne mondjam, hogy most szintén ráférne egy alapos takarítás a szobámra, de lehet, hogy megvárom a tavaszi lomtalanítás idejét inkább.)

Április: 3 éve már, hogy egyet(nem)értésben tengődünk egymással és egymás mellett Luissal. Ezt (is) megünnepelendő, ellátogattunk Szentendrére, ami szintén olyan jól sikerült, hogy azóta visszasírom. A macskámnak pedig pont ehónap közepén lett volna a 3. születésnapja. Most már csak mi vagyunk egymásnak...

Május: Az én drágám születésnapja, és a névleges ajándéka az volt, hogy aznap vezettem először egyedül, támogató nélkül. Illetve rossz hírből is kijutott a hónapra: kiderült, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem Csepelen, ahol második éve dolgoztam, szóval kezdhettem nézelődni új állás után.

Június: A nézelődésnek eredménye lett: 2 hét leforgása alatt már megvolt a biztos új helyem ősztől. (Ahol egyelőre jól érzem magam, és habár rengeteg okom lenne panaszra, mégsem panaszkodom.) És ha emlékeim nem csalnak, pont az utolsó osztálykiránduláson dőlt el és derült ki, hogy velem képzelik el a közös munkát, tehát a tanévnek még csak hivatalosan sem lett vége, de már biztos továbbjutó voltam. Első körből. :) És életem legnehezebb tanévét (minden évben ezt mondom, ezek szerint minden évben egyre sz*rabb a helyzet?) tudtam lezárni, és magam mögött hagyni.

Ennek örömére beruháztam egy új telefonra is, ami már azóta kétszer volt szervizben....

Július: A legnehezebb tanév után életem legszuperebb nyara következett, rögtön július elején egy 4 napos külföldi utazással, amikor is Belgiumban (Brüsszelben) élő unokatestvéremet látogattuk meg édesanyámmal. Életemben először ültem repülőn (és ez ideig nagyon úgy néz ki, hogy utoljára... hiába mondják, hogy a legbiztonságosabb közlekedési módszer, én a láb megbízhatóságában hiszek...) láttam a belga tengert, és ettem eredeti, hamisítatlan, utánozhatatlan belga sültkrumplit gofrit. :) Ezt egy egyhetes evezőtúra követte a Tiszán, ami szintén első élmény volt, és habár utánozni nem lehet, de remélem, ismételni igen. Fantasztikus volt!

Augusztus: Nyaralásunk folytatódott Balatonon, két helyen is, a születésnapomat is ott töltöttem, és azt hiszem, ilyen nyarunk utoljára kislánykoromban volt, amikor nem az eső elől kellett menekülnünk a szobába, hanem a szobából kellett menekülnünk a vízbe. :) Még bementem a régi munkahelyemre papírokat intézni, meg elköszönni attól a pár kedves kollégától, akikkel jó viszonyt ápoltam (az igazgató nő persze hivatalosan sose jelentette be, hogy távozom, még csak el sem köszönt, jókkal se biztatott... kösz szépen) és az új munkahelyemen is összeismerkedtem a leendő munkatársakkal, meg az épülettel, és belevetettem magamat a 2015/16-os tanév forgatagába.

Szeptember: Nincsen rózsa tövis nélkül, nincs szerelem bánat nélkül. Elég rázós időszakon mentünk keresztül, de sikerült kievickélni belőle. Legalábbis azt hiszem. Nem mondom, hogy minden zökkenőmentes, mert azért vannak apró összezördülések, de még mindig itt vagyunk egymásnak, és szeretjük egymást. Az iskola meg kőkeményen elkezdődött, és megláttam a jéghegy csúcsát. (Jelentem, most már az alját is látom...)

Október: Édesapám születésnapja, meg őszi szünet, és komolyan fontolóra vettem, hogy autót vásárolok, ezért be is állítottam egy keresőt, hogy küldje a hirdetéseket, de egyelőre nem sok mindent találtam, ami hozzám való lenne. Aprócska osztálykirándulás, aprócska megfázás, és politizálni meg nem akarok, de lényeg a lényeg, hogy fejpályaudvar mellett közlekedtem minden nap.

November: Megszereztem a kedvenc mesekönyvemet, és kiderült róla, hogy nem is olyan, mint amilyenre emlékeztem, ráadásul egy csomót szenvedtem vele, hogy azt a kiadást kapjam meg, ami gyerekkoromban is megvolt. Elhatároztam, hogy idén rendes adventem lesz, és úgy fel fogok készülni karácsonyra, mint egy angyal, ennek örömére, már a hónap közepén beszereztem szüleimnek a nagy karácsonyi ajándékukat: egy tetőboxot. Amit aztán hetekig kellett a szomszédunk (és egyben legjobb barátaink) erkélyén tárolnunk, hogy senki ne fogjon gyanút. :)

December: Gyerekekkel elkezdtünk korcsolyázni járni a városi műjégre, minden héten pénteken reggel ott kezdünk, ezért nekem is oda kell mennem fél 8-ra, és Csepelen 2 éven keresztül keltem MINDEN áldott pénteken fél 6-kor, és ezt szerettem volna mindenáron elkerülni, hát tessék, most visszakaptam... De azért nem hagytam, hogy az adventemet tönkre tegye, és az évemet se fogja tönkre tenni! A jéghegy borult, a bomba robbant, és egyszeriben dupla annyi munka szakadt rám, mint amit magamra vállaltam volna, ugyanis a tanítópárom lebetegedett, és nekem kellett orrvérzésig helyettesítenem őt. (Ennek aztán messzemenő következményei is lettek, de arról majd máskor, máshol.)

Csodálatos volt a karácsonyunk, jó volt a szilveszterünk is, habár mindennel csak csosszra készültem el,  de a rohanásnak is volt oka: a hónap közepén, családi összefogással végre vásároltam egy autót, ami nem is túl régi, de nem is a legújabb, remekül karban volt tartva, kevés kilométerrel, és rendezett háttérrel. Majd törlesztenem kell az árát, az idei évem rá is fog menni, de nem baj, mert már a nevemen van, enyém a forgalmi és a slusszkulcs is, és gyakorlatilag akkor megyek vele, amikor szeretnék. Karácsonyra már kész volt minden, úgyhogy szilveszterkor is már azzal közlekedtem. Majd később mesélek róla.

Ja, egyébként a szilvesztert Kehidakustányban töltöttük, fürdőbe is mentünk, és régen láttam már annyi meztelen embert egyrakáson, mint ott. Talán én voltam az egyetlen, aki nem mutogatta magát. :) Képek és beszámoló a 4 napos kikapcsolódásról majd később.

Kedvenceket 2015-ből nem választok, sok mindenben izgalmas év volt, nem volt a legkönnyebb évem, de volt már ennél rosszabb is, és hálát adok az Úrnak, hogy egyetlen napot sem kellett munkanélküliként töltenem, mert augusztus 31-én lejárt a szerződésem Csepelen, szeptember 1-jével pedig felvettek a belvárosban. :)

Hogy mit tervezek 2016-ra? Először is azt, hogy megtanulom helyesen leírni az évszámot. :) A folytatásról pedig majd a következő posztban.

Adios!