Mukk

Szégyen és gyalázat, hogy 2 hónapja annyit se írtam, hogy mukk. Pedig én nem fogadtam meg, hogy nem fogok írni. (Igaz, azt sem, hogy fogok...) De sok minden történt az elmúlt hetekben. Kezdeném azzal, hogy nagy lépésre szántam el magam, és féltett gyermekemtől, Mancitól (laptop - a szerk.) könnyek között bár, de megváltam. Luis segítségével beruháztam egy új gépre, Teodorra, aki legalább 5 éves koráig biztonságban van. Manci egyelőre testvérem fennhatósága alá került, további sorsa még nem eldöntött.

Így most egy ideig (jövőév tavaszáig) mellékvágányon pihen a kocsi-téma, addig gyűjtögető életmódot folytatok, és megpróbálok alaposan utánajárni a dolgoknak.

Volt nálam hospitálni az ig.helyettes, jövőhéten jön az ig. is, mindketten a tanulási időre kíváncsiak, vagyis hogyan vezetem és felügyelem a gyerekek leckeírását. M-nek nem volt semmi gondja, végigülte az egy órát, közben figyelte a telefonját, meg a faliórát, láthatóan alig várta, hogy leteljen az idő, majd csengőszókor felállt, elköszönt, és mosolyogva távozott. Gyanítom, hogy nem puszta jókedvükből jelentkeztek be, hanem felsőbb utasításra, de azért milyen rossz lehet már egy intézmény vezetőjeként azért "ellenőrizni" a munkatársakat, vagy alkalmazottakat, mert őt is ellenőrzi valaki egy felsőbb székben ülve... És az a baj, hogy kicsiben bár, de én is ugyanezt csinálom. Vagyis azért ellenőrzöm folyton a gyerekeket, és azért szólok rájuk néha akkor is, amikor engem nem idegesít, amit csinálnak, mert attól félek, engem is figyelnek felülről, és beleszólnak a munkámba. És visszanézve az eseteket, mindig akkor vagyok "sikeresebb", mikor valamit magamtól/magamért teszek, és nem akkor, amikor egy külső elvárásnak igyekszek megfelelni. Ezt az egyet kellene levetkőznöm magamról, ezt a folytonos megfelelni akarást, ezt a görcsöt, hogy amit és ahogy csinálok, nem jó, és haszontalan vagyok, és változtatnom kell... Akkor vagyok mindig elégedett a munkámmal, ha magammal is meg vagyok elégedve. Ez pedig egészen ritkán adódik, sajnos.

Azért az állásomat - állítólag - nem kell annyira félteni, mert nem akarnak elküldeni, sőt, még annak is mindig segíteni próbálnak, aki nehezen birkózik meg a feladattal, és a tantestület tagjaival ha beszélgetek, sokuk mondja, hogy nem én vagyok a leggyengébb láncszem a gépezetben, szóval ne aggódjak. Hát nekem meg kell próbálnom nem aggódni, hanem inkább bízni egy kicsit magamban, és a kvalitásaimban.

Szervezzük a szilveszterünket (jobban készülök rá, mint a karácsonyra...), mert csak kettesben leszünk Luisszal, elutazunk Komáromba, és több napot is ott fogunk tölteni. Eredetileg többen mentünk volna (hívtuk pl G-éket is, akik tavaly nem tudtak velünk tartani), de senki sem volt rá vevő. Én pedig az elején kikötöttem, hogy ha többen leszünk, hatalmas bulit szeretnék, de ha csak kettesben, akkor romantikus összebújósat. Úgy látszik, ez utóbbi fog sikerülni.

Galáddal, a macskámmal túl vagyunk egy nehéz időszakon, bár szerintem csak nekem volt megterhelő, ő szerintem fel sem fogta: társai lettek a bajban, jó kis komisz bolhák.... De szerencsére nem volt belőlük sok, és eléggé az elején nyakon tudtam csípni a problémát, rögtön vettem irtószert is, meg nyakörvet a cicának, és tényleg 1-2 nap alatt eltűnt minden kis dög és maradéka a környékről. Azért szomorú, hogy szigorúan lakásban tartott macska, más állatokkal nem találkozik, és mégis összeszedi ezeket a nyamvadt kis gennyládákat... Elég, ha csak az utcán elhalad mellettem egy gazdatest, vagyis egy bolhás macska/kutya, és az egyik utas buszt cserél... Derűs kilátások. De legalább az a nyakörv, amit vettem neki, 7 hónapi biztonságot ad, a szer pedig amivel körbefújtam mindent, 2 évig használható fel mindenféle rovar ellen a lakásban.

Hirtelen ennyi  jutott eszembe, a többit majd legközelebb...

Things.

Sok írnivalóm lett volna az elmúlt hetekben, de amikor időm lett volna rá, erőm nem volt, amikor meg erőm teljében voltam, nem voltam net-közelben... úgyhogy csak röviden közlöm a tényeket.

- Vannak, akik feltöltenek az internetre (Facebookra) képeket ételekről, hogy "ilyennek kellene lennie - ilyen lett", és nagyon mosolyognak/siránkoznak rajta. Szokás megmutatni az otthoni próbálkozásokat, mikor például valaki süt egy újfajta pogácsát, és az eredmény nem olyan, mint a recepten látható fotón. Na, én nem ételekkel próbálkozom, hanem olyan barkácsötletekkel, amiket gyerekekkel is tudok hasznosítani az iskolában. Ugye nagy örömömre idén tartok heti egy technika órát a kis 3.-osaimnak, és az ötleteket jobbára az emlékeimből merítem, de néha előveszek egy-egy internetes oldalt is, ahol láttam valami jót és használhatót. A legutóbb példának okáért egyszerű őszi faleveleket készítettünk. Ez volt az ötlet: 

 és ilyen lett az, ami nekünk sikerült. Vagyis a mintapéldány, meg a sablonokból készített darabok. (Ki lehet találni, melyik volt az első, és melyikek voltak azok, amikkel a gyerekek ügyeskedhettek.)

Valahogy az otthoni megoldások sosem egyeznek az ötletadóval. (Lehet, hogy az volt a gond, hogy az eredeti megvalósításban maradék papírokat használtak, nekem meg muszáj volt újakat bevetnem?)

- Volt egy tüszős mandulagyulladásom, mellette jól meg is fáztam, úgyhogy egy hétig nyomtam itthon az ágyat. Igaz ugyan, hogy már két hete volt, de még mindig köhögök, és szerintem ez még egy pár hétig el fog húzódni. Tavaly ugyanez volt. Ugyanígy kezdtem, és hetekig tartott, mire kimásztam belőle. Sosem tudom megúszni. Vagy az allergia kínoz, vagy valami hülye vírus.

- Elmentünk a főzdefesztre, és megkóstoltunk megint egy pár kézműves sört, de én akkor is maradok a Fótinál. :) Aztán voltunk az @rc plakátkiállításon is, de az nekem nem jött be. Volt egy pár ötletes kép, köztük például az egyik ismerősöm plakátja is, de egyébként nem szeretem, ha már a csapból is a politika folyik....

- Fejembe vettem, hogy veszek egy kocsit. Mert ugye van nekem egy autóm, illetve fogalmazzunk úgy, hogy van egy autó, ami állítólag az enyém, mert hogy amit ajándékba kap az ember, az általában a tulajdonát is képezi neki... De ezt az autót sose éreztem, és sose érezhettem igazán a magaménak. Nem a nevemen van, nem én járok vele, és még csak nem is olyan, amilyennek én szeretném, ha lenne. De a legnagyobb hibája mégsem ez, hanem, hogy mikor vettem két ragasztható matricát, mint tanuló vezető, hogy majd akkor ráragasztom az elejére meg a hátuljára, közölte az én édes testvérem (aki egyébként maga az ajándékozó volt), hogy ne ragasszam már rá, mert még ő is szeretne vele járni. Mármint a kocsival. Gondolom ide-oda, dolgozni, haverokhoz, csak úgy "csapatni", akármi. Hát jó, b*szd m*g, majd veszek magamnak egy saját autót, amire azt ragasztok fel, amit akarok, és ÉN járok vele ide-oda, dolgozni, haverokhoz, vagy akármi. Úgyhogy már nézelődök is itt-ott, jó lenne eleve kigondolni, hogy milyen autót is szeretnék, meg hogy akkor mennyi pénzt kell rá összegyűjtenem. Valószínűleg valami kölcsönt is kell majd felvennem, de ha egy nekem tetsző árfekvésű autót találok, talán családon belül is megoldhatom a pénzügyeket. S hogy milyen kritériumai legyenek az autónak? Jó nekem a használt is, de új legyen - úgy is mondják: újszerű, vagy jól karbantartott - (előre bocsánat a Trabantosoktól meg Wartburgosoktól, de nekem ezek a kocsik már nem újak, akármikor is lettek forgalomba helyezve), kicsi legyen, keveset fogyasszon, és könnyen lehessen kezelni a sebességváltót, vagyis csak megpöckölni kelljen, de ne arrébb passzírozni. Azt hiszem, a többi már részletkérdés. Sem a típusa nem érdekel, sem a gyártási éve, sem az alvázszáma, sem a színe, sem a futott kilométerei, és még csak az sem, hogy hány ajtó van rajta. De az biztos, hogy nekem lesz egy autóm, és a kedves testvéremnek nem fogom az orrára kötni. Egyszer csak hazaállítok az új járgánnyal. Ami csak az enyém lesz!

Az ember mindig vár...

Gyááá, megint panaszkodni akartam, de inkább nem írok semmit, inkább csak magamban puffogok. Mert még ahhoz is elég dühös vagyok, hogy itt leírjam. Inkább írok két jóhírt.

Egyik: végre ki tudtam cseréltetni az óraszíjamat, igaz, hogy emiatt másfél órával később értem haza, mint amúgy szoktam, de legalább szép narancssárga bőrszíj van rajta. És ehhez egy másik útvonalat is próbáltam ki hazafelé, amit lehet, hogy népszerűsíteni fogok, mert bármit hajlandó vagyok megtenni, csak elkerüljem a 4-6-os villamost. Sőt, ha jól számoltam, akkor talán 10 perccel le is rövidíthetem az utat. Na majd holnap odafelé is letesztelem.

Másik: hazafelé jövet a metró aluljáróban megláttam egy srácot, amint egy nagy A4-es lapon a volt iskolám rövidítését mutogatta, vagyis gondolom várt valakiket, és ez volt a kulcsszó, mint pl a repülőtereken és pályaudvarokon, amikor várják a cserediákot, vagy akárkit.

Muszáj volt odamennem hozzá és megkérdeznem, hogy kiket vár, mire azt válaszolta, hogy ő most kezdi a sulit ott, és a leendő csoporttársaival szeretne találkozni, hogy kicsit felfedezzék a környéket. Ezt a részt nem annyira értettem, mivel ez a suli nem Budapesten van, úgyhogy utána néztem, és láss csodát, mióta végeztem, elég sok minden átalakult a képzésben, mivelhogy most már nem csak Nagykőrösön, hanem Budapesten is van képzés nappali tagozaton. Bezzeg mikor én jelentkeztem, még szó sem volt róla... Csak ott volt kihelyezett tagozat, illetve pár évvel később már Kolozsvárott is. No hát, szépen fejlődik a világ, úgy látszik. Csak le ne maradjak!

Utánozás: majomszokás

Attól még, hogy a televízióban nyugati műsorokat vetítenek, és nyugatról beáramlott szövegekkel és reklámokkal akarnak nekünk eladni, legyen az akár szellemi termék, akár kézzel fogható dolog, még nem biztos, hogy nekünk, magyaroknak valóban erre van szükségünk és igényünk. Egyesek szerint le vagyunk maradva a többi civilizációtól több évtizeddel - ha nem évszázaddal - de szerintem nem mi maradtunk le, hanem ők siettek túlságosan előre. Gondolok itt például az egyik kereskedelmi csatorna új műsorára, ami nem kicsit hajaz Gordon Ramsay konyhájára.... Az eredeti műsornak valami olyasmi címe van, hogy Pokolkonyha, a magyar műsor címe meg azt hiszem Konyhafőnök, de most ennek nem néztem utána rendesen. Mindenesetre a műsor - bemutató alapján - úgy épül fel, hogy bizonyos számú szakács (akik gondolom a magyar vonatkozásban nem hivatásos szakácsok, csak emberek, akik szoktak főzni) versenyzik egymással talán ugyanannak az ételnek a többféle elkészítésében, vagy bizonyos ételek tálalásában, stb. Akinek a munkája pedig a séf szemében nem éri el a szintet, az hatalmas szidást kap, de olyan minősíthetetlen stílusban, hogy le sem tudom írni. Vagyis elhordják mindennek, és sértegetik, hogy jól szálljon magába... Értem én, hogy az alapötlet szerint igen szigorú és már-már drákói stílusa van a vezetőnek, és ez adja a "nevet", de nem vagyok benne biztos, hogy szükségszerű ezt teljes valójában átvennünk. Szerintem a magyar ember nem szereti az ilyesmit. Lehet, hogy azt gondolják, felnövünk a nagyokhoz, és mi is olyan dolgokat szeretnénk látni a tévében, mint az amerikai otthonokban láthatók, de az én gyomrom ezt nem tudja bevenni. Miért kell nekünk mindenkit majmolnunk, és magunkra erőltetni egy másik nemzet/nép/társadalmi csoport/közönség igényeit vagy ízlését? Miért kell nekünk mindenkihez igazodnunk? Nem minden jó, amit ránk akarnak tukmálni! Különben abban sem vagyok biztos, hogy az amerikaiak szeretik ezt. El tudom képzelni, hogy ők is csak azért nézik ezeket a fajta műsorokat, mert nincsen más. Most hirtelen egy film jutott eszembe, a magyar címe: Hülyék paradicsoma, na az pont erről a népbutításról szól. Példának okáért a moziban megy egy új film, melynek címe: A segg. És mit lehet látni a filmben? Másfél órán keresztül egy pucér férfihátsót... Premier plánban. Na, most ez a műsor szerintem pont ilyen lesz. Csak éppen több segget nézhet, aki akar, ráadásul olyanokat, akik egymást sértegetik.

Eleve sem értem ezt a liberalizmust, hogy a külföldről jövő szennyet miért kell nekünk zokszó nélkül lenyelni. Akár filmről van szó, akár könyvről, akár zenéről, vagy bármilyen termékről... Ha másnak jó, akkor kötelező jelleggel jó kell lennie nekünk is? Sőt, másnak jó egyáltalán? Bárkinek?

Bátyám is elment tetováltatni, mind a két alkarjára, külső oldalra. Az egyik karján egy olyan idézet, amiről tényleg elhiszem, hogy sokat jelent neki, ezért azt annyira nem is firtatom, bár kíváncsi lennék rá 10-20-50 év múlva. Viszont a másik karján... Ott is egy idézet, ami annyira de annyira hétköznapi, ugyanolyan tucatáru, mint azok a tetoválások, amiket ő lekicsinyelt, sőt, baromságnak és értelmetlenségnek titulált. Jelen esetben én inkább azon vagyok, hogy a nonfiguratív ábrák még 50 év múlva is nonfiguratívak lesznek, vagyis sem most, sem akkor nem fognak olyasmit jelenteni az embernek, amivel nem tudnak azonosulni. Bátyám azért szidta ezeket az ábrákat, mert szerinte nincs jelentéstartalmuk, és az emberek csak azért varratják magukra, hogy legyen rajtuk valami, hogy ők is büszkélkedhessenek azzal, hogy tetoválva vannak. Épp ezért ezeket az embereket sem tartotta sokra. Erre most ő magára varrat egy ugyanolyan sablontetoválást, csak éppen nem kacskaringós vonalak, hanem értelmes magyar szavak formájában. Most még van jelentése, de később majd olyanná válik, mint a szidott minták. Akkor mit fog mondani? Most még lehet, hogy elégedett, de nem tudom, vajon később is az lesz-e. Azt mondani meg badarság rá, hogy "a később nem érdekel". Az -élj a mának- nem az én életfilozófiám.

Majmolni a nyugatot, hódolni a divatnak, csak azért, mert mindenki ezt csinálja...

Szerintem nem éri meg.

Derűre beborult...

Korai volt az örömöm... Kezdem azzal, hogy a héten kettő napon kezdek 4. óra után, kettő napon 5. óra után, és az ötödik napon már a 4. órában a gyerekekkel vagyok. Természetesen a két nap közül mikor ráérnék csak fél 1-re beérni, az egyiken reggel fél 8-kor már benn kell lennem, mert helyettes vagyok. Igen, jól sejtitek: ez a csütörtök, aminek eddig annyira örültem. Sebaj, így legalább biztos lehetek benne, hogy még az 5. órába is kiírhatnak helyettesnek, ha éppen úgy adódik. Végül is azt akartam, hogy a péntek délelőttöm szabad legyen, és ne a csütörtök délutánom legyen tiszta kapkodás. Oké, ezt elértem. De olyan szerencsétlenül alakult az órarendem, hogy egész évben péntekenként fogok sírni. A 4. óra egészen pontosan 10:55-kor kezdődik, és 11:40-ig tart. Szóval nekem már legkésőbb háromnegyed 11-re be kell érnem az iskolába, ami azt vonja maga után, hogy a szuperszabad péntek délelőttöm egészen pontosan 09:30-ig tart. És azt mondom, ez még mindig nem a legnagyobb problémám. A legnagyobb problémám az, hogy a péntek 4. órát csak a fél csoporttal töltöm, az 5. órát az egésszel, mivel technikát tartok nekik, viszont a 6. órám szabad, mert akkor más tanárral van órájuk, és csak azután veszem vissza őket, immár teljes létszámban napközire. Hogy mi a fenét fogok csinálni abban az egy nyomorult órában péntekenként, arról fogalmam sincs. Mondhatnám, hogy készülök a technika órámra, de akkor mivel töltöm a csütörtök délelőttjeimet? És a legborzasztóbb az egészben az, hogy míg a délelőttösök megtehetik, hogy hazamennek, ha nem kell helyettesíteniük délután, addig a délutánosoknak ott kell ülniük az iskolában munkakezdésig, akár van dolguk, akár nincs. A 32 óra úgy látszik, nem vonatkozik mindenkire egyenlően. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenkire vonatkozik, de valakikre egyenlőbben, mint másokra. Ezt meg még az is nehezíti, hogy nekem kicsivel több mint egy óra a munkába jutás, szóval ha esetleg 8-kor megbizonyosodom arról, hogy nem kell senki helyett beugranom, és haza akarnék menni, hazajutnék mondjuk negyed 10-re, és nagyjából negyed 12-kor már el is kellene indulnom vissza. 2 óra meg megint semmire nem elég. Ja és persze ha fejembe venném, hogy pénteken szervezek magamnak egy helyettesítést délután, mert mondjuk elutaznék (mint idén áprilisban volt példa rá), akkor nem csak a napközit kell valahogyan megoldanom, hanem a technikát is, ami azért jóval macerásabb.... Egyedül az menthet meg, hogy a második félévben új órarend lesz. Nem lesz a péntek a kedvenc napom... 

Továbbá megkaptuk a hajnali ügyeletek beosztását is, ami azt jelenti, hogy a névsor első fele 6-ra, a másik fele háromnegyed 7-re kell bemenjen azon a bizonyos napon, mikor rákerül a sor, és én - noha a második oszlopba tartozom - szerdára jutottam, ami azért sz*r, mert másnap is korán kell kelnem. 5 embert kérdeztem meg, akivel tudtam volna cserélni csütörtökre, mind az 5 visszautasított, vagy azért, mert neki is éppen pont a csütörtök volt jó, vagy azért, mert már másvalakivel leboltolta a cserét. az utolsó visszautasítás volt a "kedvencem", attól az kollegámtól soha semmilyen szívességet nem tudtam kérni, mert mindig volt valami remek kifogása, amivel nem tudtam vitába szállni. Most is úgy mentem oda hozzá, hogy gyanítottam a választ, de azért megpróbáltam. A leggyönyörűbben törte ketté reményeimet: "bármelyik másik nap jó lenne nekem, de pont a szerda nem jó" - mert hogy aznap éppen ő a soros abban, hogy a gyerekeit (akik nem is a sajátjai) iskolába vigye. Kíváncsi vagyok, mit tett volna, ha szerencsétlenül pont ő esik a nyomorult szerdára... Még az a megoldás jutott eszembe, hogy megkérek valakit a napközis kollégák közül, aki szerdán helyettes, hogy aznapra engedje át nekem, és vigye el másnap a helyettességet. Ha ez sem válik be, akkor szívni fogok mint a torkos borz...

Ja és persze hozzátenném, hogy nem egyedül az én helyzetem vacak. Senkinek sehogy sem jó az, ahogy idén alakultak a dolgok. De legalább nekem van hol kiadni magamból a feszkót. :(

Ez most cím nélkül.

Egyszerűen borzalmas, mennyire utálom az embereket... Illetve nem is az embereket, csak azt, ahogyan viselkednek. Talán csak az én személyes aurám szélesebb, mint az átlagé, én nem tudom... De nem hiszem el, hogy másnak kényelmes lehet egy majdnem üres tömegközlekedési eszközön (jelen esetben HÉV-en) pontosan mellém ülni... Felszáll, van egy csomó üres hely, de ő fogja, és mellém ül le, még akkor is, ha egy embernek sem elég kényelmes az a szűkös ülés... És ezt a mentalitást nem értem. Vagy én vagyok ennyire vonzó ezeknek az embereknek? Én nem akarok vonzó lenni. Inkább megrugdosnék mindenkit, aki annak ellenére akar mellém ülni, hogy velem szemben is és mögöttem is van szabad hely. Most már megvan a jogosítványom, már csak egy kis gyakorlás, meg az útvonal alapos memorizálása, és véget vetek ennek a "csak azért is mellé ülök" helyzetnek. Komolyan, az embernek munkából hazafelé menet nem arra van a legnagyobb kedve és igénye, hogy másvalaki mellett nyomorogjon...

Ha már a munkánál tartunk: hamarosan becsöngetnek, jövőhéten hétfőn már kezdődik az iskola, és az épület még nem néz ki úgy, mint ha napokon belül elkezdődne a tanulás. Na nem azért, mert nincsenek jelen a pedagógusok vagy a dolgozók, hanem mert még az egész folyosó tele van festékes vödrökkel, a lépcsők linóleumcafatokkal, az udvar meg szeméttel. Ott volt egy egész nyári szünet, és nem volt nekik  elég, hogy a felújításokat elvégezzék, egyáltalán hogy belekezdjenek. Az udvaron már térdig ér a gaz, erjedt gyümölcsök aszalódnak a fa alatt a padon, mindenfelé falevelek és sár, az ülő alkalmatosságok pedig úgy néznek ki, mint ha Hirosima egyik iskolaudvarában állnának. Nem régiben valaki panaszkodott, hogy náluk volt felújítás, de a felét elzsebelték az összegnek, és vacak anyagokkal dolgoztak. Na hát én mondtam, hogy örüljön neki, hogy legalább valami munka van ott, mert nálunk még csak munkások se tették be a lábukat az épületbe... Vagyis egész eddig nem, de hétfőn  érdekes módon elkezdtek valamit munkálkodni.

A termet is kitakarítottuk, régi összegyűlt ócskaságokat dobáltunk ki (csak azt nem tudom, júniusban miért nem lehetett ezt megcsinálni, ha már semmi más teendőnk nem volt..) Én a napközis szekrényt pakoltam ki és szortíroztam, vagy két tucat játék, de a fele olyan hiányos és használhatatlan, hogy inkább jobb lenne kidobni... De ugye azt nem lehet, mert nem tudjuk, mi van leltáron és mi nincs... A szekrény aljából előkerültek régi tornazsákok, cipők, pulcsik, stb, nyilvánvalóan évek óta ott álltak és nem hiányoztak senkinek (illetve ha mégis hiányoztak, akkor nem tudták a gazdáik, hol keressék őket, mert senki nem érdeklődött utánuk), úgyhogy fogtunk egy jó nagy zsákot, és beledobáltuk mindet, aztán kitettük a folyosóra, arra a rövid időre, míg kitaláljuk, mi történjen velük.... Ha időközben lába kélne a zsáknak, remélem, az új gazdája jobban fog vigyázni a tartalmára. Ez a művelet elvett az életemből majdnem 2 órát, mert még a játékokat is átnéztem, hogy egyáltalán mi az, ami használható belőlük, és nem mondom, hogy most már minden a lehető legszebb rendben van a szekrényben, de mégiscsak áttekinthetőbb, mint volt. Holnap reggel 9-kor ismét kezdődik a munka, bár még nem tudom, mi lesz a feladatom.

Ma megcsináltuk a beosztást is, vagyis a helyettesítő rendet, és remélem, jobb lesz ez az évem mint a tavalyi, mert tavaly péntekenként kellett bemennem reggel fél 8-ra, idén pedig sikerült a csütörtököket lefoglalnom magamnak. Ez annyiban könnyíti meg a helyzetemet, hogy ha hétvégén esetleg el akarnék utazni, elég lesz pénteken délelőtt összepakolnom munka előtt, na meg könnyebb lesz péntekre szerveznem magamnak helyettesítést, ha a pénteket is szeretném kikérni. Ja és szerdán sokkal könnyebb időben lefeküdni, mint csütörtökön. Szeptember közepéig el kell készítenem a foglalkozási tervet is, amit úgy fogok megcsinálni, mint az egyszeri diák: kimásolok egy régebbit...

Újdonságok

Igaz ugyan, hogy az idei nyaram nem arról (volt) nevezetes, hogy minden héten valahol máshol voltam, és csak ruhát mosni jártam haza hetente, de ettől eltekintve igenis eseménydús nyár (volt), és van mit mesélni róla.

Kezdem rögtön az elején azzal, hogy végre megszereztem a jogosítványt. (Na most jól lebuktam azok előtt, akik olvassák a blogomat...) Annak idején azt fogadtam meg, hogy nem írok róla addig, míg nem sikerül megszerezni. Rejtve ugyan, de mégis írtam, és most ki is jelentem egyértelműen: Már én is vezetek! Július 8-án volt a forgalmi vizsgám, nem sokkal utána már mentem is az okmányirodába, és nagyjából egy hete kiküldték a kártyát. Azóta már kétszer vezettem, na jó, nem egyedül, de mégiscsak az oktatóm jelenléte nélkül, ami ugye elég erős váltás... (Nem régiben utána számoltam, és kb 100 órát vezettem...)

Ennek örömére - na meg persze születésnapom okán - elmentem egy kedves ismerősöm tetováló szalonjába, és a kisebbik rosszat választottam: egy piercinget. Állítólag nyom nélkül beforr, ha kiszedem, de ha esetleg mégsem tűnne el a heg, nem olyan feltűnő helyen van, hogy ne lehessen együtt élni vele. Szóval nem kell attól tartanom, hogy 50 év múlva majd félek tükörbe nézni. Ezt Luis finanszírozta nekem (mivelhogy 5 év gondolkodás után ő beszélt rá végül), és hát valljuk be: elsősorban neki szerettem volna tetszeni, ezért nem haboztam sokáig. Mindenkit az érdekel, hogy milyen piercing, igaz? Nyugi, csak egy kis pont a bal orrcimpámon. :) Majd ha teljesen begyógyul, és megtanulom, hogyan kell kiszedni, akkor azt is cserélgethetem majd, mint a fülbevalóimat. :)
Nem csak az én születésnapom volt a nyáron, hanem pár rokonomé is, ezért édesanyámmal meg bátyámmal tettünk egy kisebb ajándékbeszerző körutat, aminek most is az lett a vége, mint máskor: magamnak több mindent találtam, mint másnak. Ez így szokott lenni. Ha nem akarok vásárolni semmit, akkor tuti találok valamit, amit már régóta kerestem, ha meg égen-földön keresek és vágyok egy valamire, tuti nem akadok rá. No, az Apacsban találtam végre egy medált az ezüstláncomra, ami stílusában illik hozzám is meg a láncomhoz is, így már nem csak havonta egyszer fogom viselni. Megvettem azt a könyvet, amit a múltkor nézegetettem a Libriben (és sokáig vacilláltam, hogy e-könyv formában vegyem-e meg, vagy hagyományosban, míg végül a kézzel fogható verzió mellett döntöttem.) És ha ez még nem lenne elég, hazafelé megláttam egy táskát a kirakatban, amiről rögtön édesanyám jutott eszembe, és neki is megtetszett, meg is vette, de mikor bementünk fizetni, a saját táskámat is megtaláltam, amit egyszerűen nem tudtam ott hagyni. Régóta nézegettem már akkora méretű táskákat, de még nem találkoztam az ideálissal, ez viszont első látásra meggyőzött. Végre belefér egy A4-es mappa is, esernyő, kis palack, kis kardigán, könyv (bocsánat, már az olvasó, aminek még nincs neve, de mindjárt lesz...) és nagyjából minden, amire egy nőnek szüksége lehet. Próbáltam róla képeket keresni a neten, de csak hasonlókat találtam, pont ilyet nem... Egyik barátnőm irigyelne miatta, mert pillangós mintázata van. Ez volt a születésnapi ajándékom magamnak. (És állítólag olyan, mint a hajam: illik hozzám. :P)

Akkor mondhatom azt is, hogy egy évvel megint öregebb és tapasztaltabb lettem, és már megint közelebb vagyok a 30-hoz. Voltaképpen háromszor is megünnepeltük, először aznap, két jégkrémmel (meg az ajándékommal), aztán másnap egy tortával, amit édesanyámmal közösen készítettünk (és a végén kanállal kellett megenni...) végül pedig Luissal, egy héttel később. Kaptam egy e-book olvasót, meg egy Volkswagenes kulcstartót, amire már rá is fűztem a slusszkulcsomat. (Bár még nem vezettem, de annak is eljön az ideje.) Luistól pedig egy parfümöt kaptam, aminek olyan jó az illata, és olyan tartós, hogy azt hiszem, a kedvencem lesz ezután... (Ki tudja, nem azért vette-e, hogy "megszabaduljon" az előző parfümtől, aminek szintén nagyon szerettem az illatát? :D)

Édesanyámmal voltunk az Invázióban a múlt héten, mert mikor a születésnapi jégkrémemért mentünk, megláttam, hogy nyár végi leárazás van, és azok a kis szoknyák meg felsők, amik tetszettek júniusban most féláron kaphatók. Be is vásároltunk, két szoknyát, és két pántos felsőt vettem magamnak, amit ha idén nyáron nem is, de jövőre biztosan fogok tudni hordani.

A Tescoban meg találtam tök véletlenül normális fehérneműket is, szóval teljesen felfrissült a ruhatáram.

Az utolsó frizuraigazításom pedig a fodrásznál inkább frizuraváltásnak bizonyult, mert még a szokásosnál is rövidebbre nyírattam, olyan rövid, hogy csak az ujjbegyeimmel tudom megfogni. :) De az előzőekből kiindulva két hét, és ugyanúgy fog kinézni, mint vágás előtt, mert olyan gyorsan nő (és deformálódik el...) A színével most ki vagyok békülve, végre elég vörös, és nem annyira lilás mint eddig volt.

Pénteken megyek kozmetikushoz is, a végén még ki is fogok békülni magammal. :) A nyárnak mindjárt vége, én meg most kezdek belejönni... Kezdek ráérezni az élet ízére! :)

Az idő járása, meg múlása....

Van egy kedvenc képem az interneten, amin mindig jót mulatok, és sokszor eszembe is jut. Például a múlt héten is sokszor felötlött bennem, mert annyira aktuális volt minden egyes nap. Íme:

Kicsit szatirikus, de nagyon is helytállónak tűnik. Sokakat sérthetek vele, mert nem csak viccesnek tartom a képet, de igaznak is, amivel szabad egyet érteni meg nem egyet érteni, de ezt nézzétek el nekem.

A meteorológusok mondanak mindenfélét, hogy zivatar lesz, meg felhőszakadás, meg hét ágra fog sütni a nap, és hogy sehol sem lesz szél, aztán ez vagy igaz lesz, vagy nem. Mert Isten az összes műszernél és meteorológusnál bölcsebb és hatalmasabb. Nem olyan időjárás van, amilyet a gépek mutatnak, hanem amilyet Ő akar. Ez bizonyosodott be nekem az elmúlt héten. Is. Például a múlt hétre az összes előrejelzés esőt mondott, meg "egyáltalán nem strandidő"-t, aztán mi mégis minden nap le tudtunk menni a Balatonban fürdeni. Igaz persze, eső is esett, de nem egész álló nap, és nem is huzamos ideig. Általában esténként, éjjelenként esett, és nem is olyan rettentő nagy mennyiség. Ez pedig minket egyáltalán nem zavart abban, hogy kihasználjuk a lehetőséget egy jó kis fürdőzésre minden nap. Volt már máskor is olyan, hogy esős, szeles, borús időt mondtak, és még csak szellőcske sem volt, hanem végig sütött a nap. Igaz, ez áprilisban volt, és mint tudjuk, az a hónap szeszélyes, de a lényeg nem ez. :)

Nagyjából ennyit tudok mindenkinek mesélni a múltheti nyaralásról, mert az összes programunk nagyjából ebben a hármasfogatban merült ki: alvás-evés-strand. Hol összekapcsolódtak egybe, hol pedig csak egyiket-másikat "űztük", de unatkozni nem volt lehetőség.

Tegnap jöttünk haza, persze a legnagyobb hőségben, és elég sokan is voltak az utakon, mert sokan beijedtek a kis szemerkélő esőtől, de nekünk még okvetlen el kellett mennünk bevásárolni az egyik nagy bevásárlóközpontba, úgyhogy nem úsztuk meg pár röpke órával a hazautat. Persze, különleges okunk volt rá: egy évvel megint idősebb lettem, és ezt kultúránk szokásaihoz híven meg kellett ünnepelni. Beértem volna a klasszikus fagyi-tortával (amit gyerekkoromban sokszor kaptam torta helyett, Vienetta®), de nem volt, egyetlen darab sem. Előre gyártott tortát nem szerettem volna (mert csak pénzkidobásnak tartom, se nem finom, se nem jó, se nem különleges, se nem szép, és egyébként is édesanyám tortájával egyik sem ér fel), úgyhogy maradt a klasszikus jégkrém, Carte d'Or®, amiből egyből kettőt is vettünk, és ezzel elintéztük a torta-ügyet. (Máig, mert ma csak azért is megkaptam a tortámat. Amit édesanyám készített.) A születésnapomat is megültük, de csak olyan szelíden, négyesben, és még mindig vágyom arra, hogy egyszer valaki nekem egy meglepetésbulit szervezzen, vagy hogy a családomon kívül másokkal is együtt ünnepelhessek, de talán majd ennek is eljön az ideje... valamikor. Persze, tudom én, mindenkit az érdekel, mit kaptam ajándékba. Hát, elmondom: egy e-book olvasót. Ja meg egy kulcstartót, amire a slusszkulcsomat fűzhetem, mert jegyezve van az autóm márkájával. Aztán még Luistól is kapok valamit, illetve valamiket, az egyikről tudok (egy ékszer), ezért kértem, hogy adjon valami olyat is, ami teljes meglepetés lesz. Izgatottan várom már, mert neki mindig szuper ötletei vannak. :)

Különben az olvasót már igénybe is vettem, rátöltöttem azt a könyvet, amit éppen olvasok, ezért az egyiket hagyhatom a táskámban, a másikat az éjjeli szekrényen, és mindig kéznél lesz, ha olvasni támad kedvem. De szerintem az általam elolvasni vágyott könyvek jó része nem jelent még meg e-könyv formájában, szóval itt az idő, hogy tágítsak az érdeklődési körömön. :)

Menjél már....

És a nyár egyetlen nyaralása ma megkezdődik... Utazom Balatonszárszóra, vasárnapig leszek ott, egy jól megtervezett és népes táborban a gyülekezetünk szervezésében. Nem mondhatnám, hogy eddig olyan eseménydús lett volna a nyaram, illetve hát esemény volt dögivel, és Luis is sok mindent kitalált, de nem büszkélkedhetek egyetlen "ottalvós bulival" sem. Pedig bőven ráértem. Na nem baj, majd bővebb és alaposabb beszámolót tartok vasárnap, vagy hétfőn, most pedig megyek aludni, mert nem lenne jó az első nyaralás első napját végigaludni, vagy kókadtan végig nem-tudom-mi-vanozni...

Beállok én is!

Republic: Megyek a sorban

Nem tudom, mi a jó
Nem tudom, mi a rossz
Nem tudom, ki vagy
Nem tudom, ki vagyok
Lehet, hogy fehér, lehet, hogy vörös
Lehet, hogy megyek, lehet, hogy jövök
Nem tudom, mit akarok
Nem tudom, mit akarsz
Hosszú a folyó, túl messze van a part
Ahogy a többiek megyek a sorban
Lassan, de biztosan kialakultan
Itt élek valahol és boldog vagyok
Mint a mesében, míg meg nem halok
Nem sokat iszom, nem sokat eszem
Így élni lehet, így könnyű nekem
Ahogy a többiek, megyek a sorban
Lassan, de biztosan kialakultam
Mindenki ugyanolyan boldog és éhes
Trombita harsog, szóljon az ének

Sorozatos picsogás.

Most egy kis picsogás következik.... Mivel a féljubileumi 150. poszt emlékezetessé tételéről lemaradtam (mert utoljára csak egy kis szösszenetet írtam), már mindegy, miről írok... Szóval hadd picsogjak egy kicsit. Nem vagyok egy nagy sorozatfan, nagyon kevés sorozatot nézek rendszeresen, és még kevesebb az olyan sorozat, aminek minden epizódját fanatikusan megnéztem és nézek. Néha egy-egy részt elkapok egy-egy nyomozós sorozatból, vagy valami amerikai tingli-tangliságból, de nem mondanám, hogy "kúraszerűen" nézem mindegyiket. Nagyjából az összes sorozatot, amit figyelemmel követek a televízióból szedem össze, szóval lusta is vagyok és értelmét sem látom letölteni őket. Ha egy-egy rész kimarad, az sem zavar, mert általában tudom követni a cselekményeket. De azt már nehezen tűröm, ha a cselekményeket önhibámon kívül nem tudom befogadni, mert a kedves televíziócsatorna random pakolgatja be az éppen aktuális esti részeket. Értem én ezt arra, hogy elkezd vetíteni egy sorozatot, amibe bekapcsolódok, és várom a sztori folytatását, de egy héttel később - mikor a következő epizódot kellene műsorra tűzniük - már máshonnan folytatják. Teszem azt az 5. évad utolsó epizódja után nem a 6. évad első epizódja következik, hanem tök random a 7. évad közepéről egy rész. Vagy ami még rosszabb, játsszák a 7. évadig rendesen a sorozatot, aztán egyszer csak félbehagyják, tartanak több hétnyi esetleg hónapnyi szünetet, és elkezdik folytatni a 6. évad végétől. Úgy ugrálnak a részek között, mint szereplőink a Slidersben (csak hogy témánál maradjunk) a dimenziók között... És még ezt is képesek tetézni: a sorozat szünetelése közben műsorra tűznek egy másik szériát, és láss csodát: azt is félbehagyják, mikor az eredetit (máshonnan) folytatják. Hát normálisak? Mire jó ez nekik? Értem én, hogy ezek a nyomozós sorozatok epizódjai magukban is érdekesek, nem kell feltétlenül az emberi viszonyokat feltérképezni ahhoz, hogy érteni lehessen őket, és a gyilkosságot akkor is felderítik, ha történetesen az előző részben még összeházasodott két karakter, és a következőben még nem is ismerik egymást... De ez akkor is nonszensz... Itt van például az egyik kedvencem (szerintem nyomozós sorozatok közül az egyik legjobb) a Dr. Csont. Nem az első évad első epizódjától néztem, de azért mikor csak tudtam, bekapcsoltam a tévét hétfőn esténként. Évadokon keresztül vártam, hogy összejöjjön a két karakter. Végre megtörtént a csoda, aztán gyerekük fogant, aztán a gyerek meg is született, és a sorozat még mindig folyt...atódott egy ideig. De hirtelen észbekaptak, vagy csak elfogytak a szinkronizált részek, és hopp, levették a repertoárról. Nyugisan teltek a hétfőim, vártam, hogy újra előkerüljön a kis sorozat, és mikor újra leadtak belőle egy részt, visszanyúltak vagy 3 évaddal korábbi részekhez. Utána megint ugrottak egyet az időben, és az utoljára félbehagyott évadot kezdték elölről. Sőt, ahogy a filmajánlókból kiderült, egy másik sorozattal is megtették ugyanezt. A 18. évadot hirtelen a 15. követte. Ki érti ezt? Ésszerű magyarázatot nem találok rá, hogy miért csinálják. Mit profitálnak belőle? Vagy nem is tudatos, észre sem veszik? És mint mondtam, nem egy-két rész kihagyásán vagyok fennakadva. Hanem azon, hogy egész összefüggéseket nem értek meg csak azért, mert még meg sem történt az a dolog, amire visszautalnak... Lehet, hogy népnevelő hatása van? Azt akarják elérni, hogy letöltsem a részeket, és a saját tempómban a saját rendszeremben haladva nézzem meg őket? Pont ideális probléma és picsogás egy nyári péntek estére, de már kellett.. Bocsi.

A kilók úgy is eltűnhetnek, hogy mind megmaradnak...

Egy régi történet:

Egyik rokonunkhoz mentünk még egy jó 10 évvel ezelőtt, én és a bátyám. A lépcsőház ajtaján éppen akkor lépett ki egy kisfiú, és így be tudtunk menni anélkül, hogy csengetni kellett volna. A kisfiú nagyon illedelmes volt, jó hangosan köszönt: "Csókolom." Én meg visszaköszöntem, és kedvesen mondtam neki, hogy nyugodtan mondhatja, hogy "szia", nem vagyok még öreg. (Ha csak nem számít öregnek egy 16-18 év körüli leány.) Majd a lépcsőházban felfelé sétálva megjegyeztem a bátyámnak, mennyire nem szeretem ha csókolommal köszönnek, ilyen idősnek látszok talán? Erre a bátyám kicsit sem kedvesen odavetette: "Ne csodálkozz, hogy lecsókolomoz, ha ilyen kövér vagy." Hát, köszönöm szépen... Olyan mélyen az emlékezetembe ivódott, hogy azóta érzem úgy magam, mint egy anorexiás, pedig még a bordáim sem látszanak ki...

Egy mai történet:

Bátyámnak tetszik egy lány, aki egyébként teljesen az ideálja. (Ő nem vallja be, de az összes lány, akire valaha azt mondta, szép, vagy jó az alakja, karakterre tökéletesen egyezik a mostani "kiválasztottal".) Elhatározta, hogy randira hívja, én pedig rákérdeztem, sikerült-e. Hozzátettem a lány nevét is, erre bátyám fennakadt, hogy lehet az, hogy ennek a lánynak mindenki tudja a nevét, csak ő nem tudta? Mire én: Hát, én már dolgoztam vele tavaly nyáron egy hetet, szóval onnan ismerem. De egyébként teljesen az ideálod, nem? Erre bátyám: "Nekem nincs ideálom. Különben is, kicsit vékony. Kicsit húsosabb lenne, szebb lenne." (A nagy büdös külsőségek, ugye... meg a valóság.) Én csöndesen visszakérdeztem, hogy milyen lenne az a testalkat? És most figyelj: "A te testalkatod teljesen megfelelő. Ennél nem kell vékonyabbnak lenni. Egy lányon legyen mit fogni." (Abba ne menjünk bele, hány lányt hogyan "fogott", de az egómat igenis megsimogatta a drága...)

Az eltelt nagyjából 10 év alatt szerintem nem hogy fogytam volna, de még gyarapodtam is kilókban, és hirtelen "vékony" lettem. Nem is kell fogyókúráznom, hisz a saját szekálós bátyám mondta, hogy ennél nem kell vékonyabbnak lenni. Úgy tűntek el rólam a kilók, hogy észre sem vettem!

Egyébként csak mellékesen jegyzem meg, nálam "jó" az, ha kicsit teltebb vagyok, mert akkor vagyok lelkileg kiegyensúlyozott. Ha visszatekintek az életemre, mindig akkor voltam "vékony", amikor nem voltam a topon lelkileg. Mihelyst kezdtem jól érezni magam, kezdtek szűkülni a ruháim.

"Húzd meg jobban, menjen a munka!"

Hosszú idő óta ez az első szombatom, amikor semmi dolgom, semmi programom, semmi tennivalóm nincs, és ezt a semmittevést még csak valaki mással sem tudom megosztani. Reggel aludhattam volna ameddig csak akartam, de már reggel felvertek a munkások, valami nagyon sürgős dolguk lehet... Nem tudom, ki a műszakvezető, vagy a munka irányítója, de megkérdőjelezném a hozzáértését... a minap is egy merő szennyvízcsatornát csináltak az utcából. A hatalmas gödör, amit kiástak és telepakolták vascölöpökkel valami oknál fogva megtelt vízzel (azzal a szép barnaszínű meghatározhatatlan összetételűvel) és ezt elkezdték kimerni markológépekkel, majd egy teherautó homokkal megrakott platójára önteni. Tudom én, hogy a homok jó nedvszívó hatású anyag, mert nem véletlen használják árvizeknél sem, de kicsit elszámolták magukat, mert a víz, amivel megöntözték túlcsordult, és hömpölygő folyamként áradt az utcán szét... Na most még annál is nagyobb felfordulás van, mert épp hárman állnak combközépig az iszapos vízben, és lapátolják kifelé a földet a mélyedésből... egy pedig a távolból figyeli őket. A többi munkás valószínűleg szabadnapot kért, mert a tucatnyiból csak ezt a négyet látom. Milyen csodás, hogy az ablakom előtt zajlik az egész. Jobb szombati programot el se tudok képzelni, mint premier plánban látni egy felújítás minden mozzanatát. Kínomban már én is zajt csaptam, ugyanis az egész lakásban felporszívóztam, különös tekintettel a saját szobámra. Ha így folytatom, az egész lakást A-tól Cettig kitakarítom. Úgyis megtehetem, mert mint említettem, tök egyedül vagyok itthon. És ez az elkövetkező héten még így is marad. Szüleim üdülnek, bátyá meg vagy dolgozik, vagy a haverjaival lóg. Én meg ahelyett hogy pihennék és lógatnám a lábam valahol a vízparton, itt ülök a szobámban, és próbálom magamat mindenféle hasznos dologgal elfoglalni, hogy az idő is jobban és gyorsabban teljen. Lehet, hogy kicsit később elmegyek biciklizni is, túl szép az idő ahhoz, hogy itthon punnyadjak. Holnap találkozom Zs-vel, jó barátnőmmel, és este jön Luis is. Már csak egyet kell aludni. :)

Nyár? Vár. Rám? Frászt.

A nap legjobb híre egyben a legrosszabb is: ráérek egész jövőhéten. Ez fantasztikus. A szó mindkét (irónikus és önálló) jelentésében. Jelentkeztem 2 napközis tábori hétre az iskolánál - illetve az önkormányzatnál, mert ők a felelősei, vagy szervezői - és még múlt hét elején részt vettem egy fejtágítón is, ahol mondjuk semmi olyan nem hangzott el, amivel gyakorlott táboroztatóként ne lennék tisztában, de sebaj, majd közölték, hogy mindig az aktuális hét előtti pénteken szólnak, hogy kell-e mennünk vagy sem. Mármint nekünk, táboroztatóknak, akik ezért egy kis honoráriumot is kapnánk... Ugyanis bizonyos számú gyereklétszámhoz vesznek igénybe bizonyos számú pedagógust vagy önkéntest, akiknek egy részét az önkormányzat jelöli ki és delegálja, a másik részét viszont a környező iskolákból "toborozzák". Ebből egyenesen következik, hogy minél több gyerek, annál több dolgozó, és minél kevesebb gyerek, annál kevesebb dolgozó szükségeltetik...

Persze természetesen nem kerestek telefonon, én telefonáltam rá a koordinátorra, hogy most mi a helyzet, mert én azt hittem, minden esetben hívnak, nem csak akkor, ha szükség van ránk. Halálos nyugalommal közölte, hogy kevesebb gyerek jelentkezett a második hétre mint az elsőre, és ez a tavalyi arányokhoz képest is alacsonyabb létszám, ezért nem csak hogy minket, de még a saját tantestületéből jelentkezett pedagógusokat sem tudják mind alkalmazni.

Én ebből nem csinálok problémát, mert lesz ötletem enélkül is a jövőhetem eltöltésére, de azt valahogy rühellem, ha az ilyeneknek nekem kell utánajárnom és nem veszik a fáradtságot, hogy maguktól is megkeressenek és tájékoztassanak a fejleményekről... Sikerült kiszednem a hölgyből, hogy alapjáraton vegyem úgy, hogy "nem kellek", és csak abban az esetben keresnek meg, ha mégis szükség van rám.

Erre visszakérdeztem, hogy ha kiderült, hogy több héten is ráérnék, nem csak azon a kettőn, amiket bejelöltem, mi a teendő, van-e mód arra, hogy másik hetekre is menjek dolgozni, azt reagálta, hogy hétfőn fél 10 körül hívjam vissza, és akkor meg tudja mondani, mely hetekre van esély "bekerülni", illetve rögzíteni tudja, mely heteken vagyok "elérhető". De ahogy elnézem ezt a szervezést, meg az egésznek a bonyolítását, nem esek kétségbe, hogy a nyáron nem lesz semmi szabadidőm, mert napközis táborból napközis táborba megyek... Örülök, ha a nyolc turnusból egyre tudok menni. Még jobban örülök, ha ez az egy turnus egy olyan héttel esik egybe, amikor rá is érek.

Kezdhetek egynapos programokat kieszelni a nyár hátralévő részére, hogy ne érezzem annyira fölöslegesnek a szabadságolásomat. Több napos kiruccanásokra, hetes utakra nem igazán telik mostanában, (bár szerencsésebb vagyok, mint más pedagógustársaim, ugyanis én nyáron is állományban vagyok) arra pedig gondolni sem merek, hogy fesztiválokra, vagy egyéb költséges pihenésekre fizessek be...

Szép lesz ez a nyár, érzem.

Semmi érdemleges

Sok mindenről tudnék írni, mert azért vannak dolgok, csak valahogy kedvem nincs hozzá mostanában... Majdnem 2 hete, hogy vége lett a tanévnek, pont 1 hete volt az évzáró, és tegnap kellett utoljára bemenni dolgozni. De voltaképpen már 2 hete nem csinálok semmit, csak bejárok az iskolába, hogy ott legyek. Sőt, ha egészen komolyan veszem, akkor már 1 hónapja nincs "dolgom", mert a gyerekeknek nagyjából májusban adtak utoljára házi feladatot a délelőttösök. Viszont én - mint napközis - kötelezve vagyok arra, hogy tanuljak a csoporttal, és korrepetálást is biztosítsak nekik. (Erről jut eszembe, egyik srác anyukájának írtam üzenetet még tavasszal, hogy szeretnék gyakorolni a gyermekével délutánonként, jelöljön ki erre alkalmas napokat, és jól válasz nélkül hagyott, szerintem meg sem mutatta otthon... Nem baj, majd fog szívni 5. osztályban...) Illetve azt az egy órát, amit a leckeírásra szánunk, nekem a teremben kell eltöltenem, és "mindig van mit gyakorolni". Az utolsó pár hét már kész kínszenvedés, nyűg volt. A gyerekeknek főleg. Nem tudtunk velük mit kezdeni, zavart a hőség, zavart a tétlenség, de legfőképp a fáradtság. Nagyon-nagyon elfáradtak már a végére - még ha én feleannyira sem, mint tavaly az előző munkahelyemen... Igaz, hogy én az utolsó napra már mindennel készen voltam (naplóm rendben, osztályterem kiürítve, személyes cuccaim rendbe rakva, és minden szemét kidobálva), csak arra vártam, hogy mindent hivatalosan is lezárhassak, és ne csak én mondhassam, hogy több tennivalóm már nincs. Szóval az elmúlt másfél hét nekem keserű semmittevéssel telt, mert 2 nap kivételével (amikor értekezlet volt benn, és leadtam a naplómat) minden nap csak azért mentem be, hogy benn legyek. Az utolsó napon, vagyis tegnap végre leadtam a termet, leltároztuk a berendezéseket, és az utolsó papírfecnit is kidobtam az asztalomról. Mindez tartott nagyjából 20 percig, és jöhettem is haza. De ennek már vége, és most eljött a rég várt pihenés. Fogalmam sincs, mihez kezdjek a hirtelen nyakamba szakadt sok szabadidővel, tegnap este elmentem biciklizni, majdnem 10 óra volt, hogy hazaértem, ma már a szobámban is kitakarítottam, holnap még besegítek egy napközis táborba, (ami egyébként ezen a héten zajlik/zajlott, és ha éppen nem az iskolában ültem, akkor ott ténykedtem) de hogy azután mi lesz, nem tudom. Hová legyek az örömtől?

élnimindenvágyam

és rohanj

és táncolj

és ugrálj

és üvölts
vagy csinálj bármit

csak lássam rajtad, hogy

ÉLSZ!

Mennyire öreg és mennyire diák?

Már csak pár óra, és kezdődik az évfolyam-találkozónk, belegondolni is nehéz, hogy 5 év eltelt a diplomázás óta. Abba a városba megyünk, ahol az életünk zajlott, a vonatok még mindig óránként járnak, de még mindig nincs pontos létszám, hogy hányan is leszünk. Kreáltunk hozzá egy eseményt is a Facebook-on, ahol mindenkit nyomatékosan megkértünk, hogy jelezze részvételi szándékát, akár egy "talán"-nal is, ha még bizonytalan a helyzet, de a "látta 20 ember" közül csak 9-en voltak képesek bárminemű információval szolgálni. A maradék 10 nem is látta, legalábbis a Facebook nem jelezte. Az a szomorú az egészben, hogy ez már a harmadik, de végleges időpont. Hónapok óta beszélünk róla és próbáljuk megszervezni, és még így sem tudjuk, hogy kikre számíthatunk. Pedig olyan jó kis összetartó csapat voltunk. Az elszakadás pedig olyan hirtelen és egyszerűen történt, még egy pár hétig-hónapig tudtuk követni, hogy kivel mi történik/történt, de aztán az idő felőrölt mindent és minket is.

Most már - csak azért, mert a Facebook tényleg egy közösségi oldal, és így sok minden az emberek elé tárul - le tudunk vonni következtetéseket, azok alapján, amiket látunk. Egy-egy fénykép, vagy kiírás, és nagyjából tudjuk, hogy egyik külföldön van, másik a harmadik munkahelyén kezdett dolgozni, a harmadik éppen gyereket vár vagy szült, ők összeházasodtak, ők meg szétmentek... De ez édeskevés. Jó lenne mindenkivel beszélgetni legalább egy fél órát, hogy érezzük: valaha összetartoztunk. Remélem, erre minél több lehetőségem adódik ez alatt a másfél nap alatt, amit együtt tölthetünk. Izgatott vagyok már, mert amennyire én nem hallottam a többiekről szinte semmit, úgy ők se hallottak felőlem az elmúlt 5 évben. Reménykedem benne, hogy azért jelen lesznek olyanok is, akik a Facebookon nem adták ennek semmi jelét, és hogy nem hárman kell végül jobb híján egy presszóba/kocsmába beülnünk egy kávéra vagy sörre.

Az elmúlt években azért többször visszamentem Nagykőrösre, hol egy öregdiák találkozóra, hol egy könyvbemutatóra, hol egy iskolai rendezvényre, és találkoztam párakkal, azokkal, akik még koptatták a padokat mikor mi utoljára kiléptünk az épület ajtaján, és azokkal, akik már csak utánunk érkeztek. De most már pont annyi idő telt el, hogy senkit sem ismerek az ott tanulók közül, és a dolgozók is kicserélődtek. Visszatér a régi érzés, amit az egykori gimnáziumom révén is éreztem, hogy a távozásunk után minden megváltozott, és hogy mi voltunk az utolsó olyan osztály/évfolyam, akik még tudták ápolni a régi hagyományokat és öregbíteni az intézmény hírnevét. Mint ha a távozásunkkal együtt távozott volna minden élet is. Idegen tanárok, idegen szokások, idegen rend vette át a helyünket, és az általunk otthagyott dolgokat. A főiskolán minden évben szerveztünk egy 24 órás kosárlabda-mérkőzést, voltak művészeti napok, voltak szervezett programok, amikre az öregdiákokat is szívesen hívtuk meg. A ballagás után vártuk lelkesen, hogy majd minket is hívnak kosarazni, vagy megnézni egy színi előadást, bulizni a gólyabálon, táncolni a tavaszköszöntőn, részt venni az egyetemi napokon, és ezek a meghívások szépen sorban elmaradtak. Először azt hittük, csak figyelmetlenség. Később szomorúan vettük tudomásul, hogy egyszerűen nincs mire meghívni minket, mert ezek a programok utoljára akkor voltak jelen a főiskola életében, mikor mi megszerveztük. Első évesként ugyanúgy, mint végzősként. Az utódjainknak már nem voltak fontosak. Vagy csak mi nem tudtuk átadni az értékeket? A lelkesedést? Az egész a mi hibánk?

Szóval most vegyes érzelmekkel teli várom a ma estét, meg a holnapot, hogy lássam, tényleg mindennek vége van-e, vagy csak most kezdődik minden?

Végre egyszer nem a problémák elől fogok futni...

Túlságosan eltunyultam az utóbbi időben. Meg sem merem mondani, mennyi ideje nem iktattam be semmilyen mozgást az életembe, azon a pár km sétán kívül, amit egy héten megteszek munkába menet, vagy hazafelé jövet. Érzem valahogy belül is már régóta, hogy ez az állapot nem ideális, és hogy jó lenne rajta mielőbb változtatni, de mindig ott maradt abba a történet, hogy magamra nézve nem vagyok olyan húzóerő, mint rám nézve valaki más lenne. Úgy értem, egyedül nem buli a sport, olyan ember meg nagyon kis számban van a környezetemben, aki jobb híján szintén egyedül sportol és ezért "érdeke" lenne a magányos elfoglaltságból társas programot csinálni. Ja, várjunk, én még egyedül sem sportolok. Mert nem buli. Szóval legalább olyan emberre lett volna szükségem, aki szintén eme megfontolásból nem mozog semmit, és így az egyedül-nem-mozgás (vagyis nem együtt-mozgás) okozhatná a közös-mozgást.

S most úgy látszik, megtaláltam azt a személyt, aki képes kirángatni a begubózottságomból, bír akkora meggyőzőerővel, hogy rábólintsak önszántamból a sportra. Bár azt még nem tudom, mennyire leszek kitartó és mennyire lesz rendszeres a mozgás, de az elhatározás már megszületett: B-vel fogunk együtt mozogni, ami mindkettőnknek jó lesz, testileg első sorban, aztán abból egyenesen következik majd az, hogy lelkileg is helyrepofoz. Mert a testnek és a léleknek harmóniában kell lennie. Azt hiszem, régen voltam már ennyire lelkes valami új iránt. 

Egy kis mozgás senkinek sem árt, tartja a mondás, hát legfeljebb majd előveszem a térdvédőmet (amit - mióta odafigyelek, hogy kíméljem a térdem - mostanában a szekrényben tárolok, mert nincs szükségem rá) és nekivágok. Az elsődleges terv az, hogy biciklizni fogunk, meg futni, egymás mellett, egymásra hatva, de aztán ki tudja, lehet, hogy annyira beválik a sportolás, hogy minden mást kipróbálunk majd. :D

Ja, annyit még hadd mondjak, hogy elég erős motiváció volt az, hogy nem jött rám az egyik nyári nadrágom. Aztán a másik sem. Úgy tűnik, télen mindig kicsit húsosabb vagyok, mint nyáron, mert összehasonlítottam a két ruhatáramat, és elképedtem a különbségen. Szóval most az elsődleges cél mellé bejön a másodlagos cél is: fogyni, legalább egy pár kilót. De már attól jobban érzi magát a lelkem, hogy eltervezem, mit fogok csinálni. Érzem, hogy felüdítő folyamat vár rám. :)

Szobafestőmázolókőművesszakmunkás

Sose értettem, hogy a munkások, legyenek akár kőművesek, falfestők, szerelők, vagy bármilyen erős szennyeződéssel járó fizikai munkát végző emberek miért közlekednek az utcán és a tömegközlekedési eszközökön festékes/olajfoltos/szakadt ruhákban. Nincs bennük annyi önkritika vagy igényesség, hogy emberek közé normális ruhában menjenek? Nyilván nem arra gondolok, hogy mindegyiküknek öltönyt kellene viselniük, vagy a legmárkásabb farmert és parfümöt, de azért egy tiszta és nem kopott nadrág meg egy pulóver egészen más képet nyújtana róluk. Ma délután is, ahogy tartottam hazafelé és ültem a - nem annyira tömött - metrókocsiban, felszállt két férfi, az egyikük overallban, a másikuk egy kötött pulóverben és mintás farmerben, acélbetétes munkavédelmi bakancsban, és mindketten tele voltak fehér- csont- és tojáshéjszínű festékfoltokkal. A cipőjükön annyi festékkel, hogy már azt sem lehetett megállapítani, a cipő eredeti színe milyen. Szobafestő-mázolók. Csak a szakmunkásbajusz hiányzott róluk. És végig ezen gondolkodtam, hogy miért utaznak ebben a ruhában? Pusztán lustaság? Vagy csak megszokás? Nem tudnának a hátizsákjukban legalább egy váltás nadrágot meg pulcsit vinni magukkal? Esetleg nem lenne módjuk átöltözni a munka végeztével? Annyira igénytelen és már-már gusztustalan szokás. Miért kell minden embernek tudnia, hogy mivel keresik a kenyerüket? Mondjuk ők még egész tűrhetően néztek ki, mármint arcra, nem voltak borostásak, nem volt borvirágos az orruk, és nem bűzlöttek sem a piától sem a dohányszagtól. Szóval talán otthon várta őket a kedves feleség meg a két-három poronty, talán náluk volt az aznapi vacsorához való hagyma és sertéshús is, de mégis bántotta a szemem az öltözékük. Tudom, túl kritikus vagyok, mindig mindenkit megkritizálok, legalábbis magamban, ezt örököltem apai ágon, de szerintem ez több embernek szemet szúr. Vagy tényleg csak én teszem szóvá az ilyesmit? Vagyis szóvá éppen nem, mert meg sem szólaltam, és még csak fintort sem vágtam, csak ahogy ott ültem, elgondolkodtam ezen. Néhány emberről első ránézésre meg lehet állapítani a foglalkozását. Könyvtáros. Matematika-fizika szakos tanár. Ügyvéd. Titkárnő. Üzletkötő. Kőműves. Alkoholista. Munkanélküli. Mindezt az öltözékből, és mégsem ruha teszi az embert...?!

Hibridencia.

Azt hittem, hamar lecseng ez a dalfesztiválos barbárság, és nem kell vele sokat foglalkoznom. Eredetileg nem is akartam írni róla a blogomban, mert annyira felháborított a dolog. Emellett biztos voltam benne, hogy ha írnék róla akár csak egy sort is, kommentek tucatjai jönnének, vagy vadul támadva engem, vagy velem mélységesen egyetértve. Annyi bizonyos, hogy az a hibrid, aki megnyerte a versenyt (és hangsúlyozom, hogy ő és nem a dala) megosztja az embereket, sőt mi több: a társadalmat. Nem maradhatsz semleges szemléletű.

Így most mégis úgy döntöttem, hogy leírom, ami belül feszít, akkor talán könnyebb lesz a feldolgozása nekem is. Tudom, sokan megtették előttem, talán már éppen aznap, mikor az esemény lezajlott, talán másnap, de nekem akkor sem ad megnyugvást más, csak ha magam is kifejtem a véleményemet.

Szóval figyelem: most a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek, és csak az olvassa el a bejegyzést, aki nem veszi zokon, hogy valaki ki meri nyilvánítani a csöppet sem toleráns véleményét a témával kapcsolatban!

Nagyon nehéz azon túllendülni, hogy ez egy dalverseny, és mégsem egy dal győzött. Nem tudom, ez a régebbi évadokban is így volt-e, vagy csak a modern kor vívmánya, de elég egyértelművé vált szombat este. Meggyőződésem, hogy ha színfalak mögött, csak a hangjukat hallatva, de semmi látványt nem társítva a produkcióhoz versenyeztek volna a résztvevők, nem ez a valaki nyert volna. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy ha bármelyik másik állam delegált volna egy hasonló szerzetet, diadalmaskodott volna. Nagyon nehéz visszafogottan és kulturáltan fogalmazni, de azért megpróbálom. Megpróbálom a körültekintő és mindenre kiterjedő véleményemet leírni azzal kapcsolatban, ami történt és amit láttam a dalfesztivál döntőjében.

Első körben térek ki a nyertes személyére. Ugye azt mindenki tudja, hogy egy szakállas férfi nőnek öltözve lépett színpadra, és tarolt a megjelenésével. Nos. Ha ő úgy érzi, hogy véletlen született férfi testbe, de valójában nő, akkor operáltassa át magát! És ne viseljen magán férfias jegyeket (szakáll és egyéb feltűnő szőrzetek)! Ha meg csak simán "poénból" öltözik be nőnek, és viselkedik úgy, mint egy nő, akkor ne a szakállával akarjon kitűnni. Szóval nekem semmi bajom nincs a homoszexuálisokkal egészen addig, míg ezt a másságukat nem az orrom előtt élik ki/meg. És még talán ezzel a hibriddel sem lenne gond, ha nem akarna egyszerre mind a kettő nembe tartozni. Nem tudom minek nevezni, egyszerűen csak hibridnek, mert ez is és az is, és mégis sem ez sem az. Engem mégis leginkább a viselkedése zavart, a szakálla talán csak feleannyira. Biztosan többen felfigyeltek rá, hogy végig affektált. Nem nőiesen viselkedett, hanem természetellenesen. Mint egy rossz ripacs... Szégyent hozott a férfi- és a női nemre egyaránt. Egyetlen nő sem viselkedik ennyire nőiesen, mint ez a valaki. Krokodilkönnyek, túlságosan kecses kéztartások, fülsüketítő sápítozás, és egy jó adag meghatódottság jellemezte, amikből ekkora "mennyiség" még egy színpadra is sok lenne. Mesterkélt volt, és túlzó. Ugye ő egy bevallottan homoszexuális ember. De tudtommal a homoszexuálisok nem öltöznek be ellenkező neműnek. Sokkal nagyobb elismerést vívott volna ki (legalábbis az enyémet biztosan), ha nem viselkedik ilyen kifacsartan, hanem megpróbál természetes lenni. De ő nem tudja eldönteni, hogy transzvesztita, hermafrodita, biszexuális, homoszexuális, heteroszexuális, aszexuális, férfi, nő, vagy egyáltalán ember-e. Mindegyikből kér egy kicsit magának. Ezzel egyiket se birtokolja egészen. Szomorú. Az ilyen embernek pszichiátriára kellene mennie, nem dalversenyre.

Másodszor kitérek magára a rendezvényre. Ugye mint említettem, szomorú megállapítást kellett tennem: ez az esemény már (régen?) nem arról szól, amiről kellene. Itt nem dalok versenyeznek egymással, hanem nemzetek, és azon belül is előadók. Idén is egy előadó nyert. Még csak azt sem mondanám, hogy egy ország, mert - mint fentebb is említettem - bármelyik nemzet képes lett volna ekkora győzelemre, ha a delegáltja hasonlóan meghökkentő személyiség. Ha a szereplők kinézetét elrejtették volna, és ő sem a megjelenésével szeretett volna sikert aratni, akkor egészen máshogy alakult volna a verseny.  Akkor talán Kállay-Saunders Andrásnak sem lett volna ilyen előkelő helyezése, vagy ekkora esélye. Ha a dal maga lett volna a "szereplő", szerintem például Norvégia nyert volna. Szerintem az ő daluk volt a legértékelhetőbb, és talán pont azért gondolom így, mert nem akartak hatást kelteni mindenféle színpadi megjelenéssel és effekttel, hanem csak az emberek fülére és hallására hagyatkoztak. És mondom mindezt úgy, hogy nagyon is tetszik nekem a magyar dal, és a mondanivalójával is egyetértek, és fontosnak tartom. Mindemellett nagyon is szurkoltam Kállay-Saunders Andrásnak, de be kell látnunk: levetkőztetve a színpadi elemektől a csupasz dalt hallva egészen máshogy alakulna a tabella. De próbáljunk meg túllendülni a tényen, hogy itt nem dalok versenyeztek! Sajnálatosnak tartom, hogy az osztrákok csak ezzel a hibriddel tudtak kitűnni, azt pedig még szomorúbbnak látom, hogy Európa elvesztette a józan eszét és ítélőképességét. Még a magyarok is 10 pontot adtak neki, sőt, az izraelitáktól is ennyit kapott, mindezt a tolerancia jegyében. Pedig ezt a két nemzetet én elég konzervatívnak hittem. De a tolerancia jegyében kifütyülték például az orosz versenyzőket, és az ukrán leányra is fújoltak. Íme, az országok versengése. Vajon ha az oroszok énekeltek volna az elfogadásról, ők is sikert arattak volna? Jövőre talán valaki majd arról fog énekelni, hogy fontos az elfogadás, ezért fogadjuk el, ha egy családban alkoholista az apa és veri a feleségét meg a gyerekeit, fogadjuk el, ha valahol tisztességtelen forrásból (például betöréssel) szereznek vagyont, és erre nevelik a gyerekeiket is... Lassan már mindenkinek mindenhol mindent szabad, mi meg libáknak érezzük magunkat, mindent lenyomnak a torkunkon, ügyet sem vetve arra, hogy meg akarjuk-e enni.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon ha mindegyik dalt ugyanaz az ember énekelte volna el, vajon melyik diadalmaskodott volna. Vagy ha összekevertük volna a dalokat, és mindegyik nemzet valamelyik másik országét vitte volna színpadra. Tudom, fölösleges ezen gondolkodni, de egyszerűen nehéz elhinnem, hogy ez megtörténhetett. És most már az osztrák üzletekben lehet kapni punci kolbászt is, vagyis conchita wurst-ot, ott virít a felvágotton a stilizált feje, kisminkelve - szakállal.

Jövőre minden indulónak fel kell kötnie a gatyáját, és nagyon durva dolgokkal kell előállnia annak a valakinek, aki nyerni akar. Ezt a poént Ausztria már lelőtte (kár, hogy viccnek is csúnya, és nem lehet nevetni rajta), most már valami mást kell kitalálni. Például énekeljen valaki mezítelenül. Vagy az már sok lenne a vén Európának? Kíváncsi leszek, mivel próbálnak meg jövőre "hatni".

Addig pedig próbálom feldolgozni a sokkot, és utána elfelejteni az egészet.

"Maga a játék az igazi ajándé-é-é-ék" :)

Az a baj minden ünnepi készülődéssel, hogy már napokkal, esetleg hetekkel az esemény előtt lázban égek, és alig bírom türtőztetni magam, hogy ne fecsegjem ki az éppen érdekelt személynek, mivel is készülök, mivel is fogom meglepni... Luisnak nagyjából 2 hét múlva lesz a születésnapja, és én nagyjából karácsony óta azon töröm a fejem, hogy mivel lepjem meg. Ahogy Petőfi mondaná: "S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat", de valahogy egy sem volt az igazi. Illetve sok igazi lett volna köztük, amikkel nagy nagy örömet szerezhettem volna annak, akit szeretek, de többnek igen kétséges lett volna a megvalósítása, vagy egyenesen kivitelezhetetlennek tűnt, és olyan is akadt az ötletek között, amit miután alaposan átgondoltam, mégis elvetettem, mert nem a legmegfelelőbb örömszerzésre. Telt múlt az idő és már hirtelen május lett, ilyenkor azért már egy biztos elképzelésnek kellene lennie, mert szűkül az idő és én kapkodni nagyon utálok, elkésni meg még annál is jobban. Úgyhogy ismét gondolkodóba estem, de ezúttal már csak olyan dolgokon járt az eszem, amiket május végéig meg is tudok csinálni. És tegnap villámcsapásként hasított belém a felismerés, mi legyen idén az ajándék. Délelőtt éppen semmi dolgom nem volt, úgyhogy volt lehetőségem több dolognak utána járni, aztán a nap végére teljesen körvonalazódni látszott az egész. Ma pedig - mivel órákkal előbb elengedtek - hazafelé betértem az üzletbe, és megvásároltam minden kelléket a tökéletes ajándék elkészítéséhez. Jelentem, ma el is készült, (mivel nagyjából 4 órával hamarabb itthon voltam mint más munkanapokon) és már ott pihen a polcon. Annyira szívesen leírnám, mit találtam ki, de sajnos (nem sajnos!) Luis is látogatja a blogomat. És ha kiderülne, akkor oda lenne a meglepetés! Szóval most nagyjából 2 hétig kell görcsösen titkolóznom előtte, mert azt akarom, hogy az öröme teljes legyen. És remélem, sikerül is a tervem. Mármint nem a titoktartásra vonatkozóan, hanem az örömszerzésre. Azt mondta, mindennek örül, hát majd ez szépen kiderül idejében. Én megtettem, ami tőlem telt.

Ilyenkor már kérdezgetni szokta, hogy mit fog kapni? Én meg visszakérdezek, hogy tényleg eláruljam-e, és ő gyorsan rávágja, hogy ne. Ezt játsszuk a születésnapjáig, ezt játszottuk karácsony előtt is, és a játéknak mindig akkor van vége, amikor végre elérkezik az ajándékbontás ideje. Úgy tudom, pont azt, amire éppen vágyott még nem adtam soha, de olyat, aminek nagyon örült, kétség kívül.

Egyébként a jó ajándéknak kettő ismérve van. Az egyik az: Olyan, aminek te is örülnél. Mert aminek te örülnél, biztosan örülne a másik is. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit ha te kapnál szíved szerint visszautasítanád. A másik pedig: Olyan, aminek a kiválasztásakor a másikra gondoltál, és neki szántad. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit igazából valaki másnak szántál. Ha ezeket tartod szem előtt, nagy csalódásban nem lehet részed, nem lőhetsz nagyon félre.

Én az ajándékozásban mindig a másik embert szeretem, és azért megyek hetekig az ajándékok után, hogy mindig megtaláljam a tökéleteset. Persze az évek múlásával az ötletek is fogynak, de talán jönnek helyettük újak.

A nagymamám születésnapja (89.) pedig a jövő hétvégén lesz, és arra még semmit nem találtam ki. Azért vagyok gondban, mert az elmúlt években az összes karácsonyi és születésnapi ajándékot én találtam ki neki, és mind egytől egyig hasznos és boldogító volt. Most pedig édesanyám is rám bízta ezt a dolgot, úgyhogy jó sokat kell rajta gondolkodnom.

Szóval most nagy ünnepi készülődésben vagyok, és már alig bírom kivárni az alkalmat. Pedig nem is az én születésnapom lesz... Lehet, hogy abban az üzletben, ahol Luis ajándékát beszereztem, Mamócának is találnék valamit, de az csak az én személyes részem lenne, viszont a nagy családi meglepetést nem pipálhatnám ki vele. Neki azért nehéz olyat adni, aminek én is örülnék, mert elég nagy közöttünk a korkülönbség... Majdnem 60 év. Inkább a másik ismérvet kell figyelembe vennem: sokat kell Mamára gondolnom (már egy hete csak...) és meglesz a meglepetés.

Derül a ború

Mindig jól nézzétek meg, hova ültök le! Szerintem étteremben ugyanúgy, mint moziban vagy az utcán, de a tömegközlekedési eszközökön is. MINDIG! Akkor talán nem fogtok úgy járni, mint én jártam. (Bár a végén egész jól jártam.)

Hétfőn ugyanis hazafelé a munkából felszálltam a HÉV-re, és - bár mindig meg szoktam nézni, hova ülök, és ezúttal is megnéztem - sikerült beleülnöm valamibe. Észre se vettem. Volt mellettem egy műanyag tubus, meg is néztem, micsoda: valami szájfény vagy mi lehetett, úgyhogy arrébb is raktam, nehogy ráüljek. Még a kupak is rajta volt, tehát eszembe se jutott, hogy aggódnom kellene. Aztán átszálltam a villamosra, majd a metróra, majd újabb villamosra, még bementem a drogériába egy-két dologért, és csak ezután értem haza. Jó kislányhoz illő módon azonnal át is öltöztem itthoni (játszós) ruhába, és a napi szerelésemet az ágyra tettem szépen sorban. Akkor döbbentem halálra: valami bordós folt van a homokszínű nadrágomon. De egy jó tenyérnyi méretű. Baloldalon, combon, hátul. Rögtön mutatom is édesanyámnak, mire ő halál nyugodt hangon: "beleültél valamibe". Gondolkodtam, vajon mi lehetett az. Villamoson nem ültem le - kilőve. Metrón bőrülés volt, nem volt ott semmi - kilőve. Másik villamoson nem ültem le - kilőve. A HÉV... Akkor hasított belém a tudat: a szájfény volt az. De nagyon csalóka volt egyébként, mert a HÉV huzatja ugyanolyan színárnyalatú, mint az a krém, és még olyan csillogó foltok is vannak benne, mint a krémben. Szóval ezért nem vettem észre, hogy ráülök. És úgy mentem végig a városon, egy tenyérnyi folttal a hátsómon. Még jó, hogy nem olyan területen volt, hogy másnak gondolják a népek. Édesanyám nyugodt volt: szerinte ki lehet mosni. Be is áztatta, folttisztítót is használt rá, betette mosásba is, és tegnap mikor néztem a szárítón, láttam, hogy nem jött ki a folt. (Sőt, szerintem azáltal hogy kimosta, még jobban beivódott az anyagba...) Ejtettem egy pár könnycseppet a nadrágért, mert hiszen az volt a kedvencem (de egyébként mindig az éppen sérülő darab/tárgy/holmi a kedvenc...) és elhatároztam, hogy elmegyek az üzletbe ahol vettem, viszem magammal a roncsot is, és megérdeklődöm, árulnak-e még ugyanolyan darabot, vagy valami nagyon hasonlót. Így is tettem ma: és láss csodát! volt éppen ugyanolyan nadrág (pedig egy kb 3 éves darabról van szó!) és még méret is volt belőle, szóval uzsgyi felpróbáltam, éppen passzolt, vettem hozzá egy övet is (mert azt amúgy is akartam már) és negyed óra alatt végeztem a folyamattal. Szerintem ilyen hatékony vásárlójuk még sose volt, és szerintem egy doboz tejfölt se vettem még ilyen rövid idő alatt. Mondtam is az eladóhölgynek, hogy velem az a probléma vásárláskor, hogy mindig határozott elképzelésem van, hogy mit szeretnék, és addig nem nyugszom, míg nem találok pont olyat. Azt válaszolta, hogy ez nekik csak jó, mert az ilyen vásárlónak tudnak segíteni. De aki nem tudja eldönteni, hogy mit is akar, annak nagyon nehéz eladni bármit is. A pénztárnál lévő férfi meg hozzátette még azt is, hogy a kedvence az, amikor bemegy valaki egy világos színű szűkszárú nadrágért, és távozik egy sötét bőszárúval. :)

Szóval egész jól jártam a végén, mert lett egy új nadrágom, ami pont olyan mint a régi, és talán a régivel is tudok még valamit kezdeni. Pl összefestékezem az egészet hogy jó mintás legyen, úgyis az most a divat. :D

Úgy látszik, a mai napom a "pozitív zárásról" szól, mert az iskolában is kaptam egy jó hírt. Ahogy egyik gyerekem mondaná: arany-hírt. Ugyanis tanulási időben bejött É., az osztályfőnök, és kihívott egy pár percre. Már akkor megfagyott bennem a vér, mit akarhat, és halálra vált arccal mentem ki. A kérdés amit feltett még talán a koporsót is megnyitotta előttem: "Ági, te akarsz maradni jövőre?" (Tudjátok, úgy hangzott, mint egy fenyegetés, hogy "ha akarod ezt a munkát, és nem akarod, hogy azonnal elbocsássanak, akkor ezt és ezt csináld, mert különben bajok lesznek") Én meg válaszoltam szinte suttogva, hogy igen, szeretnék. Erre É.: "Jó, mert I. (igazgatóhelyettes) engem kérdezett, hogy szerintem te maradnál-e, és hogy én mit szólnék hozzá, és én azt mondtam neki, hogy igen, maradnál, és szerintem jól érzed itt magad, bár egy picit még kell tanulnod, de azért jó munkaerő vagy... és azt felelte rá I., hogy akkor jó, már ezzel sem kell foglalkoznia, lekerült egy nyűg a nyakáról, és akkor jó, nem kell keresniük helyetted mást. És szerintem nem is fognak már akkor ezzel foglalkozni, ez le van tudva." - Közben még azt is megkérdezte, hogy keresek-e már másik munkahelyet. Én meg mondtam, hogy nem, eszembe se jutott. Hát nagy kő esett le a szívemről, és még válaszoltam, hogy örülnék, ha nem kellene elmennem máshova és nem keresnének helyettem mást. Szóval most úgy néz ki, maradhatok jövőre, és ennek nagyon örülök. Csak azt nem értem, hogy ezt miért É.-vel üzenik meg, és miért nem hívnak be az irodába személyesen? Bár biztosan meg fog történni ez is. Legalábbis remélem. A szerződést valamikor csak alá kell írni.

Igazából néha parázok azon, hogy mik jutnak el az irodába rólam meg a csoportomról, például hogy nem vagyunk-e néha túl hangosak, vagy nem késünk-e sokat programokról/programokkal, vagy nem csinálok-e nekik kevés foglalkozást, vagy nem vagyunk-e túl sokat az udvaron szervezett programok nélkül, és hasonlók. Néha azt érzem, hogy hiába próbálom őket összefogni, nem sikerül, máskor meg olyan gördülékenyen megy minden. Amúgy én vagyok az egyetlen, aki a hospitálásokból kimaradt, vagyis nálam sem az igazgató, sem az igazgatóhelyettes nem járt, és valószínű már nem is fognak jönni. Azt meg valószínűleg tudják, hogy sokkal jobban megy a munka ezzel az osztállyal mint az elsővel, és hogy én is jobban érzem magam. Szóval ha ők azon aggódtak, hogy én keresnék magamnak más helyet és szeretnék elmenni: megnyugodhatnak, én maradni akarok, és ha rajtam múlik, fogok is. Igaz, hogy elég messzi van az otthonomtól és sokat kell utaznom, meg az is igaz, hogy sok nyűgöm van bizonyos rendszerekkel és megoldásokkal, de az is igaz, hogy jól érzem magam a kollégáim között, mindegyikükkel jól kijövök, eggyel-kettővel még baráti viszonyt is tartok, és hatalmas előrelépés pl a tavalyi munkahelyemhez képest, hogy nagyjából mindnek tudom a nevét. A gyerekek is aranyosak, és még nem készültek ki tőlük az idegeim, az egész osztályból egyetlen egy lány van, akivel valahogy nem tudok megbirkózni, szerintem jobban járt volna ha fütyivel születik, mert semmi lányos nincsen benne (eltekintve a hosszú hajától, amit mondjuk mindig összekötve visel), és egy egész posztot tudnék róla írni... Szóval ha + - listát kellene írnom, hogy menjek-e vagy maradjak, mindenképpen a maradni oldal győzne.

Már csak egy valaminek kellene jól végződnie, és teljes lenne az öröm. De egyelőre beérem ennyivel is. :)

(Ja, amúgy ma felhívott a pszichológusnő, akinél voltam háromszor, és szerintem majd ennek is fogok szentelni egy egész bejegyzést.)

Süket a telefon...

Ma erőt vettem magamon, és felhívtam az oktatómat. Vagyis csak felhívtam volna, de nem volt sikerem. Kivártam az összes csöngést és nem vette fel. Nem tudom, ezt jelnek vegyem-e, mindenesetre nem próbálkoztam másodszor. Pedig már igencsak ideje lenne újra menni, és készülni a forgalmi vizsgára... Több mint 2 hónapot "pihentem", nem akarok ráhúzni még 2 évet. Februárban, az utolsó sikertelen vizsgám után úgy váltunk el, hogy pihenjem ki magam, menjek el pszichológushoz, neki most úgyis sok tanulója van, és majd térjünk vissza rá egy pár hét múlva. Nem tudom, mire gondolt, hogy majd ha kikúrálnak, újra megkeresem és ez lehet akár 10 év is, vagy inkább csak ő akart pihenni miattam, de jelentem: voltam pszichológusnál, össz-vissz háromszor, és nem hogy kevesebb problémám lenne azóta, de még több van neki köszönhetően. Szóval túl sokat nem javított rajtam, inkább csak rontott. És jelentem: ki is pihentem magam, már amennyire pihenni lehet a mindennapi menet mellett, de hamarosan itt a nyár, és én nem akarok egész nyáron a jogsimon szenvedni, sőt mi több, szeretném, ha idén nyáron már a kezemben lenne a papír.

Tehát megpróbáltam felhívni az oktatómat és beszélni vele, de nem vette föl a telefont, és nekem most újabb erőgyűjtésre van szükségem, hogy újra próbálkozzak. És elhatároztam, hogy csak akkor fogok elmenni vizsgázni, ha már olyan biztosan megy a vezetés, hogy T semmibe sem tud beleszólni. Húsvétkor a testvéreméknél voltunk, és az utcáról én álltam be az udvarba a kocsival. Volt kb 10 méter, de annyira leizzadtam, hogy elmondani sem tudom. És nem hiszem, hogy azért voltam bizonytalan, mert 2 hónap telt el az utolsó alkalom óta. Nem tudom, honnan van bennem ez a kimondhatatlan görcs a vezetést illetően, de tényleg csak úgy fogom tudni megszerezni azt a rohadék iratot, ha minden kétségemet eloszlatom. Mert én már attól kétségbe tudok esni, hogy nem tudom piros lámpánál melyik pedállal kell kezdeni a fékezést. Pedig mikor ott vagyok a lámpánál, rutinból megy minden. Na mindegy... Annyi bizonyos, hogy nem akarok egy harmadik iskolába is beiratkozni, most már itt kell végigcsinálnom. És megcsinálom, ha beleszakadok is. Csak legyen elég erőm újra felemelni azt a nyamvadék telefont.

Update 1: Ma (29-én) sikerült felhívnom és beszélnem vele,  de lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy "neki most rengeteg tanulója van/lesz"', meg azt is, hogy ha sikerült kikúrálnom magam, akkor jelentkezzek, mert az eddig megszokott "2-3 héttel előtte megbeszéljük, mikor megyek" most hirtelen 5-6 hétre rúgott. Vagyis június második hetében tud órát adni leghamarabb...
Szóval még mindig ne vegyem jelnek?

Update 2: Június közepén megyek először újra, és már akkorra vigyem magammal a vizsgadíjat is, mert nagyjából 3 hét, mire tudnak vizsgaidőpontot adni, és ha jól megy, akkor már egyből le kell foglalni... Tehát ha most az egyszer mellém áll a szerencse, akkor július elején meglehet a jogsim... Frankó. 5 hét, mire kiküldik, szóval augusztusban talán már vezethetek is. Szipi-szupi.

Megtörni a hagyományokat, vagy a hagyományoktól?

Kislánykoromban nem szerettem a húsvétot, mert igazságtalannak tartottam, hogy csokit csak a fiúk kapnak, és nekem - csak azért, mert nőnek születtem - csak a büdös kölnik jutnak. Aztán volt, hogy kisírtam a nagymamámnál a meglepetést, és kaptam két db kétszázast, ami még akkor nagyon nagy pénz volt (még papírból) és boldog voltam vele hetekig. Erős kifejezés azért a "kisírtam", mert csak odabújtam nagymamám ölébe, és kérdezgette hogy mi bajom van, és a kezembe nyomta a pénzt. Persze akkor is bűzlöttem már a sok pacsulitól. Érdekes módon valahogy húsvétkor mindig megjelentek azok a fiúk, akik pl születésnapomon elfelejtettek felköszönteni, névnapomat meg se említették, és egy egyszerű téli vagy őszi napon talán még a köszönésig se jutottak el, de tojást azért gyűjtöttek, és készek voltak minden versenyre, hogy kinek van jobb locsolóverse. Illetve versengtek azon, hogy ki gyűjtött több csokit/tojást/pénzt... Nekem meg maradhatott a versengés, hogy több locsolóm volt-e mint a többieknek, én meg már akkor is utáltam a locsolkodást. Ha előtte hajat mostam, hogy szép legyek, az sem használt, ha meg aznapra hagytam a hajmosást, ugyanolyan nyomorultul éreztem magamat. Ha valakinek csak festett főtt tojást adtam, húzta a száját, és ha nem kínáltam meg legalább egy pohár üdítővel, a tekintetével már a véremet lett volna képes meginni. Az utóbbi években próbáltam elmenekülni a húsvéti locsolkodók elől, és rejtélyes módon nem itthon lenni hétfőn délelőtt, de a szemfülesebbek bárhol utolértek... De idén azt mondtam, hogy nem. Megtöröm a hagyományt - amivel egyébként nem is értek egyet - és nem fogadok locsolókat. Megvettem előre a három csokit a három fontos férfinak (édesapám, bátyám és a szerelmem) és odaadtam nekik azzal a kikötéssel, hogy nem kérek cserébe semmilyen pacsulit és vizet a fejemre. Ja, meg édesapámnak még azt is mondtam, hogy a csokitojás papírját egy héten belül a kukában szeretném látni, mivel ő olyan igazi hörcsög típus, gyűjtögeti folyton a nassolnivalókat, és nem eszi meg, illetve csak akkor bontja ki őket, amikor már majdnem lejárt a szavatosságuk. De persze ha valami nyitva van (vagy éppen frissen készül(t) el a sütemény), abból rögtön és azonnal és mindig és sokat kell ennie. Na mindegy. Szóval odaadtam előre a csokoládékat és vártam, hogy elteljen a nap. Persze a kötelező rokonlátogatás alól nem tudtam magamat kihúzni, úgyhogy én is elmentem a családdal az idősebb bátyámékhoz, akik fél éve költöztek a kis panellakásukból az újonnan vásárolt nagy családi házukba, és nagy pechemre a locsolkodás idén is utolért. Mert a családom fiatalabb férfitagjai valahogy nem tudnak leszokni és én sem tudom lenevelni őket róla. D-nél már értem el sikereket, de a többiek még erősen tartják magukat... Még az sem riasztja el őket, hogy csokit nem adok... Ha teljes győzelmet nem is arattam, de azért egy valamit sikerült legyőznöm: a pacsuli-szagot. Ugyanis felkészülve a legrosszabbra elvittem magammal a kedvenc parfümömet (amiből reggel direkt egy cseppet sem fújtam magamra), hogy ha lesznek mégis olyan elvetemültek, akik mindenáron meg akarnak öntözni, legalább azzal tegyék. És ez sikerült is. Igaz töménytelen mennyiségben, de legalább jó illat áradt a hajamból. Ha valaha lányom lesz, nem tudom, hogyan fogom megszerettetni vele a locsolkodást, főleg akkor nem tudom, ha fiam lesz, mert egyik pedagógiai elvem, hogy csak arra lehet ránevelni a gyerekeket, amiket magad is vallasz. De ha valaha lesz gyerekem, nem tudom, hogy tényleg meg akarom-e fosztani az élménytől, amit a húsvét nyújt...hat. Mindenesetre ráérek még ezen dilemmázni. Egyelőre úgy néz ki, nem vagyok állapotos. :)

2 évért cserébe 2 nap :)

Egész szerdáig még arra készültünk, hogy rossz idő lesz hétvégén, eső és viharos szél, a kikapcsolódásra teljesen alkalmatlan viszonyok. De imáink meghallgattattak, mert már csütörtökön is olyan szépen sütött a nap, hogy bizakodóan várhattuk a pénteket. És tényleg gyönyörű idő volt, nem hogy eső nem esett, de még egy kis szellő sem szomorított el minket. Mint ha direkt nekünk készült volna az idő. Én már csütörtökön este robogtam le Luishoz, hogy egyetlen percet se vesztegessünk el a ránk váró csodákból. Igaz, korán kellett feküdnünk, mert pénteken a fodrásznál kezdtük a napot, de már az együtt fekvés is élmény, főleg ha a szerelmet csak hétvégén élheted ki igazán. Szóval mint mondtam, pénteken frizurafrissítéssel indítottuk a közös programunkat, ezzel is kitöltve az időt, míg a szállásunkat elfoglalhattuk. (Ugyanis Agárdon béreltünk ki egy apartmant a hétvégére, de csak 13:00-tól lehetett elfoglalni, és addig ki kellett tölteni az időt, még úgy is, hogy az utazásra számoltunk egy másfél órát.) Utána elmentünk bevásárolni, nagyon fontos kiegészítőket és eszközöket vettünk, úgy mint egy üveg bor, egy üveg pezsgő, tortilla, csoki, na meg egy napszemüveg (ami már az első alkalommal meghibásodott, de erről majd később) és már suhantunk is a Velencei tó felé. Hiába határoztam el, hogy majd mindent fényképen dokumentálok, mire odaértünk, annyira el voltam a látványtól, hogy egyből kiment a fejemből. Csodálatos helyünk volt, egy otthonosan berendezett kis tetőtéri apartman, hálószobával, nappalival, amerikai konyhával, egy hatalmas sarokkáddal és egy tolóajtóval leválasztott mosdóval. Két embernek pont elég, még lakni is akár. Igaz, hogy 2 lépcsőn kellett fölmenni, de olyan sokat azért nem is ültünk a szobában, hogy bántuk volna. Pénteken sétáltunk egyet a környéken, elintéztünk még egy-két apróságot, hogy minden tökéletes legyen, este étteremben vacsoráztunk, és megnéztünk egy filmet, hogy jól rákészülhessünk a másnapra. Mert szombaton kipróbáltunk valami újat, és annyira jól sikerült, hogy még azóta is sajog a hátsónk tőle. Fene se gondolta volna, hogy ilyen megerőltető körbetekerni a Velencei-tavat. Délelőtt kibéreltünk két (egyébként vadiúj, még addig használatlan) biciklit, és nekivágtunk a távnak, amit a kölcsönzős fickó javasolt térképen. Azt mondta, hogy a rutinosak balra indulnak, mert az elején van a nehezebb rész, nagyobb emelkedőkkel, de a vége szinte folyamatos suhanás a lejtőkön, és ha találkozunk szembe biciklisekkel, akkor ők mind buták vagy tapasztalatlanok... :) Egy laza 30 km, vagy én nem tudom, de nagyon sok. Már az elején éreztem, hogy meg fog fájdulni a lábam vagy a fenekem, esetleg mindkettő, mert nagyon kemény volt az ülés, de ellensúlyozta az örömöm, hogy napsütés van eső helyett és szélcsend van vihar helyett. Első pihenőnk Pákozdon volt, fagyiztunk egy cukrászdában, aztán kimentünk az Ingó-kövekhez, (ami az origó), és csak utána tértünk vissza a bicikliútra. Majd pihentünk egy kicsit Sukorónál is, fölmentünk a katonai emlékparkhoz, ott baromi sok pénzért megnéztünk egy kiállítást, amit interneten ingyen is láthattunk volna kis böngészés után, innen-onnan összeszedett információkból, de sebaj. Azután Velencén álltunk meg egy rövid időre, ahol elfogyasztottuk sajtos-tejfölös lángosebédünket, és Velencétől Agárdig már nem volt több nagyobb pihenőnk/kitérőnk, viszont már annyira elfáradtunk, hogy azt is kétségbe vontuk, egyáltalán bármire még képesek leszünk a nap hátralévő részében. Nagyjából fél 6 volt, mikor visszaértünk, szóval hosszabb-rövidebb pihenőkkel együtt nagyjából 7 órát tekertünk egyhuzamban. Mások biztos ráedzenek egy ilyen biciklitúrára, vagy többet gyakorolnak előtte, de mi élből megcsináltuk, és olyan jól éreztük magunkat, hogy elhatároztuk, nyáron megpróbáljuk újra, vagy keresünk valami más hosszú távot. (Mondjuk lehet, hogy a Balaton-túra kicsit sok lenne így második próbálkozásra, de biztos van valami köztes megoldás. Mit tudom én Keszthelytől Aligáig, vagy fordítva...)

A szombati étteremről lemondtunk, mert sem erőnk, sem étvágyunk nem volt hozzá, és még meg kellett ennünk az előző napról hozott maradékot is (ezek az éttermi adagok valahogy sohasem egy emberre szólnak), úgyhogy a napot csak a házban igénybe vehető szaunával és jakuzzival koronáztuk meg. Persze próbáltuk enyhíteni egymás fájdalmait is a kiváló és hatásos Voltaren krémmel is, és boldogan betelve az élettel tértünk nyugovóra. Sajnos vasárnap már délelőtt 10-kor el kellett hagynunk a szállást, de még várt ránk az egész nap. Elmentünk a Pákozd-Sukoró ölében fekvő arborétumba, ott sétáltunk és beszélgettünk legalább 2 órát, még a kötélpályát is kipróbáltuk, amit valahogy nem reklámoztak sehol, szóval ha mi nem vagyunk elég kíváncsiak, talán tudomást sem szerzünk róla, hogy ilyen is van. Felmentünk a kilátóba, megnéztük a természetrajzi kiállítást is, fényképeztünk egy tucat gyíkot, és miután bejártuk az egész területet, visszaballagtunk a kocsihoz, hogy kereshessünk egy vendéglőt éhező testünk kényeztetésére is. Igaz ugyan, hogy egész hétvégén egy jó kis húslevesre vágytam, de abban az étteremben, ahova végül betértünk pont nem volt étlapon. Ellenben a pincér valami hihetetlenül érdekes hibrid figura volt: egyszerre volt idegesítő és jópofa, furi és normális, idétlen és kedves. Kuki, Szikora Robi és Delhusa Gjoni keveréke egy személyben. De a végére mégis inkább az idegesítő és idétlen énje volt az erősebb, úgyhogy nem is bántuk, hogy desszertet már nem választottunk. Ez volt a hétvégénk záróakkordja, utána már csak a vonatom kiválasztása és a visszaút várt ránk. Pusztaszabolcsnál sajnos elváltak útjaink, de csak egy pár napra, míg újra hétvége nem lesz. (Sőt, ezen a héten hamarabb jön el a hétvége, mert csütörtöktől már tavaszi szünet. :D) Kicsit nehéz volt visszaesni ez után a pár nap után egy újabb hétfőbe, de akkor is minden fantasztikus volt. Illetve majdnem minden, mert az újonnan vásárolt napszemüvegem hiába áll tök királyul, és néz ki tök királyul, és van tök király tokja is (hogy ha már egyszer veszek egy rendes napszemüveget, legalább vegyek hozzá egy tokot is, hogy ne karcolódjon, meg sokáig szép maradjon...), az első alkalommal hogy a fejemen (még csak nem is a szememen!) volt, elhagyta az egyik kis csavart, ami a lencsét a kerethez fogja. Ez még a kisebbik baj, mert a szálláshelyen volt, azon belül is a hálószobában, és meg is találtuk, de a kis vacak, amit rá kell csavarni, az nem lett meg. Úgyhogy vehettem vissza a régi (és nagyon tré) napszemüvegemet (mert hála az Istennek, volt okom használni), és rakhattam vissza a tokjába az újat, hogy majd otthon megjavítsam. Megjegyzem sikerült is, egy itthoni régi, törött szemüvegről operáltuk le a kis csavart, hogy ráillesszük az enyémre. Erre ma semmi szükségem nem volt rá. Na sebaj, szemüveg ide, szemüveg oda, mi akkor is nagyon örültünk a hétvégénknek, de főleg egymásnak. :)

Jöjjön most egy pár fénykép, melyek azért mégiscsak tanúskodnak a hétvégénkről, és rólunk.