TÉ-vedés ottHO(N)ME...

Az tuti, hogy ha egyszer énnekem gyerekem lesz, soha, de soha nem fogok nélküle pakolni meg takarítani a szobájában. És másnak sem fogom engedni, hogy csinálja.... Semmi, de semmi nincs a helyén, mert anyám szétpakolt, hogy beköthessék ma az új kábeltévét... Hazajövök, és egy órát kell szenvednem, hogy minden visszakerüljön a helyére. Nem hogy leülnék nyugodtan a s*ggemre és élvezném az újdonságot... Egyébként egészen pofás az új szolgáltató, szép tiszta a kép, úgy hiszem, ezen a tévén ilyen szép az adás még soha nem volt, de egyelőre még nem jött el az Animal Planet és National Geogrpahic hőskora, mert fontosabb dolgom volt rendbetenni a tévészekrényt... Komolyan mondom, egész életemben emiatt szívtam, ha takarításról volt szó. Sosem voltak elégedettek a saját munkámmal, anyámnak mindig bele kellett kontárkodnia, és ha egyszer előfordult, hogy huzamosabb ideig nem voltam itthon (pl táborban voltam), akkor nekiesett a szobámnak portörlőronggyal meg porszívóval, meg kukászsákkal, és mire hazaértem, minden a feje tetején állt, de anyám szemüvegén keresztül tökéletes rendben és tisztaságban... Na, ez az, aminek a saját gyerekemet - ha lesz - soha nem fogom kitenni. Hogy én véletlen kidobjak valami nagyon fontos papírt? (megtörtént velem), vagy elrakjak valamit valahova úgy, hogy többé ne találjam meg? (velem megtörtént), vagy átrendezzem a szobáját, hogy azt se tudja, ott lakik-e még? (velem volt ilyen)... És ilyenkor mindig többet ártott vele, mint amennyit használt, mert általában kezdhettem elölről az egész rendrakási mizériát... Úgyhogy az öröm helyett (hogy megcsinálta helyettem, milyen szép lett a szobám, és köszönöm), csak bosszúságot éreztem és azt kívántam, bárcsak be se lépett volna a szobámba... Aztán mindig frissítettem a kiírást az ajtómon, hogy aki be akar jönni, kopogjon... De valahogy ez a mi családunkban soha nem volt szokás, és nem is lesz soha... Ha valamit akarsz, csak egyszerűen benyitsz... (Egyedül én kopogok, de én is csak nevelési szándékkal, mert más okom nincs rá...)

Na mindegy, szerencsére van net is, bár anyám riogatott vele, hogy nem működik, legalábbis mikor megpróbált visszalépni, már nem volt jó. Valahogy a dolgok sohasem működnek a gépen/interneten, ha anyukám próbálkozik vele... Amúgy a régi - általunk elnevezett és saját jelszóval ellátott - net is ilyen hologramszerűen még itt van, vagyis látszik, meg rá is lehet menni, de már nem ad jelet, az új rózsaszín internetnek pedig gyári neve van és előre beállított jelszava...  Jó lenne, ha sikerülne visszaállítani a régi állapotot, vagyis átnevezni és jelszót módosítani rajta, hogy a jövőben is ugyanúgy működjön minden, mint régen. Mert valahogy nem bírom, ha a dolgok az én beleegyezésem nélkül változnak, pláne azok a dolgok, amiket én használok.

Mozaikosan

Az egyik erényem az, hogy nem kések (szinte) soha. Vagyis általában figyelek arra, hogy mindig mindenhova odaérjek, ha nem is órákkal előbb, de legalább éppen időben. Na, ma sikerült összehoznom életem első komolyabb késését, és az a durva az egészben, hogy reggel nem is voltam késésben. Vagyis csak nem éreztem úgy, mint ha sietnem kellene. A szokásos módon ébredtem reggel, halálos nyugalomban, igaz, az óracsörgés előtt vagy másfél órával, fél 8 körül, és már nem akartam visszaaludni, szóval inkább tettem-vettem a szobában, megreggeliztem, majd szép komótosan elkészítettem az uzsonnámat, és még egy kis macskázásra is jutott időm, s örvendezve a szép napsütésen elhatároztam, hogy korábban indulok el, hogy a Corvin negyedtől azt a 2 villamosmegállót sétálva tehessem meg. De aztán a szél nagyobbnak bizonyult, úgyhogy mégis a tömött villamos mellett döntöttem, és még mindig szép ráérősen utaztam, annak biztos tudatában, hogy kedd van, vagy csütörtök, de semmi esetre sem szerda, illetve ha mégis, akkor nekem bőven elég beérnem délben ahhoz, hogy fél 1-kor elkezdhessek dolgozni... Megyek be az iskolába, köszönök szép illedelmesen a portásoknak, felbaktatok a tanáriba, ott is üdvözlök mindenkit, és a(z amúgy nagyon érdekes és élménydús) könyvemmel a kezemben leülök a helyemre, tovább szívva magamba az irodalom eme nemes műremekét*, mikor is az egyik kolleganőm jön be, és kérdezi, hogy találkoztam-e É-vel. Mire én nagy nyugodtsággal: Láttam felmenni a lépcsőn, de nem találkoztunk úgy személyesen még. Na, mert ő engem keres, mennem kellene ebédeltetni, nem? És akkor, mint ha egy 20 tonnás tégla zuhant volna le éppen előttem, vagy rám, vagy rólam, hasított belém a tudat, hogy basszus, szerda van, akkor nekem 1 órával hamarabb kezdődik a munkaidőm... Na, kalap, kabát, indulás, úgy siettem utánuk, mint valami kiskatona, és már majdnem készen voltak az ebéddel, mire leértem. (Csak azért, mert én sétálni akartam, és jóval hamarabb indultam el az amúgy megszokottnál, beértem nagyjából 1 órával hamarabb, csak éppen pont nem tudtam, hogy nekem akkorra kell beérnem.) Tiszta rövidzárlat. Ott esedeztem É-nek, hogy ne haragudjon, teljesen nem tudom, hol járt az eszem, meggyőződésem volt, hogy kedd van, vagy én nem tudom, és már itt vagyok. Aztán kiderült, hogy ők már kérdezték az ig.h-t is, hogy tud-e rólam valamit, és ő még megpróbált fölhívni is, amit egyébként nem vettem észre... Na akkor még gyorsan felkéredzkedtem az igazgatónőékhez is (csak a helyettest találtam benn), és szintén sűrű bocsánatkérések közepette elmeséltem a történteket, hogy hát én nem tudom, mit gondoltam, de nem hittem, hogy szerda van, vagy hogy tévedésben voltam, vagy bármi, és ő meg csak nevetett egy jót, aztán mondta, hogy vegyem át gyorsan a csoportomat... Meg hogy É-vel beszéljem meg.

Egy csöppet voltam csak szétszórt ma... A nap folyamán még 2-szer eljátszottam, hogy nem tudom, mennyi az idő, vagy mit kell csinálni. Másodszor 4 órakor, mikor a hazamenősöket le kell vinnem az iskola elé, úgy kérdeztek rá a gyerekek, hogy csak S-t zavarja, hogy már 4 óra eltelt egy perccel? Akkor nézem az órám, és tényleg, na, ilyen gyorsan ez a csoport még nem sorakozott, mint ma... Harmadszor az 5 órás korrepetálásos hazamenetelt is elnéztem, 5-kor indulhatok haza minden nap, de ma majdnem lekéstem az 5ó8p-s HÉVet is, amivel egyébként minden nap el szoktam jönni.

Talán amiatt voltam ennyire szétesve ma, mert már tűkön ülök, hogy elutazhassak Luissal egy hétvégére megünnepelni magunkat. :) Az időpont már megvan, a  tökéletes szállást már le is foglaltuk, és már csak az édes tervezgetés van hátra addig. "Elindult a nagy kocsikaraván, Agárd a cél, azt mondtam lazán..."

Ja, és van még egy tök jó hírem: szolgáltatót váltunk, lecseréljük a régi rossz kéket az új rózsaszínre, ami csak annyit jelent mellékesen, hogy a nálam eddig befogható 20 csatorna helyett lesz nagyjából 100-am, persze digitálisan, set top box-szal, köztük olyanok is, mint National Geographic, Animal Planet, Spektrum, meg úgy általában azok a csatornák, amiken értelmes műsorok is vannak, nem csak sport sport hátán meg a licit-raktárvadászokkal és autóépítőkkel teletűzdelt Discovery, amit Luison kívül senki sem néz ebben a szobában... Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy elkezdtem sikítozni a telefonban... :) Már csak az a kérdés, mikor jönnek átkötni. :)

 * Lev Tolsztoj: Feltámadás