Nem hallgattam el végleg, csak vártam az alkalmas pillanatot, amikor leülhetek, és összeszedhetem a gondolataimat. Sok minden történt az elmúlt évben. Talán túl sok minden. Nehéz év volt. És írni is nagyon nehéz róla. De valahol el kell kezdeni, szóval kezdem az elején. Most nem lesz olyan összeszedett és olyan vidám sem ez az írás, mint az előző években. Pedig minden év elején (vagy végén, ha úgy jön ki a lépés) írok egy összefoglalót az elmúlt 365 napról. Most ez egy kicsit eltolódott, és már szégyellem magam, mikor a naptárra nézek. :(
Sok nehéz időszak volt már az életemben, de azt hiszem, a 2017-es év minden eddigin túltett. Voltaképpen a problémák már tavalyelőtt elkezdődtek, nagyjából tavasz közepén, mert végülis minden oda vezethető vissza, hogy az én szeretett nagymamám itt hagyott minket. Utána változott meg minden. Erőtlenül és felkészületlenül váltottam újra munkahelyet, és erő nélkül, tudás nélkül nem tudtam kezelni a rám váró helyzeteket. Kaptam egy borzalmas kolléganőt, akire még gondolni is iszonyat, nem hogy írni róla. Ez a tanév első pár hetében-hónapjában még annyira nem ütközött ki, de november közepén már nem csak a foga fehérjét láttam, hanem a gyomra feketéjét is. Azt sem érdemli meg, hogy említést tegyek róla, de mégis csak könnyebb a lelkemnek, ha kiírom magamból mindazt az álnokságot, amit ellenem elkövetett. Egyelőre még nem látom, hogy a javamra vált, amit tett velem, de bízom benne, hogy évek hosszú távlatából majd úgy fogok rá visszagondolni, mint valakire, akinek köze volt ahhoz, hogy hogyan történt meg velem az élet...
Szóval a 2017-es év első felét teljesen meghatározta ez a banya, és a vele való munkakapcsolat, amit egyetlen szóval tudnék jellemezni: mérgező. Tudjuk, hogy a stressz okozhat betegségeket, amik pszichoszomatikusak, és gyógyszerekkel nem kezelhető. Ilyen betegség volt nekem gyakorlatilag június végéig a számon megjelenő herpesz, az első körülbelül 2016 novemberében jelentkezett, és elmúlni ideje sem volt, már jött a következő. Majd a következő. És a következő. Nem is emlékszem, hogy volt-e olyan hét, hogy teljesen tünetmentes lettem volna. Azt hiszem, még elég olcsón megúsztam, mert más gyomorfekélyt kap ilyentől, vagy egyéb belsőszervi megbetegedéseket, esetleg mély depresszióba esik, vagy még ennél is rosszabb. Nagyon sokat lehet hallani mostanában a bullyingról, ami jóllehet, angol szó, de mégis gazdagabban kifejezi, mi is ez a jelenség. Iskolai bántalmazás a leggyakoribb magyar megfelelője, ami miatt sok fiatal az életét is eldobja magától, mert nem tudja feldolgozni. Hát, kit túlzással mondhatjuk, hogy én is részese voltam ennek, csak engem nem az osztálytársam terrorizált, hanem a közvetlen munkatársam.
Sok aljasságát nem akarom leírni, mert sok más is van amiről szólni szeretnék, ezért csak a két legfontosabbat írom le, ami eszembe jutott.
1.: Minden tanév elején pénzt gyűjt be a szülőktől, hogy tanszereket vásároljon a gyerekeknek, azzal a címszóval, hogy ne legyen sok eltérés a dolgaik között, mindenkinek ugyanolyan jó minőségű felszerelése legyen. Ezzel alapjáraton még nincs is baj, de a banya soha nem mutatott egyetlen számlát, blokkot sem a vásárlásairól, és személyes tapasztalataim vannak arról, hogyan, honnan szerezte be a szóban forgó dolgokat. Szó mi szó: a fejenkénti összeg nagyjából feléért vett mindenkinek a Tescoban tanszereket, és nem akarom tudni, mire fordította a maradék pénzt.
2.: Év végén az osztály kirándulni ment Ópusztaszerre, melyre szintén pénzt gyűjtött a szülőktől. (Hüledezők kedvéért mondom: én tisztában vagyok vele, hogy pedagógus nem szedhet pénzt, és ennek tudatában volt a banya is minden bizonnyal, de mégis minden pénzügyet ő intézett egyedül.)
Én kérdeztem, hogy süssek-e egy kis sütit, vagy pogácsát a kirándulásra, mire a kedvesnek kicsit sem mondható válasza az volt: "Nem kell, mert te nem jössz. Ezt eldöntöttem. [...]- val megyek." (Az igazgatóhelyettes, az ő állítólagos legjobb - szerintem egyetlen - barátja...) Szóval így történt, hogy én nem mentem el az osztályommal kirándulni, helyette egy hetet otthon voltam betegállományban, mert az egész ráhúzódott a gyomromra.
Mondanom se kell, hogy idén megint új párja van, akivel ugyanazt csinálja, mint velem. Konkrétan lehagyta a karácsonyi fényképről (anno engem is), és nem viszi el egyetlen kirándulásra, programra sem (mint ahogy én is mindenből kimaradtam). Az osztály születésnapjait is nélküle ünnepli (én sem kaptam egyetlen tortából sem, amit pedig kötelező volt hozni minden szülinaposnak) A történetét 6 évre visszamenőleg ismerem, mert az egyik barátnőm 6 évvel ezelőtt lett a kolléganője, és sok mindenről beszámolt nekem. Mind a 6 évben más volt a párja. Volt olyan év, hogy két párt is "elfogyasztott". Na, egy ilyen mérgező munkakapcsolatból menekültem meg június végén.
Áprilisban már tudtam, hogy hol fogom folytatni szeptembertől a munkát, de mégsem volt elég a teljes nyár kipihenni a nehézségeket. Volt egy pár alkalom, mikor vissza kellett mennem az előző munkahelyemre, papírok miatt, meg volt, amikor beosztottak ügyeletre is (miért is ne tették volna, a barátnőmmel a mi nyakunkba varrták az egészet), és mindahányszor jártam ott, a banya ott volt. Hogy ő nem ment el sehova egyetlen napra sem nyaralni? Azt nem nagyon hiszem. Lehet, hogy direkt kikérdezte az igazgatóhelyettest, hogy én mikor leszek bent az iskolában, hogy akkor ő is ott legyen, és engem "boldogítson"?
Sok helyen megfordultam nyáron, főleg a Balatonon voltam a szüleimmel, meg sok baráti találkozót iktattam be, jártam Erdélyben is Luissal és az ő családjával, ami miatt életemben először kihagytam a gyülekezeti tábort. De nem tudtam teljesen feltöltődni.
A megpróbáltatások pedig folytatódtak, mert az új munkahelyem hiába indult szuperül, és látszott úgy, hogy minden rendben lesz, november közepén mégis azt mondták, nem kérnek többet belőlem. "Látszik a fejlődés, de ez még ide nem elég". És - ilyen még sosem történt velem ezelőtt - próbaidő alatt felmondtak. Nem feleltem meg a magasztos igényeiknek. Na, ne essetek kétségbe: később megtudtam, hogy decemberben már új tanítónője lett az osztálynak, egy olyan valaki, aki korábban már dolgozott az iskolában. Csak szerintem van furcsa szaga ennek a dolognak? Utána megpályáztam egy leltárosi állást, ami januárban indult volna, az ország különböző városaiban, intézményekben kellett volna leltárt készíteni, egy új csapat tagjaként. Az interjún már túl voltam, már az állást fel is ajánlották, csak a papírozás volt hátra, amikor először e-mailt írtak, hogy lesz egy kis változás, majd telefonon is felhívtak, és közölték, hogy mégsem tudnak alkalmazni. Miért? Mert egy korábbi munkatársuk, aki hosszas ideig volt táppénzen, felgyógyult, és újra munkába tud állni, és inkább vele dolgoznának együtt. Amikor pedig rákérdeztem, hogy miért pont én, hiszen úgy tudom, másokat is vettek fel egyszerre, az volt a válaszuk, hogy én voltam az egyetlen, aki külsősként, interjú után jutott tovább, a többiek vagy ajánlásra jöttek, vagy már korábban dolgozott velük. Aham, szóval ez így működik?
Nyáron ünnepeltük az egyik bátyám születésnapját, és nem sokkal utána tudtam meg, hogy a másik bátyámnál daganatot diagnosztizáltak. Tavasszal már panaszkodott, hogy nem jól van az emésztőrendszere, de még munka miatt nem akart orvoshoz menni. A háziorvosa meg nagyjából le se sz*rta, mi van vele, aranyérrel kezelte. Nyáron derült ki, hogy sokkal komolyabb a baj, mint egy elhúzódó betegség... Végbéldaganat, és áttét a májon. Elkezdték a kemoterápiát, pedig tudták, hogy kockázatos a kezelés...
Júliusban az unokatestvérem esküvőjén együtt táncoltunk, augusztusban egy temetésen is találkoztunk. (Az sajnos pont az én születésnapomkor volt) Akkor láttam őt utoljára. November közepén, három nappal azután, hogy nekem felmondtak, megtudtam, hogy kórházba vitték, mert annyira rosszul lett, kétoldali tüdőgyulladással... akkor pont az ő születésnapja volt. Altatták és lélegeztetőgépre tették, megvizsgálta kardiológus is, megállapították, hogy egy vérrög akadt meg a szívénél, és míg az fel nem szívódik, nem lehet műteni... Másnap hajnalban elment. Már nem élte meg a reggelt. Eltelt azóta több mint 2 hónap, de még mindig sírok, ha rá gondolok. Mérhetetlenül hiányzik, fel nem fogom. Nyáron még volt egy egészséges testvérem, most pedig már nem él. Ennyi az emberi élet... Maradtunk most már csak négyen. Testvér nélkül, állás nélkül, remény nélkül. Így telt el a november, és a december is. December közepén, 10 nappal karácsony előtt egy közeli barátom (középső bátyám legjobb barátja) hirtelen és kiszámíthatatlanul szintén elhunyt. Rosszul lett, összeesett, mentőt hívtak hozzá, de már hiába értek oda. Első gondolat a szívroham volt, de később a boncolásnál kiderült: aortarepedés. Vagy szakadás. Az esetek 50 %-ában azonnali halál, 40 %-ában fél órán belüli halál, és csupán 10 %, aki túléli, de csakis akkor, ha éppen ott van a segítség. Barátunknak sajnos esélye sem volt. 40 évet élt. Újabb szomorúság, és még nincs vége...
Január közepén volt a temetése, rá egy héttel a testvérem egy másik közeli barátja is meghalt. Ha babonás lennék, azt mondanám, átok ül a családomon... :( Róla nem sokat tudok, csak annyit, hogy kórházban kezelték, sorra álltak le a belső szervei... Az egész izomfájdalommal és magas lázzal kezdődött. Ennyi az élet. Egyik nap még éled az életed, bevásárolsz, barátaiddal találkozol, sörözgetsz, főzöl, takarítasz, autót mosol, etc, következő nap pedig már kórházba szállítanak, és meghalsz. Vagy oda sem érsz. :(
Szóval nagyon nagyon nehéz volt a karácsony, az évvége is, de még az új év kezdete is. Még nincs vége még a tragédiáknak.... Édesanyám legjobb barátnőjénél is daganatot találtak, meg kellett műteni. Most lábadozik. Róla nem szeretnék most bővebben írni...
Arról pedig, ami történt január 1-je óta, egy következő posztban fogok írni, mert ennek a bejegyzésnek a lényege az volt csak, hogy összeszedjem az elmúlt évemet.
Mondhatom, hogy 2017 eddigi életem eddigi legrosszabb éve volt. Örömet nem is tudok kiemelni, ha csak azt nem, hogy a volt kolléganőmmel jó barátnőkké váltunk.
