Rövid melódia

És hála Istennek, a nyarat nem kell végigizgulnom. Idén sem.

Megpihenni - nincs idő?

Mozgalmas volt az utóbbi fél év, mialatt egyetlen szót sem írtam a blogomba. (Ha ez megnyugtat bárkit, még piszkozatba sem...) És nem azért, mert nem lett volna miről írnom, vagy mikor írnom... Esemény is volt bőven, és még időm is (mondjuk ez utóbbi inkább az események szoros következménye...), csak hát úgy voltam vele, hogy ha majd lezárul ez vagy az a dolog, megírom. És aztán mindig jött újabb és újabb helyzet, ami fontosabbnak tűnt az előzőnél, így aztán az előzőeket már el sem akartam mesélni. De most már muszáj előrukkolnom valamivel. Nem is azért, mert hiányoznak az olvasóim (nincsenek is), hanem mert én akarok emlékeztetőt írni magamnak.

Decemberben már elkezdődtek a viharok, de csak januárban bontakozott ki igazán a helyzet, ugyanis a kolléganőm, aki addig az osztályfőnöki teendőket ellátta, nem csak lebetegedett, hanem fel is mondott (vagy őt küldték el, ez már sosem fog kiderülni), ezért egyedül maradtam a gyerekekkel, és hirtelen minden főtárgyat megkaptam. Január közepéig tartott az áldatlan állapot, amikor is felvettek mellém egy másik tanítónőt, aki aztán a reál oldalt vállalta magára, és rákerült az osztályfőnöki szerep is. Viszont a feladat nem lett kevesebb, és a gyerekek sem lettek kezelhetőbbek, úgyhogy rendesen meg kellett küzdenünk mindennel. Azelőtt sosem éreztem, milyen az igazán jó szakmai kapcsolat, és el sem tudtam képzelni, hogy munka mellett barátok is lehetnek az emberek. Hát a páromban, druszámban nem csak egy kiváló munkatársat kaptam, hanem egy remek barátnőt is, és már szinte az első naptól olyan egy húron pendültünk, mint ha világéletünkben egymással dolgoztunk volna. (Lehet ennek az az oka, hogy ugyanaz volt az Alma Materünk?)

Egészen március közepéig minden haladt a legnagyobb rendben, munkában is, magánéletben is, mígnem aztán az egyik vezető beosztásban lévő kolléganőm bántó megjegyzést tett a kinézetemre, azon belül is a hajviseletemre, hogy én azzal hogyan tudok jó példát mutatni a gyerekeknek, ha a gyerekeket ilyen hajjal látnák iskolába jönni, hazaküldenék őket, és ezzel a sehova sem tartozó frizurával és nem tudok jó példát mutatni, pedig nekem ez lenne a feladatom, és legközelebb ne legyen ilyen rövid a hajam, etc. Aztán mikor volt "pofám" félrevonulni és sírni, utánam jött, hogy én szedjem össze magam, felnőtt nő vagyok, ne sírjak, és rendesen kiosztott. Aztán még nem szégyellt este sms-t küldeni, hogy sajnálja, hogy megbántott, csak figyelmeztetni szeretett volna, hogy erre legközelebb jobban figyeljek. Jaaaa, és mindezt a tantestület szájába adta, vagyis azzal kezdte a mondókáját, hogy a tantestületben többen szóvá tették, hogy nem tetszik nekik a hajam, és túl rövid.

Mint később kiderült, a zenei ízlésemmel van baja, hogy én a hétvégéken úgy élem ki magam, ahogy akarom, meg olyan helyekre járok, ami nekem tetszik, de ezt nem vihetem be a munkahelyemre, a gyerekek közé... (Na most, én egyetlen gyereket sem fenyegettem meg, hogy rosszabb osztályzatot kap, ha nem hallgat Metallicát, vagy Iron Maident... Sőt, a 3 év alatt, hogy nekem rövid a hajam, még egyetlen tanítványom sem jött oda hozzám, hogy "neked milyen szép a hajad, én is ilyen rövidet szeretnék" - nekik egyébként is a hosszú haj az etalon, teljesen mindegy, hogy én az enyémmel mit csinálok, nem fog nekik tetszeni... De mindegy.) Hadd tegyem még hozzá azt is, hogy amikor felvettek ide, akkor is ilyen volt a hajam, sőt, akkor még vörös volt! Egyszer még padlizsán-lila is. Csak pár hónapja szolidabb fekete, mert szerintem jobban áll, és természetesebb. De hát ők tudják...

Azt meg, hogy én rocker vagyok, nem tudom, honnan szedték, és nem értem, hogyan lehet egy haj túl fekete. Szerintem ekkor kezdődött igazából minden...

Április közepén kiderült, hogy a Mamám nagyon beteg, és már nem tud magáról gondoskodni, ezért hozzánk költözött. Ápolásra szorult, és kellett, hogy mindig legyen mellette valaki. Ez nagyon megviselte az egész családot, hiszen hirtelen és váratlanul történt. A Teremtő mindössze két hetet adott nekünk, május 4-én haza szólította az én drága Nagymamámat. Én meg pont az iskolában voltam, és éppen nem nekem volt órám a gyerekekkel, amikor megtudtam a hírt. Természetes, hogy kiborultam, és nem tudtam a könnyeimet visszatartani. Nem tudtam semmi másra figyelni, sem gondolni, csak az én egyetlen Mamámra, akit nagyon szerettem. Szóval lehet, hogy nem voltam eléggé higgadt a helyzetben. Na, és ez már a vezetőségnek nem tetszett.

Először csak annyit mondtak, hogy azon a héten maradjak itthon, pihenjem ki magam, és majd meglátjuk, hogyan tudok visszaállni a munkába. Utána való hétfőn már elküldtek táppénzre, hogy írassam ki magam, mert nekem most pihenésre van szükségem, nagyon felzaklatott a gyász, és először egy hét, aztán majd kiderül, hogyan tovább. Az egy hét leteltével már csak az igazgatóval beszélgettem, aki még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy én munkaképes vagyok, és "nem szabadna, hogy a nagymamád halála ennyire felzaklasson" címszóval megkért, hogy már ne menjek be dolgozni, de azért a gyerekektől még elköszönhetek, ha szeretnék, csak ne legyek velük egyedül. A béremet természetesen még megkapom, amíg a szerződés szól, de utána már nem hosszabbítják meg. De úgy látja, hogy én nem kerültem megnyugtatóan olyan állapotba, hogy a gyerekek közé engedjen, és nekem nagyon gyengék az idegeim, pihenésre van szükségem. És még olyan dolgokat is a szememre vetett, amik nem is voltak igazak, vagy nem is úgy történtek, ahogy ő tudja, és még képes volt szeptemberi (!) sérelmeket is felhozni ellenem. Az már nem volt érdekes, hogy december és január idején hetekig (!) voltam egyedül a csoporttal, és dolgoztam kétszer annyit, mint a többiek. Szóval így maradtam május közepén (4 héttel a tanév vége előtt) munka nélkül.

Ez most a nagyon vágott verzió, de annyi energiám nincs, hogy mindent pontosan, szó szerint megírjak. Meg talán nem is akarom. (Hiszen csak felzaklatna... Mert tudjátok, nekem nagyon gyengék az idegeim...)

Ezért ha már így alakult, kapva kaptam az alkalmon, hogy a szüleimmel elutazhatok két hétre Bükfürdőre. Rendszeresen szoktak menni, mert egy kedves rokonunknak van ott üdülési joga, de betegsége miatt nem tudja kihasználni, ezért mindig rájuk testálja. Üröm az örömben, hogy eddig mindig a Mamám ment velük, most sajnos megüresedett a helye, és - mivel nekem úgyis pihenésre van szükségem, ugye? - hát elmentem helyette. Ez egy ajándék volt. És azért sikerült jó alaposan kiáztatnom magam. Azt nem mondom, hogy ki is pihentem a fáradalmakat, mert most nagyon úgy néz ki, hogy nem a tanévet kell kipihennem, mint rendesen a pedagógusoknál szokott lenni, hanem azt a szemétséget, amit velem műveltek. (A vágatlan verzió szerint.)

Mellette pedig még egy fontos dolog történt, ami más körülmények között talán a legfontosabb lenne, de most valahogy elnyomta a többi. Minden egyszerre zúdult a nyakamba. Szóval május elején Luis munkát kapott Pesten, és ezért - míg jobb megoldás nem kínálkozik - hozzánk költözött. Ezért - ugyan nem hivatalos formában - de együtt élünk a kedvesemmel. Hát nem csodás? Mennyivel jobban tudtam volna neki örülni, ha mondjuk egy fél évvel korábban történik meg. Vagy egy fél évvel később. De most történt, szóval most kell neki örülni. És nézzük a dolgok jó oldalát: Most majd lesz időm rendesen kitakarítani neki az egyik szekrényt, hogy a ruhái elférjenek. Azt hiszem, neki is látok.

Egyébként pedig büszke vagyok a focistáinkra, és mondjon bárki bármit, ez akkor is az ő sikerük, és őket illeti a dicséret.

Ma lesz a következő mérkőzésük, ami hamarosan kezdődik, úgyhogy itt most a beszámolót félbeszakítom, és ha megjön az ihlet a folytatásra, majd újra nekiveselkedem.

Béke belétek!