Szerintem csak számozni fogom ezután.

Szokás mondani, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ha valami túl szép, akkor általában nem is igaz. Nos, ez futott át az agyamon ma délelőtt a megbeszélés alatt (mikor is épp azzal voltam elfoglalva, hogy a térképet bújva találjak egy olyan helyet, ahol díjmentesen parkolhatok iskolába menet), mert kiderült, hogy pár elégedetlen szülő miatt az egyik osztály tanítópárosát szét kellett szedni, és az egyikük helyére egy másik kolléganőt tenni, ezzel lecsillapítva a kedélyeket. Ez pedig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag mindenkinek borult a tantárgyfelosztása, és így kaptam én 2 szabadidővel (mj.: napközi, nem tanítási óra) többet. A dologban nem csak az az egyetlen probléma, hogy ehhez egy másik osztály "segítségét" kell kérnem, hanem az is, hogy az eddig szupernek tűnő órarendemen is változtatni kellett, mert csak így tudtam beidomulni a bizonyos 4. osztály órarendjébe. A hét két napját érinti mindez, mindkét napon egy-egy órát, kedden kora délután (fél 1 és fél 2 között), szerdán pedig késő délután (4 és 5 között) kell a másik osztályban napköziznem. Még az a jobbik fele, hogy napközi, és nem rendes tanóra, mert azt nem tudom, hogy dolgoztam volna fel.

De már tudjuk: most én vagyok a joker-figura.

Mondanám, hogy a mai napról ennyi a legfőbb említeni való, de ez nem igaz. Mert ezek után még el kellett mennem a tankerületbe a papírjaimért, és mivel többen vagyunk újak az intézményben, rögtön lett 3 útitársam is, akiket jófejségből elfuvaroztam magammal. Igazából ma jöttem rá, mennyire utálom, ha kvázi idegenek ülnek be az autómba, mert a vezetési stílusom szerintem teljesen más, mint amilyen az élet egyéb területein vagyok. Vehemens, dinamikus, gyors és mindemellett anyázós vagyok az utakon. Jó hangos (de nem túl hangos) zene mellett. És frusztrál, ha esetleg valaki ezekért feszeng mellettem vagy mögöttem az autóban. Persze, szolidaritásból olyankor halkabbra veszem a zenét, és próbálom visszafogni magam a forgalom miatt is, de félek, hogy az utasaim esetleg rosszul érzik magukat nálam. Na, ezen kell még csiszolnom.

Mikor visszaértünk az iskolába, még be kellett csatlakoznunk a tornaterem díszítésébe, én pl a feliratot segítettem feltűzdelni a falra. Úgyhogy ma sem tudtam korán hazajönni. De legalább nem mások munkáját kellett megvárnom, egyedül rajtam múlott, hogy milyen gyorsan leszek kész.

Luis itthon van betegállományban, úgyhogy hazajőve még őt is ápolgatnom kellett. Jó így készülni a holnapi évkezdésre. Halleluja.

Bürokratikus bitumen

A bürokrácia keze mindenhova elér. De lehet, hogy a bürokráciának csak a kisöccse, ezt nem tudom. Ugyanis ma végre valahára leültünk Ihajjal átnézni a tantárgyfelosztást, és megkreálni az órarendünket a tanévre (amit év elején kell nagyon jól kitalálni, mert év közben nem variálható, még akkor sem, ha történetesen egymás közt szeretnénk csereberélni, vagy a saját óráinkat akarjuk felcserélni). Először is az ebédbeosztást kellene elkészíteni, mert ahhoz tudjuk igazítani a többi órát. Igen ám, de ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni az órarendet, először tudni kell, hogy helyileg (és időileg) hol vannak a testnevelésórák. De testnevelésórát nem rakhatunk sehova sem a testnevelőtanár tudta nélkül, akinek meg persze meg kell várnia, hogy a marhasokpénzértfizetős edzések mikor és hol akarnak érvényesülni. Szóval edzés nélkül nincs testnevelés, testnevelés nélkül nincs órarend, órarend nélkül nincs ebéd, és ebéd nélkül.... nos.... ki lehet találni.

Természetesen a dolgunkat az is nehezíti, hogy az angolt külön tanár tartja, akinek szintén másoktól függ a beosztása, szóval az angolórák helye fix. És az első három hónapban heti egy testnevelésórát (ami a gyakorlatban 2 tanítási órát jelent) helyettesít az úszás egy közeli tanuszodában. Annak a helyét pl nem szabad mozgatni, már az úszás leteltével sem. Hát mi ez, ha nem bürokrácia?

A másik meg az elbeszélés egymás feje mellett, és a félreértések. Ugyanis az első héten (amíg nincsenek gyerekek, csak a tanítóknak kötelező a bejárás) lehetőség van az iskola udvarán parkolni. Az év többi részében saját költségre rendelkezésre áll az utca, a maga parkolóóráival. Ezt kihasználva több pedagógus jött/jön a héten autóval, és szépen sorakoznak is az udvar szélén, egészen délután 2 óráig. Az enyém is ott állt egy Opel és egy Volkswagen  között. Közben megérkeztek a jó munkás emberek, akiknek a beton hibáit kellett javítaniuk azt hiszem bitumennel. Ezzel nincs is baj, csinálják csak, elvégre az udvarnak pár nap múlva már több száz gyerekkel kell hadakoznia. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a csodaszép gépjárművükkel nem tudtak máshol megállni, csak az iskola udvará.........ra irányuló kocsibehajtón. Ami persze elzárta a kijáratot az összes benntartózkodó autótól. Úgyhogy szépen meg kellett várnunk, míg befejezik a munkát, és kiállnak a betonkeverővel. Ez hozzávetőlegesen másfél óra "túlórát" jelentett, annyival tovább kellett maradnunk kényszerből. A félreértés hol van itt? Nos, ők állítólag szóltak valakinek (kinek?), hogy elkezdenék a munkát, és értesítsék az autók tulajdonosait, mert el fog tartani egy darabig. Senki nem tudja, hogy ki kapta meg az információt, de az igazgatónő nem tudott róla, a gazdaságis sem, de még a portás sem. Az a valaki azonban állítólag szólt mindenkinek. Na, ennyire képesek voltak elbeszélni egymás mellett.

De most már no panic, itthon vagyok, és holnap újult erővel indulok el, mert remélem, hogy legalább az órarend kérdést lezárhatjuk. (Boldog lennék, ha csak ez az egy dolog hiányozna a zavartalan évkezdéshez. Khm.)

Amikor a fagyi visszanyal

Dolgoztam már pár helyen, volt néhány igen rossz tapasztalatom előző munkahelyeken, szereztem jó és rossz élményeket egyaránt, de az utolsó két hely egyáltalán nem bővölködött a jó dolgokban, a legutolsó az maga volt a pokol. Talán egyedül annyit írhatnánk a számlájukra, hogy mindkét helyen megismertem egy fantasztikus embert és kiváló pedagógust, akikkel átsegítettük egymást a nehéz időkön. És most azt kell látnom, hogy mindkét előző iskolám emberhiánnyal küzd, és tanítókat keres. Az az iskola is, ahol tavasszal egyértelműsítették számomra, hogy ha lenne szabad státusz, maradhatnék, de mivel minden létszám betelt, és még gyesről is jönnek vissza tanítónők, sajnos nem tudnak tovább alkalmazni... Most itt vannak a tanévkezdés előtt néhány nappal, és nincsen elég tanítójuk. Én meg nem megyek vissza. Mert sokkal jobb helyem van. Ők főzték maguknak a levest, egyék is meg. Só az itt van nálam.

Itt végre emberszámba vesznek, feladatokat bíznak rám, és rendes tantárgyakat is, és kérik és várják a segítségemet. Az én megoldásom érdekli őket, és nem az, amit máshol láttam. Az a fontos, amit én teszek, és nem az, amit rám erőltet valaki olyan, aki azt hiszi, jobban ért hozzá.

Ma pl az volt a feladatom, hogy készítsem el az egyik folyosón a faliújságot, készülve az új tanévre, üdvözölve az iskolába (vissza)térő diákokat. Nem kérdezték meg, hogy hogy gondolom, nem kellett előre beszámolnom arról, hogyan fog kinézni, ha kész lesz; egész egyszerűen az elejétől a végééig rám bízták, és megbíztak bennem, hogy meg fogom tudni oldani. El is készült, szerintem jól is sikerült (kihoztam belőle a maximumot, ami az anyagokat és a lehetőségeket, plusz az idő rövidségét illeti), és amikor szabadkoztam, hogy ennyire futotta, akkor csak dicsértek, hogy milyen jó lett, és látszott rajtuk az öröm és az elégedettség. Az öröm, hogy nem nekik kellett csinálni, és az elégedettség, hogy más is ugyanolyan jól meg tudja oldani mint ők. Holnap készítek róla fényképet is, és feltöltöm utólag ide, mert úgy teljes a kép, ha itt is látható.

Összegezve tehát azt gondolom, hogy sokkal jobban járok ezzel az új hellyel, már az első héten csak pozitív tapasztalom volt, és most felfelé ível a pályám. Akik meg belém rúgtak az előző években, igazából csak erősebbé tettek, és a rugdosásuk felfelé lökött, mintsem a mélybe taszított. Most nekem jó, ők meg főhetnek a saját levükben.

Két mondat

Ma elmaradt a poszt. De a világmegváltás is.

Babalátogatóban

Ma meglátogattam az egyik volt kolléganőmet, aki nem mellesleg nagyon jó barátnőm is, és voltaképpen ő az egyetlen, akivel mindennél jobban szerettem együtt dolgozni. Év elején született babája, szóval most pár évig nélkülöznie kell a pályának ezt a nagyszerű és tüneményes tanítónőt. Fogok is majd írni róla, hiszen megérdemel egy teljes posztot.

Ebédeltünk, sütiztünk, fagyiztunk, és közben jókat beszélgettünk, meg kb percenként kérdezte meg, hogy ugye milyen aranyos/kedves/tüneményes/szép/ (és helyettesítsd további pozitív gyerek-kompatibilis jelzővel) a kisbabám? Én meg nem győztem bólogatni és helyeselni és mosolyogni, pedig számomra minden bébi ugyanolyan. Ez van... Egyelőre nem érzem magam érettnek az anyaságra, de lehet, hogy még 10 év múlva is ezt fogom érezni.
Ennek ellenére sok dicséretet kaptam én is, nem csak a babácskája. Pl hogy milyen jól állnak nekem a ruhák (ti. szoknya), milyen jó a hajam, milyen árnyalattal van festve, de jól áll nekem ez a rövid haj (pedig már rövid hajjal ismert meg, csak akkor még "túl rövid" volt és "túl fekete". Azóta már egy ks fazonváltáson estem át, színben visszatértem a vörösre, és kicsit hosszabbra hagytam), egyálalán is milyen jól nézek ki, ki vagyok virulva, látszik, hogy lementek rólam a terhek, csinos vagyok, és mindezek felett mennyire örül neki, hogy meglátogattam, és olyan boldog, hogy végre találkoztunk. (Utoljára kb szülés után egy hónappal találkoztunk, akkor még a kórházban voltak.)

Eléggé ad hoc jellegű volt ez a látogatás, mert igazából csak a régi tankönyveit szerettem volna elkérni, hogy használjam őket ebben a tanévben, de annyira feldobott, olyan energialöketet kaptam, hogy nem tudok betelni vele. És egyben kicsit szomorú is vagyok, mert soha senkivel nem fogok tudni olyan hamar összesimulni és olyan jól összedolgozni, mint vele. Hiányzik, és ebben a tanévben is hiányozni fog. :(

A magyartanítás margójára

Kolléganőm - nevezzük ezentúl Ihajnak - felvett a facebookon egy csoportba, amin keresztül tartja a kapcsolatot a  szülőkkel, minekutána már én is tagja vagyok az osztályközösségnek. Rögtön el is szörnyülködtem rajta, mert az első rövid tájékoztató levelében nyelvhelyességi és helyesírási hibákat találtam. Szerintem egy tanító alapból nem véthet hibát hivatalos szövegben. De csak félhivatalos, vagy teljesen magánjellegű írásban sem. Akkor meg főleg oda kell figyelnie az általa írt dolgokra, ha történetesen ő tanítja a magyart is az osztályában. Most pedig pont ez a helyzet áll fenn. És az én szívem fáj érte, mert nekem szívügyem a magyar nyelvtan, és szívesen tanítanám (még úgy is, hogy tudom, "és"-sel nem kezdünk mondatot), de nincs rá lehetőségem. Szólni neki nem merek, mert nem tudom, milyen reakciót váltana ki, helyette magamban és a blogomban puffogok, és reménykedem benne, hogy az idővel ez változni fog.

2017/18 tanév 1. munkanap

Elhatároztam, hogy ebben a tanévben (mert ugye a pedagógusok az időt nem naptári években mérik...) minden nap írok valamit, még ha csak annyi is lesz, hogy "ma sem mentettem meg a világot".

Nos, ma volt az első munkanapom, alakuló értekezlettel egy vadiúj iskolában. (Mármint számomra vadiúj, egyébként meg jó pár évtized áll a háta mögött...) És már az első nap alkalmasnak bizonyult arra, hogy említést tegyek róla.

Nos, tudni kell, hogy már tavasszal tudtam, hogy ősztől itt fogom folytatni, szóval nem kellett az egész nyarat végigizgulnom, és kétségbeesetten figyelni az e-mail fiókomat minden nyaralás alatt. Azt is tudtam, hogy kikhez, milyen osztályba, milyen tanítók mellé, milyen szülők közé kerülök, így tudtam a teljes szabadság alatt erre hangolódni lélekben. Már ismerkedtem is az osztállyal, többször voltam benn náluk órán, és már a szülőkkel is sikerült összeismerkednem.

3. évfolyam, reál- és készségtárgyak, ez volt a terv.

Szokás mondani, hogy "ember tervez, Isten végez", ez az én esetemben halmozottan igaz most. Ugyanis nagyjából 2 óra hosszat ültem a tanáriban hallgatva az instrukciókat és a tanévről szóló tudnivalókat, amikor arra tévedt a szó, hogy ki kinek lesz a párja, hol lesz az osztálytermük, ki hova költözik, stb. És akkor az igazgatónő bejelentette, hogy személyi változások történtek, nem is elhanyagolható mértékben: három jólelkű kolléganő mondott fel a tanévkezdés előtt két héttel. Az egyik közülük arcátlan módon, minden előjel nélkül, csak besétált a papírjaival, hogy "ezeket kellene aláírni".

Így történt, hogy a biztosnak tűnő helyem többé nem volt biztos, és a vészforgatókönyv szerint (igazgatónő saját szavajárása) ha nem változik a helyzet szeptember 1-jéig, (márpedig sanszos, hogy nem fog), akkor én megyek az ő helyére, 2. osztályba, egy másik tanítónő mellé. (Legalább a reál vonal marad. Sajnos. Mert jobban örültem volna a humánnak, de ez van.)

De még ez sem biztos. Szóval jobb, ha nem készülök semmire, és nem rendezem be magam egy valamire. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha nem is gondolkodnék rajta, mit hogyan fogok csinálni, hanem csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, és sodródom az árral.

Mindenesetre már megismerkedtem a másik tanítóval, és beszélgettünk egy jót, és e rövid beszélgetés alatt kiderült, mennyi közös vonásunk van, szóval nem félek attól, hogy nehéz lesz vele együtt dolgozni.

Ha meg már itt tartunk! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a Joker-figura, aki mindenre jó, ha nem jön össze az "A" terv, akkor jó lesz a "B" is. Mert most úgy érzem magam, mint egy megoldóember. Engem tartottak annyira mobilisnak és alkalmazkodónak, hogy hirtelen beugorjak. És hogy mi lesz abban az osztályban, ahova eredetileg mentem volna? Visszahívták nyugdíjazásból a kedves hölgyet, hogy még egy fél évet toljon le. (Január 31-gyel ment volna nyugdíjba, addig félállásban maradt volna az iskolában, mint fejlesztőpedagógus.)

Hát, így állunk az első nap után. Bővebben és biztosabban csak jövőhéten tudok szólni.