Ma meglátogattam az egyik volt kolléganőmet, aki nem mellesleg nagyon jó barátnőm is, és voltaképpen ő az egyetlen, akivel mindennél jobban szerettem együtt dolgozni. Év elején született babája, szóval most pár évig nélkülöznie kell a pályának ezt a nagyszerű és tüneményes tanítónőt. Fogok is majd írni róla, hiszen megérdemel egy teljes posztot.
Ebédeltünk, sütiztünk, fagyiztunk, és közben jókat beszélgettünk, meg kb percenként kérdezte meg, hogy ugye milyen aranyos/kedves/tüneményes/szép/ (és helyettesítsd további pozitív gyerek-kompatibilis jelzővel) a kisbabám? Én meg nem győztem bólogatni és helyeselni és mosolyogni, pedig számomra minden bébi ugyanolyan. Ez van... Egyelőre nem érzem magam érettnek az anyaságra, de lehet, hogy még 10 év múlva is ezt fogom érezni.
Ennek ellenére sok dicséretet kaptam én is, nem csak a babácskája. Pl hogy milyen jól állnak nekem a ruhák (ti. szoknya), milyen jó a hajam, milyen árnyalattal van festve, de jól áll nekem ez a rövid haj (pedig már rövid hajjal ismert meg, csak akkor még "túl rövid" volt és "túl fekete". Azóta már egy ks fazonváltáson estem át, színben visszatértem a vörösre, és kicsit hosszabbra hagytam), egyálalán is milyen jól nézek ki, ki vagyok virulva, látszik, hogy lementek rólam a terhek, csinos vagyok, és mindezek felett mennyire örül neki, hogy meglátogattam, és olyan boldog, hogy végre találkoztunk. (Utoljára kb szülés után egy hónappal találkoztunk, akkor még a kórházban voltak.)
Eléggé ad hoc jellegű volt ez a látogatás, mert igazából csak a régi tankönyveit szerettem volna elkérni, hogy használjam őket ebben a tanévben, de annyira feldobott, olyan energialöketet kaptam, hogy nem tudok betelni vele. És egyben kicsit szomorú is vagyok, mert soha senkivel nem fogok tudni olyan hamar összesimulni és olyan jól összedolgozni, mint vele. Hiányzik, és ebben a tanévben is hiányozni fog. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Pötyögj valamit körültekintően. :)