Nyár? Vár. Rám? Frászt.

A nap legjobb híre egyben a legrosszabb is: ráérek egész jövőhéten. Ez fantasztikus. A szó mindkét (irónikus és önálló) jelentésében. Jelentkeztem 2 napközis tábori hétre az iskolánál - illetve az önkormányzatnál, mert ők a felelősei, vagy szervezői - és még múlt hét elején részt vettem egy fejtágítón is, ahol mondjuk semmi olyan nem hangzott el, amivel gyakorlott táboroztatóként ne lennék tisztában, de sebaj, majd közölték, hogy mindig az aktuális hét előtti pénteken szólnak, hogy kell-e mennünk vagy sem. Mármint nekünk, táboroztatóknak, akik ezért egy kis honoráriumot is kapnánk... Ugyanis bizonyos számú gyereklétszámhoz vesznek igénybe bizonyos számú pedagógust vagy önkéntest, akiknek egy részét az önkormányzat jelöli ki és delegálja, a másik részét viszont a környező iskolákból "toborozzák". Ebből egyenesen következik, hogy minél több gyerek, annál több dolgozó, és minél kevesebb gyerek, annál kevesebb dolgozó szükségeltetik...

Persze természetesen nem kerestek telefonon, én telefonáltam rá a koordinátorra, hogy most mi a helyzet, mert én azt hittem, minden esetben hívnak, nem csak akkor, ha szükség van ránk. Halálos nyugalommal közölte, hogy kevesebb gyerek jelentkezett a második hétre mint az elsőre, és ez a tavalyi arányokhoz képest is alacsonyabb létszám, ezért nem csak hogy minket, de még a saját tantestületéből jelentkezett pedagógusokat sem tudják mind alkalmazni.

Én ebből nem csinálok problémát, mert lesz ötletem enélkül is a jövőhetem eltöltésére, de azt valahogy rühellem, ha az ilyeneknek nekem kell utánajárnom és nem veszik a fáradtságot, hogy maguktól is megkeressenek és tájékoztassanak a fejleményekről... Sikerült kiszednem a hölgyből, hogy alapjáraton vegyem úgy, hogy "nem kellek", és csak abban az esetben keresnek meg, ha mégis szükség van rám.

Erre visszakérdeztem, hogy ha kiderült, hogy több héten is ráérnék, nem csak azon a kettőn, amiket bejelöltem, mi a teendő, van-e mód arra, hogy másik hetekre is menjek dolgozni, azt reagálta, hogy hétfőn fél 10 körül hívjam vissza, és akkor meg tudja mondani, mely hetekre van esély "bekerülni", illetve rögzíteni tudja, mely heteken vagyok "elérhető". De ahogy elnézem ezt a szervezést, meg az egésznek a bonyolítását, nem esek kétségbe, hogy a nyáron nem lesz semmi szabadidőm, mert napközis táborból napközis táborba megyek... Örülök, ha a nyolc turnusból egyre tudok menni. Még jobban örülök, ha ez az egy turnus egy olyan héttel esik egybe, amikor rá is érek.

Kezdhetek egynapos programokat kieszelni a nyár hátralévő részére, hogy ne érezzem annyira fölöslegesnek a szabadságolásomat. Több napos kiruccanásokra, hetes utakra nem igazán telik mostanában, (bár szerencsésebb vagyok, mint más pedagógustársaim, ugyanis én nyáron is állományban vagyok) arra pedig gondolni sem merek, hogy fesztiválokra, vagy egyéb költséges pihenésekre fizessek be...

Szép lesz ez a nyár, érzem.

Semmi érdemleges

Sok mindenről tudnék írni, mert azért vannak dolgok, csak valahogy kedvem nincs hozzá mostanában... Majdnem 2 hete, hogy vége lett a tanévnek, pont 1 hete volt az évzáró, és tegnap kellett utoljára bemenni dolgozni. De voltaképpen már 2 hete nem csinálok semmit, csak bejárok az iskolába, hogy ott legyek. Sőt, ha egészen komolyan veszem, akkor már 1 hónapja nincs "dolgom", mert a gyerekeknek nagyjából májusban adtak utoljára házi feladatot a délelőttösök. Viszont én - mint napközis - kötelezve vagyok arra, hogy tanuljak a csoporttal, és korrepetálást is biztosítsak nekik. (Erről jut eszembe, egyik srác anyukájának írtam üzenetet még tavasszal, hogy szeretnék gyakorolni a gyermekével délutánonként, jelöljön ki erre alkalmas napokat, és jól válasz nélkül hagyott, szerintem meg sem mutatta otthon... Nem baj, majd fog szívni 5. osztályban...) Illetve azt az egy órát, amit a leckeírásra szánunk, nekem a teremben kell eltöltenem, és "mindig van mit gyakorolni". Az utolsó pár hét már kész kínszenvedés, nyűg volt. A gyerekeknek főleg. Nem tudtunk velük mit kezdeni, zavart a hőség, zavart a tétlenség, de legfőképp a fáradtság. Nagyon-nagyon elfáradtak már a végére - még ha én feleannyira sem, mint tavaly az előző munkahelyemen... Igaz, hogy én az utolsó napra már mindennel készen voltam (naplóm rendben, osztályterem kiürítve, személyes cuccaim rendbe rakva, és minden szemét kidobálva), csak arra vártam, hogy mindent hivatalosan is lezárhassak, és ne csak én mondhassam, hogy több tennivalóm már nincs. Szóval az elmúlt másfél hét nekem keserű semmittevéssel telt, mert 2 nap kivételével (amikor értekezlet volt benn, és leadtam a naplómat) minden nap csak azért mentem be, hogy benn legyek. Az utolsó napon, vagyis tegnap végre leadtam a termet, leltároztuk a berendezéseket, és az utolsó papírfecnit is kidobtam az asztalomról. Mindez tartott nagyjából 20 percig, és jöhettem is haza. De ennek már vége, és most eljött a rég várt pihenés. Fogalmam sincs, mihez kezdjek a hirtelen nyakamba szakadt sok szabadidővel, tegnap este elmentem biciklizni, majdnem 10 óra volt, hogy hazaértem, ma már a szobámban is kitakarítottam, holnap még besegítek egy napközis táborba, (ami egyébként ezen a héten zajlik/zajlott, és ha éppen nem az iskolában ültem, akkor ott ténykedtem) de hogy azután mi lesz, nem tudom. Hová legyek az örömtől?

Süket a telefon...

Ma erőt vettem magamon, és felhívtam az oktatómat. Vagyis csak felhívtam volna, de nem volt sikerem. Kivártam az összes csöngést és nem vette fel. Nem tudom, ezt jelnek vegyem-e, mindenesetre nem próbálkoztam másodszor. Pedig már igencsak ideje lenne újra menni, és készülni a forgalmi vizsgára... Több mint 2 hónapot "pihentem", nem akarok ráhúzni még 2 évet. Februárban, az utolsó sikertelen vizsgám után úgy váltunk el, hogy pihenjem ki magam, menjek el pszichológushoz, neki most úgyis sok tanulója van, és majd térjünk vissza rá egy pár hét múlva. Nem tudom, mire gondolt, hogy majd ha kikúrálnak, újra megkeresem és ez lehet akár 10 év is, vagy inkább csak ő akart pihenni miattam, de jelentem: voltam pszichológusnál, össz-vissz háromszor, és nem hogy kevesebb problémám lenne azóta, de még több van neki köszönhetően. Szóval túl sokat nem javított rajtam, inkább csak rontott. És jelentem: ki is pihentem magam, már amennyire pihenni lehet a mindennapi menet mellett, de hamarosan itt a nyár, és én nem akarok egész nyáron a jogsimon szenvedni, sőt mi több, szeretném, ha idén nyáron már a kezemben lenne a papír.

Tehát megpróbáltam felhívni az oktatómat és beszélni vele, de nem vette föl a telefont, és nekem most újabb erőgyűjtésre van szükségem, hogy újra próbálkozzak. És elhatároztam, hogy csak akkor fogok elmenni vizsgázni, ha már olyan biztosan megy a vezetés, hogy T semmibe sem tud beleszólni. Húsvétkor a testvéreméknél voltunk, és az utcáról én álltam be az udvarba a kocsival. Volt kb 10 méter, de annyira leizzadtam, hogy elmondani sem tudom. És nem hiszem, hogy azért voltam bizonytalan, mert 2 hónap telt el az utolsó alkalom óta. Nem tudom, honnan van bennem ez a kimondhatatlan görcs a vezetést illetően, de tényleg csak úgy fogom tudni megszerezni azt a rohadék iratot, ha minden kétségemet eloszlatom. Mert én már attól kétségbe tudok esni, hogy nem tudom piros lámpánál melyik pedállal kell kezdeni a fékezést. Pedig mikor ott vagyok a lámpánál, rutinból megy minden. Na mindegy... Annyi bizonyos, hogy nem akarok egy harmadik iskolába is beiratkozni, most már itt kell végigcsinálnom. És megcsinálom, ha beleszakadok is. Csak legyen elég erőm újra felemelni azt a nyamvadék telefont.

Update 1: Ma (29-én) sikerült felhívnom és beszélnem vele,  de lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy "neki most rengeteg tanulója van/lesz"', meg azt is, hogy ha sikerült kikúrálnom magam, akkor jelentkezzek, mert az eddig megszokott "2-3 héttel előtte megbeszéljük, mikor megyek" most hirtelen 5-6 hétre rúgott. Vagyis június második hetében tud órát adni leghamarabb...
Szóval még mindig ne vegyem jelnek?

Update 2: Június közepén megyek először újra, és már akkorra vigyem magammal a vizsgadíjat is, mert nagyjából 3 hét, mire tudnak vizsgaidőpontot adni, és ha jól megy, akkor már egyből le kell foglalni... Tehát ha most az egyszer mellém áll a szerencse, akkor július elején meglehet a jogsim... Frankó. 5 hét, mire kiküldik, szóval augusztusban talán már vezethetek is. Szipi-szupi.

Mozaikosan

Az egyik erényem az, hogy nem kések (szinte) soha. Vagyis általában figyelek arra, hogy mindig mindenhova odaérjek, ha nem is órákkal előbb, de legalább éppen időben. Na, ma sikerült összehoznom életem első komolyabb késését, és az a durva az egészben, hogy reggel nem is voltam késésben. Vagyis csak nem éreztem úgy, mint ha sietnem kellene. A szokásos módon ébredtem reggel, halálos nyugalomban, igaz, az óracsörgés előtt vagy másfél órával, fél 8 körül, és már nem akartam visszaaludni, szóval inkább tettem-vettem a szobában, megreggeliztem, majd szép komótosan elkészítettem az uzsonnámat, és még egy kis macskázásra is jutott időm, s örvendezve a szép napsütésen elhatároztam, hogy korábban indulok el, hogy a Corvin negyedtől azt a 2 villamosmegállót sétálva tehessem meg. De aztán a szél nagyobbnak bizonyult, úgyhogy mégis a tömött villamos mellett döntöttem, és még mindig szép ráérősen utaztam, annak biztos tudatában, hogy kedd van, vagy csütörtök, de semmi esetre sem szerda, illetve ha mégis, akkor nekem bőven elég beérnem délben ahhoz, hogy fél 1-kor elkezdhessek dolgozni... Megyek be az iskolába, köszönök szép illedelmesen a portásoknak, felbaktatok a tanáriba, ott is üdvözlök mindenkit, és a(z amúgy nagyon érdekes és élménydús) könyvemmel a kezemben leülök a helyemre, tovább szívva magamba az irodalom eme nemes műremekét*, mikor is az egyik kolleganőm jön be, és kérdezi, hogy találkoztam-e É-vel. Mire én nagy nyugodtsággal: Láttam felmenni a lépcsőn, de nem találkoztunk úgy személyesen még. Na, mert ő engem keres, mennem kellene ebédeltetni, nem? És akkor, mint ha egy 20 tonnás tégla zuhant volna le éppen előttem, vagy rám, vagy rólam, hasított belém a tudat, hogy basszus, szerda van, akkor nekem 1 órával hamarabb kezdődik a munkaidőm... Na, kalap, kabát, indulás, úgy siettem utánuk, mint valami kiskatona, és már majdnem készen voltak az ebéddel, mire leértem. (Csak azért, mert én sétálni akartam, és jóval hamarabb indultam el az amúgy megszokottnál, beértem nagyjából 1 órával hamarabb, csak éppen pont nem tudtam, hogy nekem akkorra kell beérnem.) Tiszta rövidzárlat. Ott esedeztem É-nek, hogy ne haragudjon, teljesen nem tudom, hol járt az eszem, meggyőződésem volt, hogy kedd van, vagy én nem tudom, és már itt vagyok. Aztán kiderült, hogy ők már kérdezték az ig.h-t is, hogy tud-e rólam valamit, és ő még megpróbált fölhívni is, amit egyébként nem vettem észre... Na akkor még gyorsan felkéredzkedtem az igazgatónőékhez is (csak a helyettest találtam benn), és szintén sűrű bocsánatkérések közepette elmeséltem a történteket, hogy hát én nem tudom, mit gondoltam, de nem hittem, hogy szerda van, vagy hogy tévedésben voltam, vagy bármi, és ő meg csak nevetett egy jót, aztán mondta, hogy vegyem át gyorsan a csoportomat... Meg hogy É-vel beszéljem meg.

Egy csöppet voltam csak szétszórt ma... A nap folyamán még 2-szer eljátszottam, hogy nem tudom, mennyi az idő, vagy mit kell csinálni. Másodszor 4 órakor, mikor a hazamenősöket le kell vinnem az iskola elé, úgy kérdeztek rá a gyerekek, hogy csak S-t zavarja, hogy már 4 óra eltelt egy perccel? Akkor nézem az órám, és tényleg, na, ilyen gyorsan ez a csoport még nem sorakozott, mint ma... Harmadszor az 5 órás korrepetálásos hazamenetelt is elnéztem, 5-kor indulhatok haza minden nap, de ma majdnem lekéstem az 5ó8p-s HÉVet is, amivel egyébként minden nap el szoktam jönni.

Talán amiatt voltam ennyire szétesve ma, mert már tűkön ülök, hogy elutazhassak Luissal egy hétvégére megünnepelni magunkat. :) Az időpont már megvan, a  tökéletes szállást már le is foglaltuk, és már csak az édes tervezgetés van hátra addig. "Elindult a nagy kocsikaraván, Agárd a cél, azt mondtam lazán..."

Ja, és van még egy tök jó hírem: szolgáltatót váltunk, lecseréljük a régi rossz kéket az új rózsaszínre, ami csak annyit jelent mellékesen, hogy a nálam eddig befogható 20 csatorna helyett lesz nagyjából 100-am, persze digitálisan, set top box-szal, köztük olyanok is, mint National Geographic, Animal Planet, Spektrum, meg úgy általában azok a csatornák, amiken értelmes műsorok is vannak, nem csak sport sport hátán meg a licit-raktárvadászokkal és autóépítőkkel teletűzdelt Discovery, amit Luison kívül senki sem néz ebben a szobában... Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy elkezdtem sikítozni a telefonban... :) Már csak az a kérdés, mikor jönnek átkötni. :)

 * Lev Tolsztoj: Feltámadás

Apró pötyörök mostanságról.

Az elmúlt hét az előző két hónaphoz képest egy hónapos álomutazással ért fel. Minden délután azzal az érzéssel a szívemben jöttem haza, hogy "innen akarok nyugdíjba menni". Annyira felüdítő volt az új helyem. Az új osztály csendes, értelmes, jól nevelt, és a nemek eloszlása is sokkal jobb, mert 15 lány mellé jut csak 10 fiú, és problémás is csak 2 van közöttük. A hangomat még csak meg sem kell erőltetnem, suttogásból is értenek, tudják, mikor kell csöndben lenni, mikor van komoly munka, és mikor szórakozás. A szabályokat nem csak betartják, de be is tartatják, és még a problémáikat is tudják egymás között, halkan rendezni. Szóval nagyon hálás lehetek értük. Remélem, a második hét is ilyen gördülékenyen fog menni. Igaz, ma esik az eső, szóval udvarozás nem nagyon lesz, de a tanteremben is rengeteg játékot tudunk játszani, és még filmet nézni is lehet! Annyira jól érzem magam közöttük, hogy a régi osztályomba szinte már vissza sem vágyom. Nyugodtak az éjszakáim, higgadtak a nappalaim, a reggeleim pedig csodásak. Újra jó érzés felkelni reggel és munkába indulni! Nem hittem volna, hogy ezt még megérem.

S azt hiszem, a most hétvégi lazítás sem ennek a hétnek, hanem az ezt megelőző két hónapnak volt a következménye és levezetése. Zs-ékat látogattuk meg Luissal, és jó sokat beszélgettünk meg mókáztunk szombat este-éjjel. Itókánk is volt, szóval nem kellett a csapvízben bíznunk, de nem ez volt a lényeg. Hiába voltam fenn nagyjából hajnali 2-ig, és keltem másnap fél 7-kor, hogy hazainduljunk, kipihentebb lettem tőle, mint egész őszi szünetben a 8-10 órás alvásoktól. Vasárnap Luiséknak családi ebéd volt a program, ezért haza kellett mennie, de én hasznosan töltöttem a délutánt: elmentem a szüleimmel a SYMA csarnokba a ruhavásárra, és ha konkrétan azt, amit kerestem nem is kaptam, nem jöttem haza üres kézzel. Édesapám kapott egy téli kabátot, egy nadrágot meg egy sapkát, én pedig vettem egy téli bakancsot meg pár fehérneműt. Édesanyámnak is biztosan találtunk volna valamit, de ő nem akart semmit magának venni. De legalább nem volt bennem olyan érzés, hogy fölöslegesen mentem el. (Bár az ott töltött idő felénél volt egy olyan érzésem, hogy én már célozgattam rá, hogy nem az van itt, mint amire számítottam és menjünk haza, de édesanyám valahogy marasztalni próbált. És végül neki lett igaza!)

Szóval most már lélekben és testben is teljesen fel vagyok készülve a hűvös időre, a télre, és alig várom már,  hogy az új osztályommal találkozhassak! (Még csak november eleje van, de már most lázban égek, hogy milyen jó lesz velük karácsonyozni! :D Remélem, a vezetőség is így gondolja majd.)

Kis ember nagy gondokkal, nagy ember... ...kicsi vagyok...

Úgy látszik, én csak akkor tudok gondolkodni, ha sötét van. Itthon vagyok már du. fél 4 óta, de egész eddig semmire se voltam használható. Voltam macskakajáért, simogattam a cicát, pakolásztam, neteztem, de semmi érdemlegeset nem csináltam. Most, hogy már elkezdett sötétedni, rögtön megrohantak a gondolatok, megszállt az ihlet, és eszembe jutott rengeteg dolog, amit holnap(ra) csinálnom kellene. A fizetésem már megjött, és mivel az előző hónap tört hónap volt, azt is mellé rakták, szóval így a másfél hónap együtt egész szép summa, olyannyira, hogy félre is tudok tenni belőle (vagyis tudnék, de ez mindaddig elmélet marad, míg a jogosítványt meg nem szerzem végre - viszont ha így haladok, jövő őszre se lesz belőle semmi, mert az oktatóm tegnap fújta le a heti óráimat betegség miatt, s legközelebb csak jövőhéten csütörtökön van időpontom, vagyis nyár óta nem láttam kormányt közelről...) Viszont végre vettem magamnak egy hátizsákot, amivel járni tudok munkába, nem leszek féloldalas, és legalább nem kell mindenhova szatyrot is cibálnom magammal. Úgy érzem magam, mint egy kisdiák... Visszaidéződik a főiskola, több okból is. A héten például voltak benn nálam hospitálni, látták egy matek és egy olvasás órámat, többet készültem rájuk, mint a fősulin bármelyik tangyakorlatomra, és majdhogynem rosszabbul sikerült mindkettő, mint valaha bármelyik óra, amit tartottam. Mondjuk ők nem látták olyan kriminálisnak, sőt, egészen jókat mondtak, dicsértek, biztattak, szóval nem gyanították, hogy mennyire esetlennek éreztem, és szerencsémre messze nem olyan volt az értékelésük, mint anno a főiskolán vagy a külső gyakorlaton, hova tovább az előző munkahelyemen, mivelhogy nekem egyáltalán  nem kellett elmondanom, mit terveztem, hogyan próbáltam elérni, felépíteni, megvalósítani, mi nem sikerült, mi sikerült, stb, és ők sem elemezték pontról pontra, csak elmondtak pár gondolatot, hogy "ez is jó volt, az is jó volt", és elláttak jó tanácsokkal a jövőre nézve. S ezek a tanácsok egyáltalán nem olyanok voltak, mint az előző iskolában, annál is inkább, hogy egynémely tanácsot már meg is tudtam fogadni ma, és a többi is használható. Továbbá érdekes, hogy a kettő óra közül csak az egyikre számítottam látogatóra, a másik hidegzuhanyként ért reggel, s amire meg előre bejelentkeztek, hogy jönnek, nem jöttek. 4 beígért órából 1-et látogattak, és egy nem beígértet azon kívül. Még holnapra is várhatok egy látogatást, de az olvasás, az némiképp könnyebb, mint a matematika vagy a nyelvtan. Egyébként a környezetismeret órám is jól sikerült, a csoportmunka nagyon hálás feladat, mert azon kívül, hogy csendre kell őket inteni, hogy ne zavarják a többi órát a folyosón, nem sok tennivaló akad közben. Járkálni közöttük, nézegetni-, figyelgetni-, javítgatni-, tanácsolni-, biztatni-, s a végén értékelni a közös munkát. Nagyon jól érzem magam ezen a helyen, mert mindenki segítőkész, türelmes, de ugyanakkor nem úgy kezelnek, mint egy kis zöldfülű kívülállót, hanem mint valakit közülük. Remélem, meg tud erősödni a pozícióm annyira novemberig, hogy nem kell attól tartanom, a próbaidő leteltével elküldenek. Igazából egyetlen gyereknél tapasztalom, hogy semmibe vesz, és egyáltalán nem használ nála semmilyen módszer, de ez a gyerek már fogalom a tanáriban is, szóval nyugtatom magam, hogy nem az én hibám. Valahogy azt veszem észre, hogy minden közösségben van egy felbujtó, a közösséget aláásó, annak mindenhol csak ártani tudó és akaró, kezelhetetlen, pimasz egyén, akire nem lehet építeni, s aki miatt nem lehet a közösségre sem építeni, illetve megvan az ellentettje is: a segítőkész, megbízható, közösségépítő és becsületes ember, aki időről időre visszaadja az emberbe a reményt. Csak az a probléma, hogy az előző szinte sosem hiányzik, és mindig mindenhol ott van, mint a lépfene, a másik meg sokszor "belebetegszik" a jóságba, és magára hagyja a közösség vezetőjét, vagy többi tagját. Nem tudom, mi váltja ki ezt a dolgot, de valami szociográfiát kellene készíteni, vajon mi okozza ezt a kétpólusosságot. Hosszútávon sajnos a pimasz győz, mert a többiek mindig idő előtt feladják a harcot.

Néha sikerül megfognom, és tettre bírnom, vagy együttműködésre késztetnem, de sajnos ez a ritkábbik eset. Legszívesebben azt mondanám, legyen magántanuló az ilyen gyerek, viszont itt megint előjön az a probléma, hogy az édesanyja egy kicsit befolyásos az intézményben. Nekem meg beletörik a bicskám, mert nincs még elég tapasztalatom hozzá.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "na most jó lesz", és este úgy fekszem le, hogy "ma sem sikerült". Azért azt nem mondom, hogy egyáltalán nincsenek sikerélményeim, mert azért időnként akadnak, de sajnos az a ritkább. Legtöbbször inkább csak valahogy túlélem, és bizakodom benne, hogy legközelebb jobb lesz.

Ha holnap bejönnek hozzám olvasásórára, legalább abban a 45 percben csönd lesz. Nagyon bunkó vagyok,  ha azt kívánom, a pimasz gyerek betegedjen le, és legalább 2 hétig ne jöjjön iskolába?

A külön állatfaj.

Miért van az, hogy mindig azok a szülők keresnek meg először, akiknek a gyerekével gond van az iskolában? Olyan szülő sose keres fel személyesen, akinek a gyerekéről csupa szépet és jót tudok mondani. Mindig csak azok a szülők jönnek, akiknek olyan neveletlen gyerekük van, hogy az egész diplomám hasznavehetetlen velük szemben, Időpontot kérnek, jönnek, és kérdeznek, vagy csak írnak, hogy szeretnének velem beszélni, bennem meg a vérkeringés is megáll, mert annyira belebetegszem, hogy nem tudom, mit akarhatnak vajon. Csak haloványan sejtem, hogy be akarnak olvasni, ki akarnak osztani, fel akarnak idegesíteni, le akarnak győzni, át akarnak ejteni, és vissza akarnak tuszakolni... Csupa ilyen kedves igekötővel ellátott igével akarnak szekírozni... Hogy az ő egyszerm fiacskájuk így és úgy, és hogy én miért kivételezek vele, miért pécéztem ki magamnak, miért írok be neki hiányt, miért állítom vigyázzállásba, miért tessékelem ki a teremből, miért vonom meg tőle a játékot, miért adok neki plusz feladatot, miért nem szólítom fel, miért nem hallgatom végig, miért intem le, miért szégyenítem meg, miért miért és miért csinálom ezt vagy azt... Pedagógiailag jól megalapozott döntéseim vannak, hogy az egyszem fiacskával miért bánok úgy, hogyan próbálok rá hatni, hogyan próbálom meg nevelni (az anyukája helyett...) Ha Petike, Évike, Julcsika, Pistike neveletlen, akkor Petikét, Évikét, Julcsikát és Pistikét is felállítom, vagy kiküldöm az óráról, hogy szellőzzön egy kicsit a fejecskéje. Nem pécézek ki magamnak senkit, mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik, szeretni sem szeretek jobban senkit, ha többen viselkednek helyesen, többeket dicsérek meg. Ha csak ketten, csak kettőt. És ha mindig csak az a három, akkor mindig csak azt a hármat. Minden közösségben vannak "jók" és "rosszak", "partnerek" és "renitensek", olyanok, akikre lehet építeni és számítani és olyanok, akikre nagyon nem. De valahogy csak azoknak a szülőknek van problémájuk a módszereimmel, akiknek a gyereke a második csoportba tartoznak. Nem a nagy büdös átlag gyerekek szülei, és nem is a kiemelkedő szorgalmú vagy magatartású gyerekeké, hanem a vásott kölyköké. Félreértés ne essék, én a vásott kölyköket is nagyon szeretem, és szívesen nevelem/tanítom, de a szülőktől valahogy mégis félek. Egészen addig, míg nem történik meg az a bizonyos beszélgetés, nekem görcsben van a gyomrom, és százféleképpen levezetem magamban, hogy hogyan fog zajlani... Ha ő azt mondja, hogy..., én azt mondom rá, hogy..., és ha ő majd azt reagálja, hogy..., arra én azt fogom felelni, hogy..., egészen addig, míg az összes általam elképzelt lehetőséget fel nem vázolom. Aztán vagy az lesz, hogy elefántot csináltam a bolhából, és igazából csak egy kis apróságot akart velem megbeszélni (mert a szülőnek a legkisebb apró-cseprő dolog is HATALMAS ügy), vagy az lesz, hogy a felvázolt lehetőségek közül egyik sem valósul meg, hanem egy mindnél sokkal rosszabb... Én meg nem tudom, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell reagálni, egyáltalán a szülőket hogyan kell (le)kezelni.

Egy biztos: Nem üvöltözök az órán, nem verek gyereket, és nem szidok le egy egész osztály előtt olyan modorban, hogy mindenki rajta nevessen, tőlem meg féljen. Erélyes vagyok, szigorú, és megkövetelő, de nem zsarnok, gonosz és főnökösködő. Szóval ilyen dolgaimba biztosan nem köthetnek bele, abban viszont, hogy miért kell minden áldott nap, minden egyes órában V.G.-t fegyelmeznem, és többször rászólnom, meg tudom védeni magam. Csak derüljön már ki végre, hogy mit akar a kedves anyuka, és tudjak regenerálódni a hétvégén...

Különben a nevezett hölgy éppen az SZMK vezetője is, valahogy szürreális, hogy éppen az ő gyereke az, aki a legtöbb fejtörést okozza nekem. Nem verekszik, csak folyton zavarja az órát viselkedésével.

MIT AKARHAT AZ ANYUKA?!

Semmi.

Nem lehet megérteni, hogy az embernek néha nincsen kedve mesélni? Komolyan már elegem van abból, hogy amint beteszem a lábam a lakásba, rögtön nekem esnek, hogy "mi újság?", "na hogy ment a ma?", én meg ha reagálok, hogy "semmi újság", vagy "jól", akkor visszakérdeznek, hogy "Semmi?" meg "És még?", és nem hagyják békén az embert... Miért kell minden nap mesélni? Miért kell minden napra valami újság? Ha van kedvem mesélni, úgyis mesélek. A gyerekek is azért felelik mindig azt, hogy "semmi" a kérdésre, hogy "mi volt a suliban?", mert egyszerűen elegük van belőle, hogy mindig mesélni kell. És tényleg van olyan, hogy nincs semmi újság. Vagy csak az embernek nincs kedve beszélgetni. Vagy hogy tényleg ugyanolyan unalmas/nehéz/fárasztó/jó/kellemes/kellemetlen/zsúfolt/semmitmondó volt a napja, mint előtte mindegyik... Nekem meg most konkrétan egy dologhoz van kedvem: ülni, és nézni ki bambán a fejemből. Készülni a holnapra, és regenerálódni. Válaszolni egy e-mailre, és feltöltődni... De legfőképpen csak létezni. Bár, meglehetősen sok mindenhez van kedvem, egyhez azonban biztosan nincs: meséléshez.

Mert mi volt ma a munkahelyemen? Semmi.

P u f f ogás...

Persze, hogy pont az az egy tanmenet nincs fenn a neten, amire nekem a legnagyobb szükségem lenne... Minden vackot megtalálok, még azokat is, amiket nem én tanítok, vagy nem az én osztályom tanulja, de amire égető szükségem van e pillanatban, nem lelem sehol. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Én nem vagyok az a fajta pedagógus, aki úgy megy be az osztályba, hogy majd lesz valami. Becsületesen felkészülök minden alkalomra, amit gyermekeknek tartok, akár kötött, akár kötetlen dologról van szó. S most nem tudok felkészülni. Hogyan menjek be így holnap közéjük? A harmadik órát már nem lehet elblattolni. Sürgősen ki kell találnom valamit, ennek így nem lesz jó vége. A szeptember elejéből hamar szeptember közepe lesz, a közepéből vége, a végéből pedig már félév közepe... aztán félév vége, és én itt vergődök a semmi közepén. Nem akarok ilyen hanyag lenni, még a látszatát is el akarom kerülni!

A matematika, a környezet ismeret és az egyéb tölteléktárgyak rendben vannak, de a szívem csücske, a magyar nyelv és irodalom még úszik a levegőben...

A levegőről jut eszembe... Egyszerűen eszméletlen, milyen illatfelhővel képesek felszállni egyes nők a villamosra, metróra, HÉV-re... A szokásos illatot akarja magán érezni, ezért nem a szokásos mennyiséget önti magára, hanem a kétszeresét... Mert egy idő után az ember orra hozzászokik a saját illatához (ezért nem érezzük a saját testszagunkat sem), így a parfüm bizonyos idő elteltével már nem olyan intenzív illatú. Illett volna idézőjelbe tennem az intenzív kifejezést, mert a külső szemlélőnek (bocsánat, szaglászónak) elég jelentős illat a szokványos 2-3 puff is. S mivel én ezt tudom, sose lépem túl a "határt", mindig csak 3 puffot fújok. Különben sem magamat akarom elbűvölni az illattal. De a többi nő ezt miért nem tudja? Miért olyan erős pacsulit használnak? És miért olyan hevesen? Néha már komolyan úgy érzem magam, mint egy fekete üröm mező közepén egy szál semmi nélkül. (Tudniillik 4 keresztes allergiám van a nevezett gazra.) Facsarja az orromat az a rengeteg illatanyag, ami terjeng a levegőben. Az már nem illat, hanem bűz. Ráadásul kis mennyiségben sem kellemes... Mellém ül egy-egy ilyen "áldozat", és én is épp elég jó aromát kapok. A saját parfümömet akár el is felejthetem. Csak az a probléma, hogy nekem az én parfümöm illata tetszik, nem a nyanyás kölnivízé...

Tényleg sok időm van mindenféle eszetlenségen gondolkodni munkába menet. De inkább gondolkodjak, csak el ne aludjak, mert gondolkodás miatt még senki nem került bajba...

No, most inkább megyek vissza a tanmeneteim közé, és legalább a többit kisilabizálom magamnak. Ha 100 %-os teljesítményem nem is lesz holnap, de lesz legalább 90 %-os.

Forgalmi és fogalmi akadályok.

Az egyik nyomós érvem emellett az iskola (állás) mellett az volt, hogy könnyebb a bejutás, mivel kevesebb az esélye annak, hogy forgalmi akadály(ok) miatt tovább tart az utazás, s emiatt véletlenségből elkések, vagy túl későn érek haza... Kötött pályás járműveken közlekedni mindig is biztonságosabbnak és megbízhatóbbnak tartottam. Ugyanis ha egy villamos lerobban, küldenek helyette buszt. De mi történik, ha busz robban le? Küldenek egy másikat? Na, ma kaptam egy kis ízelítőt belőle, mi lett volna a másik helyen. Ugyanis hazafelé jövet több mint fél órával többet töltöttem az utakon, egy aprócska műszaki hiba miatt... A HÉV állt a megállóban, és nem tudott továbbindulni. Üldögéltünk még rajta egy pár percet, aztán bemondta a vezető, hogy szíveskedjen mindenki leszállni, mert nem közlekedik tovább. Na, gyors telefonálgatás, hogy a világ vége után kettővel lévő helyről hogyan tudok legegyszerűbben és persze leggyorsabban hazajutni. De ott a kézenfekvő HÉV-en kívül csak buszok tucatjai robognak jobbra-balra, amik persze teljesen az ellenkező irányba futnak, mint én szeretném. Voltaképpen nem gondoltam, hogy olyan hamar odarendelhetik a mentesítő buszokat, úgyhogy felpattantam az első buszra, amiről tudtam, hogy elvisz valami központi helyre, gondolva ezzel is, hogy egy kis időt takaríthatok meg, na, azt nem tudom, hogy sikerült-e, de az biztos, hogy legalább láttam azt az épületet, ami előtt a népszerű magyar teleregényt forgatják. Egyszer, ha igazán sok időm lesz és igazán ráérek majd (ha-ha a jövő évtizedben) majd leszállok hamarabb, és megnézem közelebbről is. Mindenesetre így történt, hogy 14:45 helyett 15:20-kor toppantam be a lakásba...

Utána már nem sok időm volt ejtőzni, elő kellett készülnöm holnapra, elég szívatósnak ígérkezik a szerdai napom, mert csak 3 órát tartok én, a másik 2 nem az enyém, de benn kell maradnom délután 4-ig, mert én vagyok a hosszús, vagyis az első helyettes, ha valaki esetleg hiányozna. Nos, nem gondolom, hogy az első tanítási héten máris helyettesítenem kellene valakit, de nincs kibúvó, ha be vagyok osztva, benn kell maradnom. Sebaj, majd előkészülök csütörtökre és péntekre. A csütörtöktől is tartok egy kicsit, mert aznap lesz először testnevelésórám, és az előző helyen azzal kissé megszenvedtem... De majd belerázódok, ez még új nekem is, meg a gyerekeknek is. A követelmények úgyis csak a második héttől lépnek életbe, és a türelmi idő is csak szeptember második feléig terjed ki, szóval együtt fogunk fejlődni és haladni az én kis harmadikos osztályommal. Jelentem, a 28 gyermekből már 10-nek tudom a nevét, és még 10-nek tudok archoz nevet társítani, ha a névsor előttem van. Jövőhétre már mindenkiét tudni fogom. (Szakítottam amúgy az évezredes módszerrel, hogy a padra tesszük ki a névtáblánkat, nálam minden gyerkőc a nyakába akasztva hordja.)

Perceken belül este 10 óra lesz, szóval itt most egy susztervágással véget vetek ennek a bejegyzésnek, és majd máskor, máshonnan folytatom.

Munka-ügyek.

Én nem értem, hogy a francban lehet ennyi ember munkaiőben az utcán?! Komolyan, nem értem. Reggel 9-kor tele van a város emberekkel, délután 2-kor tele van a város emberekkel... Reggel, délben este, mindig emberek tömkelege szaladgál fel-alá az utcákon. Létezhetetlen, hogy ennyi kismama, nyugdíjas, vagy egyéb munka alól mentes ember éljen ma Budapesten. A tanároknak és egyéb közoktatásban részt vevő embereknek van mentségük, de a többi? Azok az emberek nem dolgoznak? Ezt sem hiszem el... Ilyen sok munkanélküli lenne? Vagy ilyen sok lenne a kötetlen munkaidővel rendelkező egyén? És nem úgy tűnik, mint ha ők mind a munkahelyükre igyekeznének. Inkább úgy látszik, hogy vásárolgatnak, butikokat nézegetnek, eszegetnek. A Westendbe is valamelyik nap dél körül bementem, hogy egyek egy pár falatot, és szinte helyet nem találtam leülni... Ennyi ember van szabadságon? De akkor miért nem nyaralnak valahol? Miért nem strandolnak vagy kirándulnak vagy lógatnak lábat valahol? Mi dolga van ennek a sok ezer embernek a városban? Egyszer már komolyan meg fogom őket szólítgatni és felteszem nekik az ártatlan kíváncsi kérdést: Hova sietsz éppen, mi dolgod a városban? Annyira kíváncsi vagyok rá. Maga a tény érdekel... Miért mondják, hogy nincs jó világ Magyarországon, ha ennyi mosolygós képű emberke szaladgál ide-oda mint valami mérgezett egér? Szóval ezen morfondíroztam ma egész úton, és igyekszem ráakadni a kulcsra.

Más.

Elég sok időm van gondolkodni, mivel kicsivel több mint 1 óra (de még nem másfél) az út itthonról a munkahelyig, meg a munkahelytől hazáig is. Zötykölődök metrón, héven, villamoson, nézek ki az ablakon, és járatom az agyam... 21.-e óta minden nap benn voltam egy-két órát, ügyeket intézni, meg termet rendezni, meg ismerkedni az iskola rendjével, meg a pedagógustársakkal, meg az épülettel (amiben egyébként még azóta sem vezettek körbe, szóval jószerivel azt sem tudom, az ebédlő hol van, és az udvarra hogyan lehet kijutni, de sebaj, majd kitapasztalom, úgyis lesz 4 lyukasórám egy héten.) Találkoztam már egy leendő tanítványommal meg az édesapjával, az első benyomás pozitív volt. Az osztálynévsort végignézve talán nem lesz különleges igényű gyerek, 19 fiú és 9 lány... Fincsi.

Kicsit parázok, hogy mit fogok majd mondani az első szülőin, illetve hogy fogom eltölteni az első pár hetet, míg nem lesz fix tanterv... Készülnöm kellene már, de egyelőre nem visz rá a lélek. Még a szobámat rendezgetem. A tantermet már berendeztem, kirakosgattam pár képet és könyvet, meg eltologattam a padokat, illetve az első jó tanácsot is megkaptam ma: nem szokás náluk naptárképeket kifüggeszteni a falra, inkább a gyerekek munkáit... Hát majd én megmutatom, hogy azoknak is van célja. Egyébként se fogom kitenni más gyerekek munkáit abban a teremben, ahol én fogok teljesen más és új gyerekeket tanítani. Úgy érzem, máris lesz kedvenc napom, Kedvenc kedd, a lehető legjobb óraelrendezéssel, amit magam állítottam össze. :) A délutános párom is nagyon rendes, segítőkész, mentorál engem, ellát jó tanácsokkal, illetve figyelembe veszi a véleményemet. Ez az, amit az előző helyen leginkább hiányoltam. Az együttműködő készséget. Hogy kikérdezze a véleményemet döntéshelyzetekben, illetve szervezési feladatokban. Itt, az új helyen úgy érzem ez is működni fog. Szóval új reményekkel állok az új tanév elébe, és kíváncsian várom, mit hoz a holnap.

De akkor is hogy van ennyi ember munkaidőben a városban?!

Csöbörből vö...mibe?

Előre bocsátom, hogy ez egy valóságos novella az elmúlt hetek eseményeiről. Néhol kissé szedett-vetett, de muszáj volt már kiadnom magamból, és nem akartam apró részleteiben heteken át tálalgatni. Szóval most kb június 1-jétől máig írok mindent, ami volt és ami számít.

No hát. Nem tudom, mennyit számít a (munka)tapasztalat, de úgy látszik, elég sokat. Főleg, ha az ember munkahelyet szeretne (vagy kényszerül) váltani. A tanév végéhez közeledve kaptam meg a remek hírt, miszerint nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ez egyfelől várható volt, mivel még annak idején februárban voltak benn nálam órát látogatni, és utána kaptam hideget-meleget de inkább csak hideget. Másfelől eléggé sokkolt, mivel elég sokáig húzták a dolgot, és azt gondoltam, hátha mégis. (Erre munkatársam is biztatott, hogy szerinte nem tudnak még hova tenni, és ezért talonban tartanak. Hát, nagyon örülök neki.) Illetve nem nagyon akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha új állás után kell néznem. Az utolsó 2 évben annyira könnyű volt, úgy megúsztam mindent, önéletrajzot, erkölcsi bizonyítványt, interjút és görcsös telefonvárást, mert az uolsó két lehetőség szinte az ölembe pottyant. De most elölről kellett kezdenem az egészet, a legelejéről, vagyis egy normális önéletrajz összeállításától és egy jól átgondolt motivációs levél megírásától. Ódzkodtam a feladattól, és amíg lehetett, kivártam, hogy talán elkerülhetem, de végtére egy hétvége elég volt arra, hogy kilépjek az önsajnáltatás gödréből és nekilássak. Egy este/éjszaka hozzávetőlegesen 20 pályázatot küldtem el, ebből a 20-ból rögtön másnap már felhívtak egy helyről. Június 19.-én szerda reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. (Ej, de ismerős érzés, csakhogy anno ez délelőtti órákban esett meg, és nem volt magától értetődő, hogy álmomból vernek fel, most pedig a reggel 8 óra azért igencsak korán volt.) Részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy egy 12. kerületi iskolából hívtak fel, hogy mikor tudnék befáradni egy interjúra. Esetleg meg tudnám-e tenni egy hét múlva szerdán. Rögtön kibújtam alóla, mondván, aznap forgalmi vizsgám lesz, és mivel még sohasem voltam, nem tudom, hogy mennyi ideig tart, stb. Akkor ezesetben el tudnék-e menni ma. Gyors átszervezést követően (telefon az iskolába, hogy kések egy fél órát, ugrasztani édesapámat, hogy vigyen el kocsival (mennyivel egyszerűbb lenne/lesz ilyet majd későbbiekben személyesen megoldani) felöltöztem és már a kocsiban is ültem. Fél 10-et beszéltünk meg, (úgy, hogy nekem délre már a munkahelyemen kellett lennem), de késtem egy kicsit, nagyjából negyed órát, mert állt a forgalom. Erről őket is időben tájékoztattam telefonon. Tiszta csapzott voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, még az iskolát se tudtam hova tenni, szóval egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, mégis negyed óra alatt lezavartuk az egészet, és 10-kor már indultunk is haza. Én csak hazaugrottam átvedleni, aztán kocsiba be, és dél előtt 10 perccel már ott is voltam. Ezután volt nagyjából egy hét szünet, mikor is e-mailben keresett meg egy másik igazgatónő egy másik suliból, hogy ha aktuális még a pályázatom és nem fogadtam el másik állást, akkor be tudnék-e menni másnap 9 és dél között egy interjúra. (Teszem hozzá ez a másnap pont a forgalmi vizsgám napja volt.) Akkor persze újra át kellett szerveznem mindent, hogy szabad legyen a délelőttöm (vagyis kikérnem magam a gyermektáborból), és a sikeres bukás után elmentem egy újabb interjúra, ezúttal Budapest másik végébe. Napközis állás lett volna, betanítással több osztályba is, és mindenféleképpen értesítenek, ha igen, ha nem. Ez sem vett többet igénybe mint negyed óra, és már 1 órakor otthon voltam. Még azon a héten pénteken kerestek telefonon egy 3. helyről, hogy tudnék-e menni egy beszélgetésre (rá következő hétfőn reggel 9 órára), teszem hozzá szinte álmaim iskolájából, ahova 3 előző évben is adtam be pályázatot, de még akkor válaszra sem méltattak. Szintén napközis állás, szintén kinn a világ vége után kettővel. Persze, természetes, szívesen bemegyek. Eltelt békésen a hétvége, nem is nagyon izgultam a másnapi interjú miatt, ott a helyszínen már várt más is, és éppen benn volt egy harmadik, és míg a soromra vártam, csörgött a telefonom (vagyis csak morgott, mert előtte levettem róla a hangot, nem... nem újabb interjú... kéremszépen állásajánlat! ügyén kerestek, a 2. helyről. Ha még nem fogadtam el állást sehol, egy tanítói állást ajánlanának fel nekem, egy olyan tanítónő helyett, aki 2-4 évet külföldön fog tölteni. Kedvesen "leráztam", mondván állásinterjúra várok, de utána fölhívom.) Fél órás késéssel sikerült is bemennem, szimpatikus igazgató és igazgatóhelyettes, gyönyörű épület, kedves portás, tiszta utca, minden ami kell. (Már az interjú alatt éreztem, hogy tetszem nekik, és csak a formaság miatt nem ajánlották föl rögtön az állást. Helyette kezembe nyomtak egy névjegykártyát, hogy amennyiben fenntartom az érdeklődést, másnap hívjam őket fel.) Az interjú végeztével már ott álltam, hogy kettő állás közül kellene választanom. Szóval nem tudtam, mit válaszoljak az igazgatónőnek. De itt is nagyon kegyes volt velem az, akit mások Sorsnak hívnak, hiszen az igazgatónő elmondta a telefonban, hogy milyen állásról/osztályról lenne szó, és ha sokkolt a hír, nem muszáj azonnal válaszolnom, gondoljam át nyugodtan. Kaptam két nap gondolkodási időt, vagyis szerdán délutánig kellett visszajeleznem. Rágtam-rágtam a dolgokat, közben utána néztem az 1. helynek is és észrevettem, hogy ott dolgozik az én hajdani osztályfőnököm is, egy nyomós érv amellett, hogy ha úgy adódik őket válasszam. Persze kedden délelőtt fölhívtam a 3. helyet, és mondtam, hogy érdekel az állás, de még nem tudok igent mondani, arra az volt az igazgató úr válasza, hogy ők sem mondtak még igent. De hogy hívjam őket föl következő héten, mert addig eldől. Na hát köszi, kétszer telefonáljak rájuk ÉN? Most kell ember, vagy nem kell? Szép és jó, hogy elmondták az iskola rendjét, meg hogy mit várnak el az ott dolgozóktól, meg hogy mire kell számítani, de azért egy igazgató ne engedje már meg ezt magának, hogy ilyen szétszórt legyen. Arról már nem is beszélek, miért ment le az interjú ott is 10 perc alatt... Szóval még aznap délután visszahívtam a 2. helyet, hogy örömmel elfogadom a felajánlott állást. Na, a java csak ezután következik, ugyanis kb. aznap hívtak fel egy 4. helyről, hogy behívjanak interjúra, amit először még elfogadtam, de később már erre hivatkozva vissza is mondtam... És pár nappal később (pénteken) hívtak az 1. helyről is, hogy felajánlanák az állást október közepétől. Azt is visszautasítottam, és utánavaló hétfőn hívtak a 2. helyről, hogy elfogadnám-e az állást, de arra még nem mondtam nemet, mert gondoltam, hogy hátha a másik mégse jön össze, és megmarad az talonba. Szóval azt mondtam a telefonba, hogy nem tudok még rá se igent se nemet mondani, mert bár nagyon tetszik az ajánlat, de várok még visszajelzéseket máshonnan is, és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy mindent egyszerre tudjak lezárni, stb. (Azért mégiscsak az "álommunkahely"ről volt szó. Mégha szétszórt is az igazgató, és kinn van a túlvilágon az iskola...) Szóval délután egy biztonsági telefon a már elfogadott állás ügyében, apró tapogatózás, hogy mikor tudnánk szerződést kötni, stb, és mikor már biztosnak láttam a dolgot, akkor döntöttem el véglegesen, hogy minden további ajánlatot visszautasítok. Mint ahogy nem vesznek fel két embert egy munkára, úgy én sem mondok igent két különböző helyre... Szóval másnap (vagyis kedden) már úgy hívtam föl a 3. hely igazgatóját, hogy a távolság miatt nem tudom elfogadni az ajánlatot, mert olyan állást sikerült elfogadnom, ahova könnyebben megoldom a bejárást. Ez egy nyomós indok, vagy nem elhanyagolható szempont, mondta ő, és megértette a döntésemet. (Remélem, én sem fogom megbánni.) Főleg nehéz lett volna megoldanom a bejárást hóban-fagyban, főleg, ha ez a jogsiszerzés is ilyen nyögvenyelősen megy... Ugyanis most szerdán a második vizsgámon is sikeresen megbuktam... (Na az is megér egy misét, pár szóban kifejtem... 26.-án mentem először vizsgázni, negyed óra alatt sikerült megbuknom, és annyira kibuknom, hogy végül közösen döntöttünk úgy az oktatómmal, hogy keresek másik oktatót, hovatovább másik iskolát. Így már pénteken az új oktatómnál kezdtem a vezetést egy "bemutatkozó" órával, amikor is megnézte, hogy hogyan tudok vezetni, és hogy fel tud-e készíteni a 10.-ére lefoglalt vizsgámra. Ő még akkor úgy látta, hogy jobb lenne 16.-án vizsgázni, de arra már sajnos nem kapott szabad időpontot. Vettem tőle kb 10 órát, és bevállaltuk a 10.-i vizsgát is, ami szintén negyed óra alatt kudarcba fulladt. S nem az autókezeléssel, nem a szabályok betartásával, nem a figyelemmel van a baj. Nem. Hanem azzal, hogy annyira rágörcsölök, annyira erős bennem a vizsgaláz, hogy nem tudok teljesíteni. Úgy remegett a lábam, hogy ki kellett szállnom a kocsiból sétálni egyet. Pedig addig mindent megoldottam, vagyis az egyívű megfordulást, és a járdával párhuzamos parkolást előre két kocsi közé is.) Viszont mikor a parkolóhelyet akartam elhagyni, hiába néztem körül a művelet megkezdése előtt, mire belefogtam, már jött két autó, és az oktatómnak kellett a fékbe lépnie. Egyúttal fordultunk is vissza a kiindulóhelyre, buktam a pénzt, buktam a vizsgát. Olyan szintűvé vált a dolog, hogy már valami orvost is fel kell keresnem, tud-e adni valami bogyót vagy bármit, amivel ezt az idegességet leküzdhetem. Legalább a vizsga idejére. Mert mindent tudok, és mégse megy. Az oktatóm azt is mondta, hogy szinte nulla tudással kerültem át hozzá, és azóta már egy csomót fejlődtem, szóval ha lett volna több időnk a vizsgáig, biztosan sikerült volna. De ne essek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül, mert a 3. lehetőség után még ott van egy 4. és egy 5. is, aztán a PÁV, amin mindenki átmegy, és utána még korlátlan lehetőségem van levizsgázni. Ja és a bátyáimat küldjem el melegebb éghajlatra, akik azt mondják, hogy a nők nem tudnak vezetni...) Szóval lassan 1 év tanulás után ott vagyok, hogy még mindig nem "tudok" vezetni, és nem tudom, valaha is képes leszek-e levizsgázni... S míg 2-3-4 éve úgy kellett szinte kuncsorognom egy-egy állás után, és pályáztam 50 helyre, és véletlenül el tudtam helyezkedni egynél, most elküldtem a pályázatomat tizenpár helyre, és abból 4 behívott, s a 4ből hárman állást is ajánlottak. Ennyit számít az a bizonyos 3-5 év. Sokkal szebben mutat az életrajzomban, hogy már volt rámbízva kisebb-nagyobb csoport, és szívesebben behívnak beszélgetésre. Hiszem, hogy nem a személyiségem az oka. Vagyis nem hiszem, hogy a személyiségem elég lenne meggyőzni bárkit ha nincs elég tapasztalat mögöttem. Bár az is igaz, hogy tapasztalat ide vagy oda, ha valaki nem elég megnyerő megjelenésében, modorában, önkifejezésében, viselkedésében, lesheti, hogy mikor bíznak rá valamit. De amennyire féltem tőle az elején, annyira könnyen ment végül. És mondhatom azt, hogy a teljesítésem 100 %-os, mert ahol megjelentem állásinterjún, ott mind megfeleltem. (Még azon az egyen is, ahol annak idején mégsem engem választottak, mert az a másik egy pár méterrel közelebb lakott mint én...) Azt meg nagyon remélem, hogy jól döntöttem a munkahelyet illetően, és nem kerülök bele abba a bizonyos vödörbe... Azért délelőtt sokkal könnyebb bánni a gyerekekkel, még nincsenek kifáradva, és még pallérozik az értelmük is. 3.-os korosztállyal már volt dolgom, és azt hiszem sokkal könnyebb dolgom volt, mint az első évfolyammal, ha belegondolok, már a főiskola kezdete óta 3.-os gyerekek között mozgolódom, szóval remélem, meg tudom állni a helyemet. Bár nekem az is furcsa, hogy az utcáról fölvesznek valakit tanítónak, még csak nem is napközibe, és nem is egy-egy órát tanítai, hanem osztályfőnöknek valaki helyére (eleve ha valaki osztályfőnök, miért megy ki külföldre közben, na mindegy), és rábízzák az egész osztályt. A napközis meg kicsoda? Még nálam is tapasztalatlanabb? Vagy túl fiatal? Vagy túl idős? Vagy nyelvet tanít, és nem ér rá délelőtt? Vagy nem mernek rábízni egy délelőttös állást? Sok kérdés foglalkoztat, de majd mindre választ kapok idejében. A munkaviszonyom nem szakad meg, egyik nap kilépek az egyikből, következő nap belépek a másikba, és majd mindent akkor fogok megtudni. Augusztus 21.-én. Tanítónéni leszek, kérem szépen. :)

Happens.

Vasárnap du. végre átvettem az önkéntes igazolványomat az állatmenhelynél, és úgy alakult, hogy egy kölyökkutyát (aki már most akkora, mint más kifejlett egyedek) rögtön el is vihettem sétálni. Még jó, hogy Luis is ott volt, így nem egyedül kellett megküzdenem a Bosco névre hallgató kis nagytestű keverék kannal, aki úgy rángatta a pórázt, mint valami áramütés. :D Azt hittem, hogy majd én választhatom ki, hogy melyik kutyát viszem el, de csak fogtak egyet és kihozták. Egy ott dolgozó nő. (Vajon mi lehet a munkaköre, és mennyit kereshet azzal, hogy egy állatmenhely alapítványnál dolgozik?) Azt nem tudom, milyen gyakran fogok tudni menni, mert a jogsim még mindig lóg a levegőben, így délelőttönként inkább arra kellene az időmet fordítani, de azzal, hogy a héten véget érnek a hittanórák, fölszabadul egy kis időm. Ez azt is jelenti, hogy lassan vége a tanévnek, lassan vége a kötelességnek is. Jajj, egyrészt várom már az "évvégét" másrészt be is vagyok tojva tőle. Örülök majd, hogy nem kell dolgozni menni, viszont sajnálni fogom, hogy nem lesz munkám. Mert nagyon úgy áll a szénám, hogy nem lesz munkám... Az ideiglenes pedagógus igazolványomat is csak 2 hónapra állították ki, szóval augusztusban még csak az igazolványomnak se veszem hasznát... Utoljára 2009-ben rettegtem ennyire a nyártól. Ez az egyik ok, ami miatt szívesebben élnék egy 30 évvel ezelőtt. Egyszer majd, ha sok kedvem és időm lesz, összeszedem a többi okot is.
Amúgy hiányozni fognak a kis nyavalyások. Akármennyire is szétszórt és szedett-vetett a társaság, mégis a szívemhez nőttek egy kicsit, és mindőjüket más és más miatt szeretem. De hát ilyen ez a pedagóguslét: osztályok jönnek, osztályok mennek... 

Június 1-jén ismét összeáll az 1000 fős kórus, az Arénában, de ezúttal más szervezésben: Ez az a nap! - én is fogok énekelni, bár az utolsó (fő)próbát tekintve lehet csak tátogni... Egyrészt a zenekartól semmit nem hallok a többi szólamból, a saját szólamomat is csak úgy nagyjából tudom kisilabizálni, másrészt a dalokban sem vagyok olyan biztos, hogy egyedül jól énekeljem... Szóval emberpróbáló feladat lesz. Megszabták az öltözéket: alul fekete, fölül egyszínű minta nélküli piros, fehér vagy zöld ing/blúz. Na most. Szerintem az emberek túlnyomó többségének nincs egyszínű zöld vagy piros blúza. Vagy csak én vagyok alul-felszerelt? (...) De kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami csinosabb/elegánsabb darab. Nyilván, ha a lányoktól szoknyát várnak el... Nem tudom, miért bízzák a véletlenre, hogy megfelelően eloszoljanak a színárnyalatok... És ha az 1000 fős kórusból 800-nak csak fehér felsője lesz? Vannak még bennem kétségek eziránt, és a jegyek sem biztos, hogy a legjobb helyre szólnak, de nem baj, a cél úgysem ez, hanem az egész napos hálaadás és dicsőítés. Aztán nem lesz vége a mókának egyhamar, mert másnap hittanévzáró lesz a templomban, ami szintén igényel egy kis szervezést. Több tízezer forintot fizetünk fellépési díjként az előadónak, de a résztvevőktől nem kérünk még 20 Forintot sem. Utána meg már csak 1 hét a suliból. El sem hiszem, hogy így elrepült ez az év. Sokkal "gyorsabban" telt, mint a tavalyi Üllőn. Belegondolni is iszonyat, hogy szinte az összes pénzem egy olyan dologba öltem, aminek talán soha nem fogom a hasznát venni. Kicsit de ja vue érzésem van ezzel kapcsolatban... Na mindegy, kesergés off, kikapcsolás on. Befejeztem mára.

!topansételüzs godlob gem dekeN

25. nap: Mik voltak a kedvenc tantárgyaid az iskolában?

Általában nálam tanárfüggő volt, hogy mi volt a kedvenc tárgyam, mert egy jófej tanár a legutálatosabb tantárgyat is meg tudta szerettetni velem, de egy undok pedagógus még a kedvencemtől is elvehette a kedvem.

Általános iskolában az olvasást és írást szerettem a legjobban, talán azért, mert már eleve tudtam folyékonyan írni-olvasni, mikor bekerültem az iskolába. Szerettem továbbá az ének-zenét, ezt is hasonló okokból.

Felsőbb tagozatban már a biológia volt a kedvencem, egészen addig, míg be nem kerültem a gimnáziumba, ahol első évben nem is tanultunk biológiát, ami a fél osztályt lesújtotta, és 8.-ban az iskola szinte egyetlen biológia tanárnője tanította, mondhatni olyan pocsékul, hogy többé már nem volt a kedvencem.

Nagyjából évente változott a helyzet, éppen attól függően, hogy ki mit tanított.

Szerettem az angolt, amíg Barbie tanította, de rühelltem, mikor átvette a csoportot miklósákos.

Szerettem az irodalmat és a nyelvtant, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy MÁ pikkel rám.

Szerettem a földrajzot, mikor Incinéni tanította, de gyűlöltem, mikor csernátoni, vagy incibácsi.

Az ének-zene és a hittan szeretete mindvégig megmaradt, és a fizikát sosem tudtam megkedvelni. A kémiáról már ne is beszéljünk.

A matematika sem volt a kedvencem, de legalább egyik évben volt jófej tanárnőnk, Szováti.

A rajz, művészettörténet, egyéb kreativitást igénylő készségtárgyak mindig közömbösek voltak a szememben, a nyelvekhez meg egyszerűen nem volt érzékem.

Szerettem a számítástechnikát meg a történelmet, még akkor is, ha nem voltam soha túl ügyes belőlük.

Főiskoláról már nehezebb összeszedni ilyen emlékeket. Túl sok mindent tanultunk, és túl sok tantárgy összpontosult egy-egy tanár kezében. Énekelni ott is mindig szerettem, na meg beszélgetni. Ének tantárgypedagógián meg legalább volt erre lehetőség. Ugyanaz a tanárnő tartotta az attitűdformáló pedagógiai képzést is, szóval ott ki lehetett bontakozni.

Szerettem a drámapedagógiát és az Irodalmi Színpadot, Isten éltesse ezúton is DéTét, szerettem az etikát, filozófiát, katechetikát, művelődéstörténetet, néprajzot, irodalomtörténetet, anyanyelvi tantárgypedagógiát, pedagógiát, pszichológiát, Pista bácsi összes tárgyát, meg a nyelvtant Kingánál. Nekem nem volt teher a főiskola, a vizsgaidőszakokat szenvedtem meg inkább, na meg a vizuális nevelést. Az a nő egy elborult elvont lélek volt, olyan ízlésficammal, hogy olyat nem ismertem se előtte se utána.

Rövid összegzésként annyit mondhatok: mindig is humán beállítottságú voltam, s már egészen kiskorom óta a zene és az irodalom volt a legközelebb hozzám.

Fogadom, hogy fogad...ó.

Ajj, remélem, a macskám nem utált meg egy életre... :( Ma reggel vittem el az állatorvoshoz, hogy már csak keresztapa lehessen belőle, és aztán szinte egész nap nem voltam itthon... Azt még megvártam, hogy magához térjen, vagyis nem is rajtam múlt, mert még épp magához tért nagyjából 3/4 órával az indulásom előtt, de utána el kellett mennem, és csak este 7-re értem haza. Látszólag már nem fáj semmije, lomha egy kicsit, de azért rendesen mozog, viszont csöppet sem marad meg az ölemben, és nem hagyja, hogy simogassam... Délelőtt még elfeküdt az ölemben, de valószínűleg csak azért, mert még tiszta kóma volt, és így nem volt tudatában annak, hogy én tettem ezt vele. De most már rám haragszik, engem hibáztat...

Mondjuk ez is jellemző rám, hogy egyszer tervezek el valamit, mert azt gondolom, épp elég időm lesz rá, s a végén totál nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy remélem.

A szokásos dél helyett ma negyed 12-re kellett bemennem, mert értekezletünk volt, és délután még fogadóórán is képviseltetnem kellett magamat. Persze nem ám úgy, hogy a munkaidőm után még ott maradok egy kicsit... 4-kor spuri át a másik iskolába hittant tartani, aztán negyed 6-ra vissza az iskolába a bájos szülőkhöz. Este 7-re már haza is értem. Szuper volt így a napom, a macskám meg egész nap bágyadtan szenvedett nélkülem. Ha egyáltalán hiányolt. De mint jeleztem: nem sok kedve volt most este hozzám.

Nem is tudom mi lett volna, ha nem épp mára találom ki azt, hogy elviszem megműttetni. Akkor biztos egy teljesen szokványos hétfőben lett volna részem. De nem... Én kitaláltam, hogy ráérek, és teljesen máshogy alakult minden. Már előre félek a november 23.-i programomtól, vagy a 25.-itől, 30.-itől, hogy a többiről már ne is tegyek említést. Valahogy bármit tervezek, mindig történik valami, vagy mindig keresztbe tesznek nekem.

Egyébként a fogadóóra - attól eltekintve, hogy fél 7 is elmúlt, hogy vége lett - teljesen pozitív élmény volt. Sokkal rosszabbra számítottam, őszintén féltem a szülőktől. Bár, hírből már hallottam, hogy ilyenkor pont a rosszcsont gyerekek szülei maradnak távol, és a tündéreké jönnek el, de itt azért egy kicsit máshogy zajlott, mert szerintem az osztályfőnök minden szülőnek jelölt ki időpontot. Aztán úgy vettem észre, hogy szépen el is jöttek. Hozzám már kevesebben ültek oda, mindössze hárman, és a háromból csak egy anyuka volt olyan, akinek a gyerekével komoly gondok vannak. De az a gyerek sem agresszív, csak engedetlen, és rendetlen. Kicsit féltem, hogy majd jól a földbe döngölnek engem, és kiutálnak, hogy én hogy bánok a gyerekeikkel, meg hogy milyen rossz módszereim vannak, meg hogy én kipécéztem magamnak a józsikát vagy a julcsikát, és hogy majd indítványozzák, hogy engem bocsássanak el haladéktalanul, mert nem értek a gyerekekhez, nem értek a tanításhoz, nem értek a neveléshez, nem értek a fegyelmezéshez, és egyáltalán is, nem vagyok oda való. De nem így történt. Mindig megfeledkezem arról, hogy ez 1. osztály, sok szülőnek első és egyetlen gyereke jár oda, így ezek a szülők még segítőkészek, alázatosak és inkább nekem adnak igazat, és nem a gyereküket istenítik, vagy önmagukat ajnározzák. Szóval tényleg úgy ültek oda, és olyan szelídek voltak, hogy még én éreztem magam kellemetlenül, amiért ennyire megbíznak bennem, és elfogadják a pedagógiai módszereimet, vagy döntéseimet. Sőt, az egyik anyuka még azt is kevesellte, amit kiszabtam büntetésként a fiának, és kérte, hogy legyek vele keményebb. Féltem attól is, hogy az egyik gyereknek a szülei bejelentkeztek, akit rendszeresen elfelejtek elküldeni különórára, mert mindig azt hiszem, egy órával később van, hogy majd jól leszólnak engem, és rám pirítanak, hogy miért nem foglalkozom az egyszem kicsikéjükkel, de még az az anyuka is tök kedves volt, és segített kitalálni, hogy hogyan tartsam észben azt a bizonyos hétfő délutáni eseményt. Ez a fogadóóra arra is jó volt, hogy kapjak egy új ötletet, amivel feldobhatnám a tanulási időt. De azért azt jegyezzük meg, hogy a legellenszenvesebb szülő nem jelent meg a fogadóórán. Persze, hiszen az ő fia szent és mintagyerek. No meg azért lett volna egy-két szülő, akivel szívesen elbeszélgettem volna a gyermek tanulmányi előmeneteléről, vagy társaihoz való viszonyáról, vagy koncentrációs képességeiről. De hát szokás mondani, hogy az élet nem fenékig tejfel, vagy nem kívánságműsor. Szerdán meg jönnek hozzám órát látogatni, jól megnézik majd az ebédeltetést, a testnevelést, meg a tanulási időt is. Hogy is gondolhattam volna, hogy majd pont nem szerdán fognak jönni... Amikor tesit tartok, és amitől eleve is úgy félek. Na nem baj, majd azt is túlvészeljük valahogy.

Szóval összességében ez a nap elég kacifántos volt, ha úgy nézzük, kaotikus, és a macskám még mindig rám se hederít... :(

"Első nap az iskolában" - avagy egy állás"szerzés" krónikája

Ó, igen, én most mindenkit megtévesztek... :) Mert szó sincs kérem tanulásról. Vagyis éppen arról még csak van szó, de nem tanárok tanítanak, hanem maga az élet, akármilyen közhelyesen is hangzik.

Nyár elején, de még a nyár végén is úgy gondoltam, folytatom az én kis idilli életemet Üllőn, ahová vetődtem tavaly szeptemberben. Nem terveztem és nem is akartam váltani. Jól éreztem ott magam, élvezettel töltött el minden egyes munkanap, és még a szabadidőm is remekül alakult mindvégig. Persze ez idő alatt többször kérdezték ismerősök, rokonok, barátok, hogy nem akarok-e máshova menni, jó-e ez így nekem... Ismerősök a munka milyenségét nem tartották hozzám valónak, rokonok a munka anyagi hozamát vélték méltatlannak, a barátok pedig a munkavégzés helyét találták messze eltérőnek az ideálistól. Mindezeket összevetve sem foglalkoztam a kérdéssel, hogy kellene-e váltanom. Szépen lassan eltelt a nyár, a fizetségem nem gyarapodott, sőt, a kiadásaim és a számláim szöktek (volna) az egekbe, de milyen jó nekem, hogy a szüleim szeretnek, és én is őket, így ki tudtak segíteni a nehéz időkben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: "mi lenne ha...". Mígnem azt vettem észre, hogy egy bazi nagy útjelzőtábla villog előttem: ERRE MENJ! Amikor valamit már 3 különféle módszerrel próbálnak az orrod alá tolni, egy kicsit te is elgondolkodsz rajta, hogy mi és hogy és miért. Nos, ez történt velem is. Egy szép augusztus végi - szeptember eleji kerti mulatságon ültem, és hallgattam, ahogy hozzám beszélnek: El kellene menned, vidd el az önéletrajzodat, holnap lesz az évnyitó, próbáld meg, keresnek tanítót. Végig futott az agyamon, hogy szinte ugyanezeket a sorokat olvastam pár nappal korábban e-mailen keresztül. S csak utána jegyezte  meg csöndben  ez a kedves ismerős, hogy többször próbált telefonon is elérni ezzel kapcsolatban. Ha így áll a helyzet, megvitattam a dolgot több érdekelttel is, meg olyan emberekkel, akik véleménye számít nekem, s eldöntöttem: vesztenivalóm nincs, elviszem az életrajzom, lesz ami lesz. (Persze nem mellékeltem hozzá semmit, csak egy szál papírt adtam oda az évnyitó után pár perccel az igazgatóéknak.) Szóltam ugyan Tercsinek erről a lehetőségről, csak úgy említés szintjén, hogy benne van a pakliban, de ekkor még mindig nem állt szándékomban eljönni Üllőről, nem akartam mindenképp keresni valami más lehetőséget, én csak odamentem és szerencsét próbáltam. Másnap felhívtak telefonon, hogy be tudnék-e menni egy személyes beszélgetésre a következő napon kora du. Természetesen be tudtam fáradni, kis bonyodalom után oda is értem időben, csinosan felöltözve, szoknya, blúz, ahogy azt kell (némiképp több papírral felfegyverkezve, mert már volt egy motivációs levelem, és egy diploma is a kezemben), alig 20 percet beszéltünk, kitértek a tapasztalataimra, a hozzáállásom érdekelték, az okok, amiért odamentem, a háttér, meg úgy általánosságban véve minden, ami ehhez a pályához szükségeltetik. (Ekkor már hatalmas dilemmákban voltam, ugyanúgy szerettem volna, hogy sikerüljön, mint amennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha mégis sikerül. Az elszakadás mindig nehéz, és hát én sem akarok elszakadni attól, ami fontos; attól, ami jó...) Mondtak pár alapvető információt a munka milyenségéről is, félállást ajánlottak, amelyben ebédeltetéstől tanulási idő megkezdéséig vagyok a csoporttal, utána kevés létszám miatt szétoszlanak többfelé. Vállalnám-e. Igen, vállalnám. (Előző helyen, ahol hasonló munkakörben dolgoztam, az igazgató első kérdése az volt a diplomámat nézve, hogy "miért csak 4-es?", és rohadtul nem érdekelte, hogy milyen hasonló tapasztalataim vannak gyermeknevelés/oktatás terén. ÓRIÁSI különbség volt a két interjú között. Pedig csak másfél év távolság.) "Rövid időn belül jelentkezünk" - köszöntek el, s én mosolyogva kisétáltam az ajtón (a biztos tudattal, hogy van hova mennem, nem kell kétségbeesnem, bármi is lesz a vége.) Rá egy nappal (igen, már szerdánál járunk) csörgött is a telefonom: "Ha meg tudunk állapodni, meg tudjuk beszélni a részleteket, akkor elkezdhetjük a közös munkát. Holnap délben kellene bejönnie." Telefon letesz, telefon fölvesz, Üllőre üzen, családtagnak újságol, Luisnak örvendez. Egy pár papírt kellett magammal vinnem még csütörtökre, (mivel biztos voltam benne, hogy a megegyezéssel nem lesz gond), de még mindig volt tartalékban egy-két irat. Ezeket ki is kértem Üllőről, s elindítottam minden hivatalos folyamatot, amit tőlem megkívántak a munkába lépés előtt. Így jutottam el pénteken tüdőszűrésre, és kora du. Üllőre a kilépős papírjaimért. Ellenben csütörtökön az igazgató úr már egy teljes állás munkakörét ismertette, ebédeltetéstől egészen a szülők (vagy ügyeletes pedagógus) megérkezéséig. Igazából nem tudtam hova tenni akkor, de utólag kiderült, hogy nem tévedés, valóban először a másik állást ajánlották volna fel, de aztán többet néztek ki belőlem, s így kaptam komolyabb feladatot.

Persze Tercsit sikerült egy kissé magamra haragítanom, de remélem, idővel megbékél, és belátja ő is, hogy nekem ezt kellett tennem. Az utam el lett rendelve. Én csak ráléptem.

Egy csodálatos nyár után villámcsapásként ért ez az egész, és kevesebb mint 1 hét alatt lezajlott. Hát így merje bárki azt mondani, hogy nem Isten végezése volt ez.

Az állást felajánlották, én pedig elfogadtam. Üllőn felmondtam, a papírjaimat megkaptam, a fél életemet pedig majd dobozban, könnyekkel teli fogom elhozni onnan várhatóan ezen a héten. Mert valaminek a kezdete egy régi dolog vége.

Túl vagyok már az első napomon, megismerkedtem a csoporttal, és a 26 gyerekből már 6-nak tudom a nevét. Ez nem is olyan rossz arány, főleg tőlem, aki még a tulajdon családtagjait se tudja mind nevén nevezni... 15 fiú, 12 lány, de ebből egy magántanuló. Mondtam is nekik, hogy csak annak a nevét jegyzem meg könnyen, aki nagyon rosszul, vagy nagyon jól viselkedik, és inkább igyekezzenek nagyon jól viselkedni hogy hamar megtanuljam a nevüket. :) Tüneményes gyermekekről van egyébként szó, egy elsős osztály, sok szeleburdi, de szeretni való kis emberrel, akik szemében még a jókedv és derű is csillog, nem csak az értelem. Isszák minden szavamat, és már az első nap körberajonganak.

Ebéd, tantermi játékok, ismerkedés, rögtönzött tesióra, meseolvasás, tanulás, uzsonna, szabad játék, és egy adag mosolygós szülő. Nagyjából ezekkel a kulcsszavakkal tudnám összefoglalni, milyen is volt az első napom az iskolában. :)

Sok játékon, és egyéb elfoglaltságon kell törnöm a fejemet, hogy végig le tudjam őket kötni. Mert az első nap ahány nehézséget tartalmaz, annyi könnyebbség is van benne, de idővel ezek az előnyök csökkennek, majd eltűnnek. S ha marad a szép szürke egyenhamu, akkor kellenek a gumicukrok, amik színt visznek az életükbe. :)

Vidáman és reményekkel teli vágok neki ennek a tanévnek. Ők sokat várnak el tőlem, és én sokat is fogok adni nekik. És biztos lehetek benne, hogy a papírmunka nem szakad a nyakamba április közepén, és hogy amennyi pénzt a szerződésben foglaltak szerint megígértek, azt mind meg is fogom kapni, késedelem nélkül. Nehéz volt a nyár ilyen nincstelenséggel. Remélem, az ősz hoz megújulást.

Mint a gyerekek a szülinapjukat...

Május közepe van. Alapvetően nagyon szeretem a májust, a kedvenc hónapom. De most már inkább a végét várom. Elfáradtam. A múlthéten végre elkészültünk a naplókkal, minden adminisztrációval, amivel el voltunk maradva. Péntekre végeznünk kellett, ennél fogva csütörtökről péntekre virradóan alig aludtam 3 órát. Azt is kb. hajnal 3/4 6-tól kb. 1/2 9-ig. Persze az utolsó utáni pillanat után is volt még lehetőség kicsit javítgatni, toldozgatni-foltozgatni a hiányosságokat, szóval hamar élőhalottá váltam. Tegnap jöttek is ellenőrizni a fejesek, állítólag egy házaspár volt, s a férfi a pénzügyeket, meg a könyvelést nézte át, a hölgy pedig a naplókat, meg egyéb adminisztrációkat. Nem találtak semmi durva hibát. (Ha találtak volna, akkor én most nem írogatnék itt ilyen nyugodtsággal... Meg talán szóltak is volna róla.) De tavaly szemellenzősebbek és kekeckedősebbek voltak.
Május végéig kell még óvodákba járnom órát tartani, de ellentétben azzal, amire ősszel számítottam, egyre nehezebb... Pedig én azt hittem, hogy majd könnyebb lesz idővel, hogy beleszokok, belejövök, és a végén már könnyedén veszem ezeket az akadályokat is... De hát nem vagyok óvópedagógus, és ez egyre világosabban látszik. Nem könnyebbül a dolgom, hanem inkább azt érzem, hogy most még nehezebb, mint ősszel volt. Egyszerűen nem tudok fegyelmet tartani köztük, nem tudom őket lekötni, nem tudok hatni rájuk. Nagy ritkán vannak jó pillanatok, amikor úgy érzem, érdemes volt értük felkelni és bemenni... Akkor csöndben ülnek és figyelnek, és nem kell még a hangomat se felemelnem... De az a baj, hogy ezek az esetek ritkábban fordulnak elő. Van összesen 7 csoport, ahol tanítok (ebből 2-ben csak helyettesítek), és csupán 1 van, ahova szívesen megyek be. Ők a péntek reggeli csoport. A másik 6 rendesen leszívja az energiáimat, és minden alkalommal rájövök, hogy nem véletlen lettem én tanítónő, nem pedig óvónő... Fogalmam sincs, mi lesz, ha nekem lesz ilyen korú gyermekem... Ő is a fejemre fog nőni? Vagy tényleg minden csak nevelés kérdése? Hogyan higgyem el magamról, hogy jó szülő leszek ha eljön az ideje, amikor ilyen kudarcaim vannak minden egyes alkalommal, hogy kisgyerekek közé teszem a lábam? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy üvöltöznöm kell, de semmi más módszer nem hat... Tényleg, néha megszállja őket valami angyali erő, és elcsöndesednek, békében megülnek végig, de az esetek többségében inkább butáskodnak, rohangálnak, játszadoznak, és egymást bántják... Basszus, ezek a gyerekek agresszívak... :( Sokat kell még tanulnom, de nem hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Szóval úgy várom már a végét, mint a gyerekek a szülinapjukat. Számolom vissza addig a napokat, hogy hány alkalommal kell még találkoznom velük... De normális ez? A pedagógus inkább azoknak az időknek örül, amiket gyerekek között tölthet... Én meg inkább azt látom ünnepnapnak, amikor nem kell óvodába mennem... Ahh, nem jó ez így.

Kell néha a lazítás, mondják, tehát ennek eleget téve vasárnap este újfent koncerten voltam Bátyussal, Epica a Club 202-ben. Persze, nem volt felhőtlen a szórakozás, mert ott meg a tömegből kiszúrt az utolsó exem... Akivel semmi kedvem nem volt találkozni. Nagy lelkesen integetett, meg mosolygott, én meg egy egyszerű mozdulattal elfordítottam a fejem, és mély beszélgetésbe kezdtem a testvéremmel. Alapjában véve nem váltunk el haragban, sőt, baráti maradt a viszonyunk... Vagyis az én viszonyom hozzá maradt baráti. Az ő viszonya hozzám meg azt hiszem (vagyis inkább csak félek tőle) még mindig nem baráti, hanem annál mélyebb... Én meg ezt nem akartam, és ezért szakítottam vele. S az ő érdekében kerültem a társaságát az utóbbi időben. A koncert ideje alatt nem jött oda hozzám, talán  nyugtázta, hogy nem vagyok egyedül, talán nem akarta ott hagyni az ő társait, talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha nem beszélünk... Igazából én azt hittem, hogy csak elvesztett a tömegben. Ó, én kis naiv. Valójában semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak látta rajtam, hogy nem szívesen látom. Ezt persze utólag közölte velem egy kedves üzenet formájában a Facebook-on. Amit most szó szerint idézek: >Szia! Ahhoz képest, hogy "semmit nem csináltam rosszul, és maradjunk barátok", tegnap este mikor megláttál a tömegben, mégis az futott át az arcodon, hogy "b+ ez meg mit keres itt?" Szóval még mindig érdekelne, miért haragszol rám.< - Erre én egy korrekt üzenettel válaszoltam, megírtam neki, hogy mitől félek, és hogy miért gondolom úgy, hogy jobb egy ideig nem tartani a kapcsolatot. Persze azóta nem írt. Mondjuk én ennek csak örülök. A múltkor skype-on talált rám írni, hogy mennyire hiányzik neki a társaságom, és mi újság velem, és beszélgethetnénk, és rég hallott felőlem... Arra sem reagáltam. Persze, mert azóta nem láttam őt elérhetőnek. Márpedig ha nincs fönn, én nem fogok neki írni. De az igazság az, hogy minél jobban keresi a társaságomat, minél nagyobb az esélye annak, hogy találkozunk és beszélünk, annál ellenszenvesebb lesz a szememben... Már az a csöppnyi kis jóindulat is kezd kiveszni belőlem, ha róla van szó... Pedig tényleg nem csinált semmit rosszul, egyszerűen nem én voltam neki rendelve, és erre hamarabb rájöttem, mint ő. Az a lelkesedés, az a figyelem és odaadás, amivel viseltetett irányomban, biztos imponálni fog majd valakinek. Lesz olyan lány, aki értékelni fogja, és aki meg is fogja érdemelni. De nekem ő már sok volt. Mert nem tudtam szeretni. S én voltam azon az oldalon, ahol most ő áll. Én voltam ugyanilyen helyzetben. Van bennem annyi empátia, hogy nem akarom őt kitenni ugyanannak a szenvesés-sorozatnak, amit én éltem át annak idején. Viszont ha tovább fog folytatni részéről ez a sértődöttség, meg ez a kapálózás, akkor előveszem a szigorúbbik énem...

Ebből is látszik, mennyire fáradt vagyok már. Mennyire jól esne egy kis pihenés. De nem egy kiadós éjszakai alvásról beszélek (bár az is rám férne már, hiába aludtam tegnapról mára virradóan is 8 órát), hanem valami kikapcsolódásra, amikor magam mögött hagyhatok minden nehézséget, minden hétköznapi hegymászást... Amely időt magammal tölthetek, magamért, töltődni... Kis szeletet fogok belőle kapni Pünkösd hétvégéjén, mert akkor elmegyünk kempingezni Luis-val, s várom már nagyon. De addig s utána maradnak a szürke hétköznapok... Amik mostanában elég feketék, mert nincs bennük öröm, nincs bennük sikerélmény... Már ami a karriert illeti. De a magánéletem legalább szép rendben van. A szürke-fekete hétköznapokat színnel tölti meg Luis, ő az én életem szinten tartója, és tartja bennem a lelket is. Jó, hogy támaszkodhatok rá, jó, hogy lelkesít, és támogat, jó, hogy biztat, és kitart mellettem. Jó, hogy van nekem. Szeretem.

Még ezzel a héttel együtt 5 hét az iskolából, 3 az óvodából. Sok tervem van a nyárra. Várom már a tanév végét. Pedig én a pedagógus vagyok, nem a diák...

El akarok utazni, élvezni akarom a napsütést (csak sütne már), a szabadságot (csak lenne már), az életet (csak élnék már), a világot (csak látnám már). Jöhetne már a "szülinap".