Miért van az, hogy mindig azok a szülők keresnek meg először, akiknek a gyerekével gond van az iskolában? Olyan szülő sose keres fel személyesen, akinek a gyerekéről csupa szépet és jót tudok mondani. Mindig csak azok a szülők jönnek, akiknek olyan neveletlen gyerekük van, hogy az egész diplomám hasznavehetetlen velük szemben, Időpontot kérnek, jönnek, és kérdeznek, vagy csak írnak, hogy szeretnének velem beszélni, bennem meg a vérkeringés is megáll, mert annyira belebetegszem, hogy nem tudom, mit akarhatnak vajon. Csak haloványan sejtem, hogy be akarnak olvasni, ki akarnak osztani, fel akarnak idegesíteni, le akarnak győzni, át akarnak ejteni, és vissza akarnak tuszakolni... Csupa ilyen kedves igekötővel ellátott igével akarnak szekírozni... Hogy az ő egyszerm fiacskájuk így és úgy, és hogy én miért kivételezek vele, miért pécéztem ki magamnak, miért írok be neki hiányt, miért állítom vigyázzállásba, miért tessékelem ki a teremből, miért vonom meg tőle a játékot, miért adok neki plusz feladatot, miért nem szólítom fel, miért nem hallgatom végig, miért intem le, miért szégyenítem meg, miért miért és miért csinálom ezt vagy azt... Pedagógiailag jól megalapozott döntéseim vannak, hogy az egyszem fiacskával miért bánok úgy, hogyan próbálok rá hatni, hogyan próbálom meg nevelni (az anyukája helyett...) Ha Petike, Évike, Julcsika, Pistike neveletlen, akkor Petikét, Évikét, Julcsikát és Pistikét is felállítom, vagy kiküldöm az óráról, hogy szellőzzön egy kicsit a fejecskéje. Nem pécézek ki magamnak senkit, mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik, szeretni sem szeretek jobban senkit, ha többen viselkednek helyesen, többeket dicsérek meg. Ha csak ketten, csak kettőt. És ha mindig csak az a három, akkor mindig csak azt a hármat. Minden közösségben vannak "jók" és "rosszak", "partnerek" és "renitensek", olyanok, akikre lehet építeni és számítani és olyanok, akikre nagyon nem. De valahogy csak azoknak a szülőknek van problémájuk a módszereimmel, akiknek a gyereke a második csoportba tartoznak. Nem a nagy büdös átlag gyerekek szülei, és nem is a kiemelkedő szorgalmú vagy magatartású gyerekeké, hanem a vásott kölyköké. Félreértés ne essék, én a vásott kölyköket is nagyon szeretem, és szívesen nevelem/tanítom, de a szülőktől valahogy mégis félek. Egészen addig, míg nem történik meg az a bizonyos beszélgetés, nekem görcsben van a gyomrom, és százféleképpen levezetem magamban, hogy hogyan fog zajlani... Ha ő azt mondja, hogy..., én azt mondom rá, hogy..., és ha ő majd azt reagálja, hogy..., arra én azt fogom felelni, hogy..., egészen addig, míg az összes általam elképzelt lehetőséget fel nem vázolom. Aztán vagy az lesz, hogy elefántot csináltam a bolhából, és igazából csak egy kis apróságot akart velem megbeszélni (mert a szülőnek a legkisebb apró-cseprő dolog is HATALMAS ügy), vagy az lesz, hogy a felvázolt lehetőségek közül egyik sem valósul meg, hanem egy mindnél sokkal rosszabb... Én meg nem tudom, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell reagálni, egyáltalán a szülőket hogyan kell (le)kezelni.
Egy biztos: Nem üvöltözök az órán, nem verek gyereket, és nem szidok le egy egész osztály előtt olyan modorban, hogy mindenki rajta nevessen, tőlem meg féljen. Erélyes vagyok, szigorú, és megkövetelő, de nem zsarnok, gonosz és főnökösködő. Szóval ilyen dolgaimba biztosan nem köthetnek bele, abban viszont, hogy miért kell minden áldott nap, minden egyes órában V.G.-t fegyelmeznem, és többször rászólnom, meg tudom védeni magam. Csak derüljön már ki végre, hogy mit akar a kedves anyuka, és tudjak regenerálódni a hétvégén...
Különben a nevezett hölgy éppen az SZMK vezetője is, valahogy szürreális, hogy éppen az ő gyereke az, aki a legtöbb fejtörést okozza nekem. Nem verekszik, csak folyton zavarja az órát viselkedésével.
MIT AKARHAT AZ ANYUKA?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Pötyögj valamit körültekintően. :)