Olvasni... az emlékekben...

Tavaly az év első felévben, meg nyáron valószínűleg valami nagyon unalmas könyvet olvashattam hurcolgathattam magammal mindenhova, mert a címére és szerzőjére bizony nem emlékszem. De a szomorú az, hogy a cselekményre sem. Márpedig biztos, hogy olvastam hurcolásztam magammal valamit, mert mindig van nálam könyv. És ha egy héten/hónapban csak 2 oldalt olvasok, akkor is mindenhova viszek magammal könyvet. Biztos vagyok benne, hogy a nyaralásokra is vittem magammal olvasnivalót, és míg az előző munkahelyemen dolgoztam is szorongattam valami kötetet.... Lehet, hogy ki sem olvastam, lehet, hogy ki sem nyitottam, de akkor is dühít, hogy nem emlékszem, mi volt az a könyv, vagy könyvek. Maga a tény zavar, hogy az év első feléből nem emlékszem szinte semmire. Ennyire eseménytelen napjaim lettek volna?! Vagy csak ennyire elvette a figyelmemet vala...ki?

Ez az idei év első "rendes" posztja, valahogy írnom kellene arról, hogy milyen terveim vannak idén. Első és legfontosabb tennivalóm a lesemeremírni, mert májusban letelik az elsősegély vizsga utáni egy év, amit megadtak mint határidő. Azért nem ezzel szeretnék bevonulni a történelembe... Több tervem nagyon nincs is, inkább elképzeléseim meg vágyaim vannak, de tervezni én már nem merek semmit. Jó lenne pl eljutni a Nova Rockra, mert szenzációs fellépők lesznek a féljubliemi fesztiválon, és jó lenne megismételni a 3 évvel ezelőtti őrületet. Mondjuk akkoriban igencsak más szelek jártak, és talán a Duna is irányt változtatott azóta... Továbbá örülnék neki, ha nyáron nem kellene megint állást keresnem, hanem maradhatnék ebben az iskolában, még ha kissé messze is van a lakhelyemtől. De jól érzem magam itt, és a kollégáim is befogadóak. Az egyikük talán túlságosan is... :) Erről már meséltem Luisnak is. Minden napra jut egy kedves bók, vagy dicséret, és néha már igazán nem tudom őt hova tenni... Vajon meddig tart a "kedvesség", és honnan kezdődik a "nyomulás"? Hol a határ a kettő között? Ja, ha már a nyomulásnál tartunk. Totál megdöbbentő, hogy egy kedves ismerősöm fél év után nyilvánosságra hozta a fél percig sem titkolt tényt, hogy eljegyezték egymást a párjával... Míg máshol zajlik az élet, én csak arra próbálok rájönni, mit csináltam a tavalyi év első 180 napjában... Lehet, hogy akkor is egy álomvilágban éltem?

25. nap: Mik voltak a kedvenc tantárgyaid az iskolában?

Általában nálam tanárfüggő volt, hogy mi volt a kedvenc tárgyam, mert egy jófej tanár a legutálatosabb tantárgyat is meg tudta szerettetni velem, de egy undok pedagógus még a kedvencemtől is elvehette a kedvem.

Általános iskolában az olvasást és írást szerettem a legjobban, talán azért, mert már eleve tudtam folyékonyan írni-olvasni, mikor bekerültem az iskolába. Szerettem továbbá az ének-zenét, ezt is hasonló okokból.

Felsőbb tagozatban már a biológia volt a kedvencem, egészen addig, míg be nem kerültem a gimnáziumba, ahol első évben nem is tanultunk biológiát, ami a fél osztályt lesújtotta, és 8.-ban az iskola szinte egyetlen biológia tanárnője tanította, mondhatni olyan pocsékul, hogy többé már nem volt a kedvencem.

Nagyjából évente változott a helyzet, éppen attól függően, hogy ki mit tanított.

Szerettem az angolt, amíg Barbie tanította, de rühelltem, mikor átvette a csoportot miklósákos.

Szerettem az irodalmat és a nyelvtant, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy MÁ pikkel rám.

Szerettem a földrajzot, mikor Incinéni tanította, de gyűlöltem, mikor csernátoni, vagy incibácsi.

Az ének-zene és a hittan szeretete mindvégig megmaradt, és a fizikát sosem tudtam megkedvelni. A kémiáról már ne is beszéljünk.

A matematika sem volt a kedvencem, de legalább egyik évben volt jófej tanárnőnk, Szováti.

A rajz, művészettörténet, egyéb kreativitást igénylő készségtárgyak mindig közömbösek voltak a szememben, a nyelvekhez meg egyszerűen nem volt érzékem.

Szerettem a számítástechnikát meg a történelmet, még akkor is, ha nem voltam soha túl ügyes belőlük.

Főiskoláról már nehezebb összeszedni ilyen emlékeket. Túl sok mindent tanultunk, és túl sok tantárgy összpontosult egy-egy tanár kezében. Énekelni ott is mindig szerettem, na meg beszélgetni. Ének tantárgypedagógián meg legalább volt erre lehetőség. Ugyanaz a tanárnő tartotta az attitűdformáló pedagógiai képzést is, szóval ott ki lehetett bontakozni.

Szerettem a drámapedagógiát és az Irodalmi Színpadot, Isten éltesse ezúton is DéTét, szerettem az etikát, filozófiát, katechetikát, művelődéstörténetet, néprajzot, irodalomtörténetet, anyanyelvi tantárgypedagógiát, pedagógiát, pszichológiát, Pista bácsi összes tárgyát, meg a nyelvtant Kingánál. Nekem nem volt teher a főiskola, a vizsgaidőszakokat szenvedtem meg inkább, na meg a vizuális nevelést. Az a nő egy elborult elvont lélek volt, olyan ízlésficammal, hogy olyat nem ismertem se előtte se utána.

Rövid összegzésként annyit mondhatok: mindig is humán beállítottságú voltam, s már egészen kiskorom óta a zene és az irodalom volt a legközelebb hozzám.

22, 23, 24.

22. nap: Kedvenc időtöltéseid

Azt hiszem, ide a legjobb lesz egy listát írni. Alvás, alvás és alvás, meg két alvás között olvasás, internetezés, rejtvényfejtés, gitározás (bár még csak gitározgatásgatás), idióta sorozatokból 1-1 rész megnézése, macskacirógatás, sétálás, beszélgetés, eszegetés (mondjuk úgy, hogy nassolás, még ha nem is tart órákon át és napi rendszerességgel), zenehallgatás, sütés, levélírás, blogírás, novellaírás, bambulás, társasjátékozás (főleg a családdal)  és ha gyerekekkel vagyok, akkor meseolvasás, és játszás. Azt hiszem, rengeteg dolgot föl tudnék még sorolni, de már pár bejegyzéssel korábban egy kilométeres hosszúságú listát írtam arról, hogy miket szeretek, és abban sok ilyen is volt.

23. nap: Blogok, amiket szívesen olvasol

Nos, elég sok blogot olvasok, többé-kevésbé rendszeresen. Az olyan blogokat szeretem, amikbe viszonylag rendszeresen írnak, de nem olyan bugyuta témákról, hogy "reggelire ettem két zsömlét, de az egyik nem esett jól", hanem inkább lelki dolgokról, vagy elmélkedésekről, vagy emlékekről, vagy valami jó témáról. Igazából nagyon kevés olyan blog van, amit azért olvasok, mert az írója rendszeresen beavatja az olvasókat a mindennapjaiba, vagy az apró-cseprő ügyeibe. Linkeket nem kaptok, csak neveket. :) Ab, Hemy, Ági, Zsu, Szussz, Luis, Lili, Virág

24. Egy fotó, ami mindig megnevettet

Höhö, ilyen fotó nincs. Vannak fényképek, amiken nagyon jót kacagtam, mikor először megláttam, vagy mikor másodszor, vagy mikor valakinek megmutattam. De egy idő után már minden viccet megszokik az ember, és minden poént megjegyez, és nem lesz olyan hatással rá, mint először volt. Szóval ilyen fotó nincs. Viszont szeretem azokat a képeket, amikre mindig új és új poént találnak ki, például ez itt:

http://funny-fun-fun.com/wp-content/uploads/media/gloomy-cat.jpg

De ha fotóról beszélünk, akkor ez a fénykép szerintem igazán mulatságosra sikerült:

Blogolj okosan!

A blogolás az egy különálló műfaj. Már olyan, mint az irodalomórákon tanult esszé, glossza, cikk, novella, kisregény, etc. kategóriák közül egy. Vannak íratlan szabályai, amiket valahol minden blogoló betart. A szabályelvűség mellett vannak szokások is, amik valahol minden blogra egyen-egyenként jellemzők. Van olyan jelző, amivel minden blogot lehet illetni, s van olyan is, ami az adott blogot egyedivé teszi. Talán nem olyan nehéz a követelményeknek eleget tenni, mindenesetre nem is egyszerű. Hogy ez miért jutott most eszembe?

Mert ki vagyok már éhezve (lehet egyáltalán ilyet?) egy jó blogra, ami rendszeresen frissül, és érdekfeszítő. Ami olyan témákat feszeget, amikről jó olvasni, amik elindítanak gondolatfolyamokat, amikhez lehet hozzá is fűzni valami újat. Amit egyszerűen jó figyelemmel követni. Nem szeretem a túl hétköznapi dolgokat, de a túlságosan elvontakat sem. Nem arról akarok olvasni, hogy hány órakor kelt az illető reggel, és mit evett reggelire, hanem dolgokról, amik foglalkoztatják. Érdekes eseményekről, komolyabb gondolatokról, élménydús közlésekről. Néha egy-egy ajánlóról, vagy élménybeszámolóról, vagyis változatos témákról. De nem is a filozófiai magasságok érdekelnek, ahol csak bölcs gondolkodók szavai csengenek vissza, amikhez kell egyfajta emelkedettség. Számomra akkor jó egy blog, ha mindig kíváncsi vagyok az új posztokra, ha nem válik egysíkúvá (pl a fogalmazás gyermekiessége miatt, vagy hogy mindig ugyanaz az egy dolog a téma), ha nem érzem azt, hogy minden poszt ugyanarról szól. Ennél fogva egy filmkritikus blogot sem szívesen olvasnék rendszeresen.

Ez mind szép és jó. Lenne. A probléma csak annyi, hogy nem igen találok már ilyen blogokat. Néha belebotlok egybe-egybe, amit rögtön el is mentek magamnak, hogy majd oda visszatérek, de azt veszem észre, hogy el van mentve könyvjelzőbe vagy tucat blog, és akármelyiket nézem meg, mindenhol az utolsó bejegyzés hetekkel ezelőtti... Havonta 1 bejegyzés meg számomra kicsit kevés. S ami a legszörnyűbb, hogy ezért nem hibáztathatom magát a blogolót, egyszerűen az én igényeim mások. S milyen jogon várnék el én ilyesmit egy vadidegen embertől, aki a neten publikálja a gondolatait, vagy kicsiny életét? Talán valamit a régi időkből szeretnék visszakapni, amikor még az első blogomat elkezdtem írni, és odatévedtem más felhasználók feljegyzéseihez is. Ment a véleménycsere jobbra-balra, ők kommenteltek nálam, én kommenteltem náluk, s amellett, hogy nyomon követtük egymás blogjait, egymással is kapcsolatban maradtunk. Egynémely taggal még most is baráti viszonyban állunk, és tartjuk a kapcsolatot. De a blogolás valahogy abbamaradt mindenkinél. Nálam is visszaesett a kedv; persze, hiszen ez egy műfaj... s ha nincs rá érdeklődő, akkor meghal. A blog attól jó, hogy lehet hozzá véleményt fűzni. Eszmét cserélni. Megismerni általa más embereket, vagyis más emberek gondolkodását, hozzáállását. S nekem ez hiányzik. Ha magamnak akarnék írni, akkor tollat és papírt ragadnék... De én azért választottam a blogot, mert így legalább a közölnivalómat tényleg közölni tudom. A kérdés csak annyi, hogy hány emberhez jut vajon el.

Nem egyszerű blogolni. Többek között nagyon nehéz megfelelően kiválasztani egy bejegyzés címét is... Mert az sokszor nem egyértelmű, s ha valaki Google-ben talál rá, csalódni fog... "Azt írta, hogy [...], erre kiderül, hogy nem is a [...]-ról van benne szó..." Nem akarom félrevezetni az olvasóságot. De nem akarom az orruknál fogva vezetni sem őket. Nem akarok szájbarágós lenni, de nem akarok unalmassá sem válni. Olyan címet kell találni a posztoknak, amik sarkallják az embert az elolvasásra, de mégsem érzik a végén csalódásnak... Továbbá nagyon nehéz megfelelően ellátni a blogot/bejegyzést címkékkel is. Adjanak is támpontot arról, hogy mi a fő témája/csapásiránya az adott szóhalomnak, de ne is legyen tartalomjegyzék. Legyen érdekfeszítő a címkéktől épp úgy, mint a megfogalmazástól. Egy vers is attól jó, ha az embernek van kedve elolvasni, s aztán elmélkedni rajta. Attól, hogy összeválogatsz 4 sort, amik végén a szavak rímelnek, még nem írtál verset. Nem leszel költő.

S ha leírod minden nap, hogy mit ettél reggelire, és hogy hányszor csuktad majdnem oda az ujjadat, még nem leszel blogoló.

De mitől válsz blogolóvá, és blogolvasóvá?