Fruszt-rációk.

Néha úgy irigylem az egyetemistákat, a problémáikért is (amikről mindről tudom, hogy megoldhatók, hiszen én is átéltem szinte mindet), meg az időbeosztásukért is (ami így visszatekintve még fősulis koromban volt a legsimább.) Február elején körbenézek, és mindenhol egyetemistákba botlok, akiknek a legnagyobb ellenségük a neptun, és a legnagyobb gondjuk az óraütközés vagy a korán kelés. Kicsi cinizmus is van a szavaimban, jól látjátok. Bezzeg az ember, ha már elkezd dolgozni, több mindennel szembesül hirtelen, és ezek közül nem a legsokkolóbb az, hogy 9-re már benn kell lenni az egyetemen, vagy hogy egy könyvet el kell olvasni x időn belül... Nehogy azt higgyétek, hogy panaszkodom, nincs is okom rá, csak úgy érzem, sokkal könnye(de)bb volt az életem a koleszos évek alatt, mint mióta dolgozom. Ma pl naplóellenőrzés volt, vagyis le kellett adni minden naplót, hogy átnézzék (fogalmam sincs, ilyenkor mit ellenőriznek), 5-ig volt határidő, erre fel én már fél 5-kor nem találtam a helyén az osztálynaplót, amivel a saját csoportnaplómat össze kell vetnem. Mehettem be az igazgatói irodába, hogy alázatosan visszakérjem, míg pótlom a hiányosságokat, és volt fél órám arra, hogy 3 hónapra visszamenőleg javítsak minden hibát benne. Egy-egy elfelejtett hiányzó, egy-egy lemaradt dátum vagy létszám... Sőt, a legdurvább, hogy novemberről találtam 2 napot, amik üresen maradtak, mert hogy akkor pont táppénzen voltam, és helyettesítettek, csak éppen nem tudták aláírni... Én meg nem követtem meg őket azóta sem, szóval okiratot hamisítottam, és aláírtam a nevüket sunyiban... Most persze holnapig rághatom a körmömet, hogy mindent rendben találtak-e, vagy valamiért jól leb*szarintanak... A legdurvább hiba valószínűleg az, ha a délelőttös naplóban és a délutánosban eltérnek a hiányzó gyerekek... vagyis egyikben be van írva, másikba nincs... Bennem meg amúgy is ott van a frász, hogy elég jól végzem-e a munkám, és elégedettek-e velem... Nem szívesen váltanék megint munkahelyet. Bár, történnek érdekes dolgok... Már nem részletezem, mert nagyjából másfél hetes történet, de múlt hét elején az egyik (amúgy is eléggé instabil lelkületű gyermek) fogta magát és lelépett az udvarról, csak mert nem tetszett neki a játék, vagy valaki beszólt neki, és úgy futottak utána ketten, meg a végén én is, és nem is tudom, mi lett volna, ha nem érjük utol, vagy ami rosszabb: nem veszem észre, hogy elment. Utána nem is mertem az igazgatónő elé állni, mert komolyan attól féltem, hogy elbocsátanak... De aztán az osztályfőnökhöz vittem a srácot, és úgy mentünk hármasban az igazgatónőhöz, hogy ő jól a lelkére beszéljen egy negyed órás monológban... Ez idő alatt az osztályom pedig már önállóan előkészült a tanuláshoz, és olyan csöndben vártak, mint a kis angyalok. Szóval az ilyen dolgok is tökre a félelmeimet erősítik, egyszerűen nem merek bízni magamban, nem merek hinni annak, hogy valamit tudok jól csinálni... Az egész életemet ez az érzés jellemzi, a jó dolgokban sosem vagyok biztos, a rosszakat meg mindig megkérdőjelezhetetlennek vélem... Jövőhéten kedden megyek vizsgázni újra, már a legutóbbi két vezetésre elkísért az anyukám illetve a testvérem, hogy lássák, mi hogy megy, és még jobban frusztrált, hogy ott ülnek mögöttem. Még az a szerencse, hogy nem egyszerre ültek be, hanem külön-külön. Frusztrál az is, hogy holnap már nem jönnek velem, és így az oktatómnak lesz alkalma nélkülük jól letolni, meg elmondani a hibáimat, satöbbi. Mindig azt mondja, hogy én a szabályoknak akarok megfelelni, meg a vizsgabiztosnak, és nem az a fontos nekem, hogy megtanuljak vezetni, hanem hogy levizsgázzak, és nem a környezetemre figyelek, hanem a vizsgára... És az a borzasztó, hogy jól látja, és a még borzasztóbb, hogy nem érzem úgy, hogy ez így helytelen lenne. Mert nekem most tényleg az a kib*szott vizsga a fontos. És látja ő is rajtam, hogy magabiztosan vezetek, csak a vizsgától parázok... Miért nem lehet rejtett kamerával, vizsgabiztos nélkül letenni a vizsgát? Miért nem lehet egy egyszerű vezetés után azt mondani, hogy oké, átmentél? Ha nem tudnék róla, hogy vizsgázok, sokkal jobban sikerülne... Ez ugyanolyan, mint a fényképezés/kamerázás. Abban a pillanatban, hogy valaki észreveszi, hogy filmezik, elkezdi megjátszani magát, és megszűnik természetesnek lenni. Pedig mindenki akkor a legszebb, ha önmaga, és nem játszik rá. Szóval nem tudom, mihez folyamodjak, ha 18.-án sem sikerül...

Tegnap a 4. évfolyammal filmet néztünk (szokásos havi program), rám bízták, hogy válasszak filmet, ne olyan legyen, mint amit legutóbb az egyik kollegánk hozott (egy Antony Hopkins főszereplésével készült film - képzelhetitek, mennyire gyerekeknek való... - Atlantisz gyermekei...), én meg ott álltam patt helyzetben, mert jóllehet, hogy sok filmet láttam, de azért azt nem tudom, hogy melyik filmben vannak olyan jelenetek, amik gyerekeknek nem valók... Még ha az egész film magában nem is durva, azért egy-egy jelenet minden filmbe becsúszhat... Úgyhogy bementem a könyvtárba, kikértem két filmet, hogy majd itthon megnézem, és kiválasztom... Az egyik a Végtelen történet volt, a másik meg a Szörny Egyetem. Nos, az előbbi tényleg végtelennek tűnt... 30 évvel ezelőtt még jó filmnek számított, de most már kicsit kinőttünk azokból az effektekből, és én csak a gyerekek szemével tudtam nem nézni... Szóval eldőlni látszott, hogy a másik film nyeri a meccset, de másnap már megint kettő volt terítéken, mert eszembe jutott a Spiderwick krónikák is, úgyhogy gyorsan azt is kikértem, és elhatároztuk, hogy majd a gyerekekre bízzuk a választást. Ami csak azért gáz, mert nem volt szinte semmi idő arra, hogy a filmekről egy pár szót szóljak, szóval nagyjából a borító alapján tudtak választani... (És közben még az emlegetett kolléga is felajánlott egyet: Croodék...) Az pedig nonszensz, hogy azt a berendezést, a lejátszót meg a kivetítőt csak egy adott szaktanár kezelheti, hiába értenék hozzá pl én is... neki meg ugye órája volt, nem ért rá sokáig babrálni vele, így hamar kellett dönteni. Valószínűsítem, hogy a kolléga a gyerekeit már próbálta meggyőzni a saját választásáról, mert csak egy szóval jellemezte a filmet, mikor választaniuk kellett ("tudjátok, az ősemberes"...), de a végén mégis a Szörny Egyetem győzött, én meg fölöslegesen futottam a köröket... És egész film alatt azon kattogott az agyam, hogy a kolléga mit fog majd szólni, hogy jól kigolyóztuk, mert hiába hozott filmet, hiába ajánlotta, hiába próbálta meggyőzni a gyerekeit, mégsem sikerült, és mindez miattam van... Ajj, túl sok mindenen aggódok, és túl sok minden frusztrál...

Mellesleg a laptopom most szervizben van, mert a sztereoból hirtelen mono lett, és a gyors ügyintézés ellenére már rajta ülnek lassan 2 hete... Február 3.-án vittem be, az egyik szervizbe, ahol úgy hirdetik magukat, hogy gyorsan és hatékonyan dolgoznak, először árajánlatot tesznek, s csak azután végzik el a javítást, ha elfogadtuk a költségeket. Nos, engem még nem hívtak fel árajánlattal, szóval semmit se tudok elfogadni, és csak utólag vettem észre, hogy lett volna egy kitétel, miszerint ha én előre megadok egy várható maximális költséget, akkor külön értesítés nélkül elvégzik a javítást. Illetve mellette ott van az is, hogy várható elkészülés február 18. Ha ez azt jelenti, hogy aznap hívnak fel ajánlattal, és nem fogadom el, 2 hétig volt másnál a laptopom fölöslegesen... Ha meg előtte hívnak föl, akkor 18.-án mehetek érte? Biztos arra játszanak, hogy annyi idő után hívnak föl, hogy már mindegy lesz az ára, csak csinálják meg. Ez Magyarország...

Nem is tudom, mit kellene még írnom, mert ha tovább folytatom, már az is frusztrálni fog, hogy mennyire unjátok ezt a posztot, meg úgy kompletten az egész lényemet, a blogomon keresztül...

Engedek.

Sosem szerettem utánozni senkit, főleg mert engem is rettentően dühít, ha valaki engem próbál (meg)ismételni. De ez a kérdéssor már első olvasatra is tetszett, mert nem olyan bugyuta, mint a többi hasonló blogközösségben terjedő lista. Szóval most engedek a csábításnak, megtöröm a szokást, és én is ezalapján írok bejegyzést, mert már miért is ne.

1. Mi volt a legutóbbi olvasmányélményed?

Nem tudom, mi számít konkrétan olvasmányélménynek, egy glossza egy újságból, vagy egy teljes novella esetleg regény... De ami igazán élmény volt, az egy tavaszi cikk (amit hónapokkal később interneten olvastam el) a Magyar Nemzet jóvoltából. Legalábbis azt hiszem, a Magyar Nemzetben jelent meg. Egy ülés, ahol több európai meg a világ más tájairól érkezett politikus vitatkozott, és a felszólalók között volt egy fickó, Paul A. Saphiro, aki valamiféle tanulmányt írt a Holokausztról és az antiszemitizmusról. Egyik cikkről tértem át a másikra, mígnem eljutottam ehhez az íráshoz. Hosszasan taglalhatnám a véleményemet, még inkább felháborodásomat, de talán majd máskor máshol megteszem. A cikk amúgy ezen a linken olvasható. Komoly hatást gyakorolt rám. Különben az utolsó komoly olvasmányélményemen még nem vagyok túl, hónapok óta ugyanazt a könyvet olvasom, Ray Bradbury: Marsbéli krónikák. (Valahogy nincs mindig hangulata az embernek hozzá.)
2. Jegyzetelsz olvasás közben, aláhúzol-e bármit az olvasott könyvekben? Használod később a jegyzeteid?

Szoktam jegyzetelni, meg aláhúzogatni, de utólag nagyon ritkán veszem a kezembe őket, vagy olvasom vissza a jegyzeteket. Általában találó idézeteket, meg érdekes mondatokat szoktam aláhúzni egy-egy könyvben, jegyzetet készíteni meg inkább akkor, ha tanulnom kell valamit. Legjelentősebb ilyen könyv Márai Sándor önéletrajzi ihletésű műve volt, az Egy polgár vallomásai.
3. Ki tudod-e várni a nézeteltéréseid rendezésére alkalmasabb időpontot, ha éppen a vita hevében az még nem is az?

Ha komoly nézeteltérésről van szó, akkor azt azonnal és helyben megvitatom, és később is (többször) visszatérek rá. Ha csak kis nézetkülönbség, vagy feszültség van, azt általában higgadtan, és napokkal később rendezem.
4. Melyik a kedvenc illatod, fűződik-e kellemes/ kellemetlen emlék hozzá?

Sok kedvenc illatom van, alapvetően szeretem a jó illatokat, pl. frissen mosott ruha illata, füstölők, nem túl erős parfümök, virágok, illóolajak illata, de szinte mániákusan szeretem az extrém illatokat is, úgy mint festék, higító, benzin, aceton, és hasonló vegyi anyagok... A legkedvesebb emlékem is épp ilyenhez fűződik, egy szintén elmeháborodott barátnőmmel szaglásztuk a frissen mázolt kerítést egy séta alkalmával, az asszony aki festette meg teljesen elképedt, és tágra nyílt szemekkel közölte, hogy "most festettük...". :)
5. Megvan még a szülői ház?

Nos, mi számít szülői háznak? Ahol felnőttem? Akkor kérem alássan, még megvan, most is abban élek, szinte változatlan állapotában. Na jó, azóta volt parkettázva egy-két helyiség, illetve tapézázva és festve, de semmi komolyabb átalakítás nem volt benne. Ha meg arról van szó, ahol születtem, vagy ahol a szüleim éltek, nos azokról a házakról/lakásokról nem tudok semmit. Tudom, hogy édesapám mindig Hidegkutat emlegeti, édesanyám Zuglót, a kettejük első közös lakása meg a sokszor emlegetett Gvadányiban volt. :D
6. Melyik filmet néznéd meg ma este, ha választhatnál?

Biztosan olyan filmet néznék meg, amit még nem láttam, de már nagyon kíváncsi vagyok rá, vagy olyat, amit régen láttam, de azon kívül, hogy tetszett, nem sokra emlékszem belőle. Az örök kedvencem amúgy az Élet, vagy valami hasonló.
7. Szívesen találkozol a blogos társakkal, vagy a blogvilág nyújtotta lehetőségek között ápolod a kapcsolatokat inkább, személyes találkozások nélkül?

Kivel így, kivel úgy. Sosem zárkóztam el az internetes (virtuális) kapcsolatok személyessé tétele elől, de azokat nem is erőltetem, ha valakinek nincs hozzá kedve, vagy más a beállítottsága. Alapvetően sok olyan barátom/ismerősöm van, akit interneten, azon belül is blogokon keresztül ismertem meg.
8. Írtál-e valaha naplót? Rejtegetted vagy publikus volt? Úgy értem nem dőltél rögtön kardodba, ha megtalálta valaki? :-D

Egészen fiatal korom óta próbálkoztam naplóírással, de azok mindig személyes hangvételűek voltak, olyanok, amiket még a legbensőbb barátnőmnek sem mutattam meg soha. A blogot viszont teljesen máshogy kezelem. A blogban megvan a minimális szintű anonimitás, ami könnyebbé teszi a dolgokat. De ha valaki beleolvasott volna a féltve őrzött naplómba, azt hiszem, nem én dőltem volna a kardomba, hanem az illető. :P
9. Mit tanulnál meg szívesen a következő évben vagy korábban?

Autót vezetni. Ha-ha. Na jó, komolyra fordítva a szót: valamilyen nyelvet, rendesen főzni, fagotton játszani, vagy csak valami olyan hobbit, ami különlegesebb a rejtvényfejtésnél és a biciklizésnél. :) De az elsőben elég jó úton járok, már 2 vizsgán túl is vagyok...
10. Hány kisebb lámpa, gyertya van a nappalidban a központi mennyezetin kívül?

Egy éjjeli lámpa, egy olvasólámpa, egy elemlámpa, megszámolhatatlan mécses (köztük illatos is), plusz vagy tucatnyi gyertya, amiket sosem gyújtok meg. De ha ezek nem adnának elegendő fényt, ott van a televízió és a laptop is. A biztonság kedvéért. Hogy melyiket milyen sűrűn használom? Az első négyet rendszeresen. :) (Ja, ez nem a nappalim, hanem az én kis szobácskám. A nappalinkban csak egy lámpa van, az is csak vacsoraidőben ég.)
11. Melyik az a verssor, amit most azonnal idézni tudnál?

Nemes Nagy Ágnes: Láttam láttam. Nem csak egy verssor, komplett vers. Gyerekkorom kedvenc verse, ezzel cukkoltam bátyámat annak idején, mert neki kellett volna megtanulnia, de én óvodás létemre hamarabb bemagoltam, mint ő. Na most mivel sosem láttam leírva a verset, fogalmam sincs, hogy hol van vessző, sortörés, kisbetű-nagybetű-kötőjel, én csak értelemszerűen írom.

 Láttam, láttam lappantyút!

Éjszaka erdőn meglestem,

Rókavadásszal kettesben.

Nem volt ottan lámpa, se ház,

Mentünk. Én meg a rókavadász.

S akkor az égen, fekete égen,

Valami röppent még feketébben!

Valami röppent: lappantyú!

Két szeme lángja két pici lámpa,

Gurgula-hangja úszik utána.

Ketten láttuk, senki más.

Ketten: én meg a rókavadász!

De ezen kívül is rengeteg vers-töredéket, verssort, verset tudok. Ezekkel most senkit sem untatok.

30+. nap, csak úgy.

Az elején jó mókának tűnt ez a 30 napos sitty-sutty, de a végére már eléggé meguntam és most örülök, hogy végre vége.

Szerencsére pont végeztem vele hétvégére, így sikerült újrarakni a gépem, és nem volt baj, hogy egész hétvégén egy sort sem írtam. Igaz, csak félmunkát sikerült végeznünk, mert a két meghajtó közül csak az egyik újult meg teljesen. A másikon még ugyanúgy ott vannak a cuccaim, amiket rendszerezni kéne, és a fölösleget eltüntetni, a másik felét pedig kiírni DVD-re. De majd annak is eljön az ideje. Elég fárasztó meló volt, pedig a nagy részét nem is én csináltam, hanem Luis. Nekem csak a válogatás jutott, de phh, ezt sem akarom még egyszer végigcsinálni. (Hányszor megfogadtam, hogy nem fogom úgy telepakolni a gépet... Csak az a baj, hogy ezek a feleslegessé vált holmik meg sok szemét a gépen mind azelőttről maradtak meg...)

Elég keveset aludtam a hétvégén is, meg azóta is, és még a héten ilyen keveset fogok, mert ma tudtam meg, hogy jövőhét hétfőn ismét jönnek hozzám órát látogatni. Addig el kéne készítenem valami tervet. Pechemre megint a testnevelésórámra kíváncsiak... Mi másért választanák újfent a hétfőt? Nem hiszem el, hogy csak hétfőn érnek rá. És még valami kézművest is bele kell vinnem, meg az udvarra is ki kell vinnem őket... Hát, szép, mondhatom... Miért nem tudnak jönni csütörtökön? Csodás Csütörtök a kedvenc napom... Ehelyett nekik a Hisztérikus Hétfő kell... Jól fel kell kötnöm a gatyámat... (Bár már nem igazán tudom őket elkápráztatni, maximum azt láthatják, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi 2-3 hónapban... HA egyáltalán fejlődtem.)

Közben reggelente - ha az oktatóm is ráér - járok vezetni, eddig már 2 órán voltam, és elég sok mindent gyakoroltunk, de azért a türelmes tanítgatása és folyamatos segítsége nélkül még mindig nem tudnám mondjuk egyedül beindítani a kocsit. Gondolok itt arra, hogy már milliószor tapodtam a hülye pedálokat, de még mindig nem tudom fejből, melyiket mikor kell nyomni... Még jó, hogy az oktatóm türelmes, és nem átallja tucatszor is elmagyarázni, amit nem értek, vagy amit nem bírok megjegyezni. Ha minden terv szerint haladna, akkor már áprilisra készen lennék, de mivel eddig csak 2 órán voltam, és már január első hetében jeleztem, hogy járnék a gyakorlati órákra, nem hiszem, hogy áprilisig le fog menni mind a 20 kötelező óra. És még ott vannak a pluszórák, amik nélkül biztosan nem fogom megúszni.

De azért nem lenne rossz, ha már el tudnék menni dolgozni autóval is. Legalább még ebben a tanévben.

Szegény macskám a radiátoron van, nagyjából ebben a pozícióban, és szegény már alig fér:

Szereti a meleget

De néha már neki is sok.

Esténként nagyon szeleburdi, és neveletlen. Igen, az én saram. Nem tudom, hogyan kell macskát nevelni. Hogyan kell macskát ránevelni arra, hogy használja a kaparófáját, és lenevelni arról, hogy az ágyat kaparja... Elég értelmes állat, tudja, hogy nem szabad, mégis mindig csinálja. De még nem jöttem rá, hogy miért. Féltékenységből, hogy nem vele foglalkozom? Vagy unatkozik? Nem hiszem, mert minden nap játszok vele, és mindig megsimogatom, ha hazaérek, ha felkelek, mielőtt elindulok itthonról, mielőtt lefekszem aludni... Etetem, takarítom az alomtálját... Szóval nem érezheti, hogy el van hanyagolva... De akkor miért idegesít szándékosan? Kitessékelem, aztán bekéredzkedik, aztán kaparja a kanapém, aztán kizavarom, aztán kezdődik elölről... Miért csinálja, nem tudom... Sok talány, amire sose fogok választ kapni, mert Galád az egyetlen, első és utolsó macskám.

Na, ennyi éppen elég mára, meg szerintem a hétre is, osszátok be. Megpróbálok hétvégén jelentkezni újra.

22, 23, 24.

22. nap: Kedvenc időtöltéseid

Azt hiszem, ide a legjobb lesz egy listát írni. Alvás, alvás és alvás, meg két alvás között olvasás, internetezés, rejtvényfejtés, gitározás (bár még csak gitározgatásgatás), idióta sorozatokból 1-1 rész megnézése, macskacirógatás, sétálás, beszélgetés, eszegetés (mondjuk úgy, hogy nassolás, még ha nem is tart órákon át és napi rendszerességgel), zenehallgatás, sütés, levélírás, blogírás, novellaírás, bambulás, társasjátékozás (főleg a családdal)  és ha gyerekekkel vagyok, akkor meseolvasás, és játszás. Azt hiszem, rengeteg dolgot föl tudnék még sorolni, de már pár bejegyzéssel korábban egy kilométeres hosszúságú listát írtam arról, hogy miket szeretek, és abban sok ilyen is volt.

23. nap: Blogok, amiket szívesen olvasol

Nos, elég sok blogot olvasok, többé-kevésbé rendszeresen. Az olyan blogokat szeretem, amikbe viszonylag rendszeresen írnak, de nem olyan bugyuta témákról, hogy "reggelire ettem két zsömlét, de az egyik nem esett jól", hanem inkább lelki dolgokról, vagy elmélkedésekről, vagy emlékekről, vagy valami jó témáról. Igazából nagyon kevés olyan blog van, amit azért olvasok, mert az írója rendszeresen beavatja az olvasókat a mindennapjaiba, vagy az apró-cseprő ügyeibe. Linkeket nem kaptok, csak neveket. :) Ab, Hemy, Ági, Zsu, Szussz, Luis, Lili, Virág

24. Egy fotó, ami mindig megnevettet

Höhö, ilyen fotó nincs. Vannak fényképek, amiken nagyon jót kacagtam, mikor először megláttam, vagy mikor másodszor, vagy mikor valakinek megmutattam. De egy idő után már minden viccet megszokik az ember, és minden poént megjegyez, és nem lesz olyan hatással rá, mint először volt. Szóval ilyen fotó nincs. Viszont szeretem azokat a képeket, amikre mindig új és új poént találnak ki, például ez itt:

http://funny-fun-fun.com/wp-content/uploads/media/gloomy-cat.jpg

De ha fotóról beszélünk, akkor ez a fénykép szerintem igazán mulatságosra sikerült:

30 napos izé

Elhatároztam, hogy belekezdek én is egy ilyen csacskaságba, hogy X napos küldetés, vagy nem tudom... Szóval minden napra adott egy téma, amiről írni kell. Így legalább 1 hónapra biztosítva lenne a blogolásom. Ha másoknak nem is tudnék vele örömet szerezni, legalább én jól szórakoznék rajta... A Facebookon már úgyis olyan remekül belejöttem, hogy minden nap meg kell osztanom valami zenét bizonyos szempontok alapján. Nem hiszem, hogy idegesítőbb volnék, mint mások, akik pl naponta osztanak meg 10 különböző de mégis gyönyörű idézetet, vagy 10 különböző de mégis izgalmas videoklipet, vagy 10 különböző de mégis különleges édességreceptet, vagy 10 különböző de mégis előkerült eltűnt emberek fényképét...

Gondoltam, várok vele január 1-jéig, de ismerem magam, és tudom, hogy a halogatás csak egy dolgot szül: még több halogatást... Szóval ha most van hozzá kedvem és indíttatásom, hogy belekezdjek, akkor belekezdek. Aztán reménység szerint majd jönnek elő sorra a témák, amik ötletet adnak majd a küldetés teljesítése után is.

Szóval - még mielőtt az éves havi értékelésembe belekezdenék, ami előző blogjaimnál mindig hagyomány volt - belekezdek ebbe a 30 napos nyavalyába.

Így tehát 30 napos küldetés, 1. nap:

Kedvenc filmek/zenekarok/sorozatok/könyvek/ételek

Na, ez az a téma, amiről egy teljes blogot nyithatnék, sőt, mindegyik csoportnak külön. Annyi jó film van, és annyi jó zene, hogy még említés szintjén sem lehet mindről eleget beszélni... Kezdjük rögtön azzal, hogy volt 26 évem összegyűjtögetni őket, és a lista folyamatosan bővül. Kis áttekintést akkor csak róluk:

filmek: Szeretem azokat a filmeket, amiket meg lehet nézni többször is, akár egymás után is, viszont elsőre is elég izgalmasak, és megválaszolják a kérdést, hogy mi is történt pontosan? Vagyis ha első alkalommal is úgy tudom nézni, mint ha utoljára látnám, és utolsó alkalommal is úgy, mint ha először... Élet, vagy valami hasonló. Schindler listája, Brian élete, Élet háza... Csak hogy több stílust is szóba hozzak.

zenekarok: elég sokrétű a zenei ízlésem, AC/DC-től Zsédáig mindent hallgatok, de a főbb irányvonal az a metál és a rock. A teljesség igénye nélkül hazai fronton: Tankcsapda, Ákos, EDDA, Kárpátia, Alvin és a mókusok, Republic, Depresszió; külföldiek közül: Soul Asylum, HammerFall, Stratovarius, Helloween, Sonata Arctica, Megadeth, Metallica, System of a Down, Iron Maiden, soroljam még? Abszolút favoritot nem is tudok kiemelni. Mindig éppen az, akinek a koncertjén voltam legutóbb, vagy koncertjére megyek legközelebb. Most pl az EDDA, mivel kb másfél órája értem haza a koncertjükről, és állati jó volt. :)

sorozatok: na ez már egy kicsit könnyebb falat, mert nem nézek túl sok sorozatot, főleg mostanában, szóval könnyebb összeszedni a kedvenceimet. Itt most válogatás nélkül leírok minden olyan sorozatot, amit rendszeresen néztem/nézek és szerettem/szeretek. A farm, ahol élünk, Vészhelyzet, Szökés, Cobra 11, Dr. Csont, Szívek szállodája, Beverly Hills 90210, Barátok közt, A férjem védelmében, Jackie nővér.

könyvek: szeretem az olyan irományokat, amik közel állnak a valósághoz, élethű, életszerű történeteket írnak le, mesélnek el. Emberekről szólnak, és olyan dolgokról, amik ha nem is történtek meg, de megtörténhettek volna. Nem feltétlen a történelmi regényekről beszélek, hanem azokról, amik nem rugaszkodnak el annyira a valóságtól. Két kedvenc íróm van: Gárdonyi Géza, és Szabó Magda. Tőlük a kedvenc könyveim: Az egri csillagok, A láthatatlan ember; Az ajtó, Pilátus.

ételek: nem szeretek ételekről beszélni, ezért csak tömören leírom a kedvenceimet. Rakott zöldbab, gyümölcsleves, karfiolleves, mákos guba, brassói apró pecsenye, tiramisu. Az olyan ételeket szeretem, amik nem túl erősen fűszerezettek, nem csípősek, és emberi fogyasztásra alkalmasak. (Tehát nem tengeri biz-baszok, meg nem gomba és egyéb furcsa növények.)

De ha ez a 30 napos küldetés végig ilyen szívatós lesz, nem fogok eljutni a 10. napig se. Pont elég volt az első napra ennyi badarság.

Úgyis késő van már.

Blog-dolgok

Nos, a blogírás művészetéhez a kommentálás lehetősége is szorosan kapcsolódik. Így szeretnék bátorítani tehát mindenkit, aki erre jár, hogy hagyjon nyugodtan nyomot maga után!

Ma fedeztem fel ugyanis, hogy van egy új feliratkozott olvasóm, s nem tudom, hogyan s miként jutott el a blogomig, azt sem tudom, hogyan tudott feliratkozni. De a statisztikák szerint mint ha mások is lennének, akik olvasták egyik-másik posztomat, jelét mégse látom sehol sem. Szóval kedves rejtőzködő olvasók, ne legyetek olyanok, mint a buszon ücsörgő középkorú emberek, akik a mellettük ülő újságját bújják titokban, sandán oldalra pillantgatva! :)

Betettem egy új modult: fel lehet iratkozni rendszeres olvasónak az olvasó-klub alatt, tessék bátran használni! (Így már előttem sem maradna rejtve, hogy hogyan tudott valaki feliratkozni, illetve fény derülhetne arra is, hogy tényleg vannak-e rendszeresen visszatérő olvasóim.)

Gondolkodtam rajta, hogy beteszek még ezt-azt, áttanulmányozom, mivel lehet megörvendeztetni az olvasóközönséget, de egyelőre csak a "keresőmezőt" találtam meg, az is alkalmazható, ha valakinek oka van rá. No de az is lehet, hogy én hallucináltam csupán, s nincsenek olvasóim, amiket tapasztalok, az csak fantomjáték. Így tehát hangsúlyozom a kommenthagyás lehetőségét újra. Ne féljetek tőle, nem tilos, és még csak nem is szégyenteljes dolog!

"Vááááárom mááááár...

....hogy újra itt legyél, mert nélküled... sálálá-lálááááááá"

Már csak órák választanak el tőle. :) Ó, igen. De addig is, míg nem lehetek ott vagy akárhol, de vele, írok valamit.

Azzal töltöttem az elmúlt pár napot, hogy visszaolvasgattam ősrégi blogokat... Innen is, onnan is. Pl a saját blogomat is, azt a bizonyos elsőt, ami engem elindított a virtuális publikálás útján, hajdan 2006-ban. Még nem jutottam a végére, vagyis az utolsó bejegyzéshez, ami valamikor 2010-ben íródott, de már egy egész kép alakult ki bennem dolgokról, meg önmagamról. Legelsőnek azon merengtem el, hogy mennyit változik az ember úgy, hogy észre sem veszi... Később nézünk vissza életünk bizonyos szakaszaira, és csak fogjuk a fejünket, hogy "te jóságos, hát ez is én voltam?" Voltam én annyi minden... Színpadi szende, a naiva; Erős megközelíthetetlen vár, a dáma; Bohókás bohóc, a játék(os); Semmisejó Rinyamackó, a főiskolás diák; s néha voltam csak egyszerűen Mezei Lány, az egyszerű. De mindegyik én voltam. Voltak hullámvölgyeim, szép magaslataim, sima és bonyolult az életem, örültem és bánkódtam, kiélveztem amit lehetett, s szenvedtem ahogy csak lehet... De egy valami sosem változott: mindig minden mélyen érintett. Mindig mindenen elelmélkedtem, mindig mindenre magyarázatot, okot akartam találni, vagy ha az ok nem volt meg, akkor célt. Mindig mindent tudni akartam. S így van ez most is. Ilyen vagyok. Kutatok, mindent a legnagyobb mélységekig ismerni akarok. Csak már érettebb vagyok.

Érdekes dolog ez amúgy. 14 éves koromban voltam szerencsés megfordulni Hollandiában, s azóta értetlenkedek rajta, hogy miért nem emlékszem rá jobban. Meg vagyok róla győződve, hogy ha most mennék, a mai fejemmel és tapasztalataimmal, sokkal maradandóbb élmény lenne. 20 éves koromban találkoztam először az őszinte szerelemmel, s azóta értetlenkedek rajta, hogy miért voltam olyan ostoba. Meg vagyok róla győződve, hogy ha most ismerném meg azt a fiút, a mai fejemmel és tapasztalataimmal, sokkal okosabb lennék. Az ember mindig az aktuális énjét hiszi bölcsnek. (Kérdezed vagy mondod? Azt hiszem mindkettő.) Könnyű azt gondolni, hogy most már máshogy kezelném a dolgokat. Könnyű azt gondolni, hogy azóta bölcsebb lettem, tapasztaltabb, és így tudnám, mi a helyes döntés. Könnyű azt gondolni, hogy a jelenlegi helyzet sokkal áttekinthetőbb, és kiszámíthatóbb, mint az akkori. De mindez csak azért van így, mert idővel az emlékek megszépülnek, és visszatekintve nem tűnik olyan nagy nehézségnek az, ami akkor ott szinte halálra sebezte az embert. Illetve látjuk, hogy túl lehetett élni azt a zűrös időszakot is, és nem állt meg az élet.

Vajon mit fogok gondolni a mostani időszakról 5-10 év múlva?

Sok kérdés foglalkoztat még, megfogalmazódtak bennem egész gondolatok, azt hiszem, kellene ennek egy fejezetet nyitnom. Most el is határoztam ezt.

Blogolj okosan!

A blogolás az egy különálló műfaj. Már olyan, mint az irodalomórákon tanult esszé, glossza, cikk, novella, kisregény, etc. kategóriák közül egy. Vannak íratlan szabályai, amiket valahol minden blogoló betart. A szabályelvűség mellett vannak szokások is, amik valahol minden blogra egyen-egyenként jellemzők. Van olyan jelző, amivel minden blogot lehet illetni, s van olyan is, ami az adott blogot egyedivé teszi. Talán nem olyan nehéz a követelményeknek eleget tenni, mindenesetre nem is egyszerű. Hogy ez miért jutott most eszembe?

Mert ki vagyok már éhezve (lehet egyáltalán ilyet?) egy jó blogra, ami rendszeresen frissül, és érdekfeszítő. Ami olyan témákat feszeget, amikről jó olvasni, amik elindítanak gondolatfolyamokat, amikhez lehet hozzá is fűzni valami újat. Amit egyszerűen jó figyelemmel követni. Nem szeretem a túl hétköznapi dolgokat, de a túlságosan elvontakat sem. Nem arról akarok olvasni, hogy hány órakor kelt az illető reggel, és mit evett reggelire, hanem dolgokról, amik foglalkoztatják. Érdekes eseményekről, komolyabb gondolatokról, élménydús közlésekről. Néha egy-egy ajánlóról, vagy élménybeszámolóról, vagyis változatos témákról. De nem is a filozófiai magasságok érdekelnek, ahol csak bölcs gondolkodók szavai csengenek vissza, amikhez kell egyfajta emelkedettség. Számomra akkor jó egy blog, ha mindig kíváncsi vagyok az új posztokra, ha nem válik egysíkúvá (pl a fogalmazás gyermekiessége miatt, vagy hogy mindig ugyanaz az egy dolog a téma), ha nem érzem azt, hogy minden poszt ugyanarról szól. Ennél fogva egy filmkritikus blogot sem szívesen olvasnék rendszeresen.

Ez mind szép és jó. Lenne. A probléma csak annyi, hogy nem igen találok már ilyen blogokat. Néha belebotlok egybe-egybe, amit rögtön el is mentek magamnak, hogy majd oda visszatérek, de azt veszem észre, hogy el van mentve könyvjelzőbe vagy tucat blog, és akármelyiket nézem meg, mindenhol az utolsó bejegyzés hetekkel ezelőtti... Havonta 1 bejegyzés meg számomra kicsit kevés. S ami a legszörnyűbb, hogy ezért nem hibáztathatom magát a blogolót, egyszerűen az én igényeim mások. S milyen jogon várnék el én ilyesmit egy vadidegen embertől, aki a neten publikálja a gondolatait, vagy kicsiny életét? Talán valamit a régi időkből szeretnék visszakapni, amikor még az első blogomat elkezdtem írni, és odatévedtem más felhasználók feljegyzéseihez is. Ment a véleménycsere jobbra-balra, ők kommenteltek nálam, én kommenteltem náluk, s amellett, hogy nyomon követtük egymás blogjait, egymással is kapcsolatban maradtunk. Egynémely taggal még most is baráti viszonyban állunk, és tartjuk a kapcsolatot. De a blogolás valahogy abbamaradt mindenkinél. Nálam is visszaesett a kedv; persze, hiszen ez egy műfaj... s ha nincs rá érdeklődő, akkor meghal. A blog attól jó, hogy lehet hozzá véleményt fűzni. Eszmét cserélni. Megismerni általa más embereket, vagyis más emberek gondolkodását, hozzáállását. S nekem ez hiányzik. Ha magamnak akarnék írni, akkor tollat és papírt ragadnék... De én azért választottam a blogot, mert így legalább a közölnivalómat tényleg közölni tudom. A kérdés csak annyi, hogy hány emberhez jut vajon el.

Nem egyszerű blogolni. Többek között nagyon nehéz megfelelően kiválasztani egy bejegyzés címét is... Mert az sokszor nem egyértelmű, s ha valaki Google-ben talál rá, csalódni fog... "Azt írta, hogy [...], erre kiderül, hogy nem is a [...]-ról van benne szó..." Nem akarom félrevezetni az olvasóságot. De nem akarom az orruknál fogva vezetni sem őket. Nem akarok szájbarágós lenni, de nem akarok unalmassá sem válni. Olyan címet kell találni a posztoknak, amik sarkallják az embert az elolvasásra, de mégsem érzik a végén csalódásnak... Továbbá nagyon nehéz megfelelően ellátni a blogot/bejegyzést címkékkel is. Adjanak is támpontot arról, hogy mi a fő témája/csapásiránya az adott szóhalomnak, de ne is legyen tartalomjegyzék. Legyen érdekfeszítő a címkéktől épp úgy, mint a megfogalmazástól. Egy vers is attól jó, ha az embernek van kedve elolvasni, s aztán elmélkedni rajta. Attól, hogy összeválogatsz 4 sort, amik végén a szavak rímelnek, még nem írtál verset. Nem leszel költő.

S ha leírod minden nap, hogy mit ettél reggelire, és hogy hányszor csuktad majdnem oda az ujjadat, még nem leszel blogoló.

De mitől válsz blogolóvá, és blogolvasóvá?

Valóságban is, nem csak virtualitásban

Új blog, új élmények. Mert mindennek oka van. Szóval úgy döntöttem, hogy most egy hosszabb bejegyzést szentelek annak, miért is vagyok itt, és mit akarok.

Ez a tavasz nem csak a természetnek hozott megújulást, hanem nekem is. Bezárkózva, távol minden közelségtől, a saját világomban éltem, egy üvegkastélyban, s onnan tekintettem ki, onnan szemléltem a nagyvilágot. Nem merészeltem elhagyni a portámat, csak az ajtók s ablakok mögül követtem figyelemmel a történéseket. De aztán jött valami szellő, jött valami napsugár, jött valami virágillat, s először csak az ablakomat tártam ki, majd az ajtómat is. Aztán szép lassan elindultam. Átjárt ez az újdonság, és most úgy érzem, hogy a madarak nekem csicseregnek, a szellő értem fújdogál, a Nap énrám ragyog, a virág miattam nyílik. Minden a lehető legjobban történik ebben a lehető legjobb világban. Pangloss mester is mindig ezt mondta Candide-nak.

Nekem újra meg kellett tanulnom közeledni a világ felé, újra meg kellett tanulnom bízni. A tavasz nem csak a természetet újította meg, hanem engem is. Mint ha lebegnék, 1 méterrel a föld fölött járnék, s innen látnék szerte. Mint ha úsznék a levegőben, s minden tárgy körülöttem valami kozmikus súlytalansági állapotban keringene. Egyszóval boldog vagyok. S ezt a boldogságot nem is akárminek köszönhetem. Nyilván az ember akkor tud boldog lenni, elégedett, örömteli, szárnyaló, ha van valaki, aki élteti benne ezeket a dolgokat. Engem is éltet most valaki. Valaki, hosszú idő óta az első, akit merek magamhoz közel engedni. Akinek merek megnyílni, mert finoman bontogat. Jó vele megosztani a részemet. Furcsa dolog ez, mert nem is most pottyant az életembe, de csak most vettek új irányt a dolgok. A blogom is új köntöst, új formát, új szobát kapott, de nem csak virtuálisan változik az életem, hanem valóságosan is. Szóval egy új kezdetnek meg kell adni a módját.

Nem mondom, hogy ezentúl csak vidám leszek, és soha nem fogok már elkeseredni, vagy elszomorodni, azt sem mondom, hogy többé már nem leszek ideges, vagy türelmetlen, mert az élet változik, de én én maradok. Viszont azt tudom, hogy mennyi mindent tanulok s tanulhatok ebben az új korszakban. Tanulok türelmet, kitartást, bizalmat, odaadást, empátiát, és gyermeki lelkesedést. Tanulok várni, adni, és elfogadni. Tanulok magamról, s tanulok róla. :) Lesznek biztosan szomorú napjaim is, leszek biztosan egyedül is, lesznek biztosan nehézségeim. De itt van bennem a tudat, hogy most minden megváltozhat, hogy most bízhatok újra, rábízhatok valamit, megbízhatok benne, és ez a bizalom erőt fog adni.

Most minden zizeg, minden zsibog, minden pezseg, minden pörög. :)

Azt hiszem, a kedvenc évszakom a tavasz. S remélem, ez a tavasz sokáig fog még tartani. :) Minden nap kinyílhat egy újabb kis virág. :)

A gólyák is költöznek...

Igaz, ők félévente, és mindig csak 2 hely között, de mégis azért teszik ezt, hogy az új helyen jól érezzék magukat. Alkalmazkodni kell az életkörülményekhez. S míg a világ egyik felén hűvös idők járnak, a másik felén kellemes nyári meleg van. Ők pedig a kellemes nyári meleget szeretik. No, én most úgy viseltetem, mint a gólya. Költözök: előző blogomból továbbállni kényszerülök, mert nem érzem már ott jól magam. Remélem, hogy ez az új hely kényelmes lesz, és segít megtalálnom a megfelelő életritmust.

Sok helyen blogoltam már, huzamosabb ideig (közel 3 évig) voltam a legutolsón, de már ott is terhes maradnom. Persze, a szívem egy darabja mindig ott lesz, abban a blogban; hiszen lelkemet tettem bele, önmagamat adtam, de az idők változnak, és kell tudni követni a változásokat.

Remélem, hogy most Pelepitia újraéledhet, s az új kezdet új dolgokat hoz az életébe. :)

X+n-edik blogomat ezennel megnyitom.