"Maga a játék az igazi ajándé-é-é-ék" :)

Az a baj minden ünnepi készülődéssel, hogy már napokkal, esetleg hetekkel az esemény előtt lázban égek, és alig bírom türtőztetni magam, hogy ne fecsegjem ki az éppen érdekelt személynek, mivel is készülök, mivel is fogom meglepni... Luisnak nagyjából 2 hét múlva lesz a születésnapja, és én nagyjából karácsony óta azon töröm a fejem, hogy mivel lepjem meg. Ahogy Petőfi mondaná: "S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat", de valahogy egy sem volt az igazi. Illetve sok igazi lett volna köztük, amikkel nagy nagy örömet szerezhettem volna annak, akit szeretek, de többnek igen kétséges lett volna a megvalósítása, vagy egyenesen kivitelezhetetlennek tűnt, és olyan is akadt az ötletek között, amit miután alaposan átgondoltam, mégis elvetettem, mert nem a legmegfelelőbb örömszerzésre. Telt múlt az idő és már hirtelen május lett, ilyenkor azért már egy biztos elképzelésnek kellene lennie, mert szűkül az idő és én kapkodni nagyon utálok, elkésni meg még annál is jobban. Úgyhogy ismét gondolkodóba estem, de ezúttal már csak olyan dolgokon járt az eszem, amiket május végéig meg is tudok csinálni. És tegnap villámcsapásként hasított belém a felismerés, mi legyen idén az ajándék. Délelőtt éppen semmi dolgom nem volt, úgyhogy volt lehetőségem több dolognak utána járni, aztán a nap végére teljesen körvonalazódni látszott az egész. Ma pedig - mivel órákkal előbb elengedtek - hazafelé betértem az üzletbe, és megvásároltam minden kelléket a tökéletes ajándék elkészítéséhez. Jelentem, ma el is készült, (mivel nagyjából 4 órával hamarabb itthon voltam mint más munkanapokon) és már ott pihen a polcon. Annyira szívesen leírnám, mit találtam ki, de sajnos (nem sajnos!) Luis is látogatja a blogomat. És ha kiderülne, akkor oda lenne a meglepetés! Szóval most nagyjából 2 hétig kell görcsösen titkolóznom előtte, mert azt akarom, hogy az öröme teljes legyen. És remélem, sikerül is a tervem. Mármint nem a titoktartásra vonatkozóan, hanem az örömszerzésre. Azt mondta, mindennek örül, hát majd ez szépen kiderül idejében. Én megtettem, ami tőlem telt.

Ilyenkor már kérdezgetni szokta, hogy mit fog kapni? Én meg visszakérdezek, hogy tényleg eláruljam-e, és ő gyorsan rávágja, hogy ne. Ezt játsszuk a születésnapjáig, ezt játszottuk karácsony előtt is, és a játéknak mindig akkor van vége, amikor végre elérkezik az ajándékbontás ideje. Úgy tudom, pont azt, amire éppen vágyott még nem adtam soha, de olyat, aminek nagyon örült, kétség kívül.

Egyébként a jó ajándéknak kettő ismérve van. Az egyik az: Olyan, aminek te is örülnél. Mert aminek te örülnél, biztosan örülne a másik is. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit ha te kapnál szíved szerint visszautasítanád. A másik pedig: Olyan, aminek a kiválasztásakor a másikra gondoltál, és neki szántad. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit igazából valaki másnak szántál. Ha ezeket tartod szem előtt, nagy csalódásban nem lehet részed, nem lőhetsz nagyon félre.

Én az ajándékozásban mindig a másik embert szeretem, és azért megyek hetekig az ajándékok után, hogy mindig megtaláljam a tökéleteset. Persze az évek múlásával az ötletek is fogynak, de talán jönnek helyettük újak.

A nagymamám születésnapja (89.) pedig a jövő hétvégén lesz, és arra még semmit nem találtam ki. Azért vagyok gondban, mert az elmúlt években az összes karácsonyi és születésnapi ajándékot én találtam ki neki, és mind egytől egyig hasznos és boldogító volt. Most pedig édesanyám is rám bízta ezt a dolgot, úgyhogy jó sokat kell rajta gondolkodnom.

Szóval most nagy ünnepi készülődésben vagyok, és már alig bírom kivárni az alkalmat. Pedig nem is az én születésnapom lesz... Lehet, hogy abban az üzletben, ahol Luis ajándékát beszereztem, Mamócának is találnék valamit, de az csak az én személyes részem lenne, viszont a nagy családi meglepetést nem pipálhatnám ki vele. Neki azért nehéz olyat adni, aminek én is örülnék, mert elég nagy közöttünk a korkülönbség... Majdnem 60 év. Inkább a másik ismérvet kell figyelembe vennem: sokat kell Mamára gondolnom (már egy hete csak...) és meglesz a meglepetés.

2 évért cserébe 2 nap :)

Egész szerdáig még arra készültünk, hogy rossz idő lesz hétvégén, eső és viharos szél, a kikapcsolódásra teljesen alkalmatlan viszonyok. De imáink meghallgattattak, mert már csütörtökön is olyan szépen sütött a nap, hogy bizakodóan várhattuk a pénteket. És tényleg gyönyörű idő volt, nem hogy eső nem esett, de még egy kis szellő sem szomorított el minket. Mint ha direkt nekünk készült volna az idő. Én már csütörtökön este robogtam le Luishoz, hogy egyetlen percet se vesztegessünk el a ránk váró csodákból. Igaz, korán kellett feküdnünk, mert pénteken a fodrásznál kezdtük a napot, de már az együtt fekvés is élmény, főleg ha a szerelmet csak hétvégén élheted ki igazán. Szóval mint mondtam, pénteken frizurafrissítéssel indítottuk a közös programunkat, ezzel is kitöltve az időt, míg a szállásunkat elfoglalhattuk. (Ugyanis Agárdon béreltünk ki egy apartmant a hétvégére, de csak 13:00-tól lehetett elfoglalni, és addig ki kellett tölteni az időt, még úgy is, hogy az utazásra számoltunk egy másfél órát.) Utána elmentünk bevásárolni, nagyon fontos kiegészítőket és eszközöket vettünk, úgy mint egy üveg bor, egy üveg pezsgő, tortilla, csoki, na meg egy napszemüveg (ami már az első alkalommal meghibásodott, de erről majd később) és már suhantunk is a Velencei tó felé. Hiába határoztam el, hogy majd mindent fényképen dokumentálok, mire odaértünk, annyira el voltam a látványtól, hogy egyből kiment a fejemből. Csodálatos helyünk volt, egy otthonosan berendezett kis tetőtéri apartman, hálószobával, nappalival, amerikai konyhával, egy hatalmas sarokkáddal és egy tolóajtóval leválasztott mosdóval. Két embernek pont elég, még lakni is akár. Igaz, hogy 2 lépcsőn kellett fölmenni, de olyan sokat azért nem is ültünk a szobában, hogy bántuk volna. Pénteken sétáltunk egyet a környéken, elintéztünk még egy-két apróságot, hogy minden tökéletes legyen, este étteremben vacsoráztunk, és megnéztünk egy filmet, hogy jól rákészülhessünk a másnapra. Mert szombaton kipróbáltunk valami újat, és annyira jól sikerült, hogy még azóta is sajog a hátsónk tőle. Fene se gondolta volna, hogy ilyen megerőltető körbetekerni a Velencei-tavat. Délelőtt kibéreltünk két (egyébként vadiúj, még addig használatlan) biciklit, és nekivágtunk a távnak, amit a kölcsönzős fickó javasolt térképen. Azt mondta, hogy a rutinosak balra indulnak, mert az elején van a nehezebb rész, nagyobb emelkedőkkel, de a vége szinte folyamatos suhanás a lejtőkön, és ha találkozunk szembe biciklisekkel, akkor ők mind buták vagy tapasztalatlanok... :) Egy laza 30 km, vagy én nem tudom, de nagyon sok. Már az elején éreztem, hogy meg fog fájdulni a lábam vagy a fenekem, esetleg mindkettő, mert nagyon kemény volt az ülés, de ellensúlyozta az örömöm, hogy napsütés van eső helyett és szélcsend van vihar helyett. Első pihenőnk Pákozdon volt, fagyiztunk egy cukrászdában, aztán kimentünk az Ingó-kövekhez, (ami az origó), és csak utána tértünk vissza a bicikliútra. Majd pihentünk egy kicsit Sukorónál is, fölmentünk a katonai emlékparkhoz, ott baromi sok pénzért megnéztünk egy kiállítást, amit interneten ingyen is láthattunk volna kis böngészés után, innen-onnan összeszedett információkból, de sebaj. Azután Velencén álltunk meg egy rövid időre, ahol elfogyasztottuk sajtos-tejfölös lángosebédünket, és Velencétől Agárdig már nem volt több nagyobb pihenőnk/kitérőnk, viszont már annyira elfáradtunk, hogy azt is kétségbe vontuk, egyáltalán bármire még képesek leszünk a nap hátralévő részében. Nagyjából fél 6 volt, mikor visszaértünk, szóval hosszabb-rövidebb pihenőkkel együtt nagyjából 7 órát tekertünk egyhuzamban. Mások biztos ráedzenek egy ilyen biciklitúrára, vagy többet gyakorolnak előtte, de mi élből megcsináltuk, és olyan jól éreztük magunkat, hogy elhatároztuk, nyáron megpróbáljuk újra, vagy keresünk valami más hosszú távot. (Mondjuk lehet, hogy a Balaton-túra kicsit sok lenne így második próbálkozásra, de biztos van valami köztes megoldás. Mit tudom én Keszthelytől Aligáig, vagy fordítva...)

A szombati étteremről lemondtunk, mert sem erőnk, sem étvágyunk nem volt hozzá, és még meg kellett ennünk az előző napról hozott maradékot is (ezek az éttermi adagok valahogy sohasem egy emberre szólnak), úgyhogy a napot csak a házban igénybe vehető szaunával és jakuzzival koronáztuk meg. Persze próbáltuk enyhíteni egymás fájdalmait is a kiváló és hatásos Voltaren krémmel is, és boldogan betelve az élettel tértünk nyugovóra. Sajnos vasárnap már délelőtt 10-kor el kellett hagynunk a szállást, de még várt ránk az egész nap. Elmentünk a Pákozd-Sukoró ölében fekvő arborétumba, ott sétáltunk és beszélgettünk legalább 2 órát, még a kötélpályát is kipróbáltuk, amit valahogy nem reklámoztak sehol, szóval ha mi nem vagyunk elég kíváncsiak, talán tudomást sem szerzünk róla, hogy ilyen is van. Felmentünk a kilátóba, megnéztük a természetrajzi kiállítást is, fényképeztünk egy tucat gyíkot, és miután bejártuk az egész területet, visszaballagtunk a kocsihoz, hogy kereshessünk egy vendéglőt éhező testünk kényeztetésére is. Igaz ugyan, hogy egész hétvégén egy jó kis húslevesre vágytam, de abban az étteremben, ahova végül betértünk pont nem volt étlapon. Ellenben a pincér valami hihetetlenül érdekes hibrid figura volt: egyszerre volt idegesítő és jópofa, furi és normális, idétlen és kedves. Kuki, Szikora Robi és Delhusa Gjoni keveréke egy személyben. De a végére mégis inkább az idegesítő és idétlen énje volt az erősebb, úgyhogy nem is bántuk, hogy desszertet már nem választottunk. Ez volt a hétvégénk záróakkordja, utána már csak a vonatom kiválasztása és a visszaút várt ránk. Pusztaszabolcsnál sajnos elváltak útjaink, de csak egy pár napra, míg újra hétvége nem lesz. (Sőt, ezen a héten hamarabb jön el a hétvége, mert csütörtöktől már tavaszi szünet. :D) Kicsit nehéz volt visszaesni ez után a pár nap után egy újabb hétfőbe, de akkor is minden fantasztikus volt. Illetve majdnem minden, mert az újonnan vásárolt napszemüvegem hiába áll tök királyul, és néz ki tök királyul, és van tök király tokja is (hogy ha már egyszer veszek egy rendes napszemüveget, legalább vegyek hozzá egy tokot is, hogy ne karcolódjon, meg sokáig szép maradjon...), az első alkalommal hogy a fejemen (még csak nem is a szememen!) volt, elhagyta az egyik kis csavart, ami a lencsét a kerethez fogja. Ez még a kisebbik baj, mert a szálláshelyen volt, azon belül is a hálószobában, és meg is találtuk, de a kis vacak, amit rá kell csavarni, az nem lett meg. Úgyhogy vehettem vissza a régi (és nagyon tré) napszemüvegemet (mert hála az Istennek, volt okom használni), és rakhattam vissza a tokjába az újat, hogy majd otthon megjavítsam. Megjegyzem sikerült is, egy itthoni régi, törött szemüvegről operáltuk le a kis csavart, hogy ráillesszük az enyémre. Erre ma semmi szükségem nem volt rá. Na sebaj, szemüveg ide, szemüveg oda, mi akkor is nagyon örültünk a hétvégénknek, de főleg egymásnak. :)

Jöjjön most egy pár fénykép, melyek azért mégiscsak tanúskodnak a hétvégénkről, és rólunk.

és a mocskos bürokrácia...

Pár hete közölték velem a remek hírt: május elején ellenőrzést kapunk, ami azt jelenti, hogy le kell adni az összes naplót, amit minden egyes csoportról vezetni kellett volna... Teljes jelenléti ívvel, és tematikával... Dátumokra lebontva, egzakt módon kitöltve egészen szeptembertől. Ez az esetemben összesen 11+3, vagyis 14 naplót jelent. A hangsúly azon van, hogy "kellett volna". Mert hogy ezt egyikünk se vette igazán komolyan. De nincs mese, a fejesek jönnek, és lesz haddelhadd, ha nem készülünk el velük. Szóval ez így megpecsételte az utóbbi időszakot, de még az elkövetkező másfél hétre is rányomja a bélyegét. 11 napló helyett 14-et kell kitöltenem, mert január óta még M asszonyt is én helyettesítem, így az ő naplóit is ki kell egészítenem. Ez foglalja le minden szabadidőmet, amit nem foglal le más. Persze a többi lefoglalt szabadidőm is eltelik, egy baj van csak vele: túl gyorsan és kicsit sem megragadhatóan.

Csütörtökön délután vettem a nagy pakkot (meg a naplók jelentős hányadát), és nekivágtam az útnak, hogy a szabadidőmet Luis-val (és persze a naplókkal) töltsem el. Pénteken ugyanis nem volt tanítás, mivel a tantestület kirándulni ment. 5 és fél nap teljes szabadság. (Amit csak a naplók árnyékoltak be.) A vonatra már eleve megvolt a jegyem, csak a jegypénztáros egy süket banya, szóval a vonaton derült ki, hogy 2 órával korábbi járatra szólt volna... A kalauz csöppet sem volt kedves és segítőkész, és még az sem volt enyhítő körülmény, hogy beismertem bűnösségemet... Hiába szóltam neki időben, előre, hogy szeretnék majd tőle egy pótjegyet váltani, mert félrehallotta a pénztárban a nő, blablabla... Lehet, hogy az egész jegyvásárlási históriát meg kellett volna osztanom vele? Akkor belátóbb lett volna, és megenyhült volna? Mindenesetre jó bosszúsan szálltam le a vonatról, és a ruhám is majdnem spontán égésbe kezdett rajtam. De elég volt egy mosoly, meg egy ölelés, és máris jobb kedvem lett. Hamar eltelt az első nap, meg a második is...Közös főzés, filmezés, egymás álmainak álmodása, lusta henyélkedés, és persze a naplók...

Szombaton délelőtt belefeledkeztem teljesen a dátumok bogarászásába, szeptemberig visszamenőleg azért elég megterhelő összesíteni, hogy mely napokon volt óra, mely napokon nem, és amiről nincs jelzés, az csak hanyagság miatt maradt el, vagy tényleg nem tartottam aznap egy csoportnak sem alkalmat... Persze a határidőnaplómnak is csak a fele volt nálam, természetesen a hiányzó dátumokat a másik feléből kellett volna kiszemezgetnem. Úgyhogy hiányosan, de annál nagyobb lelkesedéssel elkezdtem kitöltögetni őket. Délután már nem kellett vele foglalkoznom, mert elindultunk Bajára, hogy zenéljünk, vagyis inkább ő zenéljen, én meg hallgassam. :) Hónapok óta nem voltam sehol így kikapcsolódni, sem koncerten, sem egyéb összejövetelen, szóval igen jól esett most ez, és jól is éreztem magam. A társaság nagyon szimpatikus volt, és elég befogadó is. Persze, nem nehéz befogadónak lenni olyan esetben, ha az emberünk kedvelt figura. Valahogy mindig is ezt gondoltam, éreztem: sokkal könnyebb betagolódni egy társaságba akkor, ha a kapocs-fél maga is a társaság egy kedvelt tagja. Persze, mondhatnók, hogy eleve nem barátkoznak egymással olyan emberek, akik nem tartják egymást jófejnek, vagy nem kedvelik egymást, de ez valami más. Nem mindegy, hogy ki viszi az új embert, és milyen apropóból. Nem csak az új ember személyiségén vagy viselkedésén múlik, hogy hogyan fogadják be. De engem elfogadtak, legalábbis úgy éreztem. (Persze ki tudja, mi a valóság. Csitt.) A koncert tetszett, és habár a zenék 96%-át nem ismertem, azért mégis élveztem. Egészen királyi koncert volt, már ami a közönséget illeti. :)

Vasárnap délután robogtam vissza Pest felé, mert ha még nem volt elég a zenei élményből a hétvégére, a Nightwisht is meg kellett hallgatnom az Arénában. Szóval aznapra még a mocskos bürokráciát is magam mögött hagytam, már csak azért is, mert a teljes napom egy rohanás volt, és semmi időm nem volt foglalkozni velük. 6-kor kapunyitás, 7-kor kezdés, 9-kor a főbanda, és háromnegyed 11-ig töretlen muzsika. Töretlen? Elég sokszor megtörték a hangulatot az instrumentális számokkal, és a közönséget sem énekeltették agyon. Anette megint hozta a kislányos formáját, és az idétlen mozgáskultúráját, és persze a 2 nagy slágerükön kívül egyik kedvenc dalomat se játszották... (Vagyis volt a Nemo, meg az I wish I had an angel, de nem volt a Bless the Child, meg a Wishmaster.) Zs elég kacifántos úton talált oda hozzánk... Meg volt beszélve, hogy majd keressük egymást, ha beért a busza, és közel jár, de én hiába írtam neki sms-t, ő arra nem reagált. Persze, hiszen nem arra a számra küldte el. Aztán mikor 1 óra elteltével már felhívtam, hogy ugyan merre jár, miért nem ért még mindig oda, akkor derült ki, hogy már egy ideje vár ott ránk az általa biztosnak tartott helyen... Lényeg a lényeg, bátyusék lovagiasak voltak, és felvettek a nyakukba, hogy körül tudjak nézni a tömegben, s egy vad integetési roham után végre kiszúrtuk egymást a távolból, s Zs utat tört magának hozzánk. Végső soron nem volt egy rossz koncert, sőt, voltaképpen egészen élveztem is, a nyakam meg még azóta is fáj, de azért kicsit jobb műsorra számítottam. Bár, nem is a műsorral volt baj, mert az előzenekarok is színvonalasak voltak, meg a színpadkép is. Inkább a set-list-tel volt bajom. Túl kevés régi klasszikust nyomtak, és túl sok instrumentális rész volt...

A koncert után még bevágtunk egy gyrost a körúton, és éjjel 1 volt, hogy hazaértünk. Persze akkor aztán beszélgetés hajnalig, amíg volt bennünk szusz, és már reggel fél 8-kor útra készek voltunk. Zs Népliget felé tartott, én meg Kelenföldre. Zs haza, meg én is haza. :)

Fél 9-kor találkoztunk Luis-val a pályaudvaron, s úgy indultunk el. Először reggeliztünk a Nyugatinál, aztán fölmentünk Zugligetbe. IGEN! :) Elvitt (pontosabban eljött velem) libegőzni, pedig nem ápol szoros barátságot a magasságokkal. Return jeggyel ültünk föl, föllibegtünk, aztán fölsétáltunk a kilátóba, aztán visszasétáltunk a libegőhöz, és lelibegtünk... Lib-lib... :) Csodálatos volt. :) Képet is tennék be, de már így is elég hosszúra sikerül ez a poszt... Mert még mindig nincs vége.

Kora délután érkeztünk meg második otthonomba (amiről már tettem említést korábban), s nem várt ránk más, csak a 2 hetes kiscicák. :) Lakótársam nem volt itthon akkor még, késődélután érkezett meg.

S míg Luis pihegett és pihent, addig én visszaültem a naplóim közé, és igyekeztem fölvenni az elejtett fonalat... Még mindig voltak hiányzó dátumaim, de legalább a kezemben volt már a másik naptáram is, ami segítségemre volt. S végül még örömhírt is kaptam: megvan a végső dátum, május 11.-ig kell elkészülnünk.

Ez egyfelől könnyebbség, másfelől nem örvendetes, mert ha tudom, hogy van még időm, nem iparkodok annyira, mint ha már végső kétségbeesésemben lennék, hogy nem fogok időben elkészülni. Példának okáért ma (szerdán, este 23:41-kor) is úgy állok, hogy hozzá sem nyúltam... Pedig lett volna rá időm, ha nagyon akartam volna. Holnapra már nem lesz mentségem.

Este rövid séta után - mely alatt megismerkedtünk városunk újabb fagylaltkülönlegességeivel - hazaérve nekiálltunk krumplit pucolni és mosni és reszelni, és gyúrni, és liszttel összekeverni, és fokhagymával megspékelni, hogy ízletes tócsnit készíthessünk belőle. Sült is egészen fél 10-ig, amikor is nekiálltunk végre falatozni. De megérte, mert finom lett. (Állítólag. És még mindannyian élünk.) Persze utána még belefért egy film is az esténkbe, meg egymás inspirálása... :)

Hamar jött el a kedd, az idő röpül, ha olyannal töltöd, akit szeretsz. Csodálatos reggelre ébredtünk, megettük a maradék tócsnit, majd sétáltunk egyet a napfényben, és meglátogattuk a helyi büfét, ami az ünnep ellenére is nyitva volt, s ahol standard ételeket lehet kapni, úgy mint hamburger, hot-dog, melegszendvics, gyros... Ez utóbbit választottuk, majd a fagyizáshoz is kedvet kaptunk. Nyilván nagy volt a kedv, hiszen a kedvencemet leltem meg: Túró. Egyből két gombócot is kértem. :) S milyen hamar este lett... Éjjel-nappali boltban bevásárolni, mert kell a muníció... :) Aztán reménykedni benne, hogy a szerda reggel nem is jön el olyan hamar.

De a szerda reggel elég hamar eljött, és még az a visszanyert fél óra is gyorsan eltelt, és 11:45-kor a vonat elrobogott... :/ Én pedig visszazökkentem a hétköznapokba, és a naplók közé... Mert az a mocskos bürokrácia... Amivel persze egész nap nem foglalkoztam. De holnapra már nem lesz mentségem.

Ezek a napok pedig mindig olyan gyorsan telnek el, visszafordíthatatlanul.

Ez egy gyönyörű hónap volt. :)

Majdnem kimondani jobb

Nem kell mindent kimondani, mert vannak dolgok, amik kimondatlanul sokkal többet érnek. Igazabb vagy és őszintébb, ha nem akarod az unalomig ismételni azt a szót vagy kifejezést vagy mondatot. Ha tudod, hogy a szavaknak mi a valódi jelentése, nem veszíted el a hiteledet, és te sem csalódsz.

Csodálatos nap volt ez a mai. Hajnali keléssel, és (úgy tűnik) hajnali fekvéssel, de a kettő közötti idő olyan tartalommal, amilyenről még csak álmodni se mertem. És még most is bizsereg a tenyerem. :)

Reggel fél 9-kor már Székesfehérváron voltam, s egy hosszú ölelésben pihentem ki az utazás fáradalmait. Így indult közösen a napunk, ami már reggel 6-kor elkezdődött, amikor is én ébresztettem őt álmából egy telefonhívással. Luis ma is üde volt és jó kedélyű, érintése és hangja kellemes, a lelke pedig mindig magával ragad. Mivel a reggelim ma kimaradt, így teszkógazdaságos péksüteménnyel pótoltuk, amiből még ebédidőre is maradt. Egy jóleső tea után utat vettünk Pákozd felé, hogy ez a látvány tárulhasson szemünk elé:

Látkép: Velencei-tó

A kutyus neve: Kutya

 A falu végén, nagyjából az utolsó háznál egy aranylelkű kutya szegődött mellénk, s jó kalauzhoz méltóan egészen a célunkig vezetett:

A vidéken pedig rajtunk kívül egy lélek se járt. Legalábbis egy darabig. Később két ifjonc kirándult el mellettünk, s a kutyáról rögtön azt hitték, hozzánk tartozik, meg is ijedtek, mikor a kis jószág követni kezdte őket. Visszajött az egyikük, és meg akart bizonyosodni róla, hogy a kutya tudja, hova megy. Mi pedig csak engedtük, hadd vigyék. A szeretetünket úgyis magával vitte.

A Nap szépen sütött, és a szél sem volt olyan hűvös, szóval hamar megváltunk a vastag kabátunktól, s a bensőnket bensőképp melegítettük föl. Egész délután ott voltunk a sziklák között, hol erre, hol arra tekintve, de leginkább csak egymást nézve, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen nem kell, vagy nem is lehet kimondani.

Majdnem kimondani jobb, mert abban az ember önmaga van benne. Mert azt csak két ember, a belső nyelven érti. Vannak dolgok, amikről nem szabad, amikről nem kell, amikről nem illik, s amikről nem érdemes beszélni. Ez az utolsó kategóriába tartozik. Tudom én is, tudja ő is, de jobb nem kimondani. :) Mert unalmassá válna. Azt pedig nem akarja egyikünk sem. Jól megvagyunk mi így egymással. A Nap süt, a szellő fúj, a fű hajlik, mi meg élünk. :) S ha ki kell mondani, úgyis kimondjuk. :) Mert vannak dolgok, amiket ki kell mondani. Csak meg kell válogatni, hogy mikor.

Révedő tekintet

A késő délutáni órákban tértünk vissza Fehérvárra, némi élelem magunkhoz vétele után fürödtünk még egy kicsit a Napfényben, majd egymás tekintetében, s buszra szálltunk. Luis haza, én haza. Egyszerre. Csak két külön buszon. Sajnos. De a távolság is azért kell, hogy az ember értékelni tudja a közelséget. :) A szél is azért kell, hogy az ember értékelni tudja a szélcsendet. S a sötétség is azért kell, hogy értékelni tudja a fényt.

Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek az emberrel. Akár akarja, akár nem. Akár készül rá, akár nem. Akár vágyik rá, akár nem. Ezek a dolgok általában a két végletben vannak. Vagy a "nagyon jó", vagy a "nagyon rossz" jelzővel lehet őket illetni. Én azt hiszem, ami most velünk történik, az nagyon jó. Azt hiszem, ezt nevezik boldogságnak.

Majdnem jobb kimondani, de csak majdnem. Mert jobb majdnem kimondani. Majdnem kimondani pedig a legjobb.

Az élet egy csoda, minden nap tartogat valami meglepetést a számunkra. Nem mindenki tud mit kezdeni a meglepetésekkel. Azt is meg kell tanulni kezelni.

Nekem a meglepetés ma pár mozdulat volt. És én csak éneklem, hogy:

"Jó, jó, jó veled, jó veled"

Viszonyom a telefonhoz

Mondhatnám, hogy tudvalévő, de nem mondom, mivel ez csak az előző blogomból derülhetett ki a nyájas olvasónak, de lényeg a lényeg: dolgoztam telekommunikációs cégnél, mint telefonos ügyfélszolgálatos... Felemelő volt, naphosszat hallgatni az idióta ügyfelek idióta panaszait... Sikeresen meg is utáltam az amúgy is elég ellenszenves műveletet, a telefonálást. Azt sem díjazom túlzottan, ha engem hívnak, de azt sem, ha nekem kell valakivel telefonon keresztül beszélnem. Főleg, ha a vonal másik végén egy ismeretlen ember tartózkodik. Attól én is tartózkodó leszek. Szóval az évek alatt remekül kialakult a szokás, hogy ha valamit szeretnék elintézni, smst írok. Ha sehogy sem sikerül karakterizált üzenetben megoldani, akkor végső esetben folyamodok a kagyló felemeléséhez.

No, ez a rövid intermezzo csupán arra volt jó, hogy közöljem a tényt: Minden szabály alól van kivétel. Mert most még a telefonálás is átlépett a "Szükséges rossz" dicsköréből a "Leleményes megoldás" szentélyébe... Most inkább a lehetőséget látom benne, mint a nyűgöt. Persze, smst kapni is csudijó dolog, de hallani a másik hangját, az felbecsülhetetlen. :) Az idő megszépíti az emlékeket, Luis megcsodásítja a szörnyű telefonálást. :) Az eső elmossa a bánatot, Luis feloldoz a telefonálás okozta görcsök alól.

Az emlékek tisztulnak, a bánat elmúlik, s marad az örömteli beszélgetés, amit megkönnyít a technika. :)

Jó volt hallani a hangodat. Mindig jó. :)
(De nem akarok sok lenni neked.)