Örvény, vagy tölcsér?

A rossz dolgok bevonzzák a rossz dolgokat. Van ez a mondás. De akkor az ellentettje is biztos igaz: A jó dolgok bevonzzák a jó dolgokat. Igaznak kell lennie. Mert én most ezt tapasztalom. Ha rámosolyogsz a világra, akkor a  világ is visszamosolyog rád. Aki nevet, azzal együtt nevet a világ, de aki sír, az egyedül sír. Ugye? Szóval én most úgy érzem, hogy az egész világ nevet velem együtt. Csupa jó dolgok történnek velem. S most először van az életemben, hogy nem félek a jó dolgoktól, és nem görcsölök azon, hogy "mi lesz, ha felébredek". Ez egy éber álom, amiből nem kell felébrednem. Ami csak történik velem. Mint ha úsznék egy olyan folyóban, ami így is úgy is a legjobb helyre visz el engem. Előtte se voltam elkeseredve, meg begubózva, éldegéltem, szelíd-szolidan, és nem búslakodtam, de az utóbbi időszak az olyan volt, mint ha én magam lennék Alice Csodaországban. És ez nem olyan egyszerű, mint a szerelem (bár a szerelem sosem egyszerű), vagy a karrier (az sem), vagy a család, vagy a családok, vagy az önmegvalósítás. Nem. Ez sokkal több, sokkal gazdagabb ezeknél a dolgoknál. És mégis minden benne van. A hivatásomnak élek, barátok által szeretve vagyok, béke van a családomban, van mellettem valaki, és még ezen felül is történnek velem jó dolgok. Pl megszülettek Lujzi kismacskái (épp 15.-e vasárnapról 16.-a hétfőre virradó éjjel), és máris megvan a kedvencem. Igaz, nem vörös, mint szerettem volna (bár a kertben henyélő vörös kandúr, aki lebzselt Lujzika mellett igazán szép macska volt), de mégis elbűvölő. És galád módon elcsábítja a szívem. :) (Tehát a neve is már megvan: Galád) Lujzi többi kölyke is nagyon bájos, kis foltos szürke-fehér-fekete cicák, szerintem hamar gazdára fognak találni.

Felbukkant C, aki talán a legmeghatározóbb személy volt az életemben, és aki mindig szép emlékem marad. Ragaszkodom hozzá és a barátságához, és ő az a valaki, akivel mindig ott tudom folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, vagy félbemaradt. Utoljára 2010 őszén láttam őt, azóta sajnos csak ilyen-olyan módon tudtunk kommunikálni, mert a problémák azért vannak, hogy az ember megküzdjön velük. Időnként eltűnt pár napra/hétre, vagy hosszabb időszakra is, de most újra beszélhetünk, és talán több mint másfél év elteltével ismét találkozhatok vele.

Könnyebben tudok kezelni problémákat, konfliktusokat. Pl a munkámban is. Ha egy lurkó nagyon szemtelen, könnyebben megtalálom a megoldást, és nehezebben húzom fel magam a viselkedésén. Vagyis sokkal nyugodtabb tudok maradni. Türelmet tanulok, és kitartást. Idegeskedni nem szoktam a gyerekek miatt, de néha azért nálam is elszakad a cérna, vagy betelik a pohár. Ilyenkor könnyebb volna leordítani a haját szegénynek, de higgadt tudok maradni. Ha az ember élete rendben folyik, és elégedett mindenével, vagyis "nem talál senkit, akinek a helyébe lenne, és bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudja, hogy élni lehet is, nem csak muszáj", akkor a problémákat is sokkal könnyedebben veszi. Könnyebben túllendül minden apró nehézségen is.

A rossz dolgok örvényként gomolyodnak a fejed fölött, és vonzanak le a mélybe, nem hagynak levegőhöz jutni... Akkor mondja az ember, hogy "összecsaptak a fejem fölött a hullámok", és ez nagyon megterhelő. A rossz dolgok bevonzzák a rossz dolgokat... De a jó dolgok úgy ömlenek, mint a tölcsérből a víz. Először csak egy jó dolog, aztán még egy, aztán még egy... A  tölcsér megtelik, és csurog lefelé a tartalma. Vagyis a jót jó követ, és azt is jó követi...

Az én életem most tölcsérből kapja az élményeket. A boldogságtól pedig ordítani tudnék. :)

Majdnem kimondani jobb

Nem kell mindent kimondani, mert vannak dolgok, amik kimondatlanul sokkal többet érnek. Igazabb vagy és őszintébb, ha nem akarod az unalomig ismételni azt a szót vagy kifejezést vagy mondatot. Ha tudod, hogy a szavaknak mi a valódi jelentése, nem veszíted el a hiteledet, és te sem csalódsz.

Csodálatos nap volt ez a mai. Hajnali keléssel, és (úgy tűnik) hajnali fekvéssel, de a kettő közötti idő olyan tartalommal, amilyenről még csak álmodni se mertem. És még most is bizsereg a tenyerem. :)

Reggel fél 9-kor már Székesfehérváron voltam, s egy hosszú ölelésben pihentem ki az utazás fáradalmait. Így indult közösen a napunk, ami már reggel 6-kor elkezdődött, amikor is én ébresztettem őt álmából egy telefonhívással. Luis ma is üde volt és jó kedélyű, érintése és hangja kellemes, a lelke pedig mindig magával ragad. Mivel a reggelim ma kimaradt, így teszkógazdaságos péksüteménnyel pótoltuk, amiből még ebédidőre is maradt. Egy jóleső tea után utat vettünk Pákozd felé, hogy ez a látvány tárulhasson szemünk elé:

Látkép: Velencei-tó

A kutyus neve: Kutya

 A falu végén, nagyjából az utolsó háznál egy aranylelkű kutya szegődött mellénk, s jó kalauzhoz méltóan egészen a célunkig vezetett:

A vidéken pedig rajtunk kívül egy lélek se járt. Legalábbis egy darabig. Később két ifjonc kirándult el mellettünk, s a kutyáról rögtön azt hitték, hozzánk tartozik, meg is ijedtek, mikor a kis jószág követni kezdte őket. Visszajött az egyikük, és meg akart bizonyosodni róla, hogy a kutya tudja, hova megy. Mi pedig csak engedtük, hadd vigyék. A szeretetünket úgyis magával vitte.

A Nap szépen sütött, és a szél sem volt olyan hűvös, szóval hamar megváltunk a vastag kabátunktól, s a bensőnket bensőképp melegítettük föl. Egész délután ott voltunk a sziklák között, hol erre, hol arra tekintve, de leginkább csak egymást nézve, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen nem kell, vagy nem is lehet kimondani.

Majdnem kimondani jobb, mert abban az ember önmaga van benne. Mert azt csak két ember, a belső nyelven érti. Vannak dolgok, amikről nem szabad, amikről nem kell, amikről nem illik, s amikről nem érdemes beszélni. Ez az utolsó kategóriába tartozik. Tudom én is, tudja ő is, de jobb nem kimondani. :) Mert unalmassá válna. Azt pedig nem akarja egyikünk sem. Jól megvagyunk mi így egymással. A Nap süt, a szellő fúj, a fű hajlik, mi meg élünk. :) S ha ki kell mondani, úgyis kimondjuk. :) Mert vannak dolgok, amiket ki kell mondani. Csak meg kell válogatni, hogy mikor.

Révedő tekintet

A késő délutáni órákban tértünk vissza Fehérvárra, némi élelem magunkhoz vétele után fürödtünk még egy kicsit a Napfényben, majd egymás tekintetében, s buszra szálltunk. Luis haza, én haza. Egyszerre. Csak két külön buszon. Sajnos. De a távolság is azért kell, hogy az ember értékelni tudja a közelséget. :) A szél is azért kell, hogy az ember értékelni tudja a szélcsendet. S a sötétség is azért kell, hogy értékelni tudja a fényt.

Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek az emberrel. Akár akarja, akár nem. Akár készül rá, akár nem. Akár vágyik rá, akár nem. Ezek a dolgok általában a két végletben vannak. Vagy a "nagyon jó", vagy a "nagyon rossz" jelzővel lehet őket illetni. Én azt hiszem, ami most velünk történik, az nagyon jó. Azt hiszem, ezt nevezik boldogságnak.

Majdnem jobb kimondani, de csak majdnem. Mert jobb majdnem kimondani. Majdnem kimondani pedig a legjobb.

Az élet egy csoda, minden nap tartogat valami meglepetést a számunkra. Nem mindenki tud mit kezdeni a meglepetésekkel. Azt is meg kell tanulni kezelni.

Nekem a meglepetés ma pár mozdulat volt. És én csak éneklem, hogy:

"Jó, jó, jó veled, jó veled"