Derül a ború

Mindig jól nézzétek meg, hova ültök le! Szerintem étteremben ugyanúgy, mint moziban vagy az utcán, de a tömegközlekedési eszközökön is. MINDIG! Akkor talán nem fogtok úgy járni, mint én jártam. (Bár a végén egész jól jártam.)

Hétfőn ugyanis hazafelé a munkából felszálltam a HÉV-re, és - bár mindig meg szoktam nézni, hova ülök, és ezúttal is megnéztem - sikerült beleülnöm valamibe. Észre se vettem. Volt mellettem egy műanyag tubus, meg is néztem, micsoda: valami szájfény vagy mi lehetett, úgyhogy arrébb is raktam, nehogy ráüljek. Még a kupak is rajta volt, tehát eszembe se jutott, hogy aggódnom kellene. Aztán átszálltam a villamosra, majd a metróra, majd újabb villamosra, még bementem a drogériába egy-két dologért, és csak ezután értem haza. Jó kislányhoz illő módon azonnal át is öltöztem itthoni (játszós) ruhába, és a napi szerelésemet az ágyra tettem szépen sorban. Akkor döbbentem halálra: valami bordós folt van a homokszínű nadrágomon. De egy jó tenyérnyi méretű. Baloldalon, combon, hátul. Rögtön mutatom is édesanyámnak, mire ő halál nyugodt hangon: "beleültél valamibe". Gondolkodtam, vajon mi lehetett az. Villamoson nem ültem le - kilőve. Metrón bőrülés volt, nem volt ott semmi - kilőve. Másik villamoson nem ültem le - kilőve. A HÉV... Akkor hasított belém a tudat: a szájfény volt az. De nagyon csalóka volt egyébként, mert a HÉV huzatja ugyanolyan színárnyalatú, mint az a krém, és még olyan csillogó foltok is vannak benne, mint a krémben. Szóval ezért nem vettem észre, hogy ráülök. És úgy mentem végig a városon, egy tenyérnyi folttal a hátsómon. Még jó, hogy nem olyan területen volt, hogy másnak gondolják a népek. Édesanyám nyugodt volt: szerinte ki lehet mosni. Be is áztatta, folttisztítót is használt rá, betette mosásba is, és tegnap mikor néztem a szárítón, láttam, hogy nem jött ki a folt. (Sőt, szerintem azáltal hogy kimosta, még jobban beivódott az anyagba...) Ejtettem egy pár könnycseppet a nadrágért, mert hiszen az volt a kedvencem (de egyébként mindig az éppen sérülő darab/tárgy/holmi a kedvenc...) és elhatároztam, hogy elmegyek az üzletbe ahol vettem, viszem magammal a roncsot is, és megérdeklődöm, árulnak-e még ugyanolyan darabot, vagy valami nagyon hasonlót. Így is tettem ma: és láss csodát! volt éppen ugyanolyan nadrág (pedig egy kb 3 éves darabról van szó!) és még méret is volt belőle, szóval uzsgyi felpróbáltam, éppen passzolt, vettem hozzá egy övet is (mert azt amúgy is akartam már) és negyed óra alatt végeztem a folyamattal. Szerintem ilyen hatékony vásárlójuk még sose volt, és szerintem egy doboz tejfölt se vettem még ilyen rövid idő alatt. Mondtam is az eladóhölgynek, hogy velem az a probléma vásárláskor, hogy mindig határozott elképzelésem van, hogy mit szeretnék, és addig nem nyugszom, míg nem találok pont olyat. Azt válaszolta, hogy ez nekik csak jó, mert az ilyen vásárlónak tudnak segíteni. De aki nem tudja eldönteni, hogy mit is akar, annak nagyon nehéz eladni bármit is. A pénztárnál lévő férfi meg hozzátette még azt is, hogy a kedvence az, amikor bemegy valaki egy világos színű szűkszárú nadrágért, és távozik egy sötét bőszárúval. :)

Szóval egész jól jártam a végén, mert lett egy új nadrágom, ami pont olyan mint a régi, és talán a régivel is tudok még valamit kezdeni. Pl összefestékezem az egészet hogy jó mintás legyen, úgyis az most a divat. :D

Úgy látszik, a mai napom a "pozitív zárásról" szól, mert az iskolában is kaptam egy jó hírt. Ahogy egyik gyerekem mondaná: arany-hírt. Ugyanis tanulási időben bejött É., az osztályfőnök, és kihívott egy pár percre. Már akkor megfagyott bennem a vér, mit akarhat, és halálra vált arccal mentem ki. A kérdés amit feltett még talán a koporsót is megnyitotta előttem: "Ági, te akarsz maradni jövőre?" (Tudjátok, úgy hangzott, mint egy fenyegetés, hogy "ha akarod ezt a munkát, és nem akarod, hogy azonnal elbocsássanak, akkor ezt és ezt csináld, mert különben bajok lesznek") Én meg válaszoltam szinte suttogva, hogy igen, szeretnék. Erre É.: "Jó, mert I. (igazgatóhelyettes) engem kérdezett, hogy szerintem te maradnál-e, és hogy én mit szólnék hozzá, és én azt mondtam neki, hogy igen, maradnál, és szerintem jól érzed itt magad, bár egy picit még kell tanulnod, de azért jó munkaerő vagy... és azt felelte rá I., hogy akkor jó, már ezzel sem kell foglalkoznia, lekerült egy nyűg a nyakáról, és akkor jó, nem kell keresniük helyetted mást. És szerintem nem is fognak már akkor ezzel foglalkozni, ez le van tudva." - Közben még azt is megkérdezte, hogy keresek-e már másik munkahelyet. Én meg mondtam, hogy nem, eszembe se jutott. Hát nagy kő esett le a szívemről, és még válaszoltam, hogy örülnék, ha nem kellene elmennem máshova és nem keresnének helyettem mást. Szóval most úgy néz ki, maradhatok jövőre, és ennek nagyon örülök. Csak azt nem értem, hogy ezt miért É.-vel üzenik meg, és miért nem hívnak be az irodába személyesen? Bár biztosan meg fog történni ez is. Legalábbis remélem. A szerződést valamikor csak alá kell írni.

Igazából néha parázok azon, hogy mik jutnak el az irodába rólam meg a csoportomról, például hogy nem vagyunk-e néha túl hangosak, vagy nem késünk-e sokat programokról/programokkal, vagy nem csinálok-e nekik kevés foglalkozást, vagy nem vagyunk-e túl sokat az udvaron szervezett programok nélkül, és hasonlók. Néha azt érzem, hogy hiába próbálom őket összefogni, nem sikerül, máskor meg olyan gördülékenyen megy minden. Amúgy én vagyok az egyetlen, aki a hospitálásokból kimaradt, vagyis nálam sem az igazgató, sem az igazgatóhelyettes nem járt, és valószínű már nem is fognak jönni. Azt meg valószínűleg tudják, hogy sokkal jobban megy a munka ezzel az osztállyal mint az elsővel, és hogy én is jobban érzem magam. Szóval ha ők azon aggódtak, hogy én keresnék magamnak más helyet és szeretnék elmenni: megnyugodhatnak, én maradni akarok, és ha rajtam múlik, fogok is. Igaz, hogy elég messzi van az otthonomtól és sokat kell utaznom, meg az is igaz, hogy sok nyűgöm van bizonyos rendszerekkel és megoldásokkal, de az is igaz, hogy jól érzem magam a kollégáim között, mindegyikükkel jól kijövök, eggyel-kettővel még baráti viszonyt is tartok, és hatalmas előrelépés pl a tavalyi munkahelyemhez képest, hogy nagyjából mindnek tudom a nevét. A gyerekek is aranyosak, és még nem készültek ki tőlük az idegeim, az egész osztályból egyetlen egy lány van, akivel valahogy nem tudok megbirkózni, szerintem jobban járt volna ha fütyivel születik, mert semmi lányos nincsen benne (eltekintve a hosszú hajától, amit mondjuk mindig összekötve visel), és egy egész posztot tudnék róla írni... Szóval ha + - listát kellene írnom, hogy menjek-e vagy maradjak, mindenképpen a maradni oldal győzne.

Már csak egy valaminek kellene jól végződnie, és teljes lenne az öröm. De egyelőre beérem ennyivel is. :)

(Ja, amúgy ma felhívott a pszichológusnő, akinél voltam háromszor, és szerintem majd ennek is fogok szentelni egy egész bejegyzést.)