3. Hasonlóság

Korábban közölt terveim szerint most a soron következő témát fejteném ki. Ez pedig a hasonlóság.

Ha az ember ezt a kifejezést meghallja, sok mindenre gondolhat. Nekem pl általában a Similis simili gaudet mondás jut eszembe először: Hasonló a hasonlónak örül. De most mégsem erről a mondásról szeretnék írni. Más aspektusból közelítem meg a kérdést. A fő irányvonal most az lesz, hogy milyen negatív érzéseket vált ki belőlem, ha valaki görcsösen akar hasonlítani hozzám, vagy velem egyetérteni valamiben.

Képzeljük el az alábbi szituációt: Egy társaság egy filmről beszélget. Nem egy új film, sokak szerint igen meghatározó alkotás a filmgyártás történetében, de a vélemények róla megoszlanak. A csoport egyik fele azt tartja róla, hogy díjnyertes film, több kategóriában is korszakalkotó, igen eltalálták a szereplőket is és a történetet is. De a csoport másik felében van egy (vagy több) valaki, aki(k) szerint ez a film még csak nem is jó. Bugyuta, erőltetett, és semmivel sem jobb, mint pl egy másik hasonló kaliberű alkotás. Ugye normális esetben egy ilyen helyzetben kialakul egy kis vita, vagy inkább csak egy beszélgetés az adott filmről.A két táborra szakadt társaság mély eszmecserébe kezd, az egyik tábor a saját véleményét próbálja alátámasztani, míg a másik próbál ellenérveket felsorakoztatni. De esetünkben a csoport első feléből valaki, aki korábban még kedvelte a szóban forgó művet, hirtelen átáll a másik oldalra, s "rájön", hogy voltaképpen nem is annyira nagy szám. S sorra igazat ad az ellenérveknek, s fokozatosan beismeri, hogy túlértékelte a filmet. Persze próbál még kitartani a véleménye mellett, de egyre kevésbé tud meggyőzően érvelni. S mi áll a háttérben? Vagy imponálni akar a másik tábornak, személynek, vagy megfutamodik, hogy az ő véleménye eltér a többiekétől, s megijed, hogy így kirekesztik majd a társaságból. Én pedig azt mondom, hogy a vélemény attól jó, hogy mindenkinek van sajátja. Vannak tények, amiken nem változtatunk, amiket elfogadunk, s vannak vélemények, amik alakulnak. De akkor jó, ha mindenkinek van egy saját kialakult véleménye egy adott dologról. (Mint pl könyv, zene, film, festmény, művészeti ág, etc.) S hogy hogy kerül mindez a "hasonlóság" témaköréhez? Nagyon egyszerűen: tanúja voltam én is ilyennek. Volt egy kialakult véleményem egy műalkotásról, s mikor az illető megtudta, hogy én nem úgy gondolom, mint ő, rögtön megváltoztatta a véleményét, s kezdett velem egyetérteni. Ezt pedig én nagyon utálom. Érezni lehet az ilyenben a görcsösséget, a mindenáron megfelelni akarást. Ettől lesz az egész mesterkélt, és taszító. Szeretem, ha hozzám hasonló emberekkel találkozom, ha valamiről nem kell vitáznom, mert egyetért velem a másik, de nem szeretem, ha ez az egyetértés csak akkor "derül ki", amikor a másik fél rájön, hogy én máshogy gondolkodom, mint ő. Nem szeretem, ha valaki csak nekem akar imponálni, s csak azért mond valamiről valamit, mert azt hiszi, hogy nekem majd úgy szimpatikusabb lesz. Az ilyen embereket nem tartom egyenesnek, s őszintének. De az is lehet, hogy csak gyávaság a részükről. Félnek, hogy majd kevésbé fogom őket elfogadni, ha kiderül, hogy valamiben különbözik a véleményünk... Félnek, hogy majd nem fogom megérteni az ő álláspontjukat... Félnek, hogy majd veszítenek az értékükből a szememben csak azért, mert valamiben eltérnek tőlem... Ki tudja. De ha ez az ára annak, hogy hozzám hasonló emberek legyenek a környezetemben, akkor inkább maradok egymagam, maradok különc. Akkor rám nem igaz a mondás, hogy hasonló a hasonlónak örül. Az ilyen esetben inkább ellenszenves lesz a másik a szememben, és már a vele való kommunikációtól is megrettenek. Mert nem akarom, hogy "utánozzon". Szokták mondani, hogy az utánzás a legőszintébb dicséret. Csak hogy szerintem ilyenkor nem lehet őszinteségről beszélni. Hiszen nem az a dolog tetszik neki, amit "leutánoz", hanem én, akinek tetszeni akar, s így már a vélemény nem lesz a sajátja, hanem egy felvett vélemény lesz, amivel csak hasonulni akar valakihez, akire valójában nem hasonlít. Lehet ezt őszinteségnek nevezni?! Lehet őszinte egy olyan ember, aki nem a saját véleményét mondja ki?!

Könnyen megutáltathatja magát az ember így akárkivel.

Persze nem azt mondom, hogy annak örülnék, ha valakivel mindenben a szöges ellentétei lennénk egymásnak, és semmiben sem vélekedne hasonlóan, mint én; hiszen tényleg jó dolog együtt örülni valakivel, vagy együtt gyönyörködni valamiben, sőt, még együtt undorodni is jó dolog. De ezek a dolgok akkor jók, ha erőlködés mentesek, spontánok. Ha rácsodálkozhatsz, hogy "nahát, ez neked is tetszik?", vagy "nahát, nem gondoltam volna, hogy más is létezik rajtam kívül, aki ezt utálja".

Így hasonlítson rám akárki!