Iz der enibádi der?

Múltkoriban összefutottam egy ismerősömmel a villamosmegállóban, s mivel nem vagyunk haragban, és nem is félünk a másiktól, beszélgetésbe kezdtünk. A fő témánk az volt, hogy mennyivel másabb a mai világban a kommunikáció, mint 10-15 évvel ezelőtt. Annak idején nem jelentett problémát megbeszélni egy találkozót, vagy bármilyen programot internet és mobiltelefon nélkül. Az ember felhívta a másikat vezetékes telefonon, reménykedve abban, hogy otthon tartózkodik éppen, vagy jobb esetben megbeszélték az utolsó találkozó végén, hogy mikor futnak össze legközelebb. Egyáltalán hogyan volt lehetséges bármilyen programot fixálni, ha a másikat nem tudtad utolérni mobilon? Milyen nehéz elképzelni ezt ma... Teljesen átalakult az életünk, digitalizálódott minden. Megbeszéljük a programot interneten (leginkább Facebookon, vagy e-mailen keresztül), s aztán pontosítjuk sms formájában. Ha pedig épp szedelődzködnénk, hogy nekiindulunk, még egy telefonhívást is megejtünk előtte, hogy "oda fogsz érni"? S ha odaértünk, és nem látjuk a másikat, már kétségbeesetten nyúlunk a mobilunkért... Elkényelmesedtünk. Támaszkodunk a mobiltelefonunkra, nem tudunk nélküle létezni. Vannak, akik szabadidős tevékenységet látnak benne, mások az élet alapvető dolgait megkönnyítő praktikusságot. Vannak, akik hobbiból használják, mások pedig célszerűen, esetlegesen. De egy biztos: az életünkbe szorosan beintegrálódott a hordozható telefon. Mielőtt kilépünk az ajtón, megtapogatjuk a zsebeinket: pénztárca, igazolványok, kulcs, mobil. Ha mind a négyet biztonságban magunknál tudjuk, akkor indulhatunk. De mi van akkor, ha valakit nem tudunk utolérni? Ha hiába csörög, csak a hangposta, vagy még az sem jelentkezik? Mi van akkor, ha csörög egyet, és aztán megszűnik bármilyen jelzést kiadni? Mi van akkor, ha nem tudunk hívást kezdeményezni, vagy fogadni? Akkor jön a kétségbeesés. Első fokon. Aztán a találgatás második fokon. Aztán a megnyugvás harmadfokon: régen is éltek az emberek, régen is megoldották a problémáikat, és még vezetékes telefonjuk se volt! A legjobb része az elméletgyártás: "biztos ellopták a telefonját", "annyira kiütötte magát az éjjel, hogy még azóta se tért magához, és nem kapcsolta be a mobilját", "lemerült, és elfelejtett magával töltőt vinni", "a szolgálató hibája, már ki se csöng", "elkobozták minden személyes tárgyát, és nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal". Egyre cifrább és cifrább "megoldásokat" találunk rá, miért is nem veszi fel azt az átkozott telefont. Aztán közben reménykedünk, hogy nincs is semmi baj, mindenre van logikus magyarázat, nem csak velünk akar szándékosan kibabrálni, valójában tök prózai az egész... S ha túl vagyunk a sokkon, meg az elméleteken, meg a logikus magyarázatokon, s végre ott vagyunk a tett színhelyén, akkor megnyugszik a lelkünk. Ó, igen, telefon nélkül is létezik az ember. Nem akarta átverni a fejemet, nem akart nekem bonyodalmat okozni, sőt, még őt magát is idegesítette, hogy nem tudja élek-e halok-e. De nincs gond, mert aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

S én csak néztem ki a vonat ablakán, és szorítottam a telefont, hogy ne mulasszam el, ha mégis csörög, és hallani akartam a mindent megmagyarázó szavakat, és bár a legrosszabbra számítottam, a legjobban reménykedtem. Aztán megérkeztem. S még nekem kellett megnyugtatnom őt. Mert félt, hogy nem szálltam föl a vonatra, vagy hogy el se mertem indulni. Pedig a telefon az csak Scotland Yard-osat játszik, és még nem jött el a felfedő kör ideje...

De aztán elindultunk, mert már nem volt szükség a rádióhullámokra, ott voltunk a valóságban, egymás hullámhosszán. :)

Dég, Festetics-kastély, park. Vízpart, és gyönyörű fák. De minden tót, parkot és fát a belőled kiváltott élmények tesznek széppé. Azok az élmények, amiket valaki mással élsz át. Vagyis levonva a konzekvenciát: valaki mással kézen fogva volt olyan gyönyörű ott minden. S hogy ki volt ez a valaki más? Luis. :)

Apró érintések, gyöngéd szavak, bizsergető illat, és elvarázsló tekintet. Titok. Sok kicsi, bájos, lelkesítő titok.

A boszorkánykonyhában nem szolgáltak fel hortobágyi húsos palacsintát, így a víziónkat csízió váltotta fel... Vagyis sajtot ettünk panírban, rizzsel, és áfonyalekvárral. Kicsit olyan volt, mint mikor vágysz egy jó kis vígjátékra, de csak egy olcsó komédiát kapsz... Nem szívvel teli a nevetésed. Egyáltalában is nem értem, milyen jogon tehetik ezt meg... Feltüntetik az étlapon, majd az asztalnál közlik veled, hogy csak egy adagot tudnak tálalni. Utána kiderül, hogy még azt az egyet sem... Megelégszel az állattal akkor is, ha csak iázik nyerítés helyett. A baj csak az volt, hogy ez még csak hangot se adott ki nyersen... 

De hamar elcsöndesült a vidék, s az éj leple beborította a tájat. Útra keltünk, s megérkeztünk. A találkozás pedig igen jól sikerült, elragadóak és tényleg befogadóak voltak, hamar elült bennem minden idegesség. A legszebb az egészben az, hogy nem kellett másnak lennem, mint amilyen vagyok, úgy voltam jó, ahogy voltam. Könnyű eleget tenni a kívánságoknak úgy, ha azt várják el tőled, amit nyújtani tudsz. Te pedig szívesen nyújtod önmagad, ha azt látod, hogy ezzel mások is elégedettek

A sötétségben fény gyúlt, a lélegzetben nevetés volt, a lélek pedig a testtel találkozott. Pár pillanat telt el úgy, mint ha az volna az örökkévalóság.

A röpke örökkévalóságból nehéz átlibbenni a valóságba, de meg kellett tenni, mert eljött a madárcsicsergős, enyhe napfényes, kellemes bizsergetéssel ébresztő nappal. Mennyei étkek, rövid beszélgetések, hosszú út, és egy érzelmek nélküli film. A vászonra legalábbis kevés érzelem jutott, és így a nézőkből is kevés érzelmet váltott ki, de azért voltunk ott ketten, hogy ezt is kompenzáljuk. Mindenesetre nem fogok a filmről kritikát írni, mivel az nem is az én stílusom, és a film sem volt akkora hatással rám, hogy arra karaktereket pazaroljak. Egyszer nézhető filmet sikerült látnunk, pár izgalmas jelenettel, de minden értelmét az adta, hogy nem egyedül néztem, hanem Luis-val. A valóság pedig sokkal érdekesebb mint a feliratozott képsorok.

Olyan gyorsan eltelik az idő, ha olyannal töltöd, amit/akit kedvelsz. Az idő relatív. Ha várnod kell valakire/valamire, akkor vontatókötéllel húzzák, ha pedig végre megkapod a rég áhított meglepetésedet, a nappalból hirtelen lesz éjszaka, s az éjszakából egy szempillantás alatt nappal. Eltelik 5 perc, s máris megfordult egyszer a Föld. Kora reggel, mikor csörög a vekker, s ébredned nem kell, mert az ágy már kivet. Indulni kell, hogy érkezzél, s hogy félúton se fékezzél.

Amikor odaérsz, olyan jelentéktelennek tűnik minden, ami előtte volt, s csak utólag veszed az értelmét. A világ nem létezik, csak a világban létezünk mi. Én az ő világában, ő az én világomban, s így együttesen lehetünk részesei egy olyan univerzumnak, ahova senki másnak nincs bejárása, de még betekintése sem. Ebben a világban létezünk. Mert jó együtt létezni. Jó a másik közelségét érezni, s jó érezni azt is, hogy fontos vagy valakinek.

Várva várni a pillanatra, s utána a következő pillanatig emlékezni arra az egyre... Ez a türelem.