"Hasadra süt a nap"

Az a jó abban, ha az embernek macskája van, hogy minden nap korán kelhet. Az már mellékes, hogy akar-e korán kelni, vagy sem.

Én ma reggel úgy fél 9-re állítottam az ébresztőmet, és már jóval éjfél előtt ágyban voltam, milyen jó lett volna majdnem 9 órát aludni... A drága cicám nem így gondolta. Fél 7-kor már itt nyivákolt az ajtóm előtt: "volnál szíves felkelni, ha már én is ébren vagyok?" címszóval. Kimásztam, gondoltam elintézem a reggeli rutint, aztán megetetem, de akkor észleltem, hogy a szüleim is már ébren vannak, biztosan adtak már neki reggelit. (Később kiderült, hogy dehogy adtak, a cica csak egyszerűen szereti, ha mindenki ébren van. Szóval őket is felébresztette. Szokást csinált belőle, hogy minden reggel fél 7 és 7 között rákezd a nyivákolásra, de olyan mesteri szintre emelve, hogy az embernek nem csak szíve, de idegzete sincs tovább aludni minden reakció nélkül...) Szóval még az is rám maradt, hogy jóllakassam, aztán rájöttem, hogy végül is egész jót cselekedett velem, mert ma reggel úgyis sütni akartam (délután lesz a munkahelyemen úgynevezett tanári farsang), csak kétségbe voltam esve, hogy édesanyám elutazik 3 napra, és ő a mestere a tervezett süteménynek, és hogy fogom elkészíteni teljesen egyedül... és még akkor itthon volt, és így tudott navigálni, meg felállítani a legjobb sorrendet az elkészítés menetében. Szóval itt vagyok reggel negyed 9-kor, és a sütemény már készen van, édesanyám pedig már elindult egy jó fél órával ezelőtt.

Visszaaludni lehetne, de fölösleges, én nem vagyok az a fajta, aki még miután kimászott az ágyból is képes visszafeküdni egy kicsit. Ha én egyszer felkelek, akkor felkelek. Még ha a következő dolgomig van több órám is akár. Nyáron sem csináltam divatot belőle soha, hogy pizsamában flangáltam aztán visszadőltem.

Valahogy "szent" helynek tartom az ágyamat, ahova csak frissen, üdén, illatosan fekszem be, tusolás után, és ha már kikászálódtam, nem mászok vissza, hanem rögtön ruhát váltok. (Amennyiben nem váltottam ruhát rövid időn belül, este megy a szennyesbe...)

Annyi idő szakadt hirtelen a nyakamba, hogy azt se tudom, mihez kezdjek vele. De túl sok minden közül úgysem válogathatok, mert a gyomrom nincs valami jól, úgy az egész hasam nem érzi jól magát ma reggel...

Szóval végső konklúzióként nem tudom, hálás legyek-e Galádnak vagy sem azért, mert nem hagyott aludni, és már hajnalban felébresztett...

Na jó, szokták mondani: Nyugtával dicsérd a napot! - ígérem, így is fogok tenni.

11. nap: Rossz szokásaid

Ó, ó, ó. Néha azt érzem, hogy nekem csak rossz szokásaim vannak... De azért jó lenne pontosítani, mit értünk szokás alatt. Viselkedésformát, vagy cselekménysorozatot? Valami olyat, ami minden napomban ugyanúgy van? Vagy valamit, amivel reagálok bizonyos dolgokra? No, legalább nem a tulajdonságaimra vonatkozik ez a kérdés, mert arról nem beszélnék ilyen szívesen...

Nagyon rossz szokásom a reggeli lustálkodás, egyszerűen nem bírok kikelni az ágyból, amint csörög a "vekker", ami amúgy a telefonom. Még ha korán is kell kelnem, direkt 10 perccel korábbra állítom az órát, hogy tudjak még egy kicsit fetrengeni ébredés után kelés előtt.

Rossz szokásom, hogy hangosan fújom az orrom. Nem tehetek róla, így tanultam, így sikeres a művelet.

Minden ételt képes  vagyok utánsózni. Na jó, azért a grízes tésztát, meg a gyümölcslevest nyilván nem, de a sült burgonyát, a marhapörköltet, a gulyáslevest, a rizses húst, a krumplis tésztát, meg úgy gyakorlatilag minden olyan ételt, ami a kategóriába beletartozik.

Duzzogok, ha valami nem az elképzeléseim szerint alakul, és haragszom az egész világra.

Igyekszem mindig úgy intézni az étkezéseimet, hogy legyen asztaltársaságom, de ezzel együtt sokszor megfeledkezem a mosogatásról.

Nyitott ablaknál alszom, szükségem van éjjel egy pohár vízre az ágyam mellett, pazarlom a vizet meg a sajtkrémet, csak csukott ajtónál tudok tévét nézni, nem kapcsolom ki éjjelre a mobilomat, és mindig van a lábamon zokni.

S minél jobban töröm a fejem, annál inkább csak tulajdonságok jutnak eszembe, és nem szokások. Pedig én aztán a szokások rabja vagyok, és van egy csomó hóbortom... Lehet, hogy inkább a családomat kellene erről megkérdeznie annak, akit ez érdekel.

Ne legyél már antiszoc!

Én igazán szeretek itt lakni. Jól érzem magam, nincsen stressz, van egy hatalmas udvar, a szobám is egész méretes, közel a bolt, közel a munkahely, közel a kultúra, és közel a vonatállomás is. Minden nagyon remek. Még a lakótársammal is nagyon jól kijövök, sőt, egészen összepasszolunk életvitelügyileg. Ugyanis amelyik házimunkát én nem szívlelem, ő azt örömmel elvégzi, cserébe én is megcsinálom azt, amit ő nem kedvel. Felváltva mosogatunk, felváltva teregetünk, de a porszívózás az enyém, a felmosás pedig az övé. Én szeretek vasalni, ő mos. Vannak közös vacsoráink, vagy ebédjeink, megosztozunk a kenyéren, s olykor még meg is lepjük egymást valami finom falattal. Szóval tényleg minden nagyon remek. Tudtam én, hogy az idilli állapot megtörik egy időre, mert érkezik majd két leány, akik a gyakorlatuk idején itt fognak lakni. De azért erről nem volt szó... Ma reggel ugyanis egy régi új lakó toppant be, aki már valamelyik évben állomásozott itt. Ha jól vagyok értesülve, 3 hónapra szól a "mandátuma", de mint tudjuk: az idő relatív. Szóval egy örökkévalóság lesz ez az idő, főleg akkor, ha nem sikerül megkedvelnem őt. Tudjuk, nem létezett még olyan ember a földön, akinek másodszor is sikerült első benyomást tennie. Nos, hát az ő rám gyakorolt első benyomása nem volt életem legvidámabb mozzanata. Vannak emberek, akiket már az első pillanatban unszimpatikusnak találsz. Igazából fogalmad sincs, mi vele a baj, csak azt érzed, hogy "na ő nem lesz a kedvencem". Ez a hozzáállás - feltéve ha jó emberismerő vagy - nagyon ritkán és nehezen változik. Én nem akarok antiszociális lenni, meg távolságtartó vele, de valahogy úgy érzem, hogy nehéz lesz vele összebarátkozni. Persze, elismerem én, hogy nehéz betagolódni egy már összeszokott csapatba, beleszokni egy kialakult helyzetbe, neki is új és nehéz ez a dolog, hiába volt már itt egyszer... De nekem is nehéz lesz hozzászokni egy új archoz. Kérdezget, hogy mit hogy szoktunk, érdeklődik, pakolászik, jön-megy, és önző módon azt érzem, hogy engem zavar a  nyugalmamban. Remélem, nem lesz ilyen akadékoskodó a természete. Remélem, hogy nem kell miatta változtatnom azokon a szokásaimon, amik T-t nem zavarják. Mert vannak szokásaim, amikkel T remekül együtt tud élni. Őt nem zavarom, ha éjjel sokáig fenn maradok, ha későn megyek tusolni, ha későn zörgök a konyhában, vagy ha hangosan hallgatom a zenét. Tud zajban-fényben aludni, szereti az én zenéimet, és szívesen osztja meg velem a dolgait. Együtt szoktunk sütni-főzni, meg a kertet is rendezni. Segített átrendezni a szobámat, én segítettem kitakarítani az övét. És ez nekünk így nagyon jó. Édesanyám is megjegyezte már a múltkor, hogy "Jól kijöttök ti ezzel a T-vel". És igaza van. Jól kijövünk. De most itt egy új lakó, akihez ismét alkalmazkodni kell. Akinek lesznek más szokásai, aki fog máshogy intézni dolgokat, aki talán el fogja pakolni a cukromat onnan, ahol utoljára hagytam, és aki talán nem fog velünk közösködni, ha mosásról van szó. De az is lehet, hogy közösködni fog, és aztán csúnyán fog kiteregetni... Lehet, hogy naphosszat a tévét fogja bámulni, de az is lehet, hogy folyton a konyhában akar majd babrálni... De az is lehet, hogy egy mihaszna naplopó lesz, aki minden szabad percét azzal szereti tölteni, hogy zenét hallgat, vagy még azt sem, és hever az ágyon... Félek a szokásaitól. Félek tőle is. Nem tudom, mihez lenne a legkönnyebb hozzászokni... Én meg nem szeretem a változásokat. Szeretem a jól kialakult rutint, szokásrendszert. Szeretem, ha a dolgok következetesek. Ha valami kiszámítható. S félek, hogy az ő szokásaival nehéz lesz megbarátkozni... Mert nekem alkalmazkodnom kell. El kell tudnom fogadni az új helyzetet. Bele kell nyugodnom, mert én amúgy is egy szabálykövető, nyugodt típus vagyok, sosem voltam egy lázadó természet. Belül forrongtam sokszor, de ennek hangot soha nem adtam. S most itt állok egy új helyzet előtt, és fogalmam sincs, mire számítsak, de még azt sem tudom, mire szeretnék számítani. Azt tudom csak, hogy most undok módon azt érzem, ő egy betolakodó. Akitől távol kell tartanom magam. Zavar ez. Zavar, hogy nem tudok felé nyitni, zavar, hogy már szinte előre leírtam... Valahol a szívem mélyén remélem, hogy változni fog a hozzáállásom, és közben a legmélyebb lélekszakadékomban attól félek, hogy túl jól ismerem az embereket, és be fog bizonyosodni, hogy ő nem egy kedves ember... Az biztos, hogy nem fogom egyből körberajongani... De próbálom majd apránként megismerni, hogy könnyebb legyen az együttlakás. Nem lesz könnyű, de adott a házi feladat: Ne legyél antiszociális!