Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...

Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.

Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?

És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?

Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?

Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.

Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?

Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?

Érdemes ezeken rágódnom?

Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.

A barátságból is tovább lehet lépni?

Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.

Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...

12. nap: Kedvenc ruháid, kiegészítőid

Szögezzük le: utálok öltözködni, és minél kevesebbszer kell egy nap ruhát cserélnem, annál boldogabb a napom. Ha tehetném, az egész életemet ugyanabban az egy szál ruhában élném le, amit egyszer kín keservvel magamra öltöttem.

Ennek tudatában mutatom be egy pár "becses" darabomat, amiket ennek ellenére is igen szeretek.

Nagyon szeretem az acélbetétes bakancsomat, amit már idén lesz 3 éve, hogy hordok. Igazából  koncertek miatt vettem, mert a lábujjamat jobban féltettem, mint azt a pár ezer Ft-ot, amit a bakancsra költöttem. Csak akkor szoktam felvenni, ha a helyzet megkívánja, vagy ha nincs más választásom. Pl tavaly tavasszal fordult elő, hogy már a hójáró csizmámat hazahoztam, és hirtelen újra elkezdett havazni, s akkor nem volt más választásom, a bakancsban kellett bemennem órát tartani. Szeretem ezt a bakancsot, mert rögtön elsőre kényelmes volt, és azóta se törte a lábamat soha (pedig lábbeliknél ez gyakorta megesik), és biztonságban érzem magam tőle.

Van egy kedvenc pulóverem, aminek lóg az ujja, és már tökre ki van nyúlva, de még mindig ugyanolyan kedvvel veszem föl, egyetlen bajom van vele: télen nem igazán tudom hordani, mert sem a szabása, sem a vastagsága nem olyan. Kötött, lyukacsos, szürke, bő pulóverről van szó, és már 10 éve is megvolt.

Van egy hajdan rövidnadrágnak nevezett, ma már felismerhetetlenné kopott pizsamanadrágom, amit még 12 éves koromban kaptam, szabadidős tevékenységekhez. Akkor még funkciójának megfelelően használtam, de azóta már annyira elhasználódott, hogy pár éve csak pizsamának szolgál. Varrni még nem kellett, csak a varrást kicsit megerősíteni a gumírozásnál, és már a minta se látszik rajta, de attól még nagyon kényelmes. Ja, és annak idején a kínai piacon vettük. Mutass nekem ma egy olyan darabot, amit 14-15 évvel később is ugyanúgy használni tudsz, és bolhapiacról származik.

Legújabb szerzeményem pedig egy szövetkabát, ami a bokámig ér, és hatalmas csuklyás kapucnija van, olyan, amire évek óta vágytam, és most szinte ingyen megkaptam, volt lakótársam jóvoltából. Jelképes összegként csak a "kapucniját" kell kifizetnem. Azt hiszem, átveszi a "kedvenc kabátom" helyét a régitől. Az is már ütött-kopott, de 10 éve használom... Majd egyszer mutatok róla egy képet. Ámulatba ejtő ez a kabát. :) Egyébiránt átmeneti időszakban egy bőrkabátot hordok, amit szintén csak 1 éve kaptam, és szintén ezeréves, de annak is nagyon örültem. Voltaképpen azokat a ruhákat szeretem, amik sok éve tartanak már, és éppen olyanok, mint amilyet elképzeltem magamnak. Nem is jut eszembe több ilyen kimagaslóan kedvenc ruhadarab, leszámítva egy-két fehérneműt, meg alkalmi öltözetet, amiket alkalomszerűen viselek. De azokról most nem fogok litániát írni.

Kedvenc kiegészítőim nagyon nincsenek, nálam nem lóg a falon 10 különböző táska, és nincs 15 féle nyakláncom meg karkötőm, nincsenek öveim, nincsenek strasszköves sapkáim, meg kesztyűim, nem gyűjtöm a cipőket, és nem áldoztam szentélyt a körömlakkjaimnak sem. Van egy pár ékszerem, amiket szeretek, talán éppen azért, mert olyan kevés van belőlük, az ezüstláncom és a két ezüstgyűrűm, amik mindig rajtam vannak, csak fürdéshez veszem le őket, meg van nagyjából egy tucat fülbevalóm, amiket hajmosáskor szoktam cserélgetni. Na meg az újdonsült órám, amit Luistól kaptam. De azt hiszem, másom nagyon nincs. Őszintén megmondva azt se nagyon tudom különválasztani, hogy mi a kiegészítő, meg mi nem az. Tudom, valami olyasmi, ami nem az öltözék szerves része, hanem valami, amit lehet variálni, de hát sose voltam egy nagy primadonna, aki félóránként ruhát cserél, és egy harisnyát csak egyszer visel... Egyébként ha már a harisnyáknál tartunk, van 2 ugyanolyan harisnyám, amit még anno 2006-ban vettem, és azóta is ugyanúgy használni tudom őket. Valahogy sikerült kifognom egy olyan jó darabot, ami tartós is, és még jól is néz ki. Hát, szóval ez vagyok én. Jól jegyezzétek meg ezt a posztot, mert többé a ruháimról szerintem szót se fogok ejteni. Így is épp elég volt.