Dimenzió

Anyakomplexus. Szaknyelven talán így nevezik ezt a viselkedési formát. Döbbenten vettem észre, miközben nézelődtem a Facebookon az ismerőseim megosztásai között, hogy egy volt munkatársam összejött egy másik volt munkatársammal, van köztük kb. 10 év, a nő javára... Ez számomra csak azért furcsa, mert eddig mindig fiatalabb barátnői voltak, és azokkal a lányokkal is komolyan gondolta a dolgokat. Szóval sosem volt az a kalandozós típus, bulizni azt igen, azt szeretett, iszogatni a cimborákkal valami harmadrendű koncerten egy szórakozóhelyen, vagy egy baráti összejövetelen pókerezni zsetonokkal, de csajozni sosem volt szokása... Ellenben a nő... Egy banya. Rosszindulatú, korát elfogadni nem tudó, kötözködő, buta, és még csak nem is szép... Nem is értem, hogyan akadhattak ezek egymásra. Két teljesen különböző személyiség, életfelfogás, színvonal, intelligencia és érzelmi kvóciens. Ha csak egyik vagy másik meg nem változott azalatt a pár év alatt, hogy nem dolgozunk együtt és nem látjuk egymást nap mint nap. Valóban eltelt pár év, ha jól számolom 3, mióta a nővel utoljára találkoztam, a sráccal azóta is tartom a kapcsolatot, hébe-hóba találkoztunk is, egy-egy kollegiális összejövetelen (télen korcsolya, nyáron koncert, átmeneti időben sörözgetés), és ő nem sokat változott, vagy csak eddig ismertem mindig a "jobbik" felét, a nőnek meg a "rosszabbikat". Szóval lehet, hogy ez a röpke 3 év elég volt arra, hogy mind a ketten megváltozzanak, és meglássák egymásban a jót, de engem akkor is teljesen ledöbbentett ez a dolog. És hogy ezt a feltöltött fényképekből kelljen megtudnom... Ez valahogyan kapcsolódik az előző írásomhoz is, kezdem úgy érezni, hogy totál más világban élek, teljesen le vagyok maradva mindenről és mindenkiről. Már lassan abban sem vagyok biztos, hogy ugyanabban a dimenzióban létezek, mint az ismerőseim. Mikor léptem át a kapun? Mindenki ismerős, és mégis mindenkiről olyan dolgok derülnek ki, amiket sose gondoltam volna. Egyiknek szerelmi bánata van, másik éppen elkötelezi magát, a harmadik most ugrik fejest egy új és nagyon komoly kapcsolatba (kérdem én, hogy lehet fejest ugrani egy komoly kapcsolatba), a negyedik önmagának ellentmondva húzza fel az ujjára az eljegyzési gyűrűt (erről is majd fogok írni egy bejegyzést, szerintem nincs olyan nő a világon, aki elutasítana egy házassági ajánlatot, ha a körülmények megfelelőek hozzá, értsd: megfelelő partner, megfelelő anyagi helyzet, megfelelő egzisztencia, megfelelő társadalmi szint, etc. Az a "vacak papír" igencsak számít mindenkinek, még annak is, aki nem meri bevallani.), az ötödik észrevétlenül libben át az egyik munkahelyről a másikra, egyik állásból a másikba, a hatodik..., a hetedik..., stb. Mindenkivel történik valami csak velem nem? Tényleg néha az az érzésem, mint ha üvegajtó mögül figyelném az eseményeket. Néha egy kis popcorn-t veszek magam elé, vagy szürcsölök az üdítőmből, és jókat derülök vagy körömrágok a látottakon. Egyébiránt velem is történik ez-az, például horgászszákkal kell lehalásznunk a macskámat a vörösfenyő tetejéről, vagy fél lábamat le kell járnom a városban, hogy kaphassak végre egy normális órát, félrészeg fickók próbálják közvetítő által elkérni a telefonszámomat csak azért, mert macskástul utazom a vonaton, amikor épp a leendő munkahelyemen intézem az ügyeket, papírokat és tegeződök össze a leendő felettesemmel hívnak fel egy ötödik helyről, hogy állást ajánlanának fel, veszek egy átkozott körömlakkot és nem akar úgy működni mint ahogy írva vagyon, és ehhez hasonló apróságok... Csak ezek elszállnak, és ha a pillanat hevében nem tudok írni róluk, utólag már nem látom értelmét az elfecsérelt szavaknak. És bizonyos vagyok benne, hogy azért volt szinte üres a vonat a Balatonon mikor fölszálltunk, mert az összes többi ember tudta, hogy nem azzal kell utazni, hiszen 50 percet késni fog. Ó, je. MÁV - Mindig van okunk a késésre! :)

Na, oké, befejeztem. Legközelebb ígérem már csak a pillanat hevében írok. Vagy a hév pillanatában.

Ja, és még annyit előrevetítésül, hogy az a csaj éppen olyan pénzéhes, mint akiket kibeszél...