Éjjeli gondolatok

Ez az a film!

Van egy idézet, amit nagyon sokszor szoktam emlegetni, de csak a jelenetre emlékszem, azt viszont már nem tudtam felidézni, hogy melyik filmben láttam. Csak ahogy egy lány mondja a fiúnak, és utána történik valami. Erre most, nézem a neves portált, ahol nyomon lehet követni, hogy mely napokon mely időpontban mely csatornán milyen műsort adnak, és megakad a szemem a vasárnapi kínálaton. Egy filmcím, egy random módon beválogatott kép a filmből, és egy "heuréka" felismerés, hogy ez az a film! A híres mondat meg valahogy így hangzik: "Lehet, hogy ha ezt megteszem, meg fogom bánni, de tudom, hogyha nem tenném meg, egész életemben bánnám." Annyira meghatározza ez a hozzáállás az egész lényemet. Számtalan olyan történetet tudnék most említeni, amit így éltem át. Tudtam, hogy rizikós ügy, de meg kellett tennem. És nem sok olyanra emlékszem, amit később megbántam. Bár igen gyakran bánok meg dolgokat, de azok inkább csak kimondott szavak. Nem jó helyen, nem jó időben kimondott szavak. Nem megfelelő szavak. De tettek? A tetteimet nem "szokásom" bánni, mert amikor cselekszem, meg vagyok róla győződve, hogy az úgy jó vagy helyénvaló.

Nem terveztem hétvégén tévét nézni, de azt hiszem, ezt a filmet muszáj újra megnéznem, és újra átélnem azt a jelenetet.

Különben most a bizonyos kapcsolati hidakon átlépdelve, vagy inkább lépcsőfokokat átugrálva - megbánás -> vezeklés -> megbocsátás -  egy másik (pár napja bennem motoszkáló) téma is kikívánkozik belőlem, ez pedig maga a megbocsátás/elengedés. Az utolsó hittanórámon egy Pintér Béla dalt (keresztyén pop-énekes, a szerk.) hallgattam a gyerekekkel, hogy figyeljenek annak szövegére, és vigyenek magukkal haza valamit a nyárra. Ezt a három szót írtam a táblára:

megbocsátás

elengedés

kegyelem

Tudnunk kell egymásnak megbocsátani, bármennyire is fáj, mert nekünk is megbocsáttattak. Tudnunk kell elengedni, vagyis ha már megbocsátottunk a másiknak, engedjük is el a sérelmeket, a súlyos terheket, és azokat ne hánytorgassuk föl. Hiszen a megbocsátás pont a "felejtést" jelenti. "Felejtsük el!" "Spongyát rá!" "Ne is beszéljünk többet róla!" "Hagyd el!" és még sorolhatnám. Ha valakinek valamit megbocsátunk, nem azt mondjuk, amit a buták: "Megbocsátok de nem felejtek, a magyar ember (fehér ember) nem felejt", hanem azt, hogy: Megbocsátok, és elfelejtem. Itt jön képbe a kegyelem: Istenről is azt írja a Biblia, hogy a mi bűneinket a háta mögé veti, és arra többé nem emlékezik. Maga az Isten, aki mindent lát, képes eltörölni. Semmissé tenni. Elfedni. Elfelejteni. Ez a kegyelem.

Ez pedig az említett dal: