Bocsi... ez az én helyem...

"Egyszer úgyis  felfalja majd ezt az egészet valami földönkívüli tenyészet..." - zakatolt ma délelőtt a fülemben ez az egy sor, mert annyira vártam már, hogy vége legyen az értekezletnek, ami ráadásul nem is a tanévzáró értekezlet volt, csak egy rövid(?) valami az iskola nevéről és annak megváltoztatásáról... Totálisan nem érdekelt és nem érintett engem, mégis ott kellett ülnöm. Dög melegben, délelőtt 11-től éhesen, 1 órán keresztül, úgy, hogy tudtam, nekem délre a csoportomnál kell lennem, és úgyis az utolsó pár napomat töltöm az intézményben. Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet.... Az egésznek vége lesz. Nem lesz több gyomorgörcs, nem lesz több váratlanul betoppanó szülő vagy tanár, aki kizökkent a gondolatmenetemből... Még 3 nap, és remélem, végleg átadhatom a földönkívülieknek az egész kócerájt. Jöjjenek már érte. Dühít, hogy semmi sem úgy sikerül, mint ahogy tervezem, mindig az utolsó percben van változtatás, vagy valami plusz elintéznivaló, vagy valami  akadály, amit kikerülni nem lehet, csak arrébb rugdosni, vagy még inkább elhordani az útból...Mérhetetlenül fáradt vagyok, és tökéletesen elegem van már a saját gyengeségemből is. Meghaladja az erőmet és a képességeimet ez az egész.

Ma délután/este megint vagy tucat helyre elküldtem az önéletrajzomat, hátha találok valami jó helyet, ahol létrejön az a bizonyos kecske-káposzta kapcsolat... Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet... Az egésznek vége lesz. Például nem fognak undokul rám szólni több ízben is, hogy "bocsi, ez az én helyem"... oda ülhetek majd, ahova szeretnék. Mert számomra felfoghatatlan, hogy hogy lehet ilyen kicsi terembe bezsúfolni ennyi tanárt és tanítót, hogy van, aki csak úgy tud beülni a helyére, ha 5 másik embert felállít a sajátjáról.... és még így is van olyan pedagógus, aki nem tud leülni, ha teltház van, mert neki nincs helye. És a többiek értetlenül néznek rá, hogy: De hát hol van a helyed? ő meg csak válaszol halkan, hogy sehol, oda ülök, ahol éppen hely van (és éppen nem túrnak ki.) Szívből gyűlöltem azt a tanári szobát. Éppen ezért vonultam le amikor csak tudtam a saját termembe, vagy hospitálni valaki máshoz. Az utóbbi pár hétben már az udvarra mentem olvasni. Mert ebben a munkaközösségben én voltam az egyetlen, akit megfeddtek, hogy olvasni mert, és félrevonult, ha pár sort el akart olvasni a nyomorult könyvéből vagy újságjából. Máig nem értem, miért fájt nekik, hogy én olvasok... (A gyerekeket is olvasóvá kéne nevelni, nemde?) Szóval kedvesen taszigáltak arrébb, és mikor dacosan odaálltam az ajtó mellé, hogy nekem ott is jó, nagy kegyesen felajánlottak egy helyet... Persze az a hely sem lett volna szabad, ha közben 2 pedagógus nem lett volna lenn az aulában vagy udvaron vagy ebédlőben vagy franc tudja hol a 2 napközis csoporttal, akik elvileg táborban vannak a héten az iskolában. E fölött se tudok még napirendre térni: miért kell egy napra/hétre szervezni a munkát a napközis táborral? Miért nem lehetett volna adminisztrációs hétnek kikiáltani az utolsó (fél)hetet? Ja, bocs, csütörtök és péntek ott volt erre a célra, de én azokon a napokon is be voltam osztva a csoportokba... Ezért lenne jó végre találni egy állandó helyet... (És ma döbbentem rá szörnyű felismeréssel, hogy ahhoz, hogy egy állandó helyet találjak, kellene valami spec.koll., amivel bekunyerálhatom magam egy tantestületbe.... mert az ember- és társadalomismerettel, ami nekem van, kb. kitörölhetem a kitörölni valómat.)

Meghallgattam ma ezt a dalt, és totálisan átérzem a teljes szövegét, meg hogy miről szól...

(Ja, egyébként tudtátok, hogy a Lejárt lemez c. nótájuk valójában nagyon komoly és szomorú témát dolgoz föl? A gyermeküket elvesztő édesanyákról szól.)