Számolj el 15-től 19-ig.

15. nap: Hol szeretnél lenni/tartani 5 év múlva?

Nos lássuk csak... 5 év múlva már bele se merek gondolni, hogy 3-assal fog kezdődni a korom. Azért nem bánnám, ha 30 egynéhány éves koromra már lenne egy kis családom, mondjuk férj+gyerek, meg egy saját otthonom, és biztos állásom. Szerintem nagyjából mindenki erre vágyik, vagy ez a célja. 30-on túl az ember már a megállapodás időszakában van, már befejezi a kicsapongást, meg a szórakozást... Persze tudom, hogy ez mostanában kitolódik, és az ember még 35 éves korában is a diszkóban keresi az egyéjszakás kalandokat, de én akkor már el szeretném hinni, hogy megtaláltam a helyemet a világban. Remélem, addigra már lesz jogosítványom, és magam mögött tudhatok egy pár külföldön töltött hónapot, meg pár jó élményt. De végső soron szeretném, ha 30-on túl már nem kellene egzisztenciális kérdéseken törnöm a fejemet.

16. nap: Van példaképed? Ha igen, miért ő?

Igazából sok ember van, akikre felnézek, egy vagy több tulajdonságuk miatt, vagy azért, amit elértek az életben, de példaképnek egyiküket sem mondanám. Vannak nagy tudású, bölcs és talpraesett emberek, akiktől szerezhetnék tapasztalatot, és vannak barátságos és jóravaló emberek is, akiktől empátiát tanulhatnék. De azt hiszem, a példakép fogalmához legközelebb a nagymamám áll, aki 87 éves, de még mindig teljesen fitt és egészséges, aktív szellemileg és testileg is, őrzi az emlékeit, és cselekszik a keze. Szeretném az ő kitartását és állhatatosságát a magaménak tudni. Arra pedig fölösleges válaszolnom, hogy miért ő.

17. nap: Mi a véleményed a tetoválásról, piercingről?

Másokon tetszik, magamon nem tudnám elképzelni. Sem a köldökömet, sem a szemöldökömet nem merném átfúratni, és még a vádlim közepébe sem mernék egy 2 cm átmérőjű ábrát vagy feliratot tetováltatni. Egyrészt nem akarom az egész életemet leélni azzal a tudattal, hogy X évesen volt egy eszmém, és ez már nem a részem, másrészt a ráncosodó bőrön nem mutat szépen egy varrás. De azért elismerem, hogy vannak szép tetoválások, és valakiket el sem tudnék képzelni teljesen sima bőrrel. De a tűtől is félek annyira, hogy ne gondoljam meg magam soha.
A piercing már más kérdés, mert az agyonaggatott embereket taszítónak tartom, és kissé tartok is tőlük, továbbá szerintem nem mindenkinek áll jól, sőt valakit egészen elcsúfít egy fémdarab. Viszont mint arra már korábban is kitértem, én is évek óta tervezem, hogy megcsináltatom az orrpiercingemet, ami szinte az egyetlen válfaja ennek a stílusnak, ami tetszik.

 
18. nap: Tudsz főzni? Ha igen, mit?
Hát, ha teljesen magamra maradnék, nem halnék éhen, ez biztos. Szerintem recept alapján amúgy bármit el tudnék készíteni, mert az alapfogásokat ismerem, de ha fel kellene sorolnom azokat a készételeket, amiket el tudok készíteni, elég kurta lenne a lista. Tudok kifőzni tésztát, tudok hagymát pirítani, tudok krumplit sütni és főzni, tudok tojást főzni, tudok tejet forralni, tudok rizst főzni, tudok habarást készíteni, tudok tésztát gyúrni, tudok rántást készíteni, tudok párolni... Azt hiszem, hogy nagyjából minden ételnek az alapját el tudnám készíteni, ha igazán akarnám. A baj csak az, hogy nem akarom igazán. Na, akkor jöjjön itt egy kis lista.

Tükörtojás, tojásrántotta, főtt tojás, tészta, krumplis tészta, sült krumpli, tört krumpli, krumplipüré, hagymás krumpli, puding, tejbegríz, gulyás leves, mákos guba, piskóta, kuglóf, kevert sütemény, muffin, tócsni, palacsinta, rántott hús...

19. nap: Milyen számodra a tökéletes nap?

Hát, nem a kedd, az biztos. Nem is a B hét szerda, az is biztos. Egy tökéletes nap eleve azzal indulna, hogy napfényre ébredek akkor, amikor akarok, vagyis inkább amikor kinyílik a szemem reggel, de nem szabja meg senki és semmi, hogy mikor kell felébrednem és kimásznom az ágyból. Nincsen semmi kötelességem, bármi amit csinálok, szabadon választható. Mellettem ébred a szerelmem, és együtt kezdünk neki a reggelinek, köntösben. Nem kell időre mennem sehova, és nem kell teljesítenem semmiféle kötelességet. Szépen kényelmesen beágyazok és felöltözök, és karöltve az én párommal nekivágok a városnak, mindenféle terv nélkül. Szóba jöhet egy mozi, vagy egy kávézó, egy kiállítás, egy koncert, egy baráti beszélgetés egy korsó sör mellett, egy utca fényeit megmutató városi séta, egy kirándulás, sok fénykép készítésével, majd egy kényelmes hazaballagás valamikor délután-este, amikor kissé elpilledtünk már. Otthon este közös vacsora készítés, fürdőzés egy hatalmas nagy (szobaméretű) kádban, összebújva filmnézés, és békés alukálás reggelig. Nagyjából így képzelnék el egy tökéletes napot. Az egyetlen kulcsszó: időhatárok és kötelességek nélkül, szabadon.

Sajnos a keddi napom egyáltalán nem ilyen. Sőt, ennek a szöges ellentéte. Kegyetlen Kedd. Időre rohanás egész nap, kötelességek, határidők és feladatok sokasága, fáradt ágyba zuhanás este, és még közös filmezés sincsen. Nembaj, legalább már ennek is vége, és holnap jön a Szívatós Szerda.

13. nap: Terveid a következő nyárra

Ejha... Január közepén beszéljek arról, mit tervezek nyárra. Hát, nincs túl sok tervem. Elmenni egy pár helyre nyaralni, a családommal is, meg Luissal is, és sokat vezetni, mert reménység szerint addigra már meglesz a jogosítványom. Na jó, kicsit bővebben:

- Sok szépet látni

- Sokat gyakorolni vezetni

- Sokat fagyizni a Kelenföldi pályaudvar melletti cukrászdában

- Sokat fürödni a Balatonban és egyéb természetes vizeken

- Elutazni valahova külföldre

- Megtanulni új ételeket főzni

- Sokat pihenni

- Sokat napozni

De ezeknek a fele már tavasszal is megvalósulhat. Voltaképpen nem szokásom ilyen előre tervezni. Egyáltalán is mi a garancia arra, hogy megélem a nyarat? És lehet, hogy addigra már munkám sem lesz, ebből kifolyólag pénzem sem. Badarság január közepén a nyárról gondolkodni. Terveim a következő hétre vannak. Esetleg következő hónapra...

Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

Eztán ez másképp lesz!

Nem fogom elmesélni az egész tegnapi napomat, de csak pár gondolatban kitérek rá, mi is volt belőle a tanulság.

Nagyon szeretem ezt a munkát, amit itt végzek, erről már írtam korábban is. Tényleg, élvezem, nem túl megerőltető, és talán nem is fizet olyan jól, de legalább gyümölcsöző. Viszont. Én egy olyan ember vagyok, aki szereti elvégezni a rábízott feladatot, maradéktalanul. Nem szeretek semmit sem az utolsó utáni pillanatra hagyni, főleg, ha munkáról van szó. Jobb minél előbb túlesni rajta. Ha tőlem kérnek valamit, amit teljesítenem kell, amint megkapom a kellő instrukciókat, én nekiállok. Amikor még a telefonos munkát csináltam, akkor is ez volt. Kaptam egy közel 200 nevet tartalmazó listát, akiket egyesével fel kellett hívnom, és tájékoztatnom őket , hogy ennyi és ennyi elmaradásuk van, legyenek szívesek minél előbb rendezni. 2 nap alatt végeztem a listával. Itt, ahol most vagyok, ha előre megmondták volna, hogy mire kell számítani, milyen elvárások vannak, amiket teljesíteni kell, talán az egész évem másképp alakul. De amióta itt vagyok, mindig minden csak az utolsó, vagy inkább utolsó utáni pillanatban derül ki és készül el. Kezdjük rögtön a jelenléti ívvel. Elvileg minden munkanapom kezdetén és végeztével alá kellett volna írnom azt a papírt, ezt pótlólagosan csináltuk meg decemberben, és most májusban... Nem ám ideadták volna már szeptemberben, hogy eleve úgy kezdjek el dolgozni... És persze januárban nem kaptunk új ívet, hogy folytatni lehessen a decemberben elkezdettet... Várni kellett egészen májusig, hogy újra legyenek papírok. Frankó, ugye? Aztán itt vannak a különböző műsorok, amikre készülni kellett volna, úgy is, hogy meghívókat gyártunk időben, meg úgy is, hogy kiosztjuk a gyerekeknek a szerepeket, szintén időben. Nem 1 héttel a szereplés előtt! S ha már itt tartunk, a naplókat is mikor kaptuk meg? Áprilisban. Nesze, töltsd ki szeptemberig visszamenőleg. Köszi. Én mentem föl a könyvesboltba Pestre, hogy beszerezzem a hiányzó példányokat, mert elkezdtük a munkát ősszel, de nem volt minden csoportnak füzete. Oké, felmentem. Most tegnap ismét fel kellett mennem, mert most meg kiderült, hogy bizonyítvány sincs elég, amiket az év végén (vagyis most vasárnap, az évzáró alkalmon) ki kell(ene) osztani a gyermekeknek... Ja, és vegyek jutalomkönyveket is, itt a keret rá, ezt mind el lehet költeni. Na, kérdem én, miért nem lehetett már áprilisban gondoskodni róla, amikor fölszalajtottak a naplókért? Nem lett volna egyszerűbb egy csapással elintézni akkor? S ugyanez a kérdésem a nyomtatópatronokkal kapcsolatban is. Már télen, vagy nem is tudom, mikor, de még jól az év közepén felmentünk lakótársammal együtt tintapatronokért, M asszony nyomtatójához is, meg az övéhez is kellett pótlás. Persze akkor sem volt teljes a készlet, és vissza kellett menni érte a következő héten, de hát nem megyünk másik üzletbe, mert ott kapunk kedvezményt... Nos, amikor rendelnie kellett külön nekünk egy típusú patront, akkor miért nem rendeltünk egyből dupla adagot? Nem gondolták, hogy év végéig kifogyhat még egyszer a tinta? Miért nem lehet előre gondoskodni ezekről a dolgokról?

Ezért utaztam be a fél várost tegnap, és jártam le a lábam, és rohangáltam, mint egy veszett egér... Ráadásul pont sikerült azzal a vonattal felmennem, ami Vecsés és Ferihegy között elgázolt valakit, s emiatt az egész utazóközönséget leszállították a vonatról, s várhattam egy BKV-buszra, ami bevisz Kőbánya-Kispestig. Az amúgy fél órás utat megtoldottam még vagy 1 órával, és fél 2-re értem oda a könyvesboltba (az előre tervezett fél 1 helyett). Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy közölte a hölgy, hogy bizonyítvány nincs,készleten sincs, és az adatbázis szerint a másik könyvesboltban sincs, mert ők is ugyanonnan szerzik. Oké, irány a város másik fele, a nyomtatóba való patronokért. Ott természetesen csak lakótársam nyomtatójába kaptam tintát, a másikba jó reménység szerint a jövőhéten lesz. Na de az engem már nem érdekel, nem érint, mert én nem leszek itt, elutazom. Röpke látogatás Mamócámnál - ha már úgyis a közelben lakik, s utána caplattam vissza a vonathoz, reménykedve abban, hogy azóta már helyreállt a rend. Ó, én kis naiv. Pár perccel 4 előtt értem oda, s még mindig akkora felfordulás volt... Volt olyan vonat, ami 70 percet! késett, ehhez képest hálás lehetek, hogy az enyém csak kicsivel több mint fél órát... Sikeresen hazaértem 5 után, hullafáradtan, s csak a felét elintézve annak, amivel megbíztak. Kérdem én, mi ebből a tanulság? Többé semmit nem hagyunk az utolsó pillanatra!

Szeptemberben azzal kezdem az évet, hogy beszerzek minden naplót, és bizonyos számú bizonyítványt is (persze év közben derül ki, hogy végtére is hány gyermeknek kell adni, de nem árt, ha van pár példány a raktáron), és már november elején elkezdem szervezni a decemberben aktuális Betlehemes Játékot, amivel járjuk a városkát. Időben megkérdezem a gyerekeket, hogy ki szeretne szerepelni, és a szerepeket is megkapja mindenki legkésőbb november végéig. 3 hét legyen elég mindenkinek betanulni! Ha a karácsonyi mizéria lezárult, és a szerepeit is minden gyermek elmondta, akkor elkezdem szervezni a farsangot. Természetesen a meghívókat kiosztom már legalább 3 héttel az alkalom előtt, s minden héten 2X figyelmeztetem a társaságot a közelgő eseményre. Farsang után 2-3 hónappal jön a Húsvét, természetesen arra is a megfelelő időben kell elkezdeni készülni. Nem az utolsó éjszakán választani pár agyonhasznált, elcsépelt verset, amit jobb híján majd csak a jobb tanulók felolvasnak az ünnepségen, hanem a gyermekekkel közösen kiválasztani pár szöveget, ami elhangozhat. S természetesen nem az utolsó hét előtt szólok nekik, hogy az évzáróra is lehet vállalni szereplést, versszavalást, éneklést, felolvasást, miegyebet.

De ne feledkezzünk meg a naplókról és a jelenléti ívről se! Egyetlen munkanapot se fogok megkezdeni anélkül, hogy a megfelelő rubrikákat kitölteném.

Persze, lakótársam mondja, hogy ő ezt minden évben eltervezni, de egyik évben sincs így... De én nem hiszek neki. Eztán ez másképp lesz! Ha nem adnak lehetőséget arra, hogy mindenre jó előre felkészüljek, akkor felmondok. Bármennyire is szeretem ezt a munkát. Most már egy évet dolgoztam itt, látom, tapasztaltam, mi hogy megy, mi a rend, jövőre a kezembe veszem az irányítást. Nem fogok éjszakákat nem aludni az elmaradások miatt, és hajnalokig körmöm szakadtáig írni és kitölteni papírokat, és forgolódni, és a stressz miatt légzési nehézségekkel küszködni. Nem fogok többé idegeskedni amiatt, hogy valami nem készül el határidőre.

Ha már ősszel beszerzek legalább 10-12 bizonyítványt (mivel az csak az elsősöknek kell), még mindig van lehetőségem arra, hogy év közben kipótoljam egy pár darabbal, ha szükséges.

A legfontosabb mindenben az időzítés. Kell készíteni időtervet. Jó előre látni a naptárat, hogy mikor mivel kell készülni. Mert nem az a baj, hogy az embernek "semmire nincs ideje", hanem az, hogy azt a rengeteg időt, ami a rendelkezésére áll, nem jól osztja be. Ebben az évben a két véglet között ingadoztam. Volt a kapkodós-rohanós időszak, amikor sietve kellett valamit megcsinálni, mert szorított a határidő, és volt a "kellemes semmittevés", amikor csak lébecoltam, mert nem volt semmi dolgom... Vagyis bocsánat, rossz megfogalmazás: nem tudtam, hogy bármi dolgom lenne.

Tudom, hogy nem kapok nagyobb terhet annál, amit el tudok hordozni. Szóval minden csak az időbeosztáson múlik. Ha én jó előre tudom, hogy mikor mivel kell elkészülni, akkor úgy intézem a többi dolgomat is.

Eztán ez másképp lesz!