A macskám és én.

Bírom, hogy úgy kell járnom-kelnem a lakásban, mint egy tolvajnak, folyton a lábam elé nézve, minden négyzetcentimétert figyelmesen átvizsgálva... Mert nem akarok hanyatt esni egy csörgő labdában vagy műegérben, és főleg nem akarok belsőszervi sérüléseket okozni a macskámnak egy-egy jól irányzott rúgással. De ez a bestia folyton a lábam alatt tekereg, ide nézek - itt van, oda nézek - ott van... Már úgy kell emelnem a kis lábacskáimat, mint ha jégen járnék, csúszós olvadó jégen... Mert egyetlen rossz mozdulat, és volt macskám-nincs macskám... Vagy ha van is, engem többé nem a gazdijának tekint, hanem az esküdt ellenségének. Állítólag a macskák nem felejtenek, és bosszúállóak. Ez nem tudom, mennyire igaz, de az biztos, hogy ez a dög szeret láb alatt lenni, meg hatalmasokat nyikkanni és ugrani, ha véletlenül valaki más is ott lábatlankodik, ahol ő... Utána meg szeret vadul támadni, kihasználva az alkalmas időt és az ember figyelmetlenségét, éles karmokkal, és hegyes fogakkal... Suhan, mint egy nyílvessző: ugyanolyan sebes, ugyanolyan halk, és ugyanolyan fájdalmas, ha eltalál. Igazán hű a nevéhez: Galád.

De az már nonszensz, hogy a szobámba is alig merek bejönni, és úgy kell körülnéznem minden egyes ajtónyitásnál és ajtócsukásnál, mint ha egy egyedülálló ritkaságot tartanék a kezemben, amit ormótlanul elemeltem valahonnan, és vigyázni akarnék, nehogy összetörjem... Mert attól félek, hogy a macskám valahol lesben áll, és támadásra kész. Vagy hogy beoson a szobámba, míg én nem figyelek, vagy hogy odakap a lábamhoz, mert éppen útban van neki, vagy hogy felugrik a kanapémra, és eszeveszett módon kezdi el kaparni, vagy hogy - és ez a legrosszabb, a valós félelem fő oka - rácsukom az ajtót, és volt macskám-nincs macskám...

Ma este is békésen mosom a fogamat, lépek a vízcsap felé, egyszer csak valami fekete-fehér szőrgombolyag lő ki a lábam mellett, mint ha ágyúból repült volna ki, persze aztán bújik a szekrény alá, meg a tévé mögé, és te hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ki a rémültebb: a macskám vagy én... Aztán persze a legfontosabb nem az, hogy kiöblítsem a számat, hanem hogy köpjek, amilyen gyorsan csak tudok, és szaladjak oda a kis hülyéhez, megnézni, hogy a rémületen kívül nincs-e egyéb baja.

A múltkoriban édesanyám úgy rácsukta véletlenül a farkára az ajtót, hogy percekig nem jött elő, és hiába kutattuk az egész lakásban, totál felszívódott... Úgy elbújt. Persze én csak a vinnyantására rontottam ki a szobámból, nem tudtam, hogy mi történt, csak azt tudtam, hogy a macskámnak baja van. A szőrét is ott hagyta a küszöbön, és szegény úgy reszketett... Fogalmam sincs, hol talált magának búvóhelyet (lehet, hogy a tollamat is oda rejtette el), mert tényleg minden zugot megnéztem, és sehol sem láttam sem sötét farkincát, sem két villanó szemet... Ő meg természetesen nem tanult az esetből, utána még nem egyszer előfordult, hogy valaki a lábára vagy farkára lépett, vagy hogy ráesett valami, vagy hogy véletlen oda ült le az ember, ahol ő méltósága henyélt éppen...

Én meg úgy lopakodok a saját lakásomban, mint ha idegen lennék, mert ez a lakás már nem is az enyém, hanem egy hülye kandúré...